Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Auróra nyájas tekintettel ’s csendes méltósággal szövétneket és Rózsafüzért tartván kezében, fellebeg a’ föld’ szinére. Az éj’ Istennéje sötéten körülleplezve, a’ mákkal koszorúzott Morpheuszt és Iceloszt zárva karjai közé letün a’ derülő fény elől. Ezen Allegoria nyelvünk’ tenyészetét képezi melly most a’ felséges Uralkodó Ház’, és Hazánk’ szeretett Nádorispánja’ kegyelmes pártfogása alatt, fentebb díszre hajnallott.

Ő Császári Királyi Főherczegsége, dicső Nádorunk’ melyszobra szerteömledező sugárzattal áll a’ tudományokat és szép müvészeteket képező jelek között.

I.

Az elesett mátkát könyezve, szinte bucsúzva a’ világtól, a gyönyörű vidéktől, mellynek kelleme nem

vala képes enyhítni a’ vesztés’ gyötrelmit, magányosan bús helyhezetben itt ül

Itt látható ifjusága virágában a’ kegyes Szüz: kit a’ szerelem és gonoszság olly korán sírba fektetett. Mély szomoruság fekszik szelíd képén, mintha kivágyna azon életből, mellyből László a’ hív, a’ szeretett, elköltözött.

II.

Szánthó Gáspár^* és Rezi Bálint,^* kik minden tettbe, minden gondolatba szeretett Hazájokat beszőtték, itt buzgókodnak; csendes lelkesülés látszató képökben,

és a’ barátság, melly őket öszvelánczolá a’ Haza’ szent emlékével még inkább szentesűl.

A’ goth-szoba’ mélyében játszanak gyermekeik, kiket a’ két jámbor öreg egymásnak szánt vala. A’ Leányka rózsát nyujtva a’ fiunak, szelíden néz fel reá, míg az kardocskát emelget karjával.

III.

Megismervén egymást a’ két nemes öreg, Kálmán kifejté boldog gyermekeinek élete’ titkait, ’s elborítva a’ multnak sajnos emlékétűl, könyek vegyültek a’ viszonlátás’ örömébe.

Bakacs Elek,^* melyéhez simuló szép Hölgyét által-karolva nézi e’ nem várt jelenést. Boldogsága’ teljében nem érzi az öregek’ keservit, Lórát ölelve, a’ jelennek édes örömeit éli.

IV.

Mérges volt az ének, mellyet a’ fák köztt lappangó Lucza énekelt: álruha leplezi, a’ boszúlehellőt, hogy a’ felhevült Elek ne ismerhesse meg álnok szándékát.

Eleket azon helyhezetben látjuk, midőn már harag ’s megvetés elfutotta kebellel felkel nyughelyéről, hogy közelebb lássa az undok éneklőt.

V.

Így búcsúza Bodor, Pethő Menyhárt’^* nemes szívű Apródja:

A kevély, a hálátlan Pethő hidegen távozást int a’ Hívnek, ’s keménysége által két öszvehangzó szívet örökre leszakasztott.

VI.

Salamon Király a’ Belgrádi piaczon üli győzelmi ünnepét, ’s Ilkát, a’ bajnok leányt, ki diadalmát elősegíté, Gyulával, régi szerettével ujondan eljegyzi.

Így Ilka! – midőn remegő kezét fogván a’ Király őt a’ Hivnek általadja vitézsége díjában. Gyula előbb duló oroszlán a’ csatában, most a’ szerelemtől felszelídültnek Királya tartja kezét, ’s ezen áldással rekeszti kegyességét :

VII.

Körmöcz szabad kir. bányaváros Barsban, völgyes tájan fekszik különféle magasságú hegyek között. Királyi városi szabadságát 1100ban nyeré nagy nevű ’s századát túlragyogó Kálmán Királyunktól, mint Robert Károlynak 1342ben Visegrádon költ leveléből láthatni. 1230 táján II. András’ kereszthadi vándorlásakor sok sanyargatást szenvedett a’ fukar zsidók’ bányászati kormányok alatt, 1242ben Tatár pusztitáskor, 1278ban ragadozás, égés, öldöklés 1424–1433ig a’ Husszitai dulongás,^* 1442ben rablás, 1443ban földrengés, 1525ben Ozmán iga miatt melly szinte Buda’ visszavételeig sarczolá. 1560ban égés, 1570ben éhség ’s mirígyhalál, 1605től szinte 1624ig Bocskay ’s Bethlen’ zendületei, 1644–57ig Rákóczy György^* ’s a’ Török’ zsarlásai, 1678–82ig Tökölyi’ békétlenségei ’s az egymással villongó versenyes pártok’ zavargása, 1705ben Rákóczy Ferencz’ háborgásai zaklaták. 1771ben szél – 77ben pedig tüzvész pusztítá a’ béke’ ölében üdülni kezdő várost.

Három kapuval diszesült. Belvárosa csak 32 ház, ’s épületei közt az 1557ben épült, 1642ben és 1769ben megujíttatott Szentegyház ékeskedik; azután a’ Sz. Ferencz’ Szerzeti Atyáké, mellyet Lippay György Esztergomi Érsek 1653ban állíttatott. Ehez tartozik a’ Loretto

Kápolna. Jeles továb a’ kir. Kamaraépülett, az érczválasztó ’s pénzverő Intézet, bányász itélőszék, ’s a. t. Két fallal ’s bástyával erősitett kicsiny várában szembetűnő sz. Katalin’ temploma és sz. András’ Kápolnája. Tágas külvárosai számos bányász-épülettel kérkednek. Felső Kórházának Szelepcsényi György volt alapítója, Szécsényi György pedig gyarapítója. Figyelmet érdemel még sz. Anna’ ’s István Király’ kápolnája, a’ Gymnasium, az Evang. templom, a’ kir. Gabonatár. 26 szabados polgára bányászatüzés’ kötelessége mellett, borméretési ’s más kir. haszonvételekkel bír. A’ Körmöczvíz nevű tej-szinű bányapatak tízezer ölnyi távolról vezetteték ide különféle sziklás helyeken keresztül a’ szomszéd Vármegyék’ segéd erejökkel, ez forgatja malmait ’s ezek közt ama’ jövedelmest melly a’ Beszterczei Püspökségé. Vára vizet földalatti csőkön nyer. Bányáji számosak ’s több-féle nevezetüek, ’s arany-ezüstön kivül egyéb ásványt ’s drágakövet is nyujtanak, ’s többnyire a’ Városhoz közel esnek. Érczereire leggazdagabb a’ sz. Katalin nevű, mellynek mind torkolatja mind bel-csornokjai szemléletre méltók. Nagyobb része a’ Várost környező hegységnek csupa bányaüreg, ez okozza a’ gyakor süllyedéseket és szakadásokat. A’ körmöczi aranypénz itt veretik a’ rudakká nyujtott aranyból ’s K. B. betűkkel különböztetik az egyebütt verettektől főkép 1766 óta; de most e’ czímerlet csak aranyain szemléltethető,’s arany-ezüst rudai jobbára a’ Bécsi pénzházba hordatnak. – 1751ben Ferencz, 1764 ’s 1777ben Jósef Császárok ’s más kir. Herczegek tisztelék meg látogatásaikkal melly szerencse örökösitésül emlékpénzzel is dicsőíttetett. 1822 Augustusában Felséges Nádorunk Főherczegnéjével együtt szemlélte meg. – Körmöcz Horányi szerént több Tudós’ bölcsőjét ringatá. – Bél bőven leírja eredetét, viszontagságait, ’s Vályi minden feliratait közli. – 4586 kathol. ’s 708. evang. lélek lakja, ’s közülök mintegy 700–750 bányászkodik: a’ többi méh- selyemtenyésztés- vagy csipkekészitéssel foglalatos. 7 falu tartozik határához.

VIII.

A’ Szklabinai Várnak, melly mindenkor felső, közép és al részre osztatott, első talpkövei mikor tétettek-le, nem eléggé világos. Tudtunkra legelőször 1315dik évben Maczedóniai Danch Gróf és Gróf Thuróczy bírák ezen várat, mint a’ Révay Nemzetség’ levéltárából ki-tetszik. 1403ban Zsigmond Császár és Király alatt, ki a’ Szklabinai Várat és Uradalmat bírá, ezen Vár erősíttetni és igazíttatni kezdett a’ Husszítai zendűléskor. Ezen Vár és Uradalom Corvín Mátyás Király’ idejéig mindenkor a’ Kamara’ birtoka alatt volt, és csak az említett Felségtől adattak először által Corvin János Vezérnek a’ Lykavai Uradalommal együtt; ennek magva szakadván Pók Antal és Péter az Ulászló Királytól zálogképen nyert Szklabinai Várba és Uradalomba beiktattatnak 1403ban.^* 1405dik évből^* találtatik a’ Révay Nemzetség’ archivumában Ulászló Király’ jóváhagyása privilégium-formában, függő nagyobb pecsét alatt Ernesth Zsigmond Pécsi Püspök’ és öccse Csáktornyai Ernesth János számára kiadva a’ bennírt minden vallásokról és tulajdonképen adományokrol, mellyek Mátyás Királytól Atyjoknak Buday Ernesthnek 1475dik körűl^* adattak, jelesen pedig a’ Szklabinai Vár’ és Uradalomnak általíratásáról, úgy a’ Turócz vármegyei Főispáni hivatalnak méltóságáról, melly az említett Vár’ birtokos Urának örök jussal felűladatott. 1506ban ezen Vár’ Tulajdonosa 1527ig Zápolya János lön. 1527ben közbejött 1-ső Ferdinand Magyar Király’ adománya Révay Ferencz Személyviselőjének az Itéletekben, nem különben János és István Öcseinek is: kik a’ Mohácsi vész után elsőben nyert ősi helyeiket, úgy mint, az Illoki Uradalmat Szerém vármegyében, és Aranyánt Bács- és Bodrogban el-hagyták. Mindazáltal már akkor adományok vala a’ feljebb említett Szklabinai Várra és Uradalomra Turócz vármegyében, mellyek ezelőtt Zápolya Jánoshoz tartoztak; nem különben a’ Werbőczy István, Zob Mihály és Palócz Antal pártosok’ jószágaikat is illy jussal tarták mindenütt. 1528ban ezen Vár- és Uradalomban, mellyhez az örökös Főispáni hivatal kapcsoltaték, a’ Révay Nemzetség beiktattatik és 1556ban Báróságot nyer. – Ezen, még századdal ez előtt elhagyatott Vár lakja volt a’ Révayaknak nem különben tartózkodása a’ Vármegyének és menedékök az Augsburgi Vallásuaknak, kik az üldözés alatt itt végzék ájtatosságaikat. Ezen Várban, mint az idő környülményei engedék, majd Katholikusok, majd Evangelikusok ajtatoskodának; mindazáltal úgy ez első mint a’ másik Valláshoz tartozó Szent Ilona’ Plébánosa maradt a’ Várnak örökös Káplánja. Ez a’ Vár ezenkivül rakhelyök volt némelly írományoknak, nevezetesen a’ Turóczi, Barsi és Nitrai nemes Nemzetségekéinek. A’ közép Vár’ bemeneténél az ajtó felett látszik bevésve eggy márványba foglalt czímer. Az alsó Vár Révay Péter Koronaőr által építtetett, és bír következő felírásokat:

Spect. ac Magnif. Dnus. Petrus de Réva, Comes perpetuus Cottus Thurocziensis, Sacr. Regiae Maj. Mag. Curiae et Consiliarius, nec non Conservator Sacr. Coronae, et Maria Forgács de Ghémess curari fecerunt.^*

Ezen Vár számos gyalogság és lovagok által őrzeték, kiknek mind a’ magok’, mind lovaiknak tartások (melly utóbbi maiglan Huszárok’ szénájának neveztetik) Turány mezővárosa’ minden házhelyes lakójitól teljesíttetett fejenként. – 1806ban Sept. 4dikén Felséges Főherczeg és Országunk’ Nádora, JÓZSEF bejárván Magyarországot, ezen Várat is méltóztatott, megszemlélni, mellynek emlékét a’ Révay Nemzetség által tétetett márvány a’ maradékra hagyja. A’ felső Vár’ temploma még tudtunkra nem régen is látható vala. Boltozatja egy szájában gyűrűt tartó holló látszott. Fala képfaragói munka, remek táblázatokkal. Öszvedőlt 1800-dik évben. Elhagyatva lévén ezen Vár, a’ fegyverek ’s más hadi eszközök eladattak, a’ réz ágyúkból és más különféle fegyverekből, mellyek többnyire a’ Zápolya Nemzetség’ birtokában valának, öntettek Szent-Márton mezővárosnak harangi. Ifjabb Révay László 1757-ben egyet ezen réz ágyúkból megtarta magának, és abból kettőt öntetett czímel és írással, mellyek Mosócz Várában eggy réz bombardának töredékével eggyütt, (melly 1817ben, Június’ 18kán a’ Szklabinai Várból egy darab fallal eggyütt leszakadt) ’s több különféle fegyverek- és régiségekkel ezen Várban gond alatt tartatnak.

Robert Nápolyi Király halálával nem tsak a’ vérség, hanem a’ sz. Szék^* régibb rendelése szerént is az Anjou ház Magyarországi ágazatát illette a’ Birodalom. De ez végrendelésében idősb unokáját Joannát; ennek magtalan halála után öttsét Máriát nevezé örökösseinek, Andrásnak, Joanna férjének, Lajos Magyar Király testvérének, csak a’ Salernoi Hertzegséget hagyván. Ezen igazságtalan intézet által alattomos mesterkedéseikre új mezőt nyertek Katalin, Konstantinápoly’ névszerénti Császárnéja, és Durazzo Ágnes, a’ Királyi ház legközelebb rokoni. Az egész Királyi ház szövevényes elnyomatásával kiváná amaz; Joanna és András’ kora megbuktatásával, – Máriát fiának Károlynak szánván, ohajtá emez, a’ birodalmat nemzetségére szállítani. – Szinlelve mind a’ kettő eggyesűl a’ testi gyönyörűségek közt nevelt Joannával az Anjou ház Magyar ága ellen; mellynek ekkori feje, az ifiú Lajos Király, András öttse számára kivánta az ősi koronát megtartani.

A’ két Aszszony serkentésére és VI. Kelemen Pápa eggyezésével Királynénak kiáltatja ki magát a’ 16 esztendős Joanna mindjárt az öreg Király halála után. Vizeszűségében, – mellynek Nénjei az egész buja udvartól segítetve, szüntelen bókoltak, – ezeknek szövevényes mesterkedéseiket nem tudja megfogni, nem látja, hogy ő csak titkos törekedéseik kész eszköze. Míg eggyfelől tapasztalatlan férje, kedveltjeitől, kivált Altamura Pipintől, vezéreltetve minden férjfiusb lépésekre alkalmatlan, magát a’ több Nagyok előtt gyülöletessé teszi: addig más felől Joanna is megvonja tőle szeretetét, őt az uralkodástól eltávoztatja, hiú mulatságokban, testi gyönyörűségekben keresi fő boldogságát, nagyattyának gondosan gyüjtött kintsét gondatlanúl elfetsérli ’s férjével eggyütt magát veszedelmes örvénybe veti.

Sikeretlen ügyekszik Lajos követségek és tetemes summák által az Avignoni Udvart más gondolatokra hozni, foganatlanúl küldi Anyját, a’ méltósággal tellyes Ersébet Királynét fényes követség- sok költséggel Nápolyba: hogy a’ szelíd András ’s a’ szép Joanna közt házi csendességet szerezzen. VI. Kelemen a’ végrendelés erejét felbontja, de eggy I. Károllyal tett eggyezésnél fogva Joannát birtokában még is megerősíti és csak abban eggyez meg nagy nehezen: hogy András mint Joanna férje megkoronáztassék; azért mindazáltal az Országot halála után magáénak ne vélje. Hogy a’ felindult Ersébet, fiát magával haza ne vigye, Joanna férjével külsőképen megbékél, kétszínű könyekbe lábogván bájoló szemei: de eltávozása után mindent elfelejt. A’ két özvegy Hertzegné tsalfa alattomos szövevénye is ujra elkezdődik. A’ Durazzoi Herczegaszszony, ki fiával Máriát a’ hiúságba elmerűlt udvarból éjjel elragadtatá, a’ Pápa feloldozása mellett elvéteté ’s így új erőt nyere, vetélkedőtársa által méreggel végeztetik ki; pártja mindazáltal fiában fenmarad és a’ különböző factiók eggyesűlt erővel hátráltatják az ifiú Király koronáztatását.

A’ lágy András nyiltszivüségével nem alkalmatos ezen felette mindenfelől öszszetolakodó fellegek eloszlatására. A’ megvesztegetett udvarba mindég idegen maradt és annyira elnyomatott: hogy ha csak köntösre is volt szüksége, előbb a’ Tanátsnak kelle a’ dolgot megvizsgálni, ’s a’ Királynétól engedelmet nyerni; bár ez gyönyörűségeinek részesseivel mulatságot mulatsággal váltott fel, a’ költséget nem kímélve.

Azonban Joanna tiltott szerelme gyümöltsét nem titkolhatja el. Némellyek Artus Bertalant, mások Tarenti Lajost nevezik a szerencsés atyának. Mélyen érzi András megfertőztetését, de haragját sokáig elfojtja; végre mindazáltal eggy bajnoki Játékban eggy zászlóval jelenvén meg, mellyen a’ királyi tzímer alatt eggy tőke és bárd^* látszott, – tudomását és boszszuszándékát elárulja. Jelszó ez a’ bűnösöknek. A’ vigyázatlan Fejedelem vadászat színe alatt Aversába csalatik. Itt hitetlen felesége mellöl éjfélkor kiragadtatik, és eggy anyától nyert bájgyürű, a’ közvélemény szerént, fegyver és méreg ellen oltalmazván, arannyal keresztülvert selyem sinórral, mellyet, a’ mint némellyek állíták, Joanna maga készíte, kegyetlenűl megfojtatik, holt teste a’ kertbe vettetik (Aug. 20. 1345.) Így veszett el, Petrarca szerént, alacsonyúl, gyujtogató vagy tolvaj módjára a’ legszelídebb, ártatlanabb ember, a’ ritka elméjű ifiú, nagy reménységű Király.

Az undok gyilkosság az öröm közt élő udvarban hamar el volt felejtve. De híre, a’ Calábriai Herczegség megtagadása- és Joannának Tarenti Lajossal való menyegzői készülete által felingerelt Durazzo Károly segítségével hamar elhatott Visegrádig. A’ tüzes Lajos testvér-szeretete, nemes lelke, igazságérzése fellobban az Aversai siralmas történet hallására, mellyet részről az Avignoni Udvar részrehajló késkedésének is tulajdoníta. A’ gyilkosok és tzimboráik fejére boszszút esküszik, e’ szándékáról több Európai Hatalmasságokat tudósít, az Austriai Fejedelmekkel és Lajos Német Császárral, a’ Pápa halálos ellenségeivel, szoros szövetségre lép. Mindenek előtt mindazáltal Joannát, a’ Durazzoi és Tarenti Herczegeket, mint a’ gyilkosság előmozdítóit, VI. Kelemennél elvádolja; törvénybe idéztetésöket ’s érdemök szerént megbüntetésöket kivánja, addig is pedig a’ megüresült Királyságot maga ’s testvére számára kéri. A’ Pápa, – kit Joanna ravaszúl gyermeke keresztatyjának és oltalmazójának híva meg, – az utólsót egyenesen megtagadja; az elsőre nézve pedig mindent igér; jóllehet a’ Nápolyi Fő-Birónak az egyenes lelkű Montescaglioso Grófnak, ki a’ bűnösök ellen vizsgálatát Durazzo Károly segítségével elkezdette volt, már előbb meghagyá: hogy a’ Királyné vagy a’ Királyi Herczegek ellen valami kisülvén, a’ dolgot nagyobb veszélyek és zavarok elkerülése végett titokban tartsa. Az ősz Birónak tehát meg volt kötve keze. Mind e’ mellett a’ gyanúba esett személyek közűl többen elfogatnak; ketten hoszszasabb vizsgálat nélkül lófarkhoz kötve kegyetlenűl vesztetnek el; későbben pedig újra kettő elevenen égettetik meg, szájok mindazáltal gondosan kipeczkeztetvén, hogy a’ legnagyobb titkot el ne árulhassák (Jun. 1346). Irtózatos a’ Nápolyi nép dühe ezen boldogtalanok ellen. Az eggyüttélő Gravina bizonysága szerént: szemök közzé köp, őket kővel hajgálja, a’ farakásról lerántja, szétszaggatja, tetemeiket eggyenként veti a’ lángba, megmaradott csontjaikat örök emlékezetre, késnyeleknek, koczkáknak használja. A’ gyilkosság eredeti kútfejeinek kikerestetése még se vétetett egyenesen munkába, és azt végre VI. Kelemen az özvegy Ersébet Királyné unszolása’ következésében Nunciussára bízván, a’ sok akadályok és hátraltatások miatt ez se mehetett semmire is.

Észre vevé ebből Lajos: hogy igazságos ügyében szelíd uton boldogulni nem fog, hogy fegyvert kell ragadnia. Ezt annyival biztosban teheté: mivel magok a’ Nápolyiak a’ szörnyű tetten és váratlan következésein felindalva bűnösnek ismért Királynéjok ellen felkeltek. Cajetani Miklós első ki népével Itrit meglepi, a’ Magyar Király számára elfoglalja; majd Gaeta mondja fel Joannának a’ hűséget; végre a’ vitéz Lalli is pártot üt Aquilában ’s Joanna vezérét a’ sok ütközetben győzött Cavalcante Jakabot megveri, elfogja. Lajos tehát az Ország Nagyaival tanácsot ülvén hív alattvalóit felkéri és Konth máskép Tóth Miklóst előre elküldi Nápolyba az elmék elkészítésére, pártjának erősítésére (Máj. 1347.) Ez Lallival eggyesűl ’s a’ Nápolyi sereget, melly egyedűl 3000 Lovagokból állott, Durazzo Károly vezérlése alatt, – kit Joanna és szeretője, majd titkos férje Tarenti Lajos, legszebb ifiú az egész Országban, a’ Calábriai herczegség igéretével megnyertek, – Aquilánál elszéleszti. Később a’ bölcs Miklós Pétsi Püspök vezérlése alatt Magyarországból érkezett lovas seregetskét magához vonja, Sulmonát Ovidius szülötte Helyét, ostrommal megveszi, több helyeket el-foglal, és Fejedelmét előmeneteleiről, az egész nép jó gondolkozásmódjáról tudósítja. –

Erre a’ Király – bár legbuzgóbb barátja Lajos Német Császár, medvevadászaton életét elvesztvén, ’s több szövetségessei segedelmökkel késedelmeskedének, – ugyan azon esztendő végével személyesen megindul nem nagy, de bátor hív seregetskéjével. Utjában, mellyet Udine, Pádua, Veróna, Modena és Bologna felé vön, az Olasz fejedelmek nem csak tisztelettel fogadták, hanem seregét népeikkel is nevelték. Udinénél várt reá Joanna követsége melly által írásban mentegetvén magát, azt állítá: „hogy férjét, ezen legjobb embert őrülésig szerette, ’s csak gyilkossainak isméretlensége akadályoztatá halálának méltó megboszszulását.” „Szeplős életed,” felele a’ Király Lákoni rövidséggel,^* „a’ birodalom eltulajdonítása, az elhalasztott boszszú, második férjhez meneteled, mostani mentegetésed eléggé bizonyítják vétkedet. Emlékezz az egy élő Istenről ki a’ gonoszokat megbünteti.” Épen illy foganatlan Deux Bertalan Kardinál és Pápa követjének ügyekezete is: ki Folignonál azon eggyházi Fenyítéket tartá eleibe, mellyet még XXII. János Nápolynak, mint a’ sz. Szék feudumának minden megtámadói ellen szórt. Büszke megvetéssel monda Lajos: „Nápoly az Avignonban elnyomott igazságnál fogva enyém; ügyem törvényes; akaratom azt fegyverrel védni tántoríthatatlan; igazságtalan kirekesztésed azt nem hajthatja meg, engem nem érdekel.”

