1794 A |
1796 A |
1795 A |
1802-1803/1805 B |
|---|---|---|---|
Még tsak […]
Míg […]
Vígadtam […]
Semm[…]
Ha Nyárba […]
Lankasz[…]
Itt a’ híves E[…]
El óltott[…]
Ha el tikkadt […]
Szomjúztak […]
Elevenedtek erei […]
E’ híves tserg[…]
De most, Laura […]
Nem olly hévseg[…]
Nintsen semmi, ah […]
Melly óltsa e’ me[…]
[…]em:
[…]on
[…]egszem!
[…]
Másszor tikkadt és el alélt
Testem új életre jött,
Ha e’ híves forrással élt,
Melly itt zúg ez Hegy előtt:
De most, noha tsípésivel
Majd ki szedi fogamat,
Mégis híves vizeivel
Ez sem óltja szomjamat;
Mert minden tseppjét, tüzemnek
Heve meg emésztette,
Mihelytt lángaló szívemnek
Le folyt vala mellette.
Mit tsináljak? – e’ gyúladás
Terjed; – a’ szél gerjeszti.
Hasz’talan minden fáradás!
A’ vizet meg emészti.
Míg még gyengébb gyermek valék:
Melly könnyű vólt pihennem!
Illy kínt még nem tapasztalék;
Nem rég’ólta van bennem.
Nem régólta tsatáz velem,
Ah, Laura, Kedves alak!
Ah, tsak azólta viselem,
Hogy eggyszer meg láttalak.
Tudom, Laura! e’ kín tőled
Kerűlt; de nem esmerem.
Ah, árthatsz é? azt felőled,
Laura! hinni nem merem.
Hisz’ élettel ketsegtette
Pillantásod szívemet?
Úgy van: tsak azért sértett e’,
Hogy gyógyítson Engemet!
| Még tsak […]
[…]
Vígadtam […]
[…]
Ha Nyárba […]
Lankasz[…]
Itt a’ híves E[…]
El óltott[…]
Ha tikkadó […]
Szomjúztak […]
Éledtek bádgyadtt erei[…]
E’ híves tserg[…]
De most, Rózi […]
Nem olly hévseg […]
Nintsen semmi, ah […]
Melly óltsa e’ me[…]
[…]
[…]em:
[…]on
[…]egszem!
[…]
Másszor tikkadt és el alélt
Testem új életre jött,
Ha e’ híves forrással élt,
Melly itt zúg ez Hegy előtt:
De most, noha tsípésivel
Ki szedi is fogamat,
Mégis híves vizeivel
Ez sem óltja szomjamat;
Mert minden tseppjét, tüzemnek
Heve meg emésztette,
Mihelytt lángaló szívemnek
Le folyt vala mellette.
Míg még gyengébb gyermek valék:
Melly könnyű vólt pihennem!
Illy kínt még nem tapasztalék;
Nem rég’ólta van bennem.
Nem régólta tsatáz velem,
Ah, Rózi, Kedves alak!
Ah, tsak azólta viselem,
Hogy eggyszer meg láttalak.
Tudom, Rózi! e’ kín tőled
Kerűlt; de nem esmerem.
Ah, árthatsz é? azt felőled,
Rózi! hinni nem merem.
Hisz’ élettel ketsegtette
Pillantásod szívemet?
Úgy van: tsak azért sértett e’,
Hogy gyógyítson Engemet!
| Még tsak nem régenébe is
Gyermeki életembe;
Vigadtam a mord Télbe is,
Bú nem lakott szivembe;
Ha nyárbann a’ szikrázó Rák
Lankasztotta testemet:
Itt a’ hives Etéziák
El oltották tüzemet.
Ha tikkadó Tetemeim
Szomjúztak a’ Melegtől:
Eledtek bádgyadtt Ereim
E hives Tsergetegtöl.
