Lyány, midőn a’ bíborég’ öléből
Harmatozva rózsacsepp omol,
Földerülsz-e bánatod’ ködéből,
Melly szivedben éj gyanánt honol;
’S nap ha föltűnt, nap ha délre szálla,
Csendesűl-e kinjaid’ dagálya?
Vagy midőn e’ bú’ örök tanyáján
Minden enyhe nyúgalomra dűl,
És az alkonyat’ szelíd homályán
Csillagok’ szerelmi fénye ül;
Gyúl-e föl bús szíved’ fátyolára
Boldogító hit’ reménysugára?
Hogyha nyujt vigasztalást szivednek,
Osztva tudni kínodat velem,
’S mint fonnyasztja szenvedő hivednek
Életét a’ titkos érzelem,
Tudjad: égő volkán ’s tűzmederben
Nincs emésztőbb láng, mint e’ kebelben.
Engem a’ kín ’s veszteségi érzet
Martalékul eljegyezve tart;
A’ kebeltől, melly csak érted égett,
Messze távozott a’ békepart;
’S szívem, a’ mióta vésze hány vet,
Kéjt nem ismer, csak duló keservet.
Bústavi.