Igy érkezik meg seregével, melly előtt eggy gyász zászlót vitetett ártatlan testvére képével, Aqvilába (Dec. 22. 1347) Itt Konth, Lalli, és több Nápolyi Nagyok vele eggyesülvén, további előmente inkább győzedelmi pompához, mint hadviseléshez hasonlíta. Az utjában lévő városok ellentállás nélkül adják meg magokat. Tsak a’ gyáva Tarenti Lajos és a’ vitéz Acciajoli Miklós akarják Cápuánál akadályoztatni áltmentét a’ Volturnón. De Gróf Fundi seregével Urticellonál költözködik által a’ vizen, és így a’ vigyázatlan ellenséget megkerűli. A’ Nápolyi sereg három óráig tartott tsata után, mellyben a’ Magyarok dzsidáik- és nyilaikkal Lovasságát nagy robajjal támodván meg, hamar zavarba hozák, elszélesztetik. Ez után Cápua, Benevento megadják magokat, és Lajos Király győzedelmes seregével, melly már számos gyalogságon kivűl 6000 Lovagból állott, Aversa felé nyomul, itt ugyan azon palotába száll, mellyben szerentsétlen Ötse öletett meg.

Azalatt Joanna Nápolyba szaladott férjével, hirtelen készített gályákon Provenceba szökik ált, alattvalóit a’ hűség hite alól feloldozván, ’s az Országot a’ győzteseknek áltengedvén (Jan. 15. 1348.) Az Ország Nagyai ’s Nápoly várossának követei Aversába megjelennek hűségesküvésök letételére; amazok közt Tarenti Robert és Durazzo Károly is. De a’ Győzedelmes azt kiváná: hogy minden vérbeli Hertzegek személyes jelenlétekkel ditsőítsék Nápolyba mentét. Hoszszasb unszolásra elérkeznek Tarenti Filep és Durazzo Lajos is. Nyájasan fogadja ugyan őket az ifiú Király; de majd némelly megromlott ’s a’ Királyi Hertzegek ellen boszszút lehellő Nápolyi Nagyok kísztetésére, különösen az öreg Nápolyi Érsek tanátsára hoszszas tusakodás után mindnyájokat elfogattatja. Durazzo Károlynak, kire Mária elvételeért különösen felgyulasztatott, azt is szemére veté: hogy ellene fegyvert fogott és magyar segítséggel Joannát elkergetvén, maga akart a’ Királyi Székbe ülni. Ezért feje azon helyen, hol András megfojtatott, üttetik el; a’ többek, mivel Királyok gyilkossait felkeresni ’s megbüntetni elmulasztották, Magyarországba küldetnek, a’ hol Visegrádon fogságban tartattak, de azon kíméléssel, mellyet születésök kivánt. Ez azon örökös vád Lajosunk nevezetes életében, a’ mellyet semmi fényes tulajdonság, semmi győzedelem se moshata le és a’ mellyre örömest vonna a’ Történetíró sűrű fátyolt, hogy kedvelt Hősének betsületét felmentse.

Eggyszerű de díszes pompával tartá győzedelmes Fejedelmünk bementét a’ fővárosba (Jan. 24. 1348.) Egész katonai készülettel vezérlé bajnok seregét. Melitonál áll Nápoly várossának fényes követsége üdvezlésére; de az ifiu Lajos puszta szó-pompájára nem hajtván, hallgatást parantsolva lovagol el mellette. Jobban nem fogadja az Ország Nagyait kik a’ város kapuinál várák őt gazdag baldachinnal, hogy alatta bévezessék. Megveti ő ezen fényt. Belsőn érdemének érzésében büszke paripáján folytatja utját; szelíd méltósága ’s nyájas de komoly tekintete által mindenek szívét megnyeri.

Nápolyban a’ Királyi nevet felvévén, az Országlást megváltoztatá. Nagy-Váradi Püspök Nethke Demetert Kormányzónak; a’ Kisded Károlyt, Joanna fiát, Calábriai Hertzegnek nevezé ki. Nem sokára András nyilványos és büntetés nélkül maradott gyilkossainak eggyikét elevenen égetteté meg, másikát pedig éles késekkel megrakott kerékre fonva töreté öszsze. Illy kegyetlenűl áll az ifiú heves Király öttse halálán boszszút.

De a’ Pápa akaratja ellen meghódított Ország megtartása nem könnyű feltétel volt. Ezt tsak a’ megbántott sz. Szék iránt kemény és hathatós lépésekkel, az Országban lévő helytelen szokások ideig óráig való elnézésével lehetett volna eszközleni. De Lajost istenfélő kegyessége újra a’ Keresztyénség fejéhez, igazságszeretete a’ viszszaélések erőszakos eltörlésére vezérlé. Így a’ Pápának Nápolyban fő hatalmát elisméré; ’s az Ország Nagyait magától elidegeníté. Amaz, fiúi bizodalommal tett esedezésére, melly által Joannának perbe idéztetését és magának megkoronáztatását sürgette, büszkén azt felelé: hogy a’ Királynét próbák nélkül nem ítélheti meg, de ha vétke bebizonyíttatnék is, kérdés: vallyon fiát, a’ kisded Károlyt vagy a’ sz. Széket illeti e az ürűlt Ország? Egyébiránt Nápoly fegyveres elfoglaltatását, Durazzo Károly törvénytelen megöletését, a’ több Hertzegek elfogatását szemére hányván, azt kiváná: hogy az Országból tüstént költözködjék ki seregével és várja el Avignonból a’ további határozást. Mellynek lehető minémüségét eléggé bizonyítá az: hogy Joannának az Avignoni Udvarnál fényes megjelenése nem akadályoztatott és Tarenti Lajossal öszszekelése jóvá hagyatott.

A’ Nagyok békételensége kiütött, mihelyt Lajos kiment az Országból. Eggy szörnyű döghalál, melly a’ föld nagyobb részét elborítván, sok helyen a’ népességnek alig kímélé meg negyed részét, – meggyengült seregének helyreállítására szükségessé, élete kotzkáztatása miatt tanátsossá tette eltávozását. Nápolyt tehát oda hagyván (Máj. 1348.) haza siet, minekutána Kormányozónak legjobb Vezérét Apor István Erdélyi Vajdát, Város-igazgatójának Wolfhart Ulrikot nevezte ’s öszszeolvadt seregét reájok bizta volna. Az ujságon kapó Nápolyi Nagyok, kik nem tsak a’ viszszaélések eltörlése – hanem a’ Német zsoldosok kifizetésére, ’s némelly kapzsi Vezérek fösvénységének kielégítésére bészedett nagy adók által is fel voltak ingerelve, ’s a’ Durazzo Károly törvénytelen megöletése miatt a’ Magyar Uralkodástól elidegenültek, – a’ Király eltávozásával Joannát mindjárt viszszahívják. Ez hűséges vezérét Acciajolit előre elküldvén, Avignont 80. ezer aranyért, és férje számára a’ Királyi névért a’ Pápának, drágaságait a’ Provencei aszszonyoknak eladja, eggy kis sereget gyűjt, tiz Genuai gályákat bérel és maga is Nápolytól nem meszsze kiszáll. A’ városi köz nép a’ változás reményétől buzdíttatva, ’s szép Királynéja nyájas tekintetétől felhevülve, nyilván pártot üt a’ Magyarok ellen. István Vajda kénytelen a’ várost oda hagyni. De Wolfhart még egy darabig védelmezi Castelnuovo erősséget. Se a’ bájoló Aszszony kellemetes tekintete, ki személyesen alkudozott vele, se tsiklándoztató igéretei nem tántoríthatják hűségét. Hiába vettetnek a’ levegő megrontására undorító dögök a’ szoros várba, sikeretlen támasztatnak pénzzel az őrsereg közt zendülések, a’ vitéz Ulrik rendületlen; tsak az élelem fogyatkozása hajthatja meg vas akaratját. De viszszavonulását ekkor is olly tsendesen, vigyázva és olly szép renddel eszközlé, hogy az ellenség tsak hatod napra vette észre eltávozását. A’ gyengült ’s hirtelen meglepett Magyarok hamar eggymás után elvesztik Acerrát, Aversát, Cápuát és Apizzit. Joanna szerentsés előmentéről tudósítja tüstént a’ Pápát és ez tanáttsal, tselekedettel segíti őtet. –

A’ békeszerető Lajos király még ekkor is barátságosan kívánta a’ dolgot elintézni. A’ kisded Károly kora halála után új követsége által a’ Pápától azt kérte: hogy István testvére Máriát, a’ boldogtalan Durazzo Károly özvegyét vevén el hitvesül, ezek lépjenek a’ Nápolyi trónra. Ezen követség utban érte a’ Pápáét, melly Visegrádra érvén Nápolynak kiüresíttetését, a’ Királyi Hertzegek szabad elbotsájtatását sürgette. De VI. Kelemen előbbeni szinlelt okainál fogva Lajos kívánságát nem teljesíté és azért ez is annak kettős kérését megtagadá.

Míg ezen alkudozások Avignon és Visegrád közt folytak, Nápolyban nagy változás történt. A’ magahitt Tarenti Lajos egész erejével kiindul a’ fő városból; de sikeretlen ostromolja Manfredóniát. Csuzy János Várnagy hat holnapig (Juniustól Novemberig 1349) vitézűl védelmezi magát, az ellenségnek minden ügyekezeteit foganatlanná teszi, kiütéseiben sok kárt okoz; míg más felől Wolf Konrád Guillionosiból zsákmányozó hartzait nagy szerentsével űzi; egyedűl Foggia megvívásakor 22 ezer untzia aranyot rabol el. Így István Vajda időt nyer seregeinek öszszegyüjtésére; mellyek 300 Magyarországból jött Nemesekkel neveltetvén, Wolfot is magához vonja, a’ Tarenti Hertzeget megtámadja, Lucerra alól elkergeti; innen a’ hitszegett Wernerre üt. Ez már régtől fogva Olaszországban tartózkodott; ott számos Német és Olasz haramiáival pénzért hol eggyik, hol másik Olasz fejedelem szolgáltjába állott; különben mindent pusztított, főként rablásból élt, magát Hertzegnek, a’ kegyesség ’s irgalmasság ellenségének nevezte. – Konth Miklós Olaszországba érkeztekor őtet Királyának szolgálatjába fogadta; Lajos mindazáltal illetlen magaviselete, a’ vitéz Wolfharttal való izetlenkedései miatt hirtelen elbotsájtotta, ’s az Országból számkivettette. Így szolgálat nélkül maradván; Acciajoli kísztetésére Joanna mellett fogott fegyvert. Ezen, a’ háborúban ugyan isméretes Vitézt, de a’ nyugalomban gondatlan szerentse-vadászt az Erdélyi Vajda Cornetto várossában éjjel megtámadja véletlenül, meglepett embereit a’ zavarba elegyedett polgárokkal együtt levagdalja, őtet magát, – ki a’ hirtelen lármára ágyából kiugordván, hogy a’ bizonyos veszélyt elkerűlje, a’ ház fedelére szökött és az egész éjjelt ott töltötte, – reggel eggy ingben elfogja és magyar zsoldba állani kínszeríti.

Ezen szerencsés esetek után számos várasok önkényt megadják magokat; István pedig 10,000 emberre szaporodott seregével Cápuát kirabolja, Aversát elfoglalja ’s Nápoly felé nyomul.

Nagy dühhel folyt a’ háború mind a’ két részről ezen egész idő alatt. A’ Nápolyiak a’ Magyarokra különösen annyira felingereltettek, hogy Caurattot vitéz oltalom után elfoglalván, az Olaszok és Németek megkímélésével a’ Magyarokat mind felakasztják, és ezek közűl némellyek csak németűl beszéllve mentik meg magokat. – Ezen kegyetlen bánásmódot, az Ország meghódításán és több rendbéli sarczolásaikon kívül számos vitéz tetteik által is vonták magokra; mellyek közűl némellyek, mivel az egészre különös befolyások nem volt, a’ történet fonalának megszaggatása nélkül nem említtethettek magok helyén. Így Mitsbán Filep, Astili várát vitézül oltalmazván, midőn eggyszer kiütne, eggy alacsony árulás következésében a’ számos ellenség által körűlvétetik; de vitéz tsoportjával ennek sürű rendjei közzé rohan és mind addig nem adja meg magát, míg halálaért előre bosszút nem áll, társai majd mind le nem vágatnak, lova el nem esik, és maga lábszárán veszedelmes sebet nem kap. – Másszor Pipin János, Altamurai Palatin^* Német zsoldossai Baroli várossát feldulják. Miklóssy Tamás és Konth Dénes tehát huszad magokkal Manfredónia alól oda robognak, az Andria felől viszszatérő ötször erősebb Németeket véletlen megtámadják, huszat közűlök levágnak, 75töt elfognak, a’ zsákmányt tőlök mind viszszaveszik. Az illyen eggyes, a’ dolgok folyamatját nem vezérlő ugyan de az idő szellemét világosító, ’s a’ Nemzeti characternek, mint az eggyes cselekvő személyeknek becsületére váló történetek is méltán kivánnak évkönyveinkben helyet. –

István Vajda még Aversában létekor Tarenti Lajos által eggy adandó ütközetre, mint valamelly kettős viadalra, kihívatik. Az öreg Vezér ezt elfogadja. A’ nap és vidék eggyesség szerént meghatároztatik, a’ hely kiméretik, a’ készületek megtétetnek. Azonban Tarenti Lajos a’ fegyverben őszült Vajdát reá akarván szedni, a’ határnapot megelőző este eggy napi haladékot kér. De István a’ dolgot észre veszi, még éjfélkor 300 Magyar Dzsidást rejt el a’ Nápolyi ut mellett, és eggy más csapattal Wolf Konrádot a’ fő város felé küldi az ellenség szándékának kikémlelésére. Ez a’ Magyarokat meglepni akaró Olaszokkal hajnalban öszszetalálkozik, azokat minden tétova nélkül megtámadja ugyan, de a’ sokaságtól körűlvétetvén, vitéz oltalom után elfogatik. Véres boszszúra gyuladnak emberei ennek láttára, a’ győzedelemben elbízott tomboló ellenséget újra megtámadják, ’s a’ leshelyből maga idejében kirohanó Magyar Dzsidásoktól segítetve zavarba hozzák, nagy részét levágják, sokat elfognak, a’ többit elszélesztik és szeretett Alvezéröket kiszabadítják.

Könnyű lett volna Istvánnak ezen fényes győzedelem után a’ rettegések közt lévő fővárost elfoglalni; de a’ Német zsoldosok a’ nyughatatlan Werner és a’ két Wolf vezérlése alatt hátralévő zsoldjok miatt pártot ütnek. A’ Vajda őket nem elégítheti ki, ’s hogy általok megfogatván, a’ Nápolyiaknak ált ne adathassék, kénytelen kevés számú hív Magyarjaival a’ táborból megszökni, Manfredóniába vonúlni, honnan Magyarországba megy által a’ Királyt mindenekről tudósítani. A’ pártosok ellenben a’ Nápolyiakkal mindjárt eltávozása után fegyvernyugvást kötnek, nekik eggy bizonyos summáért a’ szabad szüretelést megengedik, később pedig Lajos segítségökre nem jövén, 100,000 aranyért a’ Terra di Lavoronak minden erősségeit áltadják. Werner eggynehány század magával Romániába vonúl más szolgálatot keresni; a’ jobb gondolkozású Wolf ellenben, a’ hátramaradott Magyarokkal a’ Király megérkezésére vár, vad csoportjaival a’ környéket minden különbség nélkül pusztítván.

Erdélyben éré ezen viszontagságok híre Lajost. Hoszszas tanátskozásra idő nem volt. A’ Fejedelem hív népét tehát Országgyülésen kivűl kéri fel segedelem adásra. A’ Szabad Várasok ezt pénzben nyujtják, a’ Nemesség pedig csoportonként jelenik meg szeretett Királya körűl, Gilet Miklós Nádor, Széchy Miklós, a’ két Bebék, a’ Latzkovitsok, Konthok, Csuziak, Kanisaiak ’s a’ t. jó példával menvén előre. Hamar készen állott az új tettek után szomjuhozó szép sereg. A’ szükséges serénység a’ szárazon való utat nem engedé meg; hajók elégséges számmal nem voltak. Azért a’ Király csak kevés Nagyaival tétethété magát által Szkardonából Manfredóniába; (1380. elején) de már csak személyes jelenléte is más fordulást ad dolgainak, mivel Trani, Barletta és Bari városok önkényt megadják magokat.

Nem sokára nagy serege is megérkezik és az ifíú Király 15 ezer Magyar- 8 ezer Német- és 4 ezer Olaszszal indul el Barletta alól. De a’ nyughatatlan ’s csak rablást forraló Német zsoldosok új gondot szereznek neki. A’ gazdag Baroli várossa éleszti kapzsiságokat. A’ Királynak, ki a’ zsákmányozást gátlani akará, az engedelmességet felmondják, Wolf Konrádot némelly csoportjaival kivéve. Az ifiú Fejedelem ezen annyira felindul: hogy személyesen akar közikbe vágatni, és a’ körűlállókat, kik tartóztaták, első hevében kezében lévő pálczájával csapdozza. Lecsendesülése után mindazáltal fenyítésöket Apor Andrásra bízza. Két ezer Magyar Lovaggal rohan ez közikbe, elszéleszti, a’ városból kikergeti őket; de a’ Németek egy más kapun újra viszszajönnek. Ekkor végveszedelmet mond fejökre a’ felboszszantott Fejedelem és parancsolatát Magyarjai olly pontosan teljesítik, hogy az engedetlenek közűl alig menekede meg eggynehány száz.

Canosánál, mellyet a’ nagy sereg ostromlani kezdett ezután, személyes bátorságának szép jeleit adá Lajos. Ő veti a’ legelső tűzgolyóbisokat, ő rohan legelőször a’ betört kapukon a’ városba, ő ér legelőbb a’ vár falaihoz, ő első az ostromlajtorján nyilak és kövek zápora közt. Ezt látván a’ Várnagy, embereinek csendességet parancsol és a Fejedelem felé fordulván: „Félre Király!” ugy mond „nem itt helyed életed veszélyeztetni.” Nem úgy felele az ifiú Lajos, „Fejedelemé hadban az első hely.” A’ Várnagy magát majd önkényt megadá és számos más várasok is meghódoltak. Azonban Lajos megosztja seregét. Miklós Nádort és Wolf Konrádot 10,000 emberrel Aversa alá, Miklóssy Tamást, ki István Vajda távollétében Tarentet vitézűl oltalmazta – kisebb sereggel az Otrantoi föld meghódítására küldi, maga pedig fő seregével Melfit kezdé ostromlani. Itt éré őt Tarenti Lajos levele, mellyben előre bocsájtván: hogy ha bár a’ Magyar Király a Kunok és más Pogányok életét annyinak veszi mint a’ kutyákét; ő még is keresztyén alattvalóinak vérét megkíméleni köteles, – eggy kettös viadalra hívja ki és Párist, Avignont, Peruggiát vagy Nápolyt jeleli ki helyéül. A’ Király a’ kihívást elfogadja; de az említett helyek iránt kifogást teszen és azt kivánja: hogy a’ viadal a’ Német Császár, az Ángoly Király vagy az Aqvileai Patriarkha^* előtt, – vagy ha ez nem tetszene, a’ két sereg jelenlétében történjen meg. Ezen ajánlás mindazáltal felelet nélkül maradt.

A’ Pápa uj követe Annibaldi Kardinál sikeretlen ügyekszik a’ Magyar sereget utjában tartóztatni; ez tehát Melfi alól, melly magát olly hamar megadni nem akará, Salerno felé nyomúl. Ezen utjában eggy ifiú a’ Negro vizén az áltjárást Lajos parantsolatjára meg akarván vizsgálni, eggy lappangó örvénybe az öszszecsapó hullámok által lováról lesodortatik és elmerűl. Ennek látására az ifiú Király mindenről megfelejtkezik, kényes paripájával utána ugrat. A’ víz nagy ereje lováról őtet is lekapja, de széles palástja gátolja elmerülését. Erős kezével tehát a’ gyenge ifiat megragadja, az egész sereg szemeláttára a’ partra kivonja és éltét tulajdon személye kotzkáztatásával megmenti. A’ csendes lakosoknak megkímélésére sokféle nemzetekből álló, zsákmány után ásítozó seregével a’ városokat, a’ mennyire lehet elkerűlte; ha nem volt mód benne, népét István Vajda vezérlése alatt előre küldötte; maga a’ város kapuinál egész áltköltözködését elvárván.

Salerno csak hamar megadá magát, de Casalénál a’ Saraon lévő hidat az odavaló Apát elszedeté. A’ Magyarok nem gondolnak vele; mindenhez szokott lovaikkal a’ sebes vizen áltusztatnak, a’ bámulásba merűlt várost felprédálják. Az alatt új híd készűl, az egész sereg áltszáll és Sorrento alá robog. –

Aversa mindazáltal a’ vitéz Pignatelli Jakab kormánya alatt az ostromló Nádornak nyakasan ellent áll. Erről tudósítatván Lajos, seregének vezérletét István Vajdára bízza, maga pedig 300 lovaggal a’ Nádorhoz vágtat. De személyes jelenléte ’s ezen új segedelem se törhetik meg a’ Várbeliek bátorságát; azért a’ Vajda parancsolatot kap: hogy Sorrento ostromát felbontván, egész seregével csatolja magát a’ Királyhoz. Szommánál a’ Vezuv alatt a’ lakosok által megtámadtatik az öreg István. Eggy kis lovas csapatot küld megbüntetésökre. Apor Dénes, a’ Vajda fia, és Hebinger csak hamar a’ városba nyomják a’ rendetlen csoportot. De a’ kapuk utána bezáratnak; eggy mély árok oltalmazza a’ falakat. Dénes és Hebinger tehát leugranak lovaikról, az árokba szöknek, utánnok az egész csapat. A’ lajtorják hijányosságát eggy más vállai pótolják ki; így mász fel Dénes Hebinger hátán a’ falakra, nagy kőeső közt. Itt dühösen maga körűl vagdalván, helyet csinál a’ többeknek. Hiába rohannak reá az Olaszok, dárdák- bárdok- és buzgányokkal; sisaka, pánczéla áltjárhatatlan, vad bátorsága győzhetetlen. Az alatt feljönnek több társai is. Most kezdődik a’ szörnyű öldöklés: az ellentállás megszünik, tehetetlen kétségbe-esés váltja fel azt; előbb véres boszszú, majd rablás ingere vezérli a’ Magyarok karjait. Régolta nem volt illy bő zsákmányok.

Aversa alatt népei öszszegyülvén, Lajos nagy seregnézetet tart. Itt áll 30 ezer Magyar, 15 ezer Német, 20 ezer Olasz. Ezen szörnyű erő minden ügyekezetei mellett a’ város csak három hónapi véres ostrom után vétetheték meg. Maga a’ Király, ki életét soha se kímélé, lábán eggy nyil által nagy sebet kapott, mellyből csak nehezen tudott kigázolni. Ezalatt a’ sereg vezérletét az öreg Vajda elmellőzletésével Konth Miklósra bízta, a’ mi nagy békétlenséget szült. Különben is az ostrom alatt a’ Magyar sereg sokféle nyavalyák által nagyon megrongáltatott.