De most, Rózi! ah, nem olly Tüz
Nem olly Hévség veszteget,
Nintsen semmi ah, kegyes Szüz!
Mely óltsa e meleget.
Bár próbálok minden eszközt,
Nem hivesit Barlangom;
Le dülök a’ Gyertyán fák köztt.
Még sem enyészik lángom.
A’ hives Etéziáknak
Ám meg nyitom kebelem;
Még is e’ tüzes Langoknak
Orvosságát nem lelem.
Sött a’ fagyos Boreásnak
Fúvására sietek;
De e belsö Gyúladásnak
Tüzénn nem enyhithetek.
Sött e’ szörnyü Havasokonn
Gyakrann a’ Hóba fekszem;
De, ah, nints Hideg azokonn,
Fagyok, még is melegszem!
Mászszor tikkadtt és el alélt
Testem újj életre jött,
Ha e’ hives forrással éltt,
Melly itt zúg ez Hegy elött:
De most, noha Tsípésivel
Ki szedi bár fogamat,
Még is hives vizeivel
Ez sem óltja Szomjamat;
Mert minden Tseppjét Tüzemnek
Heve meg emésztette,
Mihelyt lángoló szivemnek
Le folyt vala mellette.
Mig még gyengébb gyermek valék
Melly könnyü volt pihennem,
Illy kint még nem tapasztalék,
Nem régólta van bennem.
Nem régólta tsatáz velem,
Ah, Rózsim, kegyes alak!
[...]
|
IFJÚSÁGOM’ reggelében
Szívem bút nem szenvedett,
Míg a’ tündérek’ kertében
Lepke-módra repkedett.
Ha belsőrészem’ hevítni
Kezdte a’ szikrázó Rák:
Megtudták mindjárt újjítni
A’ híves Etéziák.
Ha szomjúztak a’ melegtől
Eltikkadtt tetemeim:
A’ vőlgymetsző csergetektől
Felocsódtak ereim. –
De most, LILLA, új tüzemnek
Semmi enyhítője nints,
Ah, más szomja van szívemnek,
Más láng éget, kedves Kints!
Most a’ barlang’ éjjelében
Déli Napot képzelek,
A’ bikkek’ tömött ködében
Az árnyéktól tüzelek.
A’ hűvös Etéziáknak
Ám megnyitom kebelem’;
Mégis e’ gyújtó fáklyáknak
Orvosságát nem lelem.
Mit? a’ fagyos Bóreásnak
Szárnya alá sietek;
De e’ belső gyúladásnak
Tüzén nem enyhíthetek.
Sőt gyakran a’ hóba fekszem
Ott kinn a’ Havasokon:
’S ah! fagyok, mégis melegszem,
Nints nekem tél azokon.
Másszor minden lankadásból
Testem új életre jött,
Mihelyt ittam e’ Forrásból,
Melly zúg a’ bokrok között:
De most, noha csípésével
Majd kiszedi fogamat,
Mégis északos vizével
Ez sem oltja szomjamat;
Mert megemészti tüzemnek
Heve minden csepjeit,
Mihelyt lángoló szívemnek
Éri edzőhellyeit. –
Eddig éltem’ tavasszára
Mennykőt az ég nem vetett,
’S Májusi hajnal’ módjára
Csak rózsákkal nevetett;
Bennem a’ kedvet ’s únalmat
Ébreszté szelíd remén’:
Ezt a’kínt, ezt a’fájdalmat
Nem régólta érzem én.
Nem régolta kell szenvednem
Ah LILLA, kellő alak!
Ah! csak azolta van bennem,
Hogy egyszer megláttalak.
Tudom, LILLA, e’ kín tőled
Kerűlt: de nem esmerem.
Ah, árthatsz é? – Azt felőled,
LILLA, hinni nem merem.
Hisz’ élettel kecsegtette
Pillantásod szívemet –
Úgy van! csak azért sértett e’,
Hogy gyógyítson engemet.
|