I FJÚSÁGOM’ reggelében
Szívem bút nem szenvedett,
Míg a’ tündérek’ kertében
Lepke-módra repkedett.
Ha belsőrészem’ hevítni
Kezdte a’ szikrázó Rák:
Megtudták mindjárt újjítni
A’ híves Etéziák .
Ha szomjúztak a’ melegtől
Eltikkadtt tetemeim:
A’ vőlgymetsző csergetektől
Felocsódtak ereim. –
De most, LILLA, új tüzemnek
Semmi enyhítője nints,
Ah, más szomja van szívemnek,
Más láng éget, kedves Kints!
Most a’ barlang’ éjjelében
Déli Napot képzelek,
A’ bikkek’ tömött ködében
Az árnyéktól tüzelek.
A’ hűvös Etéziáknak
Ám megnyitom kebelem’;
Mégis e’ gyújtó fáklyáknak
Orvosságát nem lelem.
Mit? a’ fagyos Bóreásnak
Szárnya alá sietek;
De e’ belső gyúladásnak
Tüzén nem enyhíthetek.
Sőt gyakran a’ hóba fekszem
Ott kinn a’ Havasokon:
’S ah! fagyok, mégis melegszem,
Nints nekem tél azokon.
Másszor minden lankadásból
Testem új életre jött,
Mihelyt ittam e’ Forrásból,
Melly zúg a’ bokrok között:
De most, noha csípésével
Majd kiszedi fogamat,
Mégis északos vizével
Ez sem oltja szomjamat;
Mert megemészti tüzemnek
Heve minden csepjeit,
Mihelyt lángoló szívemnek
Éri edzőhellyeit. –
Eddig éltem’ tavasszára
Mennykőt az ég nem vetett,
’S Májusi hajnal’ módjára
Csak rózsákkal nevetett;
Bennem a’ kedvet ’s únalmat
Ébreszté szelíd remén’:
Ezt a’kínt, ezt a’fájdalmat
Nem régólta érzem én.
Nem régolta kell szenvednem
Ah LILLA, kellő alak!
Ah! csak azolta van bennem,
Hogy egyszer megláttalak.
Tudom, LILLA, e’ kín tőled
Kerűlt: de nem esmerem.
Ah, árthatsz é? – Azt felőled,
LILLA, hinni nem merem.
Hisz’ élettel kecsegtette
Pillantásod szívemet –
Úgy van! csak azért sértett e’,
Hogy gyógyítson engemet.