Végre mindazáltal Aversa magát megadja (Nov. 1350.) a’ megijedett Tarenti Lajos Gaetába vonúl feleségével, és a’ győzedelmes Lajos nagy fénnyel másodszor is megjelenik Nápolyban. Itt előbbeni zendülésökért a’ városiakat meg akarván büntetni, nagy hadi adót kiván, ellenkező esetben zsákmányozással fenyegeti őket. A’ lakosok erre fegyverhez fognak, a’ szállásaikon eloszlott Magyarokat véletlen megtámadják. De vigyázóbb Vezéreik hamar ott teremnek, hirtelen öszszevonják az egygyes csapatokat. Nem sokára rémítő rendben áll a’ nagy sereg a’ Largo del Castello piaczán, Királyának csak intésére várván: hogy az egész várost elpusztítsa, felgyujtsa, ’s a’ hitszegő polgárokon szörnyű boszszút álljon. Lajos mindazáltal a’ további vérontást el akarja kerűlni; boszszút lehellő népét Drugeth Miklós és Apor András vezérlése alatt a’ város négy erősségeibe elosztja, maga pedig a’ Nápolyi nép eránt megvetéssel tele Cápuába megy által.

Ez idő tájban vévé Kazimír Lengyel Királytól, régi bajtársától is azon kedvetlen hírt: hogy a’ Litvánoktól megveretetve, kénytelen volt Lembergbe keresni menedéket.

Ezen környülállások, némelly vallásos Nagyainak megujított unszolási ’s a’ maga keresztyén gondolkozásmódja arra bírák Lajost, hogy a’ Pápával tartó ellenkezéseinek valahára véget vessen. Ennek két követjeivel tehát Wilhelm Kardinállal és Guido Tusculanumi Püspökkel barátságos alkudozásba ereszkedik. Nem sokára megköttetik a’ fegyver-nyugvás (Aprilis elsőjén 1351.) olly feltétel alatt: hogy mind a’ két sereg birtokát megtartsa; mind Lajos, mind Joanna férjével együtt az Országot oda hagyják; hanem azalatt itélje el Joanna’ perét egy Kardinálokból álló Biztosság; ha hibásnak találtatik: szálljon Nápoly Lajosra, ha ártatlannak: adja ez viszsza minden hódítványait 300 ezer aranyért. Csak az egyenes lelkű Magyar Király teljesíté ezen feltételeket.

Latzkovits Andrást ugyan is a’ Magyar seregek és Nápoly nagyobb része Fő-Kapitányának, Drugeth Miklóst Salernoi; Morialis Auranai Priort Aversai Várnagynak nevezvén ki, ezen kötés értelméhez képest az országot oda hagyá és Róma felé vevé utját. A’ Tanáts eggy Tribuntól vezéreltetve, itt eleibe jön, Róma Urának nevezetével kinálja. De ő a’ Pápát jobban felingerleni nem akarván, azt nem fogadja el, és megelégszik azzal: hogy a’ Pápa’ palotájából, hol megszálla, a’ templomokat megnézegette, megajándékozgatta. Innen pedig haza siet, és Verónánál Német zsoldossait elbotsájtja. Joanna ellenben csendesen Gaetában marada, míg férje egész Olaszországot bejárá, alattomosan és nyilván munkálódék a’ csalást nem ismérő Lajos ellen. A’ fegyvernyugvás sikeretlen elteltével, az ellenségeskedés is tüstént elkezdődék részéről; a’ megvesztegetett Morialis és Wolf Aversát, Lucerrat és Goglionnosit áltadák.

Sok haladék után megjelent az Avignoni Udvar itélete. E’ szerént a’ Királyné hitelesen bebizonyítá: hogy eggy titkos varázs erő Andráshoz minden szeretetét elfojtá és meggyilkoltatásakor tehetetlenségben tartá. Így mint egy varázsolt minden bűntől felmentetett és a’ Magyar Király emlékeztetett: hogy seregeit Nápolyból vonná ki, a’ királyi Herczegeket bocsájtaná szabadon.

Mélyen érzé Lajos ezen itélet különös fordulását, igazságának egyenes elnyomatását; szavát mindazáltal megmásolni nem akará; azért követeket küldött Avignonba, kik által abban nyilatkoztatta ki magát: hogy Salerno és St. Angelo Atyai tartományait kivéve kész egész Nápolyt kiadni, ’s a’ Herczegeket elbocsájtani. Ellenben a’ Pápától azt kivánta: hogy minden pártossainak Nápolyban közönséges botsánatot adjon, Andrásnak még életben lévő gyilkossait büntesse meg, és őtet, a’ mennyiben a’ Keresztyénség fejét megbántotta volna, minden bűn alól oldozza fel. A’ 300 ezer arany forintot, mellyet Joanna a’ fegyvernyugvás értelme szerént lefizetni tartozott volna, nemesen elengedte. – Ezen ajánláson épülve az eggyesség véghez is ment (Jan. 14. 1352). (A’ Magyar seregek csak hamar rendelést kaptak a’ viszszajövetelre és Tarenti Lajos nem soká Nápolyi Királynak koronáztatott). A’ Pápa tehát és általa Joanna, Lajosnak minden fényes győzedelmei mellett, czéljokat elérék; de egész életökre vetett setét homályt eloszlatni nem tudák. – Joannát különösen az örök igazság kérlelhetetlen itélete még ezen életben eléré; nem háríthatá el azt se a’ Pápa kedvezése, se itélő biráinak szövevényes felszabadítása, se Lajos nagylelkűsége.

Illy vége lön a’ Nápolyi hadaknak, mellyeket Lajos Nagy Királyunk az Ország valóságos java ellen személyes sértéstől felgyulasztva, ifiú tűzzel kezdett, férjfias erővel folytatott, de aszszonyi mesterkedések, ’s az Avignonból tett akadályok miatt kénytelen volt minden foganat nélkül bevégezni. Hazánkra ebből semmi haszon sem háramlott, a’ meszsze Nápoly két ízben történt meghódításából méltán eredett dicsőségen és azon kivűl, hogy Lajos a’ Nemességnek ez alkalmatossággal tett hív szolgálatiért II. András aranypetsétes Levelét megerősité.

„Gyöngeség más semmi!” ezt dörmögé magában az öreg Illyés, félre rakván az orvosszereket, és főcsóválva néz urára, ki a’ tükör előtt áll, ’s felsohajt „Illyés! én megint roszabbul leszek, ez a’ halvány szin jövendő sulyos betegségre mutat.”

„Tekintetes ur! mindég a’ tükörből szedi elő a’ nyavalyákat” felel Illyés: „a’ sok ülés, gondolkodás. Tán nem ártana a’ friss levegő? ma olly szép tavaszi nap vagyon.” Tovább akará javalgatásait folytatni, de az ajtó zörren, és Sírházy Doktor bukkan elé; lassu kiszabott léptekkel közelít: „Hogy vagyunk?” mond „mint állunk kedves ur?” és egyenest kéz után nyulva, rejtélyes vizsga szemekkel, bölcs ránczokba húzott homlokkal a’ pulsust tapogatja.

„Most is csak a’ régiben sinlődöm” mond Kétesy; mellyre tudós „hm, hm” lön a’ válasz.

Különféle kérdések után leül Sírházy, merőn egy helyre néz, lábhegyét emelgeti, és nagy fekete pixist, mellyen halálfő fejérlik, forgat kezében, de nem szippant. Egyszerre talpra szökik, mintha valami nagy gondolat ötlene lelkébe, ismét tapogatáshoz fog ’s néhány köhentés után így szól: „Én ezen rejtező, sötét homályba borult betegségnek mivoltát, fekvését, okait sejtem ugyan, de valódi tulajdonit, ’s annak gátló szereit meghatározni nem tudom; ennek rövid következése az – tessék bevenni!”

„De a’ főfájás, álomtalanság?” kérdé Kétesy. „Ezek symptomáji a’ betegségnek, valamint a’ közelgető ’s már küszöbön álló gyógyulásnak. A’ főbe gyült fatalis elementom^* küzd velem, de én győzni fogok.” Elhallgat, ’s megelégedve lesi mély bőlcsesége’ csudáltatasát; felcsikorja szelenczéjét, és valósággal, és pedig hosszan szippant.

Kétesy elfojtott haraggal kirántja kezét, kelletlen, néhány aranyat vesz elő, és a’ kuruzsló’ markába nyomja. Szelíd mosolygásra vonúl Sirházy’ fanyar képe, ’s lágy „hm, hm” leng féligtátott ajkain: „Tollat ide, hadd irjak!” kiált hirtelen; de Kétesy köszönve fáradságát, gyöngéden az ajtón kitolja.

„Ez már ötödik” mond Illyés „ki Tek. urat kinozza; a’ többi, úgy rémlik, még is okosabban beszélt.”

„Ez utólsó!” viszonzá mérgesen a’ komor beteg: „A’ még gyönge életerőt bosszuság öli el, ha illy embert látok a’ hanyatló természeten mesterkélni. Többé ne hivjátok!” Ezt mormolván nagy csomó receptet nyujt Illyésnek azon paranccsal, hogy tüstént égesse meg. Azután léte’ annyi bajait számlálva, karszékébe veti magát, és sok kérdő ’s felkiáltó jelekkel írja napkönyvébe: miért születtem –

Mindenki könnyen sejtheti Vitézünk’ bajait; azt nem vér, sem tüdő, hanem azon gonosz idő okozta, melly akkor leginkább lepi meg az embert, midőn ifjukorból férjfikorba lép, ’s minden szegletben komor mássára, vagy pénzleső hideg szivekre talál; midőn az ifjuság’ fellegvárai szétpattannak, az élet lepletlen áll elő, ’s az elbitangolt belső erő nem képes kivánt partra, hová egykor a’ csapongó képzelet kincseit raká le, juthatni.

Így Kétesy. Gazdag nemes házból eredvén, korán árva ’s önura lön. Több törpe Nagyok’ ámító példája után hiú vágyai szüknek itélvén Hazáját, tágasb kört ohajtva külföldre üzék. Tanult ugyan, ’s fogékony szíve kész vala jóra; de elméje még is miveletlen maradt,hasonló azon kerthez, mellyben sok nemes virágok’ csiráji szendergésökből a’ gondatlan kertész miatt bájillatra nem létesülhetnek.

Pillongást szeret a’ világ, ’s az aranysujtás eltakarja belső ürességét a’ jól kitömött melynek. Kétesy is, így felkészülve nyilt öllel fogadtatott; ’s minthogy az ember minden szerencsés környülményt ’s különböztetést önérdemnek vél, néki is az önhittség gőznimbuszt fona homloka körül. Olcsó barátok elméje’ legkisebb villanásit is égig emelték, midőn tajtékzó poharak közt kerengve az éjt nappallá tombolák. Menyekzőről gondos anyák, pártaunt szüzek, ezer hálót szövének a’ gazdag ifjunak; ajánló külseje, domború erszénye mindenütt nyilt szivekre talált, és így a’ szerelempályát első sohajtástól fogva első ásítozásig, ő korán futá meg.

De, ki vágtatva megy ’s elesik, ritkán kel fel épen. Ő is akkor rezzent fel álmából, midőn azon rettentő gondolatot: voltés nincs, hová? de miből? magán megvalósulni látá. Szélgyüjtötte társaságát uj szél röppenté széllyel, ’s maga állott a’ sokaság között dermedező kebellel pillantva bizonytalan jövendőjébe.

Ha délre harangoznak, ’s valami kegyes Tündér asztalt nem terít, míg másnak kéményfüstje orrunkat boszontja, mingyárt a’ sorsnak kell szenvedni; Kétesy is azon ártatlant vádolva, czéltalan tévelyg a’ világban; de az ingyenélők’ utja mindég mélyebbre süllyed. A’ révparton is csak a’ terhes hajót köszöntik, vagy a’ dolgost, ki izzadva fárad.

Akkor jut eszébe édes Hazája – nincs mit tenni, a’ külföld’ minden kéjei nem foghatók érdekleni a’ szegényt – minthogy idegen fénytől a’ sziv nem melegszik –; haza felé indúl:

Sokszor felmúl egy halál száz életet: e’ mondást igazlá Kétesy, midőn Atyjának egy nőtelen fösvény testvérjét eltemeté, ’s annak kész jószágába üle ’s megint urrá lett.

Most eltökélé magát a’ közjónak élni ’s mezei gazda lön.

Míg az ujság’ kelleme tartott, örömmel lesé a’ vetések’ tenyésztét, virágzatát ’s kövér kalászait; kedvesen hallgatá a’ kaszások’ ’s aratok’ meséjit, dalait; de csak hamar megunta ezt is, és zavarhoz szokott lelke mulatságért epedt. Ez okból eljárta nemes szomszédjait; de honszokást nemzeti sajátságot, melly minden Magyart anyira bélyegez, nem ismervén, a’ nyiltszivüséget szemrehányásnak, hazaszeretést öntetszésnek, önérzést gőgnek tartván, honjában is mindenütt idegen maradt.

Társaságban maga lenni, kivált ön hazájában kínos állapot; ezt igen érezvén Kétesy visszavonúla, és szük körébe zárva, részszerint unalom, részszerint a’ multnak sajnos emlékei belsejét az élettel vad küzdésbe hozák. Hypochondria, ez a’ tehetetlenség’ komor szülöttje, szállá meg keblét, ’s a’ jelen’ szépeit, a’ munkás élet’ nyugtató érdemeit elfedé előle. Különben jó szíve elfásult, elhidegült, ’s tespeteg ridegültén kérődzve minden léptén árulást gyanítván, baráti részvét nélkűl sötét komolyságban tengeté napjait, nem gondolván: hogy azon hijányok, mellyeket másban kerese, magában sarjadnak. Csak az öreg Illyés, még Atyja’ hiv szolgája, ki jót roszat vele oszta, forog körűle, ’s minden mód’ iparkodik, bár sikeretlen, urát süllyedtéből ismét felemelni.

Végre betegséget gondolt ’s beteg lett; minden mozdulatin halált sejtve, ezer sérvet,fájdalmat képzelve télen izzadott, nyár’ közepén farkas-bundába didergett. Orvosok jöttek mentek ’s egymás’ rendeléseit gúnymosolygva fonákolván, éleszték, nem olták az emésztő mérget, míg türhetetlensége annak is véget szakasztott.

Kezére borulva ül Kétesy, ’s napkönyvét, érzelmei’ egyetlen biztosát, olvasgatá, midőn Illyés nagy robajjal, örömszikrázva szobába rohan: „Tek: ur! hálá Isten, megint egy nap a’ régi időből! Vendég jön, pedig micsoda vendég.”

Ijedten ugrik fel Kétesy becsapván könyvét: „Mondd, nem vagyok itthon!” felel ’s bezárkózni akar.

„Ez itt a’ házibarátság!” harsog kívül egy szózat. Az ajtó nyilik, és Rényi, karjai közé szalad az álmélkodónak. Megszorulva mentséget rebeg a’ háziur; de a’ nyájas vendég csókjaival fojtja el szavait.

„Barátom! bár mit téssz velem, nem hagylak el, míg nem jobbulsz, az az beteg képzetidet orvosszereiddel együtt ki nem hajgálod” mond Rényi, ’s körűlnézvén nem győzi eléggé csudálni Kétesy találmányos eszét, ki mindent előszede bús rémleteit táplálni.

„Kriptában vagyok é, vagy nálad? minek e’ sárga száraz kaponya, minek e’ sok enyészet-kepéztető jel?” kérdí Rényi.

„A’ beteg embernek” mond Kétesy: „jó a’ halált szemben tartani, melly úgy is minden perczét mohó pontossággal számlálja!” Rényi mosolygva megrázza kezét ’s félig halkan fülébe sugja: „Barátom! a’ melly katona mindég csatát penget ajkain, az többnyire félénk!”

„Igazság más semmi!” szól közbe Illyés, ’s elbeszélli ura’ különösségeit, bár az dorgáló tekintetet lövelgete reá; kimegy azután, ’s minden cselédet talpra kiált, csak hogy e’ kedves vendég semmi hijányt ne érezzen.

„Ej, ej” mond Illyés az öreg gazdaszszonynak, ki egy macska sereggel a’ tornáczban üldögelt, látván urát karon fogva, pedig halósüveg nélkül Rényivel sétálni, ’s derengő tekintetét ’a tavasz’ zöldjén legelni; hallván, gyermeksége’ csinyeit ’s együttlétök’ örömeit említtetni: „Mit nem tehet egy okos ember!” – elbeszéllé azután hosszasan: mint vevé a’ boldogult ur, e’ vendéget kisded korában magához, miként nevelteté ’s taníttatá; hogy míg az urfi messze járkált ez hires ügyvéd lön, szegény anyját is tartja, hintón jár, ’s ma holnap, tudja Isten! mi vál még belőle. A’ jámbor ősz alig lelte helyét, hogy Rényi őt most is mint hajdan bácsikának nevezé. –

Atyák’ jótéte a’ gyermekek’ bizonyos öröksége; ’s habár a’ nemes szívet sírhalom fedi is, szent hála kél hintett magvából és szelíden öleli a’ fenmaradtakat. –

Rényi, kit szép idomjai pulya községből kiemeltek, Kétesy’ zordon életét hallván, szerencséje’ alapítójára visszaemlékezve hozzá siet, ’s iszonyodva szemléli jótevője’ fiján ’s nevendék barátján, az elmehomályból sarjadó munkátlanság’ sötét nyomait; eltökélé a’ lelkibeteget derültebb láthatárra vezetve, kiesb hatáskörbe avatni.

Azonban jól tudván az emberismerő: hogy a’ szokás’ vaslánczait csak távozás oldhatja fel, mindenkép’ azon törekedett: hogy az álélt képzelgésben tespedező kebelt uj czélokra ébresztgesse. „Neked” ugy mond „ismét világba kell lépned, Hazádat megismerned, hogy annak hasznos polgára lehess. Szép mondani: én is követém a’ század’ irányait, ’s nem utólsó tagja valék a’ szabad nemzettestnek. Még elég ifju vagy ültetvényed’ gyümölcseit szedhetni, ‘s rokon szivekkel azokban osztakozhatni!”

„Boldog, kinek vágya túl nem szállt azon halmon, melly a’ szomszéd határt ővétől választja!” sohajt fel Kétesy ‘s kiömlik a’ világ ellen, mellynek egyedűl bal részeit látá. Rényi elhallgat; de a’ csendes nyúgalom, melly képén elöntve volt, a’ békevesztett szívet még inkább ingerli.

Illy versenygésök’ haszna még is az lön, hogy a’ komor eszmélkedő, kit előbb a’ fülmile’ csattogása is boszonta, most szinte várton várta a’ szóváltást, felejtve, hogy az ember beteg is lehet.

Tartós vendég háziteher a’ munkás gazdájának; itt ellenben Rényi napról napra kedvesebb lön ’s Kétesy busongva érté, hogy őt kötelességei ismét haza hívják.

„Jer velem” mond Rényi az utolsó napon, fogadom változva térsz vissza!”

Ijedve hátra lép Kétesy: „Mit gondolsz? Én – ’s utazni!” hirtelen fel ’s alá jár, tükörbe kacsingat, mint áll egészsége, Rényi esdeklik; végre száz meg száz közbevetés mellett elhatározza magát, de csak egy napra.

Illyésnek nagy dolga volt a’ sok balzamokat, életcseppeket ládába rakni; ezer baja volt urával, ki egész éjjel tépelődött, le-lefeküdt ’s megint felkelt, meg-megbánta szavát, de visszavonni szégyenlé: míg a’ hajnal szürkűl, a’ kocsis előjár, durrogat, a’ lovak tüsszögnek, ’s Illyés urát a’ hintóba dörmögi.

Ott ül Kétesy barátja mellett bepongyolázva, és – panaszkodik.

„Megállj! megállj!” felkiált Kétesy, hogy a’ lovak is megugrottak ’s a’ szunnyadó Illyés majd lebukott a’ bakról: „Szerencsétlenség!”

„Mi történt?” kérdi Rényi.

„Engem a’ sors csak örökké üldöz!” sohajt Kétesy.

„Mi bánt? mit vesztél?” kérdé ismét Rényi érzékeny hangon.

„Napkönyvem elmaradt” felel Kétesy ’s komoran a’ kocsi’ szegletébe vonúl. Rényi nemakarva nevetésre fakad, ’s hogy nála is találand papirost, vigasztalja a’ nyugtalant.

„Mint ijesztik az embert!” mond nyujtózva Illyés, ’s kalapját szemébe billentvén, karjait keresztbe veti, ’s alszik.

Halad a’ két útas, szebbnél szebb vidékek változnak előttök. A’ nap’ sugára játszik a’ harmatgyöngyökkel hímzett mezőkön; csicsergő pacsirták fenlebdesve, bájosan zengik a’ tavaszt, melly édes kellemeit minden serdülő tárgyban tünteti szemökbe, ’s a’ viruló természet felséges diszletében a’ lelket csendes imádásra gerjeszti. „Mi szép e’ világ!” mond Rényi szorult kebellel; mi szép ez élet benne! ha becsét méltánylani tudjuk ’s magunk nem tépjük le örömvirágit! Felhőtlen néz fel Kétesy; nem szól: de mélyen érzé Barátja’ szavait.

Azonban e’ lágy benyomást az első fogadó eltörlé, hol őket a’ dél meglepé. Egy fias-pulyka, melly Kétesynek kocsiból-szálltakor hátára ugrott, a’ vastag fogadósné’ vékony szava, az udvarló, ki megbotlott ’s Kétesyt leönté, eczetes bor, sótlan étkek, egy vak koldus’ csikorgó hegedűje, Illyés’ jó kedve, Rényi’ türelme, mind ezek sínleték vele elhagyott magányát; csak a’ vélt áldozat, mellyet barátjának tön nyugtatá meg, de az is mulólag; mert alig ülének kocsira, nagy záporeső támad, mellyet a’ szemközt üvöltő szél képökbe verdese. Kétesy eleint’ csendesen nyögdel, utóbb háborog ’s maga ellen dúlong, miért hagyá el mint beteg az ágyat.

Alkonyatkor ismét hálásra térnek, de milly nagyra nőtt Kétesy’ nyugtalansága, midőn érté hogy egy szoba vagyon csak, ’s azt is más utazó foglalá már el. Már már pattogni kezd, ’s csak a’ baráti kímélet gátlá zúdulását.

A’ korábbi vendég egy városi kalmár vala, ki is Rényit mingyárt megismervén, nyughelyet ajánl szobájában.

Vacsora felett, kölcsönös beszéd közt Kétesy fel-vidúlt; azután egymásnak boldog éjszakát kivánva lefeküsznek. Kétesy örvend az álomnak, mellyben mult éjjel sem részesülhete ’s be is záródtak szemei szerencsésen. De alig szunnyad el, éktelen hortyogás felébreszti; ez a’ kalmár gondolja, ’s egy ideig hallgat, jobbra balra forog, utóbb fütyöl, ujjaival kopog, öklével dobol, mind hasztalan: folyvást harsog a’ kalmár’ tágtorka; végre vánkosát veti hozzá, Rényi titkon nevet, a’ kalmár fordul ’s ujra trombitál; Kétesy lassan felkel, gyöngéden megrázza az alvót, kérvén, hogy kímélje melyét. Erre csend lön ’s Kétesy elalszik.

Félóra alig telt, az ajtón koczognak: „Ki vagy?” kiált Rényi. Kétesy felretten ’s szörnyü haragra lobban –

Fogadós: „Két Asszonyság érkezett, tilalmuk ellen jövök kérdezni: nem méltóztatnának é Nagyságtok a’ szobát nekik általengedni? mint férjfiak inkább fekhetnek a’ földön.”

Kalmár „Részemről szívesen.”

Rényi. „Minden örömmel” s’ ajtót nyit.

