Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Őszi esthajnal volt; a’ kadarcsi csárda’ kéményének árnyéka óriási rémként nyúlt-be a’ pusztába. A’ tornáczi karzatfa’ oszlopához támaszkodva állott a’ kocsmáros, végig nézegetve az országúton, melly mint egy fejér szalag tekerge által a’ hervadó zöld téren. Arczán a’ minden magyar fogadós’ hidegsége ült, ’s épen nem látszék búsulni, hogy két három ivó parasztot kivéve, háza vendégektől üres, ’s inkább időtöltésből, mint vendég-várás miatt nézte az országútat; de bár meddig vizsgálódott, legfelebb is egy széltől felkapatott katangkóró háborítá itt-ott a’ mély nyugodalmat. Végre előbbi hidegségével fordúla egy kijövő vendéghez e’ szavakkal:

„Na ’szen, János gazda, még ezt a’ debreczeni vásárt is megáldja az isten, a’ nélkűl hogy elfáradna bele. Alig ment egy két kereskedő erre.”

,Hja! mióta olly nagy vám van a’ hortobágyi hídon, ’s még nyaktörő is, inkább Nádudvarnak és Szoboszlónak hajtanak bécsi és pesti uraimék – felelé ez. – De nézze kend, ki jő ott? Ha jól látok, egy lovas, sebesen vágtatva. Ugy van biz az.’

A’ fogadós oda függeszté szemeit, ’s kevés ideig merőn nézve mondá: „Hallja kend, az a’ hortobágyi vámos, de nagy kísérete van, mert utána egész porfelleg emelkedik.”

,Tegnap indultak-ki Debreczenből a’ dsidások, vármegye-hadnagyokkal, ellene; alkalmasint azok vették üzőbe; már csak megvárom, mi foganatja lesz?’

„Szokás szerint semmi. Nézze csak kend, mennyivel utána vannak, ha valamennyi rá lőne is, egy golyóbis sem érné porát.”

,Könnyű annak sebesen lovagolni, ki olly sok lovakból választ paripát!’ jegyzé-meg János gazda.

Ez alatt a’ lovaglók már közel értek a’ csárdához. „Nézze-meg kend jól őt, ez Zöld Marczi” mondá a’ fogadós vendégének.

,Csapláros, egy itcze bort!” kiáltá a’ haramia alig hallható távolságból; ez elvesztve minden hidegségét, szót fogadott, ’s mire Zöld Marczi a’ csárdához ért, már tele palaczkkal állt előtte. A’ haramia hátra tekinte, és látá üldözőit még nagy távolságban ügetni. „Szegények! mit erőlködtök, elfújja a’ szél Szárcsám’ nyomát, mielőtt bele tapodnátok. Commissarius és főhadnagy uraimékat az úr isten éltesse, minden vitéz katonáikkal együtt!” Ezzel kiitta a’ palaczk’ felét, visszaadá, ’s egy tele marok pénzt vete a’ földre. „Itt az ára; a’ többivel itassa-meg kend ezen utánam nyomorgó szegény vitézeket, úgy is kiszárította torkokat a’ pusztai por. Áldja isten kenteket!” ’S a’ megsarkantyúzott ló könnyen és sebesen vágtata tovább, a’ lovag’ harsány nevetése között.

„Ez ám legény a’ talpán – mond János gazda – harmincz katona nyomában, ’s még egészségökre iszik.”

Most megérkezett a’ katonaság is, Zöld Marczi még egyet tekinte rájok, ’s eltérve az országútról, bevágtata a’ pusztába. Mérgesen pillantának üldözői utána, ’s az elsők rásüték pisztolyaikat. „Commissarius uram! álljunk-meg, mert embereim’ lovai kidűlnek. Az ördög vigye ezen tolvajt, lovát legalább is erdélyben lopta, kétezer forintot mindjárt letennék érte” mondá P… főhadnagy a’ tolvajbiztosnak.

