Hála! sorsom meggyőztem már,
’S a’ sok csaló reményen tul,
Minthogy szivem semmit se vár,
Lassan lassan sebje gyógyul.
Számot vetvén sorsommal
Engem többé meg nem csal.
Mindent a’ mit eddig kértem,
A’ mi létem’ könnyítette,
A’ mit csak reméllni mértem
A’ mi szívem’ enyhítette,
Mindent a’ mit szerettem,
Örökre elvesztettem!
Elszakadtak szép lánczaim,
Éltem’ czélját elvesztettem,
Bár mit űztek vágyásaim,
Mindég árra itéltettem:
Hogy tőlem elvétetvén,
Csak magányos legyek én.
Felhők fedik a’ múltakat,
Csak egy csillag sugárol még;
De mútat ez nagyobbakat,
’S nyilt előttem az örökség.
Forró könyem ha itt hull,
E’ fizet a’ siron tul.
Minden földi csak tűnemény!
De bimbózni kezd szívemen
Kimondhatlan édes remény:
Hogy mind a’ mit bús éltemen
Csak ohajta kebelem,
Fenn a’ fényben fellelem.
Gr. Teleki Ferencz.