Kétesy kifakadva. „Az ördög hozza öket illy későn!” Mit volt tenni kettő ellen; Ő is felkel, öltözik. A’ fogadós gyertyát hoz, Kétesy befogja szemét ’s morog.

Mig az ágyak bontatnak, kimegy a’ társaság. Két Asszonyság áll a’ folyosón; egyik azonnal hozzájok közelít és szerényen így szól: „Bocsánatot urak!” –

„Vilma! Vilma!” kiált örömmel Rényi ’s a’ beszéllőnek karjai közé omlik.

„Kedves fiam!” megszólal a’ másik; Rényi ahhoz fordúl, kezet csókol, és mind a’ kettőt általkarolva tartja. Csudálva nézi a’ többi e’ nem várt jelenést.

„Hitvesem ’s jó Anyám! „mond Rényi, a’ szobába vezetvén kedveseit, ’s ott Kétesyt, mint régi barátját előmutatja. Ez a’ kiejtett ördögért megszorulva, alig lel szót; sőt nagy zajgást okoz: mert a’ sok hajtogatás közt az asztalkát, mellyen a’ mosdómedencze ’s gyertya állott, eldönté, ’s midőn ijedtében előre szökik Rényi’ Anyja’ lábára hág, ki felsikolt; arra ismét hátra iramt ’s a’ sötétben úgy a’ kalmárba ütközik, hogy az a’ kályhának tántorog ’s azt behorpasztja, ő pedig hosszan a’ pallóra zuhan ’s egy cserépbe vágja bal kezét. Most közönséges a’ zavar; Rényi világot kíált, az Asszonyok fohászkodnak, a’ kalmár sopánkodik, a’ fogadós tüzet akar ütni, de siettében mindég csak körmét ’s nem a kovát találja; és káromkodik. Nagy későn érkezik Illyés ’s gyertyát gyujt. „Katona dolog más semmi!” mond látván urának vérző kezét.

Vilma veszi által az orvosi tisztet ’s bekötözi a’ sebet, mellyre Kétesy nem is ügyelt, sőt neveté a’ körűlállók’ ijedelmét. Nem sokára búcsut vesz a’ kalmár ’s kocsijába fekszik, Vilma pedig kifejté váratlan jöttöket, hogy levél által értvén férjétől utazások’ napját, itt őket véletlen meg akará lepni, de a’ rosz idő késleté annyira utjokat. Azután elválnak; a’ férjfiak egy külön pajtában választák nyughelyöket, de ott sem alhattak, mert egy komondor minduntalan bedudolt a’ deszka-hasadékon.

Másnap korán Kétesy Vilmával, Rényi Anyjával utnak indultak.

Kétesy, ki a’ nemesb asszonyi társaságtól egészen elszokott, elsőben igen nehezen lelé fel magát szép társa’ körében, ’s bár miként erölködék, egyszínü ’s hideg lön mulatságok: az idő, ez a’ gondolatlanság’ potlója, vala beszédök’ fő tárgya; de Vilma’ szelíd elméssége ’s hajlékony esze játszi könnyüséggel győz félelmén, ’s a’ legkisebb dolgot bájalakba tudván leplezni, serkenti, bátorítja csüggeteg érzeteit; ’s ez utóbb andalgva csügg Vilma’ tekíntetén.

Lágy hatalmu ösztön! melly eltöltve a’ komor életet, uj napot ragyogtatsz feléje, ’s édes bájával hódolatra kíszted a’ bezárt szíveket! – Ki nem érzi egy szép ’s elmés Asszony mellett azon égi gyönyört, melly távol minden alacsony vágytól és hévtől, a’ tisztább lélek’ ömledö sugárinál kéjelg, ’s a’ multat, jövendőt, egy bájos pillantat’ fényébe meríti! Kétesy előtt röpültek az órák, ’s alig vevé észre, hogy a’ városba értenek; azon városba, hol zsenge korát tölté.

„Tekintsd házamat mint tenmagadét!” mond Rényi, barátját vezetvén szállására,„Minden kivánatidat bizd szorgalmimra ’s ne felejtsd, hogy olly embernél vagy, kit örök hála csatol nevedhez.” Míg Kétesy eláradt érzelminek szót keres: egy szép sugár alak lejt bé könnyüden az ajtón, ’s örömláng szemében az idegent nem is sejtve Rényi’ melyére röpűl. „Testvér hugom Lina!” mond Rényi; azután Linához fordul: „Ezen urban tiszteld jótevőm’ fiát, barátomat, ’s ezentul kedves vendégünket!” Gyöngéd pirúlat, fejledő rózsaként,midőn kelyhén hajnali fény remeg, futja el Lina’ arczáit. Gyönyörű hüledeztében édesen zengő szavakkal üdvezli ez Kétesyt, kinek egész lénye csudálatba oszla fel, ’s néma elfogódás ’s ámulat közt uj világba szédeleg.

Azalatt Vilma is oda szövetkezik ’s kezét vizsgálván az érzékenyülőnek „Ezentúl” mond „ketten ápoljuk barátunkat; hahogy házi gondjaim elvonnak, Lina váltja fel tisztemet; reménylem lesz sikere szíves igyekezetünknek. Kétesy lángol ügyetlensége elárultathatásán ’s felejtetni kéri csekély sebét. Lina, nagy kék szemét földre függesztve ’s öve’ fodrával játszva rebeg: „Ha értelmem megfelel akaratomnak, kész segéd leszek.” Vilmától kiván előbb megtaníttatni tisztére; a’ mi tüstént meg is történt. Kétesy’ keble feszűl, vérláng borítja képét, midőn a’ szép szűz’ hókarjai érdelik.

Kéz! ne gyógyulj meg, szól Kétesy magában, midőn a’ társaság eloszlott ’s titkon áldja az erős kalmárt, kinek vas könyöke őt a’ földre teríté. Illyés jő: „Tek. ur! rendeljek lovakat?” kérdé; „csak egy napot tetszett említeni.”

„Ne alkalmatlankodj!” dörög Kétesy; hirtelen azután a’ távozót magához vonja: „Hív szolga! te öreg vagy, én beteges, mindegyünknek nyugalom szükséges.”

Illyés elballag; ’s ő még későn estve is andalog; álomkerülte szemeit édesen lengék körül a’ mult órák, ’s az élet, előbb olly kietlen, most örömszínben tűnt fel előtte. Lelke’ harczai lágy érzetekre olvadozva, ifjúsága’ homályos képeit fényre derítik; szebb jövendő edzegeti serdülő erejét, melly önalkotott sulyai alatt lankadoza, ’s léte’ fenmaradt javait eltökélé nemesb czélra érlelni; ábrándozva tollat ragad, hogy érzelmit kiöntse, és – Lina’ nevét irja reszketőleg.

Hirtelen nő a’ szerelem, egy könnyben, egy égő tekintetben röpűl elénk, ’s éltünk’ fele andalító karjában tünedez, míg édes titkait kifejtjük; boldog! ha csendes tisztelet szövetkezik hozzá, így halandóságunk a’ fentebb égi lét’ előérzete.

„Uram!” mond Illyés biztosan, „igen roszul állunk!”

„Mi történt?” kérdé vigan a’ háziur.

„Az én uram” felel Illyés „előbb zúgolódó, most fohászkodó beteg, más semmi. Tegnap estve, midőn levetkőztetém, azt mondá – de talán meg se mondom, úgy is hasztalan.”

„Még is mit mondott, édes Bácsikám?” szól hizelkedve Rényi. Illyés délczegen megpödörinti bajuszát „Hamisak” mond „a’ városi urak! mindent kivesznek az emberből; tehát azt mondá: hogy ő szerencsétlen szerencsés halandó, más semmi! Köztünk maradjon!” ’s eldöczög.

Rényi, kinek épen egy zavaros per forga fejében, ezt a’ komolyság’ puszta szavainak vélte; azonban szerencsétlen szerencse az: mikor az ember véletlen kincsre talál, és nem bízik magához hogy azt fel tudná emelhetni, mással sem közli pedig örömest.

Messze szállong a’ férjfi’ lángesze, világokat ölel, multan, jövendőn mereng tekintete; de a’ jelenlét’ titkába csak Asszony hat be; amaz bátran itél a’ külső életről, ez a’ szív’ érzeteit méri ’s gyöngéd keble első biztosa a’ serkenő, eget lebájló szerelemnek.

Vilma volt első, ki e’ titkot sejté, ’s Kétesy’ ömlengéseit, forró nézteit elérté. Maga boldog a’ szerelem által, idegen szerencsét sem gátla; csak a’ gyors láng’ irányait kémlelve ohajtá: hogy e’ hév külső zavar közt se gyöngülne; azért férjével együtt, ki örömmel osztá szándékát, Kétesyt lassudan nagyobb világba iktatni tökélé.

És Lina – ez ártatlan lélek, ki távol minden hiú fénytől, nem tudva díszeit csendesen virágza; kinek indulattól nem érintett szíve szabadon, de szerényen lebdez az élet felé – Lina maga nem sejté titkos imádóját. Bátyjától függve, kit határtalan szeret, annak barátját is mély tisztelettel illeté: csak néha, midőn égő tekintete szemébe lövell, vagy remegő kezét bekötvén érzi keble háborgó hullámait, gyönge szorúlat, homályos eszmélet szálla belsejére; hogy boldogtalan, hallá, ’s nem ügyelve szenvedése’ okára, szelíd érzeménye részvétre buzdul.

Voltak ugyan többen is, kik tömjényeztek a’ serdülő szépnek; hány szem csügge virágzó kellemein, ’s beszökni vágyott a’ szép szűz keblébe ; de Lina mind azt világi puszta szokásnak tartván figyelemre se méltatá! Vilma’ csendes erkölcsét követvén, városi zavar közt is magányosan élt ’s Kétesy vala első, kivel mintegy érzékeny barátságba lépett; ki is figyelmét iránta minden módon kimutatni törekszik. Soha nem ment ki, hogy valami érzetére czélzó ajándékkal ne lepné meg. Virágait öntözgeté ’s úgy rendelte, hogy értelmet adhasson nekik. Részt veve legkissebb örömein ’s hacsak illendőség engedé, hozzá szövetkezett. Eléggé sajnálta: hogy keze meggyógyult, ámbár önmaga hátrálta, és ha Rényi valahová vonta magával, mindég otthon felejtett valamit, vagy százszor is visszanézett, hogy őt láthassa.

Szűzi barátság fél szerelem; mosolygva lappang már a’ szeszélyes kis gyermek, szárnyait lebegteti, iját vonva tartja, leskelődve czéloz – egy pillantat ’s nyila elröpűl.

Szerelem bája! ki rajzolhat le téged? Azon kies nap melly egész létünkre elárad ’s minden titkait felfedezni látszik; azon könnyű emelkedése a’ léleknek, melly minden érzelmet dicsőítve örökléthez csatol; azon büszke távozás minden köz dologtól ’s édes megnyugvás a’ legkissebb tárgyon is, melly a’ kedvest, a’ hívet érdekli: mind ez égi kelyhedből ömledez, te vagy a’ szegény halandók’ mennyei örökje! Érzem én is lágy ihleteidet: de sorsom’ tőreit rettegem.

Ezeket irá Kétesy indulatja’ forrtában; azután régi szokásként homlokdörgölve hosszu monológot tart sorsa ellen, nem is sejdítvén barátja’ jelenését, míg az őt megszólítva felkőlté álmából; ez félve, nehogy titka elárultassék, rejtegeti irásait. Rényi kímélve a’ rettegősködőt köztárgyakra ereszkedik: többi között kérdé: mint mulatá magát a’ tegnapesti társaságban? hová együtt mentek vala.

Kétesy. „A’ mit láték, régi tapasztalásimmal megegyez; hideg barátság, kelletlen mulatság, sok pompás üres szó kit érdekelhetnek? Tudod kilépvén a’ világból, kedvet ezekben már nem lelek, sem a’ játékban, mellynek veszélyeit most is sajnosan érzem.”

Rényi. „Még is a’ játéknak is vannak jobb részei: hány gondolatlanság’ paizsa? mennyi ügyetlenség’ palástja? hány unalmas ásítozás’ kémélője? hány jó név’ megmentője, melly odahalna, ha nem tudná megcsalni a’ hosszu időt.”

Kétesy. „Mind igaz; de ne kivánd ezentul hogy veled menjek. Leginkább szeretek itthon.”

Rényi. „Örvendek, bár nyugtalanságod ellenkezőt mutat. Mi bajod ismét a’ sorssal?”

Kétesy hallgat ’s Rényi’ tekintetét kerűli.

Rényi. „Szabad é nekem is egy pár emléksort jegyzéseidhez irnom?”

Kétesy int; remény ’s félelem változnak szívében.

Rényi ír:

Kétesy ezt szerelmére magyarázván „értelek” sohajt fel „ez annyi, mint tanulj lemondani; vajha ki lemondani kénytelen, felejtni is tudna!”

„Mit nem tud az ember, ha akar” viszonzá amaz, „ez épen legfőbb tulajdona ’s az észnek’ isteni sugárzata, melly őt maga’ ’s a’ világ’ urává teszi. „Szomorú tehetség!” felel Kétesy, ha legszebb’ érzeteink elhunynak általa. Markába veti fejét ‘s mély gondolatba merűl.

Az alatt idegen inas lép be, és Rényinek levelet hoz, ki is általfutván azt mosolygva nyujtja Kétesynek; de az visszaadja mondván: magával is elég pere van nem kiván máséba avatkozni.

„Csak olvasd” mond Rényi „mint házibarátomat téged is érdekel.

Kétesy olvas: „Barátom! előre ezen sorok, utóbb magam jövök. Halljad és csudálkozz: házasodni akarok. Te ismersz, tudod, nem megvetendő birtok mellett jó kedvü ’s merem mondani nem rosz ember vagyok: azért ha hugod eltudná felejteni az 50 esztendőt, jőjön hozzám.”

Keserüen mosolygva mond Kétesy: „örvendek!” ’s akadozva tovább olvas:

„Peremet megnyerted, kivánnám hálámat hugodra is terjeszteni: különben Hypochondriátol is félek, melly féltékeny szeretőként szünetlen kísér ’s kerűlget. Bennem hugod mindenkor igaz barátra és tisztelőre talál; azonban kosárra is el vagyok készülve, minden esetre hív barátod Szendery.”

„Vigan! vigan!” rebeg Kétesy „minő jó alkalom készűl!” ’s nem akarva öszvetépi a’ levelet.

Rényi mintha észre se venné mond: „Ez egy derék, jó szívü ember, én őt nagyon szeretem.”

„És Lina?” kérdé hirtelen Kétesy.

„Erre Lina maga feleljen” lön a’ válasz. „A’ szépnem más szemmel nézi a’ férjfit; nekem illyetén dologban csak tanácsom lehet.

Kétesy ujra lehell; már szerelme’ vallása reszket ajkain, ’s ime az ajtón koczognak, és egy ifju ember, diszes ruhában lép előkbe. Rényi szívesen köszönti az érkezőt ’s mint nem régi segédjét, most megyebéli tisztet előmutatja Kétesynek; ki ezen urban is kérőt gyanítván egyik szögletből másikba bujdosik; még inkább nő szorongása, midőn nehány mindennapi kérdés ’s ujság után az ifju Rényit titkos beszédre kéri „Tessék tartózkodás nélkűl szólni!” mond Rényi „ezen Barátom előtt nincs titkom.”

Halkandy (így hivták az ifjut) félig vonakodva, hideg nyájassággal így szól: „Azon három esztendők, mellyeket szerencsém vala Tek. ur mellett töltenem; a’ kegyeség, a’ bízodalom, mellyel Tek. ur irántam viseltetni méltóztatott, engemet azon hizelkedő reménységgel kecsegtetnek, hogy, Tek. ur ajánlásomat, respective alázatos kérésemet, mellyre irdemetlennek érzem ugyan magamat, legalább, ha nem is kedvesen, még is haraggal fogadni nem méltóztatik. Házi környülállásaimat tetszik tudni Tek. urnak, így tehát egyedűl személyemet illető vizsgálat jöhet fontolóra, azon esedézésem mellett, a’ mellynek valóságos sikere engem boldoggá tehetne.”

Kétesy vigyáz; egy szó, egy hang se lebben el hallatlan előtte.

„Én Lina Kisasszonyt különösen szeretem!” mond tovább Halkandy, és képe nyilt instantiaként fejlett ki előttök.

Kétesy ujjait töri, szine változik, elfordúl keble harczait titkolni.

Halkandy. „Azért tehát, ha Tek. ur ellenzeni nem méltoztatnék a’ feljebb említett Kis-asszonyt teljes alázatossággal ’s orczapirulással megkérem.”

Rényi. „Milly szerencse lepi ma meg házomat! mi engem illet, kevély vagyok ezen megkülönböztetésre; de hugom e’ dologban a’ fő személy, hozzá tessék’ folyamodni.”

Halkandy. „Ama drágalátos Kisasszonnyal volt már szerencsém szólani, és ha veszem azon szinte öszveborzadást titkos szerelemnek jeléűl, hozzá tévén azon kegyességet, mellyet az általam többször érintett Kisasszony itt létemben irántam mutatott, tehát boldog véget bátorkodom jövendőlni.”

Rényi. „Tessék akármennyit jövendőlni, én gát nem leszek, ha Linának kedve van.”

Kétesy erre ki fakad; minden csöpp vére fellázad, soha nem érzett kín szorítá kebelét: szük lön néki a’ szoba, kalapját ragadja, ’s kirohan az ajtón. „Illyés lovakért!” kiálta, hogy a’ folyosó megrendűl ’s Lina ijedten kiszalad nézni mi történt. Ott áll Kétesy az imádott szűz előtt; „Ott! ott!” rebeg ’s az ajtóra mutat, honnan kiomla – „Ott, ott!” sohajt, könnyet törűl szeméből ’s Lina’ kezét hullámzó melyéhez szorítván el ’s kisiet a’ házból. Lina bibor arcczal szalad Vilmához ’s annak’ keblén ömlik ki érzete.

Halkandy odabenn bámulva kérdi Rényit: „Tek. úr! mi volt ez?”

Időnkben többnyire minden alku szerint történik – érdem és szív külszín, melly már csak üdvezlő ’s búcsuzó tiszti beszédekben kellő, itt is jobbára csak képlag; azért a’ gazdag nősülendő bátran lép a’ leány elébe, és pénzcsörgetve keres útat érzékeny szívhez.

Kérőink is így jövének Linához, tudván, hogy szegénynek válogatni nehéz.

Szendery, különben nyilt elméjü, lelkes hazafi, már őszűlő korában vevé észre, hogy hív asszonyi kebel nélkül ez élet még is hijányos ’s így barátné után vágyott inkább mint szerelemre. Linát megismervén, jónak vélte öregségét gyámkezére bizni, látván miként különbözik a’ köz leányseregtől, melly ékei’ hódoltatásában ’s fényűzésben leli boldogságát; az ifjukort gondolván értékkel kipótolhatni.

Halkandy meg vala győződve fonák eltökéléssel: hogy a’ magyar Nemes életczélját eléri, ha törvényt tanul, megházasodik ’s növevénylétét általszendergve végre meghal. Más tudományra nálunk nincs szükség gondolá ’s így minden egyébb cultura nélkül is nagy polczra léphetőnek képzelgé magát; azért a’ törvényen szerencsésen általesvén, a’ másik ponthoz fogott. Linát megismervén ismét gondolá, hogy jó gazdasszony válhat belőle; azért jött, látott és győzedelmül kosarat nyert.

Kétesy azonban Illyést nem találván maga indul postára lovak után. Siet, mintha a’ sárga halál sarkalta volna; jobbra balra ütkőzik, de ő azzal nem gondol csak előre törtet – nem lát nem hall senkit és semmit, csak a’ kérők’ szava zúg lélekharangként fülébe. Sötét homályba feküdt előtte az egész roppant teremtménység, mert Linát más karjai közt vélte.

Utjában egy ember szorong hozzá: „Boldog Isten!” mond alig lihegve, kezét kárjába öltve „tüdőm majd meg szakad úgy sietek’ Tek. ur után!” Megfordul Kétesy ’s íme Sirházy Doktor áll előtte. „Örvendek’!” szól ismét: „örvendek orvosságimnak illy hathatós foganatjokon; de még talán tovább is szükség – –”

„Mérget nekem!” dörög Kétesy villámló tekintettel; kirántja kezét ’s tovább iramlik. Meghökkenve néz utána a’ halál’ Ágense ’s lassudan, hem-getve elballag.

Azon határnál, hol minden földi szerencse távozni látszik, a’ lélek magába tér, ’s önérzés nyujt erőt a’ sinlődő szívnek. Kétesy is, első tiszta szerelmét édesb bérre méltónak itélte ’s a’ gondolat, hogy Linát, habár előbbi puszta élete vádja lön, mostani érzete megérdemelhetné, őt felemelte, ’s csak azon tünődik mit tegyen? tanúja lenni más szerencséjének öldöklő kín a’ vesztőnek; de tőle megválni kitől megválni lehetlen? – elszökni barátjatól, kit szeret ’s tisztel, illetlennek tartá – azért semmit sem végez. A’ postához ér, elmegy mellette, és száz meg száz ellenkező feltételek’ után ismétRényi’ lakása előtt áll. Egy szőke főt lát az ablaknál, megdöbbenve int feléje, de az visszavonúl, egy kérő tekintetet hagyva maga után. Mit vala tenni? csak felballag. Rényi elébe jön ’s kezét megrázva ’s rejtélyesen intve szobába vezeti, hol már Anyja, hitvese ’s huga együtt valának. Lina lángzó arcczal állott elborítva a’ szent szemérem- ’s fejledő érzelem’ szinétől, és az üdvezlő szó elhal ajkain, Vilma’ karjai közt keresvén menedéket. Kétesy alélva küzdő érzelmeitől tétováz, egész léte ezen pillantatban elolvadni látszik, és álmadóként, kit egy tündérkép bájerővel vonz, Rényi’ karjai közé akar dőlni, és – Lina’ lábaihoz omol. Egy tekintet, mellynek sugárain a’ szerelem’ angyala renge,fogadá őt, ’s végre dagadt kebellel, elragadtatván a’ gyönyör’ árjaitól csókolá le Imádottja’ szemeiről a’ viszon-szerelem’ édes gyöngyeit.

Az élet csak egyszer ád illy pillantatot.

Fellengve néz Rényi forrón-ölelte hölgyével a’ boldogokra, kik istenülten, egymás kebléhez szorulva, üdvesség-fénytől elöntve az élet’ legszebb, legédesb örömeit élték. A’ szerencsés Anya hálakönnyel áll közöttök „Jótevőnk’ nemes lelke! szállj alá ’s hintsd erkölcsid’ sugárait boldog gyermekeidre!” így szól ’s áldást rebegve rájok, dicsőíti a’ barátság és szerelem’ ünnepét.

Azután Rényi kezét nyujtván Kétesynek: „Barátom!” mond „még egy titokkal tartozom neked; halld azt: Lina nem olly szegény, mint a’ világ tartja; most a’ tiéd, és semmi titok ne rontsa ezen frigyet, mellyel egyike teljesül legszebb reményimnek.”