,Én hiszen főhadnagy úrnak nem parancsolhatok, de azt tartom, nem kellene tágítani rajta, mert e’ szerint soha sem fogjuk-meg.’

„Nem bánom, nyúzza akármeddig a’ földesurakat és kalmárokat, én katona vagyok ’s nem félek tőle. Egy kard, egy pár pisztoly! gyáva ki illy eszközökkel haramiától megijed.”

,Sok beszélt már így, de azért még sem állotta-ki a’ sarat.’

„Az gyáva volt. – Én itt megpihentetem katonáimat, ’s holnap visszatérek Debreczenbe.” Erre leszállván, lovaikat az állásba vitték, magok pedig nyugodni a’ csárdába mentek.

Más nap több katonatiszt estelizett egy debreczeni kávéházban, – így neveztetett legalább az a’ füstverem, mellyben ültek. – Középen egy több évek óta Pestről kiküszöbölt billard, a’ falnál néhány veres asztal, bőrszék ’s egy fa-lócza is állottak, szegletében fa-rostély rekesz volt, ketrecz alakú, honnan a’ német kávés szolgálta vendégeit. Vígan folyt az ifjú tisztek’ estelije. Egyikök fölemelkedék tele pohárral kezében. „Szerencsés utat Károly barátunknak, ki holnap indul, ’s boldog találkozást a’ haramiákkal.” Kaczagva ittak mindnyájan.

,Köszönöm, bajtársim! mondá P… főhadnagy, kit ezen szerencseivás illetett. – Már meglehetősen ösmerem a’ zsiványokat, tegnap futott előttem fejök, Zöld Marczi; szerencséjére kimélésből legroszabb lovamon mentem-ki, ’s így tova elhagyott gyors erdélyi paripáján; de csak találkoznám szemközt vele, jőne kocsim’ oldalához, fejében akadna-fel golyóbisom; főkép most, midőn talán házasodni sietek, ne háborítsa útamat; mert az akasztófától ugyan megmentem, de csak jókorabb halállal.”

,Tens főhadnagy ur! én is azt mondám tegnap édes anyámnak Újvároson; de mióta ma reggel elkérte pénzemet ’s csak annyit hagyott, a’ miből alig élhetek Debreczenben, más nótát fújok’ – mondá egy a’ hadnagy’ beszéde alatt belépett idegen, karcsú, közép magasságú fiatal ember; fényes fekete haja, szeme és bajúsza, barna piros orczái, tüzes és bátor tekintete, a’ minden mozdulatán kitetsző férfi erő ’s egész alakjának szépsége, kitünők valának. Zöld frak finom posztóból, fekete sűrűn zsinórozott nadrág, veres aranyozott mellény és sapka, ’s nagy sarkantyús kordovány csizma voltának öltözeti. Baljában öblös tajték pipáját tartá, ’s jobbjával dohányzacskója’ czifra sallangaival verdeste lábszárát.

„Hát hányad magával jött a’ haramia?” kérdé egy tiszt.

,Csak egyedűl jött biz az, – felelé az idegen – ’s én fegyveresen valék; de elmúlt kedvem a’ puskázásra, a’ mint úgy mennydörgés’ módjára fülembe zúgott.’

„Isten adná nekem ezen szerencsét, hogy lőném agyon a’ gazembert,” mondá félig boszúsan P… hadnagy.

,Na na, mint hallom, holnap útazik, könnyen lehet ezen szerencséje’ vélte az idegen.

„Barátim! még egy poharat – szóla P… fölállva. – Éljen Tarnay Máli, ’s adjon isten sok szerencsét, hogy őt mint hitvesemet hozhassam Debreczenbe!”

,Éljen!’ – kiálták társai – „’S a’ szerelem’ istennéje pártoljon leánykérő útadon!” tevé hozzá egyik.

,Ah! Tarnay Máli, felséges leány valóban. Ösmerem őt; hát sok szerencsét hadnagy uramnak a’ szép feleséghez.’ Ezzel meghajtá magát az idegen ’s ment. ,Csak vigyázzon, nehogy Zöld Marczi legyen vőféle; jó éjszakát!’ – A’ tisztek is rövid idő mulva haza tértek, elinduló barátjoknak még egyszer kifejezve szives szerencse-kivánásokat.

