Sötét olajfák’ illatos hüsében
Ül a’ bus Vándor, köny ragyog szemében,
’S mélyen sohajtva vissza-visszanéz;
Kedves hazája tün fel képzetében,
Hajlékát véli a’ távol’ ködében,
’S örömreszketve nyúl felé a’ kéz.
Az esti szellő honnyelvét sugallja,
Szeretti’ nyájas üdvezlésit hallja
A’ szép csalódás’ szellemajkain;
Ujulva kél a’ multnak égi kéje,
’S vidám alakként lengedez feléje
A’ boldog sejtés’ fellegszárnyain.
Szülőföldéig terjed láthatára,
’S békén mosolygva csendes alkonyára,
Édes felejtés’ karján ringadoz;
’S mint egykor ősi háza’ szűk körében,
Első vágyási’ lobbadó hevében,
Könnyült kebellel ifjan álmadoz.
De ah! sietve tündér képe illan,
Midőn a’ déli nap halmára villan
’S dicső felséggel a’ nagy térre száll:
Fenérzi
*Fennen érzi, fennkölten átérzi.
most, milly messze szép hazája!
’S bár itt szelídebb ég lehell reája,
A’ sínlő szív nyugpontra nem talál.
Örök tavasz bár zöldel itt körűle;
Ott a’ természet téli gyászra dűle
’S hegy-völgyet zord fagy, zúz, köd, hó tetéz;
De ott szabad – ’s a’ gazdag lét’ öléből,
A’ földi szépnek büszke lakhelyéből,
Vadon berkére vissza-visszanéz.
Megy a’ bus Vándor sorsa’ végzetében,
De él hazája bánatos melyében,
’S andalgva meg-megáll minden fokon;
Keservit tördelt hangokon kiönti,
Nyugottrul térő felhőket köszönti
’S elszenderül mohlepte sírokon.
Borongva járdal kérkedő vidékin,
A’ régi nagy kor’ roppant omladékin,
Hol minden honni Hőst előidéz:
Kik tettikért bár nem nyertek magas bért,
’S bér nélkül tudtak halmi a’ hazáért,
Azon Dicsőkre vissza-visszanéz.
Az élet’ telje bár gyönyörre inti,
’S biztatva utját fris rózsákkal hinti,
Kényén röpítve ösztönárjait;
De túllebegve hont-esdő reménye
A’ külföld’ minden bájos tűneménye,
Nem oltja lelke’ csendes vágyait.
Szakaszt is néha kellemes virágot,
Csak félig érez minden boldogságot.
Nyiltában hervad minden élemény;
Szelíd hüségért lángol indulatja,
Mi itt magát lágy készséggel mutatja
Muló hab, szinlett kegy, csalóka fény.
’S tovább tovább megy míg a’ czélhoz ére,
Hol mind az, mit hajdan fellengve kére,
Édes valóra létesülni kész;
Bár a’ szerencse nyilt ölébe zárja,
’S körűltündökli a’ hir’ csillagárja,
Míg szíve ver, csak vissza-visszanéz.