„Semmit! semmit! csak őt!” kiált a’ boldog; de Rényi nem engedé szólani „Üdvezült Atyám” ugy mond „a’ tudományokat és szép művészeteket üztében (a’ mi nálunk inkább ürít mint hoz) elszegényült, egy boldogtalan per, mellyben a’ közlét’ aggodalmin túlemelkedő meg is csalatott, minden jószágitól megfosztá; halálát érezvén, legjobb barátjának ajánlá gyermekeit, ki is nagylelküen pártjokat fogta; ez Atyád vala – ő taníttata ’s Anyámnak bizonyos tőkepénzt rendelt; azt egy részben még te fizetéd ki, a’ Nemesnek elhunyta után. Te elhagyád hazádat, én a’ törvényre adám magam, és szorgalom, szerencse által birtokra, becsületre vergődtem. Titkon, csak szülőmtől tudva kiváltogatám Atyám’ elzálogosított jószágait, a’ pert megújítván ’s a’ felekkel megegyezvén azokat jó rendbe hoztam ’s magamnak független sorsot szereztem. De mind ezt Atyádnak köszönöm, azért is Lina mint Hölgyed minden vagyonunkban hasonfelü birtokos velem, azonkivűl az egész tőkepénz, mellyet Atyád tartatásunkra rendelt, az ő saját örökje. Lina neked vala szánva, hogy vérség erősítse meg a’ szép lánczot, mellyet hála ’s ifju barátság füzött, ’s im szívetek öszvehangzása e’ szép czélhoz vezérle.

Néma elfogódás közt Kétesy most már Övéi’ karjokba hanyatlik; alig foghatván meg szerencséjét, csak Lina’ pillantatiból lesi, való e, mi történik vele ’s midőn a’ kedves szemekben csalhatatlan jeleit olvassa a’ viszonérzetnek, örömsohajtva rebeg: „Mennyit kell élnem még, hogy illy jutalomra érdemesülhessek!”

Mindenki örült a’ háznál e’ frigynek, kivált az öreg Illyés; ifjultan ragadja meg Lina’ kezét ’s ezer csókot hint reája; ősz pillája alól nagy csöppekben görgedeznek könyei, csendes tanúji igaz hűségének.

Szendery jő; egy tekintet elég vala megtudni elkéstét. „Itt látom nászra nem vőlegényre van szükség!” mondá, azután Linához fordul: „Ej édes Kisasszony! de sietett, más becsületes embernek ideje se marad felmondani jól megtanult kérelmét; azonban jó barátok maradunk ’s legyen az megvettetésem’ boszszúja, hogy sokszori vendége leszek, talán más is – így jár a’ világ, az őszülő ember inkább illik komának mint vőlegénynek. Lina lángolva kiillan.” Édes öcsém! mond tovább Kétesyhez: „Atyádat ismértem; légy hozzá hasonló. Örvendek hogy annyit tévelygvén a’ külföldön, még is hazádban találtad fel a’ kincset, mellyet bár minden Magyar itt ohajtana megnyerni, de sok vagy el nem érhet, vagy ha elérhetné is, a’ külföldre száguld párosodni nemzeti becsünk’ feledtében vagy nem ismertében; mintha opálunknál, aranyunknál, Tokaji nektárunknál ’s így szüzeinknél is, a’ földnek legmiveltebb szeglete teremhetne becsesbet, dicsőbbet, fejedelmibbet?”

Délfelé Halkandy is megjelen, nem kis irígységgel kacsint Kétesyre, ki miatt néki hátra kelle állni. Szerette volna tüstént perbe idézni.

Asztal felett vigság uralkodott. Kétesy kivetkezve minden komolyságból lelke a’ mulatságnak, Szendery szórja jó kedve’ nyilait, végre Tokaj’ lángnedvéből köszönt a’ boldog párra, azután a’ kosarasak’ egészségére iszik, enyelgve sugván Halkandy’fülébe: Öcsém! ez az egy, mellyet nem lehet elreplicázni.^*

Délután Halkandy búcsút vesz azon szép reménnyel, hogy elég leány él a’ földön. Szendery eltökélé magát Kétesyvel menni, és köz akarat szerint bevárni az esküvés’ ünnepét jószágán.

Néhány nap mulva Kétesy utnak indult. Milly más szinben álla most előtte a’ világ! minden mezei virág csak neki nyilni, minden madár-zengzet örömét hirdetni, minden tárgy tőle lelkesedni látszott. Más érzéssel köszönti házát: mellyben ezentúl egy hív angyal mellett, boldogítva és boldogultan töltendi napjait; ott mindent régi komor rendben talált; ott látja napkönyvét tele komor eszméletekkel, ’s midőn azt tüzre vetvén füstbe menni látja; így szól andalgva: „Így múla életem lelketlen mint a’ füst, míg tisztán nem szerettem!”

Rényi is elérkeze önnönivel. Kétesy örömsugárzó szemekkel vezeté hölgyét házába, honnan egyetemben Atyja’ sírjához költöznek, a’ nemes szivnek, a’ dicsőültnek hamvait tisztelni, ’s innen az Oltárhoz.

Illyés nyugtalan szaladgál szerte a’ faluban örömét közleni ’s midőn a’ jobbágyság közűl vele találkozók kérdeznék: mi történik az Uraságháznál? elrikkantja magát: „Menyekző más semmi!”

Vége lön a’ háborúnak; a’ szép, hű Lóra epedre várta győzelmes férjének, a’ borostyánnal koszorúzottnak visszatértét. Óránként állott a’ várfokon, lenézve a’ virágos völgyre, hol az országut versenygve a’ susogló csermellyel kanyarga keresztűl. A’ távolba szárnyaltak forró tekintetei, hogy tölt kebellel ővéit üdvezelhetné. Vigan ugrált körűle a’ kis Béla, csak hat tavasz mosolyga még e’ kellemes alakra; barna fürtjei szétfolytak vállain ’s vidám-komoly szeméből életöröm ’s gazdag reményü jövendő gyermeki nyiltsággal sugárzott felé. Harczi köntöskében, bőrsisak fején, fakard oldalán, zászlócska kezében, vitézi büszkeséggel áll Anyja elébe, hogy lássa egész készületét. „Így fogadom” mondá az ártatlan: „Atyámat, mint egy Bajnokhoz illik!” Busongó örömmel szorítá melyéhez Híve’ szeretett képmását ’s ím porfelleg emelkedik az úton, tárogató harsog ’s lovagok vágtatnak a’ vár felé. Édes kétkedésű sejtés közt siet a’ száguldók elébe, ’s a’ kapunál férjének karjai közé omol. Kiljebb nyilának a’ boldog Atyáéi az áltcsorduló első öröm után, hogy áldva ölelhesse fiát is, ki fegyverkéjét Atyjáé mellé, Anyjának lábaihoz tette le, hogy magát beljebb ’s közelebb zárhassa a’ forrón szeretett szülékhez.

Midőn a’ boldogság’ néma ömlengése, hol az egész lét’ mennyei érzete egy pillantatba vegyűl, enyhűle; a’ boldog Atya örömgyúladva kis fiát ölére vonja kérdezvén, mi végre fegyverzé így magát fel? „Ezen ünnep’ dicsőségére” viszonzá Béla „és annak jeleűl: hogy én is akarok harczolni egykor mint te jó Atyám!” E’ közben oda gyülének a’ vár’ lakosi, üdvezelni a’ viszszatérteket. Még a’ lovagok rendben álltanak, csak szemeikben ége a’ viszonlátás’ édes öröme, ’s ki kedvesét, ki szüléit kereste lángzó tekintettel.

A’ kiváncsi Béla oda áll Atyja’ zászlója elé és szelíden kérdé a’ három szin’ okait, hallgatva közelebb szorongnak a’ vár’ lakosi megérteni rég ohajtott magyarázatját. „A’ zászlónak üdélye” mond a’ várur: „a’ nemzet’ bizodalma, melly önmagát minden hadvezérben képezi ’s kétségtelenűl hisz benne, hogy Ő ott ’s csak ott lobogtatandja azt, hol a’ közjó’ igazai kivánják, hol hazai szeretet ’s polgári hüség harczolnak sergeiben ’s bajtársai elválhatlan követendik őt, ha lelkesítő fenlobogása által, győzelem- vagy halálra vezeti őket. A’ szinek’ elmés szövevénye a’ nemzeti Jelszót hirdeti. Zöld: reméllj Istenben. Veres: szeresd hazádat. Fejér: higy az ártatlanságban ’s védjed azt.

A’ kisded’ fejére áradó szülei áldás zárta bé e’ tanúsagos megfejtést, ’s vele nőtt ennek magas emléke, míg tettekkel megmutathatá, hogy az előtte felejthetlenné vála.

A’ Rozgonyi véres harcz^* Robert Károlynak engedé a’ diadalt, ’s megerősíté fején a’ Magyar koronát, melly tőle a’ meg nem rendíthető Trenchényi Máté’ vitézsége által háromszor elragadtatott. Övé lön a’ királyi méltóság: de sem uralkodói szelídsége, sem udvara’ hízelkedései ki nem olthaták a’ titkos tüzet, melly a’ felgyúladott ellenpártban mélyen tenyész vala. ’S bár külszintt hódolgat a’ győztes hatalomnak, belől még is égett a’ bosszús gerjedelem, és sok derék Bajnok leve szomorú áldozatja e’ vad pártoskodásnak.

Azon hegyágazat-is, melly Abaujt és Zemplényt hasítja egymástól el, bátor fészket adott erdős fokain a’ kor’ szellemében háborgó Váruraknak. Itt élt Peteunch Zemplényi Ispán, Máténak hű bajtársa, erőt módot forralva Purustyán’ falai között. Keserű szidalmakkal a’ sors’ keménységéhez, hogy Hazája’ szent szabadságát Róma’ tetszéseinek martalékul hagyja, nehéz borúlatként dagadoza haragos lángjaiban, ’s lecsattogva bérczein fegyverével, bezudítá a’ szomszéd Megyék’ terűleteit. ’S talála-is nyugtalan lelke részvevőkre, kivált Omodénak fijai Miklós és Dávid gyűlevészt hordva zászlóji alá: de minekutána a’ mindvégig rettentő Trenchényi’ kimultával az ellenkezés’ legerősb sugára letűne, a’ régtől vert sebeket, békenyugalmakon enyhíteni hajlottabb Urak lassanként magára hagyák az erőlködőt. Peteunch változatlan marada, miként a’ tölgy midőn fergetegek’ dühe tépi ágait: de a’ Király ’s az Ország’ Nagyjai véghadat küldvén Purustyánra, a’ megátalkodott Zendítő Ztropkou’^* várának vadonjaiba szoríttatott. –

„Elnehezülél mostoha sors! éltem felett: de én csapásaidra nem dőlök el;” ekként gyötrőde a’ magába vonult, Őseinek fegyvereihez függesztve kardját, melly olly gyakran csilloga a’ csatákon karjának erejével. „Hadd nyugodjon a’ bajnok’ eszköze, midőn a’ férjfiui vitézsége kajánsággá törpíttetik!” ’s egészen elfordúlva a’ világtól, szüntelen komor magányban sötétkedék mint hegyei.

Csak egyetlen magzatja, az anyátlan Hedvig^* volt még a’ tárgy, melly felvidíthatá búsnapjait, Hedvig, a’ szépség ’s virító kor’ bájaiban fejledezve, ki őt vissza ifjúságának édes álmaira vezetgeté. Gyakran mérgelődött Peteunch a’ végzet ellen hogy fija nem születék, kit égő bosszujának felneveljen: de a’ keserűség majd forró szeretetre olvadozott, a’ mint leányában férjfiui tulajdonokat vön észre. Hedvig’ érzéseinek mindenikéből feszengő tűzlélek sugárzott-fel, melly magas tettekben vágy kiömleni szabadsága’ zárai közzűl. Hő szorgalommal nevelé azt benne az örvendő atya, asszonyi természetét kivánván edzeni a’ külvilág’ bajai ellen; sőt szilajabb kitöréseiben-is csak azon erőt látta, melly nem egy könnyen fogna hódolni az elfajult kor’ pulyaságinak. Szikráztak szemei ha elnézte, mint szökik-fel tomboló ménjére a’ bátor leány, vadak’ nyomozásiban hegyet-völgyet futni-be, zivatar közepette-is, mindannyiszor elbizakodva öntetszetében, hogy a’ férj, kit ő választand majd egykor leányának, nem puhulhatand el a’ bajnok Nő’ oldala mellett. Hazáját mint legfőbb jót szeretni – ez volt a’ nagy irány, mellyhez a’ lángszívet szűnetlen’ hajtongatá: de a’ hazafiuságnak buzgó érzeteivel abba egyszersmind saját keblének szörnyű indulatjait-is általönté. Így hatalmazott-el Hedvigen a’ szertelen hév, melly a’ természettől szelídre alkotott asszonyisággal olly annyira ellenkezik. – A’ visszás intézés által belsőjében felforgatva, bizonytalanúl szállongott a’ férjfi-leány csapongó képzelgéseinek szövevényein, hol sem érzeményei, sem akarása világos nyugpontot nem találhatván, nemének titkos vonzódása mélyen de zavartan borítgatá lelkét a’ sejtések’ homályaival.

Egykor megfáradván Hedvig a’ vadászatban, magányosan pihent a’ ritkásabb erdő’ enyhelyében. Az út közel vala. Dalolva sietének-el azon a’ munkások haza felé: csak egy fiatal pár szomorúan maradozott-hátra a’ többiektől. Hedvig észrevévén őket magához szólítja ’s okát kérdé szomorúságoknak. Előbeszéllé ekkor a’ férjfiu, hogy ő a’ leányzót szereti ’s attól szerettetik, de ő maga szegény lévén, a’ Leány’ atyja öszveházasulásokat nem engedi. – „Ti szeretitek egymást!” szól Hedvig, ’s egy nem ismert érzés hajnalong kebelén; és lekötve karjáról a’ gyöngyszorítót a’ panaszlónak ajándékozza. Háladatosan borúl a’ két Szerelmes jótevője’ lábaihoz, ’s öröme’ nagyságában eltávozik. Hedvig mély andalodásba merűle: az épen hanyatló nap aranypirulattal játszodozott gyönyörű arczulatján, a’ fák’ nyildoklásai közzül.

Ló-dobogás zavará meg az uralkodó csendet, ’s minekelőtte feleszmélt volna a’ tündér álmodozó, egy idegen ifjú alak tűn szemébe. Édes borzongás futja végig, midőn szeme a’ hűledező jövevény’ tekintetével öszveakad, magasb kéjbe csapongtak pillantataik, ’s egy még soha nem érzett rendület villant kebelén keresztűl: kedveltető nyájassággal üdvezli a’ szép lovag, szónak ered, ajkainak édelgő hangján felejté Hedvig a’ mondottakat, ’s még is elérté – az ifjú leszáll, hozzá szövetkezik, lelket mutat minden igéje, e’ találkozást szerencséjének, magát pedig midőn a’ Szűz Atyjának nevét kiejti, boldog szomszédjának nevezvén. E’ közben a’ kürtök rivadoznak, Hedvig’ vadászai közelgenek, ’s az ifjú esdeklően kérdi: részesűlend-e még a’ viszonlátás’ örömeiben? egy lángtekintet lön a’ válasz, melly szivéig lövelle. Hedvig felpattana lovára ’s eltűnt.

Álmélkodva néz utána Ákos.^* – Robert Károly’ Udvarában nevekedvén ő tele dicsvágygyal, nagy reményű tehetségeinél fogva fényes polczokra készítteték: deli külsője ’s vidor lelke miatt, az asszonyi világ’ bálványa. Most jöve a’ vidékre széles jószágaiba, mellyeket édes Atyja, Mychk, az Uralkodó-Ház iránt bizonyított hű szolgálatjai’ díjában Királyi adomány mellett nyert. E’ véletlen öszvejövetel, Hedvig’ szépsége, ’s különössége melly valóján elöntve volt, elragadák őt, és a’ forró vágy, ama daczos Peteunchnek leányát – ki az Udvarnál félelmetes vala inkább mint gyülöletes, meghódítani: lángola keblében. Az alkony inté utjára a’ késedezőt.

Mély gondolkozásban találá Atyját a’ hazatért Hedvig ’s e’ néma komolyság kivánatos volt előtte, mivel boldog érzeménye a’ szép ifjúval kéjledezhetett, míg a’ ragyogó esthajnal olly bájlón tündöklött le álmai közzé. Hosszasb hallgatás után Peteunch világot parancsol, ’s maga mellé szólítá az édesen ábrándozót „Hedvig!” úgymond bizodalmas hangon: „ma mult tizennyolczadik születésnapod, érettkoroddal ideje tudatnom jövendődről gondos szándékomat. Napjaim hanyatlanak, azért férjet választék számodra.” Hedvig elhalaványúl. – „Tholdy Bothond^* kedvelt Barátom’ fijának szántam jobbodat; ismérkedj-meg a’ gondolattal, hogy tőlem ’s eddigleni szabadságodtól meg fogsz válni. Néhány hónap mulva megjelenend; úgy hiszem, választásommal megelégszel. Maradj híve – Anyád nem volt nekem az!” Itt homloka elkomorúlt, szemei vadon tüzelgének, ’s mintegy meglepetve a’ multaktól, egy szekrényt nyita-meg, ’s egy aranyzott poharat vön elé. „Vedd ezen poharat emlékül ez órára. E’ pohárból Anyád halált ivott.”

Reszketve nyúlt Hedvig a’ pohár után. „Tudd a’ történetet, szól tovább Peteunch. – Még alig voltál másod-évű, midőn fegyvereimmel a’ honi Fondorlók ellen küzdni menék, kik Hazánkat Károlynak árulgaták. E’ vidéken lakott ekkor egy férjfi, ügyünknek szinlelt párthíve, de mint fényre jött álnoksága később mutatá, a’ Nápolyi felekezet’ barátja. Ez vadlángokra gyúlada fel Nőm iránt. Házamba csusszan távollétem alatt, – ’s győz ördöngös incselgéseivel itt – győz az asszonyi tisztaságon; meghajlott ez. Kártörvendve simúl-vissza a’ gonosz. Töredelem szállja meg ama’ boldogtalant, ’s a’ mint jövetelem’ hírét hallotta, a’ szégyen ’s igaz bosszú elől mérget vett e’ pohárból. Én már csak sírját lelém. – Rettentő példája ovjon meg illy tántorodástól!”

Égő arcczal ’s eltökélve „Meg – igen Atyám! megőriz az engem! mondá Hedvig, de szeretnem kell a’ férjfiút, kit jobbomra méltatok: fogom-é pedig szerethetni azt, kit te választál nekem?” ’s mint egy álomba látván az ifjút, érzelmeitől elkapatva, a’ mái történetet kibuzogtatja ajkain. Midőn az ifjút nevezé, méregre lobbant az öreg. „Poklokra e’ névvel!” ordít,– „az istentelen csábító’ fija ő? Hah! birtokára vágysz… ’s a’ feldühűlt szivből rohanó átok ölé el nyelvén a’ szavakat.

Mélyen megrázatva vonúlt Hedvig szobájába. Késő éjjel ablakához álla zajdult érzeményeiben, a’ táj felé forgatva szemeit, hol Ákost megpillantá, ’s hajnal’ hasadtakor már nem tudva azon helyre vonták érzelmei. Oda jött Ákos is ohajtozása’ szárnyain, ’s az új indulat mélyebben gyökereze a’ leány’ szivében. Ott látá őt többször is Atyja előtt rejtegetvén boldogságát, mellyet a’ titkolódzás még inkább szépíte. Egy szép vidám napon gyors léptekkel siete ki Hedvig a’ vár’ kapuján. Atyja megpillantván őt, utána kiált; de az álmodozónak nem vala most érzéke azt hallhatni. Peteunch gyanítván a’ rettentő titkot, leányát nyomon követi.

Az erdőben sűrű lomboktól ernyezett pázsiton találta Hedvig Kedvesét. Édesen csattogott a’ Fülmile körűltök. Szerelmet látszott lehelleni a’ természet, az lángolt Hedvig’ kebelében is. A’ fennyen lobogó indúlat elenyészti minden eszméletét, ég föld eggyé olvadoz szemei előtt, és szive, lelke a’ kimondhatatlan kéjgyönyörben lankadozván el, kedvese’ ringató karjai közt ébred-fel – „Tiéd vagyok!” rebegé, lángzó tekintettel ’s e’ perczenetben egy dárda zuhan el mellettök. Elszörnyedés’ hangjain sikolt fel Hedvig oltalmazólag dőlve Ákos’ melyére. Atyja megettök állott. „Hah gyalázatos!” riad; ’s erőszakos vonaglatokban kapkodva fegyveréhez öszveroskad elősietett szolgájinak karjaikon. Leányát a’ Gyülölt’ karjai közt látván, felbőszült érzése szertezuzá porhanyú hajlékát. Szörnyűt hala. Dermedve néz Hedvig Atyjára, ’s a’ lelketlen tetemre omlik. Lassan emelkedve azután az ifjúhoz őgyelg, ki mélyen illetődve álla ott. „Most, most tehát!” mond bús elszánással, „egészen Tiéd vagyok, vagy Atyámat követem.” A’ várba viteték a’ halott. Hedvig irtóztató némaságban követé lelketlen Atyját.

Gyász borúla-el Ztropkounak vidéke felett. Rengő zúgással kongtak le a’ várharangok szerteszéllyel a’ hatalmas Úrnak nem vélt halálát hirdetgetvén. A’ történet szörnyű alakban ’s viszongó képzetekben szállonga szájról szájra a’ nép között, ’s nagy számú sokaságot csődíte öszve minden tájról a’ torra. Néma tépelődéssel látja Hedvig a’ halotti készűleteket; de rettenet zajlong keblében. A’ természet’ szava előrendűl nagyérzeményei’ zavarából, ’s atyagyilkosságot kiált fejére. Mentegeté ugyan indúlatja vadlánggal égvén a’ jövendő felé; de magzati szíve’ marczongló fájdalmit csalfényével nem oltható el. Minden látogatást eltiltva szobájától, szótlan, könyűtlen sinlődve merengett.

A’ temetést megelőző nap’ végső alkonyán bús hangzatok serkenték fel az egyedűlkesergőt mély süllyedezéseiből: Szerzetesek’ karéneke volt az, kik ájtatoskodni jövének a’ halotthoz, szomorgó kintorna közt. Hedvig’ keblét kín’ dühe tépdelé, ’s öszveszédűlt a’ látvány felett. Az örök elválás’ gondolatja, ’s egy szózat, melly belsője’ mélyéből lágyula fel, titkos erővel integeték bocsánatért esdni Atyja’ hidegűlt lábaihoz; oda támolyg.

Mély hallgatás uralkodott mindenütt. A’ fegyverpalotának ajtaja enged a’ lassu nyitásnak; keskenyen nyulongó goth ablakai borzasztó rémzetek gyanánt mozdulatlan remegtek az éjjeli lámpa’ csillogásiban, félelmesen az ősi melyvasak ’s pánczélok a’ feketén szőnyegezett falakon halotti pompára idomítva. Hidegen suhogott bé az éjfél’ szele. Eldődeinek lelkei látszattak körűle lebegni, ’s felette itéletet tartani. Középen a’ gyászalkotvány vértesen fekvő halottjával: arczvonásiba harag tapadott; mellette cserág-koszorúzta kardja tömérdek paizsa felett, Hedvig érzése’ iszonyúságában térdre omlott: „elölheti e az átok magát a’ tiszta szerelmet?” így zokog: „és Te, ki engem forró szivemnek indúlatival ápolgatál Atyám, o áldj, áldj meg békehonodból! – Ákos! Ákos!” – –

Közel állott ő vígasztalni a’ Kesergőt. Hosszas tusakodásin, eljöjjön é a’ temetési gyülekezetbe? győzött a’ nehéz gondolat: szerző-oka vagy a’ szánandó árva’ veszteséginek. „Nálad vagyok bús szenvedő, megosztani, enyhítni fajdalmidat!”

„Ákos!” mond a’ felrezzent leány, „te itt?” ’s felhevűlt indulattal kezénél ragadván az ifjút, „itt” úgy mond „e’ szent helyen, ’s ezen órában kötöm le hűségemet: – Szerelmem, e’ lélek, ’s mindenem Tiéd!” ’s elővevén Anyjának szomorú hagyományát, a’ poharat, elbeszéllé a’ történetet, e’ szókkal fejezvén he: „Illy véget érjen a’ hitszegő!” Fagylaló rettegés fogta el az ifjút, minden szelídebb érzemény elfásulva szorult vissza melyébe.