Az újvárosi idegen a’ kávéházból egyenesen az Arany-bika vendégfogadóba ment ’s itt Tasnády ur’ szobája után tudakozódék. Fölvezettetvén hozzá, ágyára dűlve találta őt, hosszú szárú pipájából lassan ’s majd megint sebesen eresztgetve a’ füstöt. Bú és fájdalom látszottak ülni a’ barna szép ifjú’ arczán, ’s nyugtalanúl forogtak szét elborúlt szemei.

„Jó estét kivánok barátom uramnak! – köszönté Tasnádyt a’ belépő idegen. – Engem nehezen ösmer, azért bocsássa-meg alkalmatlanságomat.”

,Semmi alkalmatlanság, de mi jóért tevé az úr ezen fáradságot?’ kérdé Tasnády.

„Akár hiszi, akár nem, csupán önnön boldogsága miatt” vala az idegen’ válasza.

,Valóban? ámbár csodálkozom, de még is örvendek, hogy ösmeretlenek is részt vesznek abban. Hanem, igazán szólva, hogy’ segíthet az úr rajtam?’

„Ha valaki, úgy bizonyosan én, mert ösmerem Tasnády úr’ egész baját, tudom, szerelmes a’ szép Tarnay Máli kisasszonyba, de atyja őt egy főhadnagynak akarja nőül adni; innen származik minden búja.”

,Barátom, igazat beszél – mondá az elcsodálkozott Tasnády – és azért nem is tagadom azt, a’ mit eddig magam előtt is rejteni akartam.’

„Kár is volna; ne búsuljon, segítek én baján; ma megösmertem azon szerelmes hadnagy urat, ’s magam’ dolgában is számot kell vetni vele, majd kiűzöm fejéből a’ házasságot.”

,Uram! mit tehetne a’ dologban?’ kérdé nevekedő álmélkodással Tasnády.

„Most nem mondhatok többet, csak azt tanácslom, holnap után reggel legyen Tarnay úr’ jószágán; de kérem, ha ön boldogságát szereti, el ne mulassa ezt, a’ többit ott várja-be, én szavamat adom, estére jegyese lesz Máli kisasszonynak.”

,De csak szabad kérdeznem, ki fogja olly melegen pártomat, ’s ki dolgozik boldogságomon?’

„Én csak a’ munka után szoktam magamat megösmertetni, hogy a’ tett szolgálat legyen ajánlásom . Azért jobb is ha titokban marad szövetségünk, kérem, hallgassa-el mindenki előtt beszédünket. Holnap után pedig jelenjék-meg reggel Tarnay úrnál, ’s becsületemre igérem, szavamnak be kell teljesedni.”

,Legforróbb hálámról legyen bizonyos, ha azt teendi.’

„Erre szükségem nincs – szakasztá hirtelen az idegen félbe Tasnády’ kitörő köszöneteit. – Csak egy csekélységet igérjen-meg. Midőn gyönyörű feleségét haza viendi, a’ sámsoni csárda előtt hajtson-el; nem nagy a’ kerűlet, mellyet, reményem, kedvemért sokallani nem fog, legyen az bár milly időben, engem ott talál.”

,Becsületem’ adom zálogúl, kivánata meglesz, ha csak rendelkezésünk’ helyét a’ föld el nem nyeli.’

„Így hát jól van. Még egyszer ajánlom, holnap után reggel Tarnay úrnál legyen.”

,A’ nap jószága’ határán fog reám virradni.’ viszonzá Tasnády.

