Örömre int a’ szerelem’ sugára,
Örömre int, de búra hamvad-el,
Nagy éj’ borúját vonja-fel magára,
Alig ragyogva hajnal’ fényivel.
Hajh engem is már éltem’ reggelében
Az égi báj’ karával átölelt,
’S előttem a’ lét üdvességre kelt,
Festvén jövőmet ál remény’ kecsével.
A’ képzelődés’ ábránd-alkonyában
Gondoltam én egy égi ideált,
Az földi tájon nem lakott honában,
Vágyim felett miként egy isten állt;
Örök mosoly szólt ajka’ hajnaláról,
A’ rény deríté arcza’ tavaszát,
’S mig édes álmok’ éje folyt hajáról,
Szemét a’ napnak fénye lengte át.
Én kába ésszel hittem a’ reménynek,
Imádtam és üldöztem vágyamat,
És lantomon majd lágyan folyt az ének.
Majd fergetegként lángja elragadt;
Kerestem őt a’ földnek tájain,
Körűlem téli kelti lett a’ szín,
Elváltozott a’ természet, ’s felette
Zugott a’ vész, a’ földet hó temette;
De égtem én szerelmem’ lángiban,
Míg végre feltünt nékem is sugára,
A’ mellyre szívem rég epedve vára,
Egy hölgy az isten-szépség’ bájiban,
Egebb az égnél lángja kék szemének,
Tündér hasítá ajka’ hajnalát,
Arczán a’ rózsák nem-mulón kelének,
Csókját üdvesség’ bája égte át.
Láttam ’s imádtam; szívem’ dobbanása
Csak érte volt ’s minden fohász övé.
De hajh a’ kéj is ön kezével ássa
Sírját, ’s reá kín’ fátyolát szövé,
Más birta őt, kit lángolón szerettem,
Kín lett az éj, kín lett a’ nap felettem,
Vad fájdalommá vált az ifju lét.
Nem élek én, ah nem! csak halni késem,
Mert álmaimban szörnyű szenvedésim
Üzik lelkem’ halálos szenderét.
Bár kínt és üdvet gyilkoló karával
Temetne engem mélyen a’ halál,
Zugván felettem fergeteg-dalával –
A’ hűk’ szerelme nyugtot itt talál! –
’S borítna-el szünetlen éj’ homálya,
Mert néma csendes a’ túlléti pálya.
Gaal.