Peteunch letétetett elhunyt őseihez. Hedvig mély fátyolban, elvonúlva az emberek’ szemei elől, mellyek tőr gyanánt sebzék szivét, hév bánattal gyászolá édes Atyja’ elvesztét; de fájdalma idővel enyhűle leginkább az indúlattól, melly Ákosért ége. Erős ragaszkodással hitte magát jegyesének, noha büszkébb vala ennek érzetében hogy sem hiedelméről vallást tegyen. Tekintet és tartózkodás nélkül vett részt társaságában, vele mulatozott, vele járdalt karöltve erdein; csak benne ’s általa élve mindene kivánt lenni hogy szerelme’ lánczait öröklétbe általfüzze. Ákos nem lehetett az elbájolásig szép Hedvig ’s határtalan hajlandósága iránt érzéketlen – sőt még a’ hölgy’ szabadabb délczegsége is gyönyörre ragadozá – Boldog míg a’ csapongó lángokat viszonzá! de hűltebb eszméletének sugallása e’ szövetségnek állandóságot nem igérhete. Nőttön nőtt Hedvigben az indulat, de a’ komolyságot nem üzheté el, melly sötéten boronga természetén; titkos félelemmel tölté az bé Ákos’ kebelét, rettegve a’ lángszerelemtől, melly őt oldhatatlan lánczokkal szorítá ugyan, de fellengző vágyait ki nem elégítheté: mindazáltal sorsát a’ leányéhoz látván kötve, lekötve maradt.

Míg ezek így folynak, háború üt ki Dalmátországban.^* A’ Király hadi erőt külde Velenczére, hogy az ennek oltalma alá pártolt Jádra városát a’ Magyar Koronához visszahódítsa. Fegyverre szólíttatott Országunk’ Nemessége. Az öszvesereglés’ híre Ákos’ dicsszomját felbuzdítá, ki azonnal kész vala követni a’ tábor’ harsogásait. Hedvig fellengzőbben érezett, hogy sem kedvesét a’ hőspályától visszatartaná: sőt újabb érdemdíszben ohajtván a’ vitézt ragyoglandani, maga ösztönzé a’ Haza’ szolgálatjára; ’s csak nehezen állott-el a’ szándéktól, őt követve tapasztalni a’ harcz’ veszedelmeit.

De az elválás’ órája Hedvig’ előérzéseitől megnehezült. Forrón szakadott-ki egy könycsep szép szeméből, – néma fájdalomban törlé azt le a’ leány hév kebelén. Ákos búcsúza: szótlan kíséré őt Hedvig az erdőségen, szerelme’ örömeinek ’s atyja’ halálának titkos tanúhelyéhez. A’ lángérzemény’ leghatalmasb kirohantával omla itten az ifjúnak karjai közzé, „Ákos!” szóla reszkető hangon: „e’ hely’ árnyain enyészet lappang; – ádáz kezekkel fogja-be a’ lét’ körét, de nem bírhat a’ szerelemmel. Itt, itt szövődék alakja végzetemnek.„ – Élj boldogúl!” Hedvig bánatosan vissza vára felé: Ákos tágultabb kebellel a’ dicsőség’ lenge távolába.

Indulásra várt a’ Nemesség Rákos’ mezején, midőn Ákos Pest alá érkeze lovagjaival. Gyorsan tevé meg innen útját a’ bátor sereg rövid idő alatt benyomulva Dalmácziába. A’ zendülés néhány ütközetek által megzaboláztatott, ’s Velencze egyezésre lön hajlandó. Ákos valamint a’ csatákon úgy a’ frigykötésben-is fennten kimutatá jelességét atyjának oldala mellett, kit a’ Király a’ visszaszerzett béke után Illyriai Helytartóvá neveze-ki,^* fijának érdemeit ékes arany láncczal jutalmazván.

De más jutalom készült Ákosnak Visegrádon: mert a Királyné, ki őt kedves Tárnokja’ fiját nagy kegyeiben tartá, Drugeth Fülep akkori Nádor’ unokájával, a’ ritka szépségű Olíviával^* kivánja vala öszvepárosítani. Megjelen az ifjú a’ fény’ helyén, ’s csudálásra olvadoz, Olívia, miként a’ kertek’ feselő rózsája virág-társai között, díszremekje a’ Királyné’ Udvarának: eleven vidámság vetélkedve asszonyi szelídséggel tündökle szemeiből és lelkéből – mint midőn a’ harmat’ gyöngyei ápolva enyhítik a’ rózsa’ keblét kecsegtetőbb lángokra szerteömlő illatozással. Ákos tisztelet’ érzeményivel közelíte feléje, ohajta, ’s a’ két szív öszvehangzott szerelmében. Mosolygva tünt-fel ’s tettekben gazdagon a’ Jövendő az érdemre töreksző ifjúnak, ’s az özön remények’ szárnyai száz egekbe röpítgeték a’ boldogat. Sírva lebegett néha Hedvig’ alakja csendesb óráji felett: de az angyali-kellemű Olíviának szelíd lelke mindég a’ jelenlét’ örömeihez bájolá a’ sötétlő visszaemlékezést. Ha tett ollykor öszvehasonlítást, egész valója csak Olívián nyughata-meg; ’s az Udvari élet’ ragyogásitól a’ messze leány – feledékbe süllyedt. – A’ fiatal tűz leginkább vonatik a’ különösség’ ingereitől: a’ férjfiu valót akar, valót keres társasági életbe szövetkezve nyugottabb kivánatival; így Ákos a’ Hedvig’ ölében egykor töltött arany napokat, most ifjusága’ merészebb álmainak tekinté.

Az öszvekelés’ napja elhatároztatott. A’ szép pár’ híre egész országon elfutamodván, beszállott rövid időn Ztropkoura is.

Földhez sujtá ez Hedviget. – Minden csep vére elakada: de egy gondolat villantja keresztűl homályos lelkét, gondolat, melly nagy és erős, mint szerelme. Közel tanúja kiván lenni a’ hallott történendőnek, ’s titkon rendbe-hozván dolgait bús várában, egyik hű szolgájával utnak indúl Visegrád felé.

Üvöltve röpültek a’ szelek téren-tetőn, a’ mint e’ két Vándor a’ Duna’ partjaihoz vergődék. A’ folyam szörnyű zajlongásban dühödött: tajtékzó hullámaira rettegett bocsájtkozni mindenik révész. Kínosan néz-fel Hedvig a’ magasra, hol a’ királyi-vár olly büszkén vesztegel az időnek – ’s levonván balkarjáról a’ sorgyöngyöt, párját a’ szerelme’ hajnalán elajándékozottnak, egyik hajósnak nyujtja, kérve kéri, ’s kínszeríti az általvitelre. Végre elindíttatott a’ csolnok, vészből vészbe hányatva a’ dúlongó habtorlatokon, de az elszánt leány égő vágyaiban csak fel! csak fel! – Zsibonga már a’ nép a’ vártemplomban, melly oda számosan tódúla-öszve a’ menyekző’ pompájára, ’s a’ rend kevés vártatva megíndúl: aranyban és ezüstben tündöklött elé a’ Nemesség, míg a’ fejéren-öltözött koszorús lyánkák virágutat hintegettek a’ boldog párnak. Halál’ sohajtása ütődék-fel Hedvig’ melyéből, midőn Ákost megpillantá, ’s miként lépdel érzése’ nagyságával az oltárhoz gyémántokkal ’s örömmel sugárzó menyasszonya mellett. A’ Király ’s Királyné’ megjelenése dicsőségre emelék az ünnepet; ’s midőn e’ Fő Méltóságok drágán hímzett üléseiken helyt-fogtanak, előjön a’ Papság ’s az öszveadás’ rendtartása elkezdődik. Szédítő zavar éjjeleze Hedvig körűl. A’ világ ingadoza lelke előtt, ’s a’ mint Ákos’ ajkain a’ rettenetes „Igen!” kilebben, szívét hasadozni érzé. Fogyaték erőjének maradványain alig tántoroghata-ki: Atyjának lelke nyita neki ösvényt által a’ sokaságon.

Meg vala immár kötve a’ szent frígy, ’s az örvendő-gyülekezet menyekzői lakomához ült-öszve. Örvendő magas Éljen! – kiáltások hangozának-fel a’ Királyi-Háznak ’s az új párnak, trombita-harsogás között. Egy öreg szolga lép ekkor elő ’s poharat hoz a’ Vőlegény felé: ez ijedten kap utána, ’s vér loccsan-ki belőle az asztalra melegen feccsentve bé a’ kéjelgő menyasszonyt – Ákos öszveomlik. A’ vendégek kíméletlenűl ragadják-meg a’ vakmerőt. Chombord, az öreg szolga, asszonyához vezeti a’ felzudultakat– Hedvig vala ez; melyébe tőr döfve, kezébe irás szorítva e’ foglalattal Ákoshoz: „Vedd e’ poharat! mérget ivott abból a’ hűségtelen – a’ hűség szíve’ vérével tölté-meg azt”.

Peteunch’ birtokai a’ koronához estek-vissza. – Hedvig’ sírhantja magányosan emelkedék a’ Dunaparton.

Feleszmélt Ákos veszteségi érzetében – megismérni nyereségét.

Sokáig tartatott e’ vérpohár a’ Ritkaságok’ tárában: szomorú története szájról-szájra hozatva-le hagyományul szelídebb jelenkorunknak.

Mit nem tudunk az szép, mit nem látunk az nagy, mit sejtünk az felséges, mit birunk az kicsiny, habár elérése egy életkorba telt is.

Távolban szép az igazság, velős az ítélet; a’ közeltörténtet minden ember maga után méri.

A’ reményt vágyaink uti költségül adják; de a’ sors hamis pénznek nézi ’s el nem fogadja, így kénytelenek vagyunk a’ sírig hordozni.

Vannak emberek: kik fanyarságig édesek, ’s édességig csalfák.

Erkölcs! közszó: minden ajkon megfordul, minden idő ’s kor szeret kérkedni vele; vizsgálva többnyire világos árnyék, mellyet az elme bizonyos alakká létesít. Hasonló a’ képhez, melly alatt már csak jele áll a’ nagy mesternek, de a’ festék leperkedt.

A’ jelent könnyü megcsalni, a’ jövendőt soha. Tág torok, jó tüdő tiszteletre kiáltozza az élőket; de ha elnémul ez: csak tettek maradnak birói latra.

Ki csak mindenben a’ szépet vadássza, jele: hogy ereje haldoklik. Az erős gátlan előre tör, ’s tövist virággal együtt érintve magasra száll; kelletlen néha bár a’ déli nap’ heve, de midőn tikkaszt, egyszersmind érlel is.

Az ifjuság ’s a’ boldog minden villámban egy reménysugárt sejt.

A’ sokaság’ czélját neveti a’ halál; ’s a’ halált a’ józan eszmélő. Multakon épül minden uj, ’s az ujnak virágit mulandóság szedi.

A’ ki nem él, hanem mindég eszmélkedik, annak a’ világ annyi mint a’ soha nem gondolkodónak – üres.

Vannak emberek, kik mindenben részt vesznek a’ nélkül hogy legkisebb béfolyások lenne a’ történt dolgokba.

Minden szerencse képzelettől függ ’s többször gondatlan elmétől is. Milly tudomány, milly birtok éri fel az ifjuság’ szép korát! midőn egy pár szem’ keskeny körébe egy világ zárkozik; midőn a’ tölt kebel’ habzása is boldogabbá tesz azon erőszakos nyugalomnál mellyről bölcseink szólnak, ’s világos neve: kénytelen lemondás.

A’ szépség lélek nélkül az arany porhoz hasonló melly a’ lepke’ szárnyain csillog; ’s lesodorva kelletlen hamuvá lesz.

Békó nélkül az ember nem élhet: ha idegen erő nem fűzi lánczra, maga készít magának.

Czéltalan tehetség inkább fáraszt mint legmagasb feltétel, melly a’ dolog’ rende szerint sikert találhat.

Leány-szemérem hasonló a’ nyilt virághoz, ha egy levele letöretik, a’ többi önkényt utána hull.

Az asszony mindég szivet említ a’ nélkül hogy azt méltatná a’ férjfiban; a’ férjfi észről szól ’s nem hogy azt keresné a’ szépnemnél, de szemközt vele még a’ magáét is elveszti.

Mi a’ természet’ minden szépsége azon képhez? ha egy asszony’ szemében látod az érzés’ könyét csillogni, a’ béke’ istene hinti onnan világölelő malasztit.

Barátom! én nagy világba megyek. Azt megirtam már, hogy miolta egy gazdag Bátyánktól tetemes successiót nyerénk, Atyámnak velem szörnyü nagy plánumai vannak.

Minap megáll előttem ’s a’ bodor füstöt igen sürün eregetve pipájából így szólt: Fiam Jónás! huszonkét esztendős multál, pénzed lesz, deákul tanultál, ma holnap szép hivatalomba léphetsz; de még világi tapasztalásod nincsen: azért utazni küldelek; először is járd el a’ fővárost, szerezz tapasztalást ’s több e’ félét. Eszed van, künn még talán gyarapodik is, ennélfogva Mentorra nincs szükséged.

Örömmel hallám mind ezeket; mert az ember nem azért született, hogy azon helységből, hol nagy nehezen általfutá iskoláit, soha ki ne szökjön. Magam sürgetém elindulásomat. Bár ne szakadtál volna olly messze tőlem! most velem jöhetnél; mindazáltal leveleimmel felkereslek, ’s híven napról napra mindent leirok, mi történik velem. Fogadd szívesen sorsom’ közlését, és rakd el tiszta érzéseim’ documentumi gyanánt.

Innen hazul többé nem irok; mert ha az ember nagy útra készül, hamar kifogy az időből. Itt is, akárhol is szíves barátod: To1lagi.

Ha az ember uj világba lép, valami különöst érez, a’ mit otthon nem érzett. Igy vagyok én; mind e’ mellett fogadásom szerint az iráshoz fogok.

4-ta hujus^* megáztatva anyai könyektől, tetézve atyai áldással, szívdobogva kocsira ülék ’s két feldülésen ’s azokkal járó kék foltokon kivűl, szerencsésen ide is érkezvén a’ Remény fogadóba megszálltam. Illy nagy városban gondolám az embert fel se veszik, azonban jöttemkor mingyárt nagyságoltak; de mi az embernek nem competál, ne vegye magára, én is eltiltám a’ magas titulust.

Hol az ember idegen, senkit nem ismer; de így az ember csupa nézésből nem sokat tapasztal, azért én is lementem az alattam lévő kávéházba, hol több városi ifjakkal mingyárt is megismérkedtem. A’ rokon lelkek egymást feltalálják; hozzám is bizonyos Lépfalvi különösen vonzódik, ittlétem’ czélját elbeszéllvén, barátságát ’s pártfogását ajánlotta.

Meglátom miket tapasztalok; nálunk úgy hirlelik: hogy a’ nagy városban, a’ ki nem akar is, tanúl. Ezer feltételek sarjadoznak keblemben, de azért alunni készülök, mert ha az ember elfárad, szeret pihenni.

Barátom! kulcslyukon ne nézz keresztűl; én tettem azt, de! meg is adtam árát.

Hogy az ember okos maradjon, olvasni szükséges: e’ végre néhány deák Irókat raktam el ládámba. Ma épen előszedém őket, midőn a’ mellékszobában éneklést hallok, de a’ világért se tudtam férjfi- vagy asszonytorok zeng é? curiositástól únszoltatván a’ kulcslyukon nézek keresztűl ’s im tükör előtt áll egy drágán öltözött személy ’s irásból énekel, mellette egy hosszú ember hadonáz kezével ’s az egész scálát kiejti képével. Ajtóhoz lapulva várom mi lesz a’ dologból? ’s hajam a’ bilincsre tekeredik, de fájdalmasan csak akkor vevém észre, midőn a fogadóbeli inas belép, hirtelen hátra nézek ’s egy fürtöt kiszakasztok, mellyre a’ bilincs zörren ’s az ének megszünik. Az inas elmondá: hogy szomszédném egy híres altista Énekesné ’s ma fogja épen magát producálni. Gondolhatod: mint vágytam őt nyilván is hallani; mert nálunk, néhány csepüevő ’s egyébb bukfenczes embereken kivűl illyetén mesterek nem fordulnak meg. Az inas zártszékkel kinál: mit használ a’ szék, ha be van zárva? mondám, inkább innen vigyünk széket. Erre viszonzá: csak bizzam reá, ő szerzend úri helyet. Ment, ’s nem sokára hozott czédulát; drága volt az igaz, de ingyen csak a’ halál, gondolám ’s kifizettem.

Rendelt órára theatrumba megyek; előnyujtván a’ kártyát, első emeletre, egy rekesztékbe vezetnek. Ott bámultam a’ tolongó sokaságot, midőn egy ifju, kit már tegnap a’ kávéházban láték, hozzám szövetkezik. Uraságod maga vagyon? mond: talán nem lesz terhére társaságom? absolute nem felelék, őt mellém ülni kínszerítvén. Sok beszéd után mondá: Cornelia derék Énekesné; de nagy ellensége ’s ócsárlója nemzetünknek, hogy minden hangért ezrekkel nem adózunk. Hadd legyen ellenség! viszonzám, nincsenek huszárjai sem ágyúji – az nincs, felel, de vannak szép szemei ’s azok néha huszároknál is több kárt okoznak. Mi ifjak ma őt kifütyölni akarjuk ’s mint jó hazafit az urat is, ezen frigybe meghívom. Ha így van, mondám szívesen! miként szokták? Tessék engem utánazni, felel.

Azalatt muzsika kezdődik, mély csendesség lön, a’ kárpit felhuzatik és az Enekesné kilép; társam lassan fütyöl, én hirtelen kidugom fejemet ’s két ujommal ollyant füttyentek,hogy a’ theátrum is visszahangzott belé, gondolván, ha az ember valamit tesz, tegye igazán. Erre alól tapsolnak, lármáznak, ’s minden szem felém lövel; ennek okát tudni ohajtván társamhoz fordulok, az elillant; a’ kis folyosóra megyek utána, egy úr haragosan elállja útamat, kérdvén: én fütyöltem é? Igen is! felelék biztosan. Arra ő felzudúl, fenyítni kezd,miként merem a’ köztársaságot zavarni, ’s hogy tettemért adóznom kell. Hasztalan kértem, hogy compescálja nyelvét, folyvást dörgött ’s nevemet kérdé; de én okos voltam ’s nem mondtam meg – több, több ember szorong öszve, ’s mind ellenem voltak; már-már szepegni kezdék, akkor Lépfalvi törtet elő, megpanaszlom a’ dolgot, ő azon haragos urat hátra vonja ’s minekelőtte magamhoz térek, a’ nagy zúgás nevetségben oszla fel.

Tele confusióval, megmentőmtül kísérve térek szállásomra, hol megértém a’ dolog’ mivoltát: hogy azon ifju, ki megcsalt, az Énekesnét szereti ’s most valamin öszvezendülvén, engem választa bosszúja’ eszközének.

Az ember könnyen hisz, ennélfogva könnyen csalatik – osztán boszonkodik.

Ha az embert egy baj éri, a’ többi sincs messze.

Búfelejtésre, ma korán reggel a’ szabadba menék, soká tűnődvén: miként lehetne a’ tegnapi dolgot helyre hozni? nagy észmarczonglás után az ártatlan Énekesnét megkövetni legjobbnak itéltem; ennélfogva vissza, ’s hozzá sietek. Ajtót nyitok: egy szép szőke leány ült az asztalnál ’s kötött, látásomon nem kévéssé ijedvén meg. Szótlan sokáig nézek égszinü szemébe, ’s mindég úgy rémlett: hogy az, kit a’ kulcslyukon láttam egészen más vala; ezen gondolaton elfelejtém mondandómat.

Talán Bátyámat tetszik keresni? kérdi szelíd hangon, mingyárt visszavárom! Ezen hang nem volt ollyan trillás, mint a’ tegnapi, engem még is mélyebben meghatott. Felbátorodva felelék. Semmiféle férjfit, csak ékes hangu személyét jövök tisztelni, ’s az esti füttyért töredelmes szívvel bocsánatot kérni.

Erre szemei jobban rám nyiltak: ha én volnék a’ megbántatott, mondá igen kegyesen, szivemből megbocsátanék; de az nem vagyok! úgy vélem, a’ szobát tetszett ismét elhibázni; azonban örvendek: hogy ezen tévedés által tanúja levék jószivüségének.

Mit feleltem, mint jöttem ki, már nem tudom, olly zavarba jöttem; és csak uj bajom hozott magamhoz, midőn tudniillik szobámba akarék menni, és kulcsomat elvesztém.

Lépfalvi jön, ismét panaszlom sorsomat; ő részszerint gondolá, nem szerencsétlenség ha az ember véletlen egy széphez jut, részszerint az Énekesnét is valami ajándékkal megkérlelhetőnek állítá. Mindent magára vállalt.

A’ tapasztalás látom magamról, vagy pénzbe vagy érzésbe kerűl, ’s így az ember nyerve veszt, vagy ha akarod vesztre nyer – mi haszna marad?

Ma Lépfalvi’ javallására elhordozkodtam, még pedig ugyanazon házba, hol ő lakik. Szolgálatomra, míg itt leszek, egy inast is fogadtam; jó ember, de keveset hall; az semmi, csak azt megértené a’ mit hall.

A’ fogadóba jól meghúztak! nálunk az egész helység’ kulcsa nem constált annyit, mint ezen városi kulcs.

Rendre vergődvén eljártam a’ város’ ritkaságait. Mi sok szép van e’ világban, a’ mi nem áll könyvekben! ellenben mi sok festetik nagynak a’ mi csekély magában! jele: hogy nem mind arany a’ mi fénylik, nem mind igaz a’ mit irnak, nem mind helyes a’ mit tesznek, nem mind jó a’ mit dicsérnek; de az való marad: míg az ember szűk határ között él, magát okosnak tartja; ha kiljebb lép, látja, mennyire kell még tanulnia!

Tele van a’ fejem; de abból nem következik, hogy mind azt le is tudom irni.

Ma Lépfalvi egy kertbe vitt sétálni, respective szaladni, mert alig léptünk be, két fejérszemély ötlik szemébe, kik után iramlik, ’s én őutána. Hozzájok érvén, köszöntjük őket.Lépfalvi titkos beszéllgetésbe ered velök ’s alig ha nem felőlem szóltak; mert az ifjabbik’ szemei többszer lopva mosolygtak felém – pedig azok szép szemek voltak ám! barna fürtök közűl úgy ragyogtak ki, mintha Ámor két csillagot dugott volna oda a’ szíveket elolvasztani.

Lépfalvi rosz deák lehetett! egy becsületes sententia se jött ki ajkain, még is úgy figyeltek reá, mintha Horáczot explicálta volna. Utóbb kifogyni látszatott, mert engem únszola szólásra. En sok szépet akartam mondani, de hirtelen semmi se jutott eszembe; ebből tapasztalám: hogy az ember nem tud mindent, a’ mit akar; ’s ha tud is: nem úgy ’s nem akkor, mikor kell.

A’ másik személy, korosabb és vastag személy volt; nyájas lebocsátkozással egy deszka padra invitált, de nagy extensiója miatt csak a’ pad’ szélére fértem. Míg Lépfalvi a’ másikkal elmerülten beszélt, ő nekem a’ tavasz’ kellemeit magasztalá; én erre tudósan megmutatám: hogy tél után tavasz, tavasz után nyár következik, érzékenyen hozzá tévén, milly nehéz lesz neki majd a’ rekkenő nyári melegben, illy húsmasszát hordozni! Arra ő hirtelen felkel, a’ deszkapad felbillen ’s én a’ földre bukom; de csak hamar talpon valék ismét, a’ kis leánynak időt se engedvén a’ sikoltásra.