„Hát az isten áldja-meg! Jó éjszakát” mondá Tasnády’ kezét megrázva az ösmeretlen, ’s hirtelen kilépe az ajtón. Tasnády kisérni akará, de az vissza inté ’s hamar eltűnt a’ sötét lépcsőkön, szerelmes védenczét legnagyobb zavarodásban hagyván, ki nem tudá, higyen e az idegen’ ígéretének, mint szerelme javallá, vagy csúfolódásnak vegye, mint kételkedő elméje tanácslá; de mindazonáltal a’ dolog’ kimenetelét megtudni eltökélé magát, a’ határozott időre Tarnayéknál megjelenni.

Másnap a’ derülő hajnal már úton lelé P… hadnagyot, reménylett mátkája’ lakja felé. Tarnay gazdag földes úr vala, ’s ifjú korában maga is katona lévén, nagy barátja ezen rendnek, azért határozá magát el olly könnyen P… főhadnagynak leányát nőül adni, kit alig ösmert még, de ki magaalkalmazása, és bár csak igen könnyű mivelése, leginkább pedig beszéde’ fennhéjázása miatt igen kedves lőn a’ könnyen hivő öreg előtt. Tarnayné, az egyszerű asszony, minden erejéből ellenzé a’ házasságot, nehogy leánya kénytelen legyen férjét a’ távolba követni.

Már kitűntek az útazó hadnagy’ szeméből Debreczen’ fedelei, csak egykét torony emelkedék a’ láthatáron; majd fütyölt, majd danolt, nem annyira elűzni unalmát, mint bizonyos félénk gondolatokat fejéből kiverni. Eddig senkivel sem találkozott, ’s már neki bátorodék, midőn egyszerre egy az erdő felől sebesen vágtató lovas tűnt szemébe, egyenesen kocsija felé tartó. A’ hadnagy benne Zöld Marczira ösmert, pisztolyait keresé, de kezei remegtek, ’s mielőtt a’ tokból kihúzhatná, már a’ haramia’ hatalmas szava megállítá kocsiját. Csákánya a’ nyeregben függött, pisztolyai el valának takarva, ’s csak karikás ostora csattogott kezében; de fegyvereit kipótolák tekintetének villámai ’s egész valóján elömlő haragja, melly minden mozdulatát ijesztő fenyegetéssé tette, ’s arcza’ legcsekélyebb vonásán is írva látszék lenni: Uralkodom Pesttől Hortobágyig!

„Szeretném tudni hogy állunk az időben, adja ide az úr óráját” szólítá-meg parancsoló hangon P…t; ez szótalanúl húzta-ki zsebéből ’s oda nyujtá. „Hajts tovább!” dörgé Zöld Marczi, ’s a’ paraszt, lovai közé csapva, megindult; a’ haramia távolról és lassan követé őket. Mintegy félóráig haladhattak, midőn lódobogás és ostorcsattogás ijeszté-föl az olcsó menekedésen örvendező hadnagyot. Ismét dörge a’ rettenetes „megállj!” ’s a’ lovak is, mintha érzenék a’ szó’ parancsoló erejét, legyökereztek.

„Csak most láttam, az órakulcsot nem adta ide hadnagy úr, maga tudhatja, hogy nélküle az óra is haszontalan, hát csak ide vele.”

P… vizsgálá zsebeit, de a’ kívánt kulcsot nem lelvén, kérőleg szóla a’ haramiához: „Uram! azt vagy elvesztettem, vagy otthon felejtettem, nagyon sajnálom, hogy nem szolgálhatok vele.”

,Hát e’ szerint mást kell venni; most épen nincs pénzem, azt csak nem felejtett otthon az úr, azért ne terheltessék kezembe nyújtani.’ A’ hadnagy vonakodás nélkűl kiadta, míg katonája, mérges tekinteteket vetve Zöld Marczira, titkon integete urának.

„Ficzkó! – kiálta az útonálló – ha motszanni mersz, oda vagy!” ’s ez rémülten rázkódék össze. A’ haramia ment ’s a’ kocsi is. Már látható lett Tarnay’ jószágának tornya ’s egy csárdához értek. Nagy sohajtásokkal könnyíté megszorult keblét P…, emberi lakok felé közelítvén, midőn a’ rettegett „megállj!” és ostordurranás harmadszor gátlák útát. Még parancsolóbb vala a’ haramia’ bánása. „Itt az úr’ órája és pénze, nincs szükségem reá.” – ezzel visszaveté mind a’ kettőt – „De most szálljon-ki a’ kocsiból ’s jőjön a’ csárdába.” A’ hadnagy vonakodott. „Parancsolom, szálljon -le!” Leugrik lováról ’s baljába veszi pisztolyait, a’ csákányt jobbjába. „Kend – szóla a’ paraszthoz – lovamért házával, fejével áll jót.” P… már földön volt ’s a’ haramia után bement a’ csárdába. Ez itt tintatartót, tollat, papirost vett elő tarisznyájából. „Írjon egy levelet, a’ mint én mondom.” A’ hadnagy leült és készült. Zöld Marczi kezdé: „Tekintetes úr! – Én szerettem leányát, – és el akartam venni; – de jelentem, hogy némelly fontos akadályok miatt, – részemről ezen házasság teljes lehetetlen; – ’s arra gondolni is felejtkezés volt tőlem. – Egyébiránt maradok, kész szolgája – Írja alá nevét!”

,Nevemet?’ mondá ijedő bámulással P…

„A’ nevét! lánczos lobogós!” A’ hadnagy írt. „Most hajtsa össze ’s pecsételje-le ön gyürűjével, itt a’ spanyolviasz. – Írja a’ czímet: Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Tarnay Gáspár táblabiró úrnak.”

,Kérem az urat, mit gondol?’ sopánkodott P…

„Azt, hogy írjon, vagy agyon lövöm.” Ezen fontos ok használt. ,Már készen van’ mondá a’ hadnagy; Zöld Marczi elvevé a’ levelet, ’s irnokát a’ kocsira kísérte. „Lássa az úr – úgymond itt – többé ne dicsekedjék tele asztalnál, ’s ne gyalázza Zöld Marczit; üres pisztolyokkal ijesztettem-meg.” ’S a’ gyújtó lyukakon által orra alá fújt a’ hadnagynak. „De azért parancsolom, tüstént térjen vissza Debreczenbe, ’s onnét ezen a’ héten kijőni ne merjen, mert társaim minden résen lesik.” A’ hadnagy engedelmeskedett, ’s Zöld Marczi néhány száz lépésnyire követé őt.

A’ pártfogója által kijelelt reggel’ első sugarai már úton lelék Tasnádyt, remény és félelem között habozva. Minden baj nélkűl elért még jóval dél előtt Tarnayékhoz. Az úr gazdaságát megtekinteni volt, ’s így az asszony és leánya fogadták. Az anya kezdé panaszlani, melly sok szenvedést szült neki ura’ makacssága, ki leányát egy alig ösmert idegennek, maholnap már talán messze távozónak, akarja adni; ő részéről egy vőt óhajt, ki hozzájok közel laknék, hogy eggyetlen gyermeke’ többszöri látását nélküleznie nem kellene. Tasnády, egyedűl lévén kedvese’ anyjával, megvallotta forró szerelmét leánya iránt, meg legédesebb szándékát őt nőül kérni, de az öreg Tarnay’ erős akaratját ismervén, kétségbe esett már reményei felől. Tarnayné sem vígasztalhatá, ’s így hősünk, bár bizonyos volt Máli’ viszonszerelméről, lemondani kénytelen vala boldogságáról; csupán az egy ösmeretlen’ igérete táplálá kevés reménnyel. Máli is bejött, szemei könyezni látszottak , de még is erőt vőn magán, és elnyomva a’ nehéz bút, melly szép homlokát felhőként fedé, fekete nagy szemeit ismét eleven fényökben akarta tüntetni. Tasnády kéré, vezettetné őt atyjához, nehogy az öreg megboszonkodjék a’ látogatáson. Kimenének az udvarba, ’s a’ kapun épen Tarnay jött-be.

„Isten hozta öcsém uramat! – üdvözlé az öreg vendégét. – Már tegnap óta várom P… hadnagyot is, reménylem, barátságban fog vele maradni.”