Nem sokára búcsút vevén, a’ reájok váró kocsihoz mentek. Lépfalvi az ifjabbat, csókot nyomván kezére, felsegíté; én kalapomat bakra tevém, hogy annál könnyebben emelhessem fel a’ vastagot; de elkéstem, mert akkorra már a’ kocsiba be is telepedett. Meghajtom magam’, a’ barna szemek felém kacsintanak, ’s én olly valamit érzék, a’ mit definiálni nem tudok; szerettem volna én is egy csókot applicálni gömbölyű karjára; de elindultak, ’s nekem semmi se jutott. Elandalodva, későn vevém észre, hogy kalapom is velök ment: utánok futok, és szerencsémre az útfélen lelem kalapomat, de horrende öszvezúzva. Mérgelődve térek Lépfalvihoz, elébe tartván a’ destruált jószágot: mi egy kalap, mondá, illy gyönyörű mulatságért? szemei égtek, az enyimek pedig tele voltak porral.

Hazamentünkben kifejté a’ titkot: hogy az ifjabbik, Kamati Lolli, egy gazdag kereskedő’ leánya, a’ vastag pedig Madám^* Laurent, annak Gubernantja. Milly nehéz itt egy leányt megőrzeni! Gubernátor egy országnak is elég.

Alvásért fekszik le az ember; de én az éjjel ébrebben valék, mint máskor nappal; képzeletem hol a’ kék, hol a’ barna szemekkel vesződött. Miért van ez? nálunk is teremnek szép Szüzek; de talán nincs annyi mesterségök az embert virasztgatni.

Lépfalvi nagy emberismerő, mingyárt előtalálta mi nyugtalanított; ő úgy véli: Cupidóval lesz dolgom, ki főkép Morpheusnak esküdt ellensége. Igy hát nekem kellett utána járni, különben ő látogatja meg, váratlan is a’ szíveket.

Olvasni nincs kedvem, hasztalan forgatom a’ Classicusokat, minden betün szép szemek lebegnek. Hol fel, hol alá járok, az idő hosszú, még sem únom el magamat. Óránként eszmélkedem ’s mind e’ mellett semmit se gondolok. Rendes állapot!

Mit az ember örömest hall, arról örömest beszéll, ha van kivel; én is általmentem Lépfalvihoz, ’s kitanultam töle a’ többi között: mint kell a’ szépnemet captiválni. Ő a’ boldog szerelmet négy §§ra osztja fel: látás, szólás, vallás, és ha van miből a’ kedves tárgyat kitartani: örök frigy. Ezekkel jár: andalgás, remény, sejtés, bosszuság, lángoló öröm, és gyilkoló féltés. Ez mind nálunk is úgy vagyon, csak hogy a’ munkás ember nem igen ér rá egész nap fohászkodni, és ablakok alá járni. Itt gondolom, a’ szerelem mesterséges időtöltés, ott valódi érzés.

De mit okoskodom? bévett szokás fél törvény, azért: minthogy Lépfalvitól hallám első látástól fogva Lollinak irántam serkenő hajlandoságát, és azt viszonzani kötelességemnek tartom; tehát belé kapok az első czikkelybe, az az a’ nézéshez.

Utóirás:

Ha Poeta volnék azt vélném: hogy az ég könyezé szerelmes szándékomat ’s ugy tele sírta ruhámat, hogy egy hajszálnyi se maradt benne száraz. Hallgasd miként jártam:

Kamati’ háza’ numerusát^* ’s utszáját megértvén, pontban négy órakor délután felkeresém; mivel pedig Kamati’ háza szögletház ’s nem tudtam melly felől lakik Lolli, az utsza’ közepén olly situsban álltam meg, hogy szemeim minden ablakra eljuthatának, ’s ezt okosan is cselekedtem; mert azonnal a’ ház’ bal oldalán egy szőke fő tünt előmbe, ’s ha tüstént vissza nem vonja magát, megirhatnám az a’ szőke fő volt é, mellyet 9na hujus a’ fogadóban láttam.

Ott állék merően kémlelve az ablakokat; ’s ime több több emberek szövetkeznek hozzám, ’s majd reám, majd a’ házra tekintve egymás kérdéseikre vállvonítva felelnek. Én elválok azon kiváncsi csoporttól ’s külön szempontot veszek; de egyszerre forgószél támad, zápor szakad az égből ’s mindnyájunkat széttmosott. Keresztűlázva tértem szállásomra.

Illyen az élet! teli szép reménnyel kimegy az ember a’ meleggel, ’s mire körülnéz, a’ sors megfüreszti, és az ember fázik.

A’ betegnek orvosság való; de hallottad é hogy valakinek gyógyításul versirást præscribáltak. Velem ez történt: A’ minapi megázás szörnyü rheumát vont fejemre. Lekötve szobámban különfélét olvasgaték ’s egy helyen következendő velős mondást találtam: lelki emelkedés enyhíti a’ testi gyötrelmet; azért a’ költő, midőn képzeti’ szárnyain felleng, minden földi bajt felejtve az ifjuság’ aranykorát éli.

Ha így van, gondolám, én is elüzhetem rheumámat; neki ülök ’s ezen Sonettet vagy Hangzatkát zengém:

Lépfalvi Doktort külde hozzám; ez nagy cseppeket látván homlokomon, kérdé: mi izzaszthat ennyire? én nyilt szivvel megvallám: hogy a’ versirás’ verítéke ütött ki. Igy tehát a’ szelíd Muza, a’ jótévő Hygiaeával egyesült ’s utat jelel az orvoslásra; ennélfogva én is izzasztó szer gyanánt versírást ordinálok; mentől többet, mentől magasbat irand, annál előbb tér vissza az egészség. Mondá, ’s mosolygva elhagyott. Így lettem recipe szerint poeta ex officio.^*

Minden kénytelenség fáraszt; de költeni szükségből rettenetes baj, minden kinok’ kinja! Mennyit vesződtem, mennyit gondolkodtam, tudósan öszverakván a’ szavakat; de hasztalan! semmi Egész nem született, mindenütt kitüntek a’ hijányok, ’s nekem csak azon tapasztalás maradt: hogy nádparipán nem lehet Pindusra nyargalni.^* Azonban egészségem ismét helyre állott.

Mi az embernek nehezen megy, azzal hagyjon fel; én is ezentúl, ha a’ dicsőség’ szomja bolygat, ezen emlékverset tartom előmbe:

Barátom! soha bérlett lóra ne ülj! ’s ha igen: biographiáját vagy gazdáját előbb ismérd meg. Alig mult el rheumám, más viszontagság talált.

Ma gondolat közt a’ holdvilág-utszán (ott lakik Lolli) megyek keresztül, midőn Lépfalvi mellettem elugrat; olly büszkén lebegett haragos-pej lován, Hogy nekem is szinte kedvem lobbant paripázni; eszembe jutván milly kényesen nyargaltam otthon a’ mezőken, ’s a’ szomszéd vásárokon. Haza menvén csudálkozásomat jelentém: miért titkolá előttem, hogy lovakat is tart. Ő megvallá: hogy a’ ló nem övé, hanem bérlett ló, ’s hogy itt kész pénzen akár mennyit kaphatni; hozzá rekesztvén azt is: milly szépen ’s tetszetősen tünik ki a’ férjfi lóháton, ’s mint röpülnek szép szemek utána, mikor bátran neki eresztve szökdell szét az utszákon ’s tomboló lova szikrát vág a’ köveken. Lehetetlen volt a’ lovaglás’ vágyát eloltanom; azért is Lépfalvit kértem, utasítsa el inasomat, ’s jönne ki velem délután nyargalni; de ő ezt dolgai végett megtagadá, hanem inasomnak instructiót adott: hol ’s milly áron szoktak paripát bérleni.

Az ember sokszor örűl, mikor tán épen semmi oka sincs; én is alig vártam a’ délutánt, képzelve, milly nagy impressiót tesz látásom szép Lollin, ’s mint ugratok majd el ablakai alatt.

Inasom hoz egy nagy feketét; már messziről láttam, hogy az nem nyalka ifju alá való; (azt mondá: hogy a’ többi lovak már mind ki vannak bérlelve.) Ez erős, hasas, széles hátú ló volt, tüzzel nem birt, de fél szemén se látott, a’ nyereg ’s kantár többet ért magánál. Rá vetem magamat, lábaim kimerednek vastagsága miatt. Le akarék szállni (’s bár tettem volna!) de Lépfalvi biztatva mondá: jobb roszúl lovagolni, mint kevélyen gyalogolni, és én elindultam. Szörnyen rázott, azért csak léptetve mentem el Kamatiék előtt, szinte örülve, hogy senki se látott e’ Rhinoceroson.

Sokat látni jó az embernek; de mindent látni még is bajos. Ezt tapasztalám, mert alig fordulok más utszába, nagy ember-csoport tünik szemembe, és lovam, velem együtt kiváncsi volt meg tudni mi történik, neki tüzesedik, fülét hegyezi, nyerítni, és akaratom ellen vágtatni kezd. Oda érvén, látom, hogy temetési pompa készül. El akarok onnan fordulni; de lovam a’ trombitásokon keresztül törve a’ halálkocsi mellé, (mellybe fekete posztókkal beterített két ló volt fogva) szorong; sarkantyuzom, de minden döfésre kirug ’s annál közelebb bujik a’ kocsirudhoz. Hasztalan ostorozta a’ fekete kocsis Rárót kiáltván, mert Ráró megátalkodva nem mozdult helyéből. Már a’ koporsót kihozták, az emberek morogtak ’s nekem volt igazán circumdederunt me^* – mit vala tenni? leszállnom, ’s egy embert szép kérés mellett jól meg kellett fizetnem hogy Rárót félre vezesse. Attól értém meg: hogy ezen ló a’ holtakat szokta másszor hordozni, mikor négyesbe fognak, azért akart most is pajtásival sétálni. A’ temetésirend elindult, én pedig Rárót magam után vezettetve haza ballagék, azon feltétellel: hogyezentul soha más’ lovára nem ülök.

Az embernek használ az is többször, ha senki sem ismeri; legalább ha viszontagság éri, ki nem nevethetik.

A’ halálparipát haza küldvén, Lépfalvihoz megyek, ki nem rövid kaczagás után ezen hirrel lepett meg: hogy ő nekem módot talála béjuthatni Kamati’ házába e’ következendő conditiók alatt, tudniillik:

Lolli’ Atyjának van egy fija, kit romlástól féltvén, köziskolákba nem járat; azért is olly csintalan, hogy egy tanító sem jöhet ki vele, sőt mindenik ifjú óvja magát tőle – most is épen tanítót keresnek. Ha pro forma ezen hivatalt, mellyre kis deákság,^* számvetés ’s több e’ féle csekélységeken kivül nem sok tudomány kivántatik, magamra vállalnám, tehát in persona kiadhatok szivemen. Már ő eziránt Lollival szólt, azonkivűl levél által is fog mindennap recommendálni. Mindazáltal ovjam magam nevét említeni, minthogy Kamatiék Atyjával némelly per miatt öszvezendültek ’s ennélfogva barátsága ártalmas lehetne.

Ha az ember szerelmes, minden habban partot képzel; de énnekem Lépfalvi gerendám, mellyen minden zivatar közt általúszom; ő csak ugyan igaz Barátom.

Ma Atyámnak is kell irnom, 1) Tudtára adom miket láttam; a’ mi velem mind eddig történt, talán jobb lesz elhallgatnom. 2) Pénzt kérek. 3) Ejtek valamit: hogy koromban már az ember szerelmes is lehet, ennélfogva házasságról álmadoz. 4) Megirom: hogy mindenütt jó; de még is jobb otthon. A’ második pontért orrot kapok, de ki tehet róla, hogy az aranyláncz a’ megbántott Énekesnének ’s mindenféle költségek, meglapíták erszényemet. – Mint látom a’ városi ifjaknál nem szokás a’ pénztartás – így én is már közikbe illek.

Csínosan öltözve, mint azon Ünnep kivánja, mellyben sziven akarunk triumphálni – Lépfalvi’ levele zsebemben, különféle érzésekkel Kamatihoz menék. Hozzá vezetnek; még ő, a’ Madám, és egy más Asszony a’ kávé mellett ültek. Mint egy tiz esztendős gyermek, szilaj, daczos szemmel, néz ki borzas haja közzül egyik szögletből. Kamati, se szívesen se kelletlen monda: tessék várakozni! és a’ másik asszonyra néz, mintha további szólásra engedelmét lesné ki képéből. – A’ Madám úgy tett, mintha soha se látott volna.

Felkelvén az asztaltól, a’ másik asszony gyémánttal megrakott kezét ajkaimhoz tolja ’s szemmel végig mérve kérdi: Mi tetszik? Nekem semmi felelék; hanem a’ mint hallom az Urfinak tetszik egy tanító –

Miket tanultunk? kérdé Kamati. – Mit Nagyuram tanult, nem tudhatom, viszonzám; de én meglehetős deák voltam, ’s azonfelűl Atyám, ki három esztendeig Vármegye’ pennája volt, az az Cancellista, most érdemes Notárius, maga vezetgete a’ szép ’s jónak tág mezején. Ezután tudományim’ lajstromát elmondám, és a’ Classicus irókét, kikkel conversáltam. A’ másik asszony bele szól:

Félre a’ sok hideg tudománnyal; ha csak aranyt nem tudunk csinálni, a’ többi mind hiu füst, magasra száll ’s még is semmi. Az én Rudim! (tehát ezen most említett asszony, az előbb irt borzas urfinak édes anyja) Ah! az én Rudim, gyöngéd complexióju, szelíd természetü gyermek; eröltetni nem lehet, ne hogy drága élete szenvedjen általa. Minek is hijában kínozni a’ szép fiút? Ő tudomány nélkűl is hintón jár, míg a’ tudós alig lehelve, mellette gyalogol. (Instálni kezdém, de szóhoz nem jöhettem) Annyit tanuljon mennyi a’ háznál, legföljebb a’ társaságban szükséges és ezt játszva is elérheti. Igy akarom, igy kell lenni! azzal kezét még egyszer ajakimhoz tolja és ellebegett, a’ vastag Madám utána, de nem lebegett. Ezekből látod, hogy Kamati csak házán kivűl Ur, – ben neki parancsolnak.

Kamati. Hát csak eltökélé magát az Ur?

Én. Igenis! mindennap néhány órákat szivesen töltendek itten. (Képzelheted, Lolli volt eszemben)

Kamati. De nekem ezen tanító urakkal már sok bajom volt; minden csekélységért elmaradnak, azért szeretnék contractusra lépni.

Ezen megijedtem ’s hirtelen így tanakodtam: a’ contractus tanításra kötelez; mivel pedig én nem tanítani hanem szeretni vagyok itt, ergo a’ contractusnak, (ha csak nem matrimonialis) közöttünk nincs helye. Ez értődhetik magamban gondolám, ennélfogva a’ Háziurnak nem feleltem, de az feleletre várt, én pedig hamarjában nem tudtam mit szólni; tehát zavarba jöttem, mellyből ugyan csak a’ mellékszobából kihangzó: Szivem Kamati! segített ki; mert Kamati elhagyott.

Magam lévén abban állapodtam meg: hogy míg Lollival szivemről értekezhetem, próbahetet kérek.

Ha az ember valakit jó indulattal ölel, az egész házat vele öleli; én is Rudi iránt, ámbár mérgesen tekinte reám, bizonyos affectiót érzék. Hozzá járulok: Rudi! mondám érzékeny hangon, gyöngéden nyulok keze után; de Rudi kirántja kezét és morogva hátat fordít. (szelíd természet!) Hízelkedve czirogatom; de Rudi ülőszékét a’ szoba’ közepére vetvén elrobog, ’s úgy becsapja az ajtót, hogy az ablakok zörögtek. (gyöngéd complexio!) Erre Kamati kijő, kérdvén: mi történt? elbeszéllem Rudi’ vadságát. Örülve mondá ő: ez a’ gyermek csupa tüz! utána megy, elfogadván előbb a’ próbahetet.

Jó hogy qua szerető ’s nem qua instructor^* vagyok itt gondolám; midőn az ajtó nyilik, és Lolli könnyü lépésekkel előmbe lejt. Hozott levelet kedves Tollagi Ur? kérdé. Hoztam igen is Grácziák’ egyike! felelék, hoztam; méltóztassék foglatatját szívére venni, és ha talán a’ barátság némelly tulajdonokat angyali szinnel ruházott is fel, még sem egészen költemény az, hanem néhol kis igazság is van benne. Lolli szinte kifakadó tűzzel a’ levelet keblébe rejti el (boldog levél!) azután kezemet gyöngéden szorítván mondá: míg irásban felelelhetek, ez légyen válaszom: érzek ’s reménylek! azzal kilejt ismét. Gondold! Ő érez, és reméll –

Ma tehát mint valóságos tanító léptem fel, mert Kamati és hitvese Rudijokat formaliter általadák.

Tudod, Atyám pennáját füle mellé dugja; én is ezen szokást vettem fel, ’s ma feledtemből még Kamatiékhoz is így mentem – az aszszony elmésen kérdi mingyárt: minő sugára nőtt fülemnek? ez semmi, csak az orrom is ne lett volna tintás! melly fekete folt nem legszebb formát adott képemnek – azonban Lolli nem látta, a’ tudós czímert hamar letörültem képemről. Ebből következik: hogy kis hiuság nem árt az embernek, és minden férfiuság mellett is ha kimegy az ember, nézzen a’ tükörbe.

De a’ dologhoz: Kamatiék általadák Rudit. Soká nem tudtam mit tegyek vele, mihez kapjak, mert minden hivatalnak van bizonyos normája, de én mind ebben járatlan vagyok: végre egy Orbis pictus tünik szemembe. Rudinak nyujtom, megpróbálni mint olvas. Ő egy lapot felüt ’s rám mutatva anyja elébe tartja: Ez őt ölébe ragadván, ezer csókot hintve reá, felkiált: Ah! te elmés angyal! nézek, mi van a’ lapon? ’s egy majomképet látok. Ezt méltán apprehendálnom kellett volna, de részszerint Lolli’ testvére: részszerint igazság-szeretetem, hogy csak ugyan más’ esze hozott ide, gondolám, ’s magam is nevettem.

Vendégek jöttek, Rudival magam maradtam. Ő papirost nyirbált, ’s én neki segíték. Lolli lábhegyen közelít, levelet nyom markomba ’s ujját ajkára téve ismét elillan.

Utamban igen kiváncsi valék megtudni mit ir Lolli felőlem; de a’ levél Lépfalvinak szólt, nem illett volna feltörnöm. Illy kis pecsét mennyi boldogságot zár el, gondolám, és szinte számlálván a’ benrekesztett sohajtásokat Lépfalvihoz érek, ki vidáman olvassa, szívesen megköszöni ’s elzárja. Nem úgy van az alku mondám: közölje velem is tartalmát, hiszem engem illet leginkább; de Ő rövid szóváltás után azzal nyugtatott meg: hogy Lolli ugyan sok szépet ira felőlem; de tapasztalt modestiámmal ellenkezne a’ szemembe való dicséret, eljövend az óra, melly mindent napvilágra segít.

Bizvást hihetném, hogy ő szereti Lollit; de ha az ember kétkedik, mindenkor higye a jobbat.

Mindég a’ régiben vagyok: az az tanító és levélhordó; ez utólsóra talentumom van, mert lábaim jók; de egy elkényeztetett anyafiucskát oktatni ’s leány szivet kitanulni egy Professzornak is nehéz. Nem hijában nálunk a’ szív és hív anceps – az élet’ poezissa mutatja, hogy metrumjok igen váltózó.

Mikor az ember okoskodik, jele: hogy elégedetlen – én is hozok, viszek levelet, a’ nélkül hogy foglalatját tudnám; de mit tegyek? ha az ember kezd, végezzen is. Türedelmem már ingadozni kezd.

Pénzem sincs. Lépfalvi ugyan osztakozott velem, de én úgy tartom: az ember mindaddig felebarát, míglen adni, vagy venni nem kénytelen.

Talán csak az is igaz: hogy a’ szerelem elveszi az embernek eszét: nekem is úgy rémlik, előbb okosabb voltam. Mások azt állítják: hogy a’ szerelem észt ád; de akkor talán nem úgy szeretek, mint kellene. Ez a’ Lolli – de nem ítélek előre: az embert úgy is elég korán meglepi a’ hideg valóság. Úgy fordúlhat, melancholicus leszek. Bocsáss meg, hogy mindenfélét öszveirok; de jól esik az embernek, ha egy kebelt tud, melly távolban is hive.

Illy nagy városban jó élni, ha az embernek sok pénze, és semmi szíve nincs – nekem van még egy; de az is bús. Ölellek.

Megint vers! gondolod; de ne gondolj semmit is, hanem örülj, ’s láss te is a’ szerelem után.

Ma Kamatihoz megyek. Mihelyt belépek, mingyárt hallám az Asszony’ szavát, úgy rémlett, mintha valakit szidott volna. Szivem Kamati, gondolám, kapja leczkéjét; azonban képzelheted, milly meglepetve valék, midőn ama szőke leányt, kit az Énekesné helyett megkövettem, azon szobából kijönni látom, honnan kizúgtak azon viszályos hangok. Csendes szomoruság ült halavány képén ’s egy köny, egy ártatlan, szerencsétlen élet’ hirdetője, reszkete szemében. Homályos érzelem szálla belsőmre, mellyet Lollival szemközt eddig nem érzék. Gyönge pirulat futá végig orczáit mikor megpillanta ’s némán köszönve üdvezlésemre, ment a’ szobán keresztül.

Milly varázsvessző illetett, nem tudom. Tetszett ugyan már első látásnál, de mostani vonzódásomat iránta ki nem fejthetem; egész valómat hozzá röpülni ’s tőle lelkesülni érzém. Lolli szebb ugyan; de minden bája elenyészett a’ csendes köny előtt, melly szószólója vala egy szelíd egy nemes léleknek.

Lolli jön, a’ levelet általadván, kérdést teszek a’ szőke leány felől. – Lolli szinetlen részvétellel mondá: szegény Róza! Anyám üldözi őt, pedig olly jó, olly kegyes teremtés! elbeszéllé azután: hogy Róza szegény árva, Atyja’ testvérének leánya, kit néhány esztendők előtt házához vett; de mivel más Bátyjához akar menni, hol jobb napokat reméll, Kamatiné inkább neheztel reá, ’s minden apróságért haragját érezteti vele.

Jó egészséget Lolli Kisasszony! mondám (ezzel azt akarám jelenteni, hogy többé nem tetszik) ’s felejtve hogy órám ki se telt, félig álmodva haza indulék.

Mit írjak tovább? fejem üres, minden gondolatim Rózánál maradtak.

Ma jött kezemhez leveled, a’ mellyben ovsz csalfa barátoktól – már késő! nekem megadták – megszégyenítve, öszvezúzva vagyok.

Mi az ember élte? még tegnap ezer vidám alakban lebegett a’ remény körűlem, most felém se jön; jele: hogy az ember tartós szerencsére számot ne tartson.

Kamatiékat mind együtt lelém, Róza is jelen volt. Alig lépek, be, az asszony megtámad, miért nem teszek eleget tisztemnek? a’ ki szabott órát miért nem állom ki? Erre fe-lelhettem volna, de az ember türni tanúl ha szerelmes. Azonban a’ csendesség’ alapítása végett így okoskodtam magamban: (ah! miért okoskodik az ember mikor nem ért hozzá!) Lépfalvi minden nap valami jót ir felőlem, ellensége ugyan a’ háznak, de Lolli’ barátja, azért is hihető hogy igazat mond; talán nem ártana most az egyetem előtt^* publicáltatni dicséretemet, ebből látnák, mit nyertek velem, és Róza is hamarább szivemhez hajlana; ennélfogva jónak tartám a’ levelet úgy általadni Lollinak, hogy a’ ki nem vak, megláthassa. Így történt. Kamatinénak jó szeme van, meglátta, a’ levélnek rohan és elragadja. Lolli’ képe vérlángba borul, a’ Madám elfordul ’s befogja szemét. Kamati velem együtt mozdulatlan áll ’s bámul. Róza nagy tekintetet vet reám ’s elsötétül. Kamatiné villámló szemekkel, vonagló képpel általfutja a’ levelet, de nem szól: végre elpattan szája, ’s csak úgy torlott ki a’ szemrehányás’ özöne ezer titulust szórva rám,^* de egyik se volt hizelkedő. Már megbántam tettemet, nem szántam volna a’ föld alá rejtezni Róza’ szemei elől: hogy ne látná, ne hallaná megaláztatásomat. De még ez mind nem volt elég. Gondold el desperátiómat, midőn Kamati a’ szegény remegő és pirulo Lolli előtt olvassa a’ levelet: (közlöm belőle a’ mit tudok). „Nyugtasd magadat, és bizzunk szerelmünkben – Atyám igen kegyes, ő igazságát is kész feláldozni szerencsénknek – érzem: boldogok leszünk – Irj mikor csak lehet, hiszem postánk derék – nem kis mosolygó szárnyas Isten ugyan; de egy nehéz, pedans, mezei truncus, kiből még embert kell faragnunk – (volt é valaha egy szerelmes halandó illy gonosz állapotban?) különben jó, becsületes ifju – légy kegyes hozzá – öcséd nem nyer vele, de társaságod’ kelleme neki használhat – halálig szerelmes beléd – szabj határt meddig viheted a’ tréfát – ird meg, mikor mehetsz ki, legalább addig is messziről láthassalak, míg egészen enyímnek mondhatlak. –”

Megdermedve állék; Róza komoran, egy szánó tekintetet vetve reám eltávozik – éltemet vélém elszakadni tőlem – Mindem szem, minden szó engem ostorozott.

Minekutána Kamati ’s drága hitvese, nyelvöket rajtam eleget edzék, eltiltották házokat, hozzá függesztvén azt: ha még egyszer itt látnak, a’ szoba’ lyukán ugratnak ki.

Az ember bémegy a’ házba, és nem tudja, mint jő ki.

Fájdalmas érzéssel, földre sütött szemmel ballagok haza felé, midőn valaki nevetve megüti vállamat; – ez azon ifju ember vala, ki a’ theátrumban megcsalt, hazaszeretetemet bosszújára fordítván – karján vezeti a’ tollakkal piperézett Énékesnét, kinek most is aranylánczom ékesíté nyakát. Épen jókor! felkiálték haragom’ teljében – és tettiért kegyetlenűl lehordom. Ezért szólunk egymással! mondá: Nem! felelék: mi többet nem szólunk, hanem perelünk! ő nem hallgatva reám, elindult.

Milly romlékony itt az emberiség! ma öszvezudulnak, holnap karon fogva járnak.

Ha az ember kiadhatja mérgét, szinte könnyebbül.

Lépfalvihoz megyek. Inasa jelenti: hogy Atyja elérkezvén jószágáról, most annál mulat.

Itt ülök – kivül éjfél, bennem éjfél – fekete a’ világ, csak Róza fejér ’s őt elvesztém. Otthon illyenkor édes álom ringatott, most azon eszmélkedem, a’ sors mint játszik az emberrel – a’ mit más emberek’ gonoszsága épen hagy, mi magunk rontjuk el, képtelen okoskodással. Szerelmes vagyok – de a’ truncus! – ezt megbocsájtanám, mert csak ugyan hibáztam, csak azt ne irta volna hogy Lollit halálig szeretem – pedig nem igaz – Mit itél Róza felőlem? Légy boldogabb! keseredett szivü Barátod.

Reggel mingyárt számolni mentem Lépfalvihoz; ő kérdé: miért vagyok olly zuzmara képű mint az elfagyott Ámor? Vége a’ tréfának! mondám, ’s szemére lobbantván álnokságát, elbeszéllém a’ tegnapi balesetet. Először elhült, osztán még ő kezdett pattogni, mért nem volt több eszem; de én nem engedém magamat; végre bocsánatot esdekelve dől karomba, megvallván: hogy Lollit régtől szereti ’s hölgyének eljegyzé, hogy Kamatiné, mivel Atyja bizonyos perben velök egyezni nem akar, leányát tőle megtagadá, és további öszvejövetelöket eltiltá, mindazáltal a’ Madám’ segedelme által többszer látá kedvesét. Velem megismérkedvén (épen akkor volt Kamatinak szüksége tanítóra) ’s a’ kedvező környülállást használni akarván, engem tapasztalatlant választa szerelme’ Merkurjának. Mi a’ levelet illeti, mond továbbá, nem tagadom, egy kicsinyt túlléptem az illő határon; de ez egyik gyöngéje, ’s úgy szólván, eredeti bűne az embernek, hogy mások felett szeret ragyogni, és mind azt, mit a’ szerencsétől nyert, kitüntetni azok előtt, kik őt érdeklik, vagy ő megnyerni akar – gőg nélkül ember nem születik, és a’ ki ezt tagadja, többnyire nagyobb mértékben bókol magának. Azonban a’ levélben sok igaz is volt. –

Mit? kiálték, hát én truncus maradok? Ez csak játszi hasonlítás vala, felel; de hidd el Barátom! neked még sokat kell forganod a’ világban, míg azon hajlékonyságot, melly most olly szükséges, sajátoddá teheted. Sok fordul elő ez életben, miről egy Classicus se gondolkodott, és az idő’ szelleme után élni, a’ mellett igaz maradni, tán legnehezebb studiuma az életnek, mellyben bölcseitek leginkább megakadnak. A’ társaság’ láncza erős – győz minden indúlaton, minden véleményen, ’s a’ ki azt elszakasztani akarja, embernél nagyobbnak, vagy kissebbnek kell lennie. Te jó, ’s minden szögletességeid mellett szeretetre méltó ember vagy, de meg kell még törődnöd, az emberekhez simulnod, leginkább pedig leráznod a’ nehéz iskolai köntöst melly szabadabb röptedet hátrálja.

Több e’ félét beszéllt; én haragudni akartam, de nem tudtam, sőt nyiltszivüsége még inkább hozzá csatlott, végre melyére dőlvén, megvallám: hogy nem Lollit, hanem Rózát szeretem, ’s őt megnyerni legfőbb kivánságom. Ekkor belép Atyja, egy tisztes ur. Én meghajtom magam és szobámba megyek.

Most látom, mit nem tehet az orátori tehetség: Lépfalvi kibeszéllt minden haragot belőlem; de az embernek harag nélkül is fájhat a’ szíve.

Estve.

Barátom! a’ fekete ló nem hijában kapott el a’ koporsóhoz – ez bús ómen vala, melly most valósulni készül – ezek talán utolsó soraim hozzád. –

Búba merülve ülék Rózáról gondolkodva, midőn egy idegen inas jön és e’ levelethozza: „Az Ur engem megsértett; ha becsületét szereti, elégtételt ád – holnap délután öt órakor a’ város’ erdejében látjuk egymást; ha nem – örök szégyen száll fejére. Feleletet várok. Pisztolyok felől én gondoskodom. Cséli.”

Ezért jöttem ide tehát, hogy Duellum által múljak ki a’ világból! de böcsülete legfőbb java az embernek, ettől buzdíttatván azt válaszoltam: meg fogok jelenni; de minthogy pisztolyhoz nem értek, tehát vagy ököllel vagy puskával adok satisfactiot.

Egy ének mennyire viszi az embert! de el vagyok tökélve. Ne mondják: Tollagi Jonás félénk, nyulszivü ember volt, ’s becsületéért sem mert a’ síkra kiszállni! Atyámnak mindent megírok, bocsánatot kérek, hogy illy mély szomoruságot kell hoznom szivére, és arra kérem, fogadjon téged helyettem fijának. Te pedig egyetlen Barátom! légy boldog! vigasztald szüleimet. Rózának is irok, megvallom: milly igazán szerettem, hogy ő leszen végső gondolatom. Ha már nem leszek, keresd fel Rózát, iparkodj őt szeretni, vedd el, tedd boldoggá, és emlékezzetek rólam! – szívem lágyúl – többet nem irhatok. –

Jelentem hogy élek.

Ha az ember boldogtalanul szeret, a’ halált könnyűnek tartja; de ha rá kél a’ dolog, az ember még is fél. Én is eleinten mindenre kész valék; de midőn azon fatalis órához közelíték,bátorságom hanyatlott. Lépfalvit akartam intermediatornak meghívni, de sehol nem találhattam; azért inasának adtam a’ levelet, mellyben érintém a’ dolgot, ’s egyszersmind kértem: hogy a’ bezárt levelkét juttassa Róza’ kezébe. Három fertály ötre, erőt vevén szivemen, ezer küzdő érzéssel az erdő felé indulok. Cséli, más két ifjakkal már az erdő’ szélén állva vártak reám – látásokra szinte érőt érzék. Cséli kérdi: hol maradt Secundánsom? én magam is tudok lőni, felelék, már rókát, sőt farkast is lőttem. Ő gunyolva nevetett, mondván: meglátjuk a’ nagy vitézt, és azzal beljebb vonultunk, hol egy kocsiról puskát és pisztolyokat vettek le. Megdöbbenve néztem azon öldöklő szerszámokra, de mint lehetett, elfojtám a’ félelmet.

Az Uré a’ választás! mond Cséli: puskát kivánt, im itt vagyon, megtöltve a’ mint illik; én pisztolyból fogok lőni, ahoz jobban értek, például tessék ide nézni: arra egyik társa felveti kalapját, Cséli lő ’s a’ golyóbis keresztül sivított a’ kalapon. Ez egy szivzuzó példázat vala; de mind e’ mellett, magam is csudálom, hogy férjfi maradtam.

Ez mind nem elég! mondám: ha az ember lő, maga töltse a’ puskát, nekem körömvasat adjanak, hadd nézzem meg a’ töltést. Erre Cséli fellobban, kérdvén: miért nem hiszek szavának? Mert azon estétől fogva, hol meg fütyöltetett, méltó okom van kételkedni, felelék. Ő villongani kezde, én tüzbe jöttem, és a’ nagy disputátió mellett szinte elfelejtém, hogy az embernek itt szinte meghalnia is lehet – kíméletlen kikelék ellene. Cséli hirtelen előmbe szökik, felém tartja pisztolyát ’s ezen szavakkal: halj meg tehát! reám süti. Erre szivem úgy megszorult, mintha bele talált volna, szemem’ világa elveszett, tántorogni kezdék; de csak hamar éktelen kaczagás ébreszt fel; felnézek, ’s látom hogy tele vagyok pöhöllyel, ’s a’ levegőben is pöhölyfelleg szállong. Pöhölyt tett a’ puskapor felébe, ’s azt sütötte rám – Illy méltatlan bánásra szörnyen felzudultam – megfordítom puskámat és boldog végével egyenest a’ nevetőkre rohanok. Ezek megijedve szaladni kezdenek, ’s én tüskén bokron keresztül nyomban utánok.

Jónás! Jónás! harsog hátúl egy isméretes szózat – visszanézek, ’s Lépfalvit látom felém sietni; alig lihegve kérdi: az Istenért! mi történt? én elfojtva méregtől alig tudtam szólni. Ő kérlel – a’ puskát elveszi tőlem; mellyre a’ három szaladók is közelebb sunnyognak – ’s a’ dolog’ vége az lett: hogy Cséli társaival megkövetett, és én diadalmasan, de pöhölytül fejéren Lépfalvival kocsira ültem, ’s a’ fiakkernek kocsija’ bépölyhözése miatt való morgolódásai közt haza mentem.

Szobámban elbeszéllé Lépfalvi: hogy épen akkor édes Atyjával egyezés végett Kamatinál vala, midőn az inas levelemet neki általadá. Róza a’ levél’ értelmét hallván elájult, ő pedig hevenyében utánam siete. Mondta: ’s mingyárt visszatért Kamatihoz.

Barátom! Róza elalélt! ezt az ember azért nem teszi, a’ kit nem szenvedhet – ismét remény fakadoz szivemben – még boldog leszek, és örömmel neki ülök a’ pöhölyt kiszedni ruhámból.

Ma Lépfalvi örömszikrázva jön hozzám hirdetni: hogy tegnaptól fogva vőlegény; egyszersmind Kamatiékhoz invitált, mondván: hogy szivesen várnak reám, és már mindent tudnak a’ mi közöttünk történt.

Hová az ember örömest megy, oda nem vár unszoltatást, én is mingyárt indulék.

A’ már boldog Lolli lesett a’ folyosón, előmbe lejtett, és szivesen köszöntve a’ szobába vezetett. Milly máskép fogadtak most Kamatinál! – az asszony szinte terhelt kegyességgel, az ur szorítgatá kezemet, még Rudi is mosolygott, megtudván hogy nem leszek Instructora.

Ha az ember leányt kér és nem pénzt, mindenhol szivesen látják.

Rózához megyek; mint a’ levegő mikor szeles idő uralkodik, úgy piroslott orczája midőn beléptem hozzá, és Lolli’ keblén rejté el azt. Mit rebegtem én ’s mit felelt Ő, már azt nem tudom. Illyetén dolgot az ember hasztalan iparkodik leirni – ezen titkot a’ természet magának tartá fen, hogy az ember annál mélyebben érezze gyönyörűségeit. Elég az, ő szeret– jó szivüségem, mondá, nyeré meg szivét.

Róza’ Bátyja is (ugyan az, kinél a’ fogadóban volt, hol őt először láttam) itt van – nem ellenzi szerelmünket – ’s ennélfogva nem viszi el magával.

Ha az ember valaminek igen örűl, szinte ollyan mint mikor igen busul, nincs helyén az esze.

Hogy többet lakom Rózánál mint szállásomon, az tudni való. Atyámnak ismét irtam.

Ma Atyám elérkezett – halotti levelemet kapván tüstént kocsira ült ’s éjjel nappal ide sietett. Öröm ’s harag közt zárt kebelére – mind addig csüggtem nyakán míg rá nem vettem, hogy ő is eljön Rózához.

Megtörtént, szokott gravitással lépett be Kamatihoz, kiben is mingyárt hajdani tanulótársát ismérte meg – Róza igen tetszik neki. –

Siess! siess Barátom! jer mentől előbb ide hogy semmi hijja ne legyen szerencsémnek.

Egy hónap mulva Rózát haza viszem – Lépfalvi szintúgy Lolliját. Én velek örök barátságot köték.

Igy Barátom! annyi viszontagság mellett is szerencsés lettem, és a’ ki balsorsomban kinevetett, most én nevetem azt ki.

A’ mit tapasztaltam, mindég elég illy rövid időre; de az a’ szép ’s kecsegtető valóság leginkább ébreszti lelkemet hogy a’ jó ember mindég feltalálja keblét, ’s ha néha szenved is, utóbb feltünik csillaga. –

Légy boldog! siess nyilt karjaim közé. Ezentul ritkábban kapsz levelet tőlem, mert ha az ember illy állapotban néha kibukkan is érzési özönéből, mindenkor szerelme lebeg előtte ’s keble lángol azt édes hangokban kiönteni, ’s így nem akarva is költő lesz. Oh milly boldogító a’ szerelem!

Bús őrje a’ sírnak, magas Cziprusz! te a’ halálnak néma biztosa, minő titkot fedez nemes példázatod? felhőt oszlatva törsz fel a’ magasra, az ég’ csillagos térein, örök fényben merengve nézteid, tisztább levegőnek szívod árjait; ’s komordan még is büszke létedet, keskeny hantok diszére szenteled!

Ön választás, nem földi hatalom szabá létem’ fentebb irányait; belsőmben él a’ nagyság’ érzete, melly vagy dicsőt vagy halált ölel. Mint szabadság’ képe állok itt, a’ holtak’ mély esendü hamvain. Meggyőzve a’ por’ ingereit, bal sorsban is merész emelkedést, vagy önkényes lemondást hirdetek. Nem hajlok földre, melly ha egyszer megfog, alacsony lánczra fűz; szabadon élve, mint földi pálya’ vég határjele, nem vágyok mulandó fény után.

Részvétlen állsz csontlepte földeden, hidegen nézve az életbe, melly gyász szinben hervadoz körülted; ’s merre sötét árnyékodat veted, elnémúl a’ vigság’ örömzaja ’s halvány inség, komoly bú tévedez.

Elvonultan nagy képzetimmel vizsgálom belső világomat nem nézve a’ külsőnek változó alakját. Az eszmélő távoz a’ hiú zavartól, hol a’ jelennek áldoz a’ sokaság. Nem zaj közt érik a’ nagy elme, melly azon fényes távolba röpülni mer, hová titkos sejtésein vonzódik, midőn a’ végzet’ jeleit minden tárgyban csudálja. ’S bár kéjtelennek látszik tekintetem, még is tisztán ég bennem a’ szeretet’ szent tüze, melly ott is világít, hol irtózva mulat az élet, melly léte’ czélját számos napjaiban leli – az erős Hithez simulva, melly az enyészet körűl is rettenhetlen áll, felsugárzom a’ sírok’ éjéből ’s az örökké valóhoz szárnyal gondolatom.

Borúlva hódolok a’ magas eszméletnek, melly túl fellengve a’ mulandón vigasztalólag kisér ’s védpaizsúl szolgál a’ kétség ellen, midőn odavetve zajló habok közé küzdni kell ’s tettek által tágítni körünket. De van érzés adva a’ szivnek, melly forrón öleli a’ jelen’ kincseit; van czélja az életnek, melly után méltán törekszik a’ nemes: dicsőség ez, az érdem’ jutalma’s földi öröklét! emlékűl zöldellek jeles tetteknek, mint az erkölcs’ csendes homlokán, ’s körűllengve a’ mindég ifju hirtől tavaszt legyintek a’ sötét vadonra. Kardok villognak, a’ harcz’ fergetege zúg, vér párolog a’ mezők’ sikjain: a’ haza’ bajnoka tőlem lelkesítve kiszáll oltárának védelmére ’s éltét elszánva rohan az ellenség’ soraira; győz, ’s tőlem nyeri diadalmi bérét. A’ nemzet’ hálakönye hull leveleimre ’s égi harmatként fakasztja virágra; azzal koszorúzom a’ szépet, melly édes bájjal ébreszti az erőt ’s a’ győzőt meggyőzi. Az élet’ szövedékein, mint bölcseség’ jele virulok, ’s általfutva a’ lehetség’ határait, a’ föld’ minden javait nyujtom szerény éleményűl. Sikert adok a’ józan szándéknak, és békepartomon a’ szerencsét megvetni tanítva, az elmét tartós tehetségre edzem. Igazság’ fényében állok a’ tetőn, ’s kik a’ szép- ’s jón fáradtanak, azokat öleli árnyékom, hol ültetvényök’ tenyészetén örülve néznek le a’ derülő világra; ’s kit az irígy kor letiprott, szebb díszben ragyogland védő szárnyaim alatt.

Nagy vagy oh Pálma! gazdag kebleden nevelve a’ világot – de bár az igazság körül lengsz: egész valódat nem öntheted által a’ hijányos életbe, mellyhez csatolva fijaid’ sorsát könyezni kénytetel. Én a’ szelíd remény’ képe, tartós ifjuságban kísérem az embert, ’s még sirjánál is, mint szebb lét’ reménye, nyúlok az ég felé! Homályaim között nem zordon a’ halál, ’s mitől a’ köz elme retteg, itt csendes kivánattá vál ’s édes álomként röppen el az élet. Értem a’ kebel’ sohajtását, melly kivágy bilincsei alól, ’s nyugalmat, türelmet lehellve reája gyöngéden zárom bé szemeit ’s mohszőnyeget terítek hamvára.

Minden nagy ’s dicső jótét által szépűl, ’s hová erős kar nem érhet, oda az adakozó kéz jut el; ezt példázva állok a’ kietlen pusztákon. Nehezen lihegve megy a’ vándor, a’ déli nap’ hevében: égő homok ’s száraz keble a’ távolban csillogó habtorlatok felé sürgetik lépteit, hogy a’ folyamnál szomját enyhíthesse; de csak üres gőz, játszi homokfény, melly őt csalogatva messzebb messzebb távoz. Hanyatlik már ereje, midőn reám talál: én nyujtok a’ fáradtnak gyámkezet, védő fedélt, gyümölcsöt és erőt, ’s kényére telvén ápoló nedvemből lenyugszik árnyékom’ hüsébe, hol lágy szellők álomba szenderítik. A’ boldog álma’ tündér szárnyain megfutja élte’ szebb virányait; előtte leng a’ nagy czél, melly megvívni biztatá annyi veszélyeket. Szép hölgyét látja, látja kisdedit, ’s övéit karjai közt tartván ujultan valósúl a’ szent érzemény, mellytől a’ földi gond olly messze szakasztá. Könyétől ázik gyökerem’, ágya most, ’s tördelt sohajtások közt engem zár dagadó melyéhez. ’S ím! ezen bájihletés hévárjával valómat rengeti; a’ léterő gyönyörben olvad el, a’ virágpor megválva szállong el ’s rokon virággal párosul, hol a’ természet’ alkotó lehellete, az atómok’ nemző vegyületét édes hasznos gyümölcsre érleli, nembéli vonzódást képezvén általam.

A’ jótét’ malasztja legszentebb java a’ nemes életnek. Az én gyümölcsöm nem e’ földön érik; de a’ hűség, az ég’ csendes leánya, nem mulandó jelére érdemít. Kit a’ világ csudál hatalmas tettiért, ’s a’ szerencse gazdag ölén ringat; kinek felléptén egy világ megrendűl, ’s minden virág elébe illatoz, utóbb még is leszáll ’s szűk hant közé szorúl; – ’s minden drága külföldi növevények, – minden nyájas hizelkedők közűl csak a’ Cziprusz marad híve, és a’ bátor főnél, melly messze földekre hinté elmesugárait, búsan ingadozva, magányosan áll. A’ kedves’ sirja felett némán zokog az árva szerelem; haszontalan omlik a’ hideg kőre, nem jön ismért hang, a’ sötét mélységből. Hideg a’ kebel, melly érzelmit egykor viszonzá! Éktelen ür az egész nagy teremtménység előtte; csak én, a’ viszonlátás’ édes reményét sugallva, sugár termetemmel a’ kedves’ alakját képezve lengek körűle’s a’ vesztés’ gyötrelmit a’ jövendő- ’s multnak enyhe álmával könnyítem. Reám borulva vár, és vár – míg szeme megszakad, ’s a’ hiv a’ hivvel egyesűl.

A’ szenvedőt ápolod kegyes képzetiddel, túl emelvén őt a’ valóság’ térein. Én az örök rendnek titkába avatva, a’ kénytelenség’ nyilait megtompítom, hogy minden viszontagságon győzzön az emberi nagyság. Mint látható valóság, mív- ’s tettbe ásom be képemet minden időkre.

Mint élet’ bálványa állsz az idő’ fokán, én fénytelen a’ magányban zöldellek, egy világot alkotva körűlem, mellyet a’ vélemény’ homálya el nem boríthat, hol a’ lelketlen ujra létesülve a’ jövendőség’ titkain hajnallik. Ragyogj dicső! emeld az érdemest, kit magas példázatod lángít. Tiéd az élet, enyim a’ képzemény; egy hon’ szülötti, külön hatalmakra szakadtunk, míg létünk, egy fénynek árja, a’ végtelennek keblébe özönlik.