,Csak átmenőben tettem tiszteletemet, máskép nem lettem volna illy ünnepélyes napon alkalmatlan’ mondá Tasnády.

„Semmit erről – viszonzá az öreg. – Hát a’ posta mi jót hoz?” Ezen pillantatban a’ posta-legény sípját harsogtatva lovagla-be, ’s újságot és egy levelet ada Tarnaynak. „Ez P… hadnagy’ irása és pecsétje, – szóla Tarnay, a’ levelet vizsgálva. – Halljuk, mi jót ír.” Sápadt és pirúlt az öreg, szemei forogtak; végre egy huzamos csend után, a’ többieket is bámulásra gerjesztvén, földhöz csapá a’ levelet. „Vigyen hát az ördög!” kiálta-fel nagy boszúsan.

,Mi lelte uram bátyámat?’ kérdé Tasnády.

„Jaj! az isten áldja-meg édes öcsém uramat, bocsásson-meg; miért nem is teljesítém első kérését! mondja-meg: akarja e még nőül leányomat?”

,Szerelmem sokkal állhatatosabb, hogysem őt most is nyílt karokkal ne fogadnám, mint üdvességemet’ felelé Tasnády.

„Hát legyetek egymásé.” És leánya’ kezét Tasnády’ kezébe adván, megáldá őket; ezt tevé szíves örömmel az anya is.

„Csak nézzétek ezen kárhozatos levelet. Oh átkozott ember! – nem látható akadályok – meg-felejtkezés magáról. – Na de megmutatom, hogy Tarnay még nálánál különb vejet is kaphat, azért még holnap adjon össze benneteket a’ pap.”

Úgy lett, ’s kevés nap mulva haza vivé boldog hölgyét a’ boldog Tasnády.

Az úton elbeszélé feleségének Tasnády történetét az idegennel, ’s hogy neki megigérte a’ sámsoni csárdánál vele összejőni. Az ifjú hölgy még kiváncsibb vala megtudni az egész esetet, melly talán mostani boldogságát alkothatta. Kitértek az útból, és nem sokára a’ sámsoni csárda előtt álla kocsijok. Tasnády körűl tekinte, ’s láta egy lovagot paraszt, de hófejérségű csínos öltözetben, az erdőből kivágtatni.

„Örvendek, hogy megállott szavának az ur, én is megtartám igéretemet, ’s most semmi sincs, a’ mi nevem’ eltitkolását parancsolná: én – de meg ne ijedjenek – a’ híres Zöld Marczi vagyok. A’ tens úr’ istállójából egykor egy igen jó lovat fogtam-ki, melly sebességével az üldözőktől többször megmentett, azért hálával tartoztam; történetből megtudtam szerencsétlen szerelmét, ’s ebben kivántam segíteni.” Szólt a’ lovas, a’ házas pár előtt megállván; Tasnády benne csodálkozva ösmert azon idegenre, ki neki a’ debreczeni fogadóban pártfogását igérte. Elmondá Zöld Marczi történetét P… hadnaggyal, ’s hozzá tevé, hogy ez ijedtében rá sem ösmert a’ kávéházi idegenre, ’s hogy a’ hadnagy Debreczenbe visszatérvén, tüstént irt Tarnaynak, de Zöld Marczi ’s társai a’ levelet vivő katonát elfogták, és csak ma bocsájták-el levelestől.

„’S mivel hálálhatom-meg ezt?” kérdé Tasnády.

,Nekem elég, hogy a’ ficzkándozó hadnagyon boszút álltam ’s a’ jó lovat megköszönhettem.’ A’ kocsiba nyúlt, megfogá gyengéden az ifjú hölgy’ kezét, meghajolt nyergéig, ’s csókot nyomván rá, elfordúlt és sebesen vágtatott-el az erdőnek, ’s csak visszatekintve kiáltá: „Szerencsés útat! emlékezzenek-meg Zöld Marczira!”