Honnét van e’ bánat csüggedő szívemben,
Honnét e sötétes felhő bús lelkemen?
Mit jelent e’ zajgás elfojtott melyemben
Mit a’ könyek máskor nyugalmas éjemen?
Te mégysz-le előlem éltem’ szép csillaga!
Mellynek színes tüze a’ boldog’ ösvényén
Csak tőle láttatva, csak néki ragyogva
’S égből szállt szerelem játszodozott fényén.
Büszkén látszattál te hevemnek egykoron
Elyziumban nyilt liget’ virányain,
Mint az ifjudott nap a’ hajnal-bíboron
Tündöklél előmbe éltem’ hullámain.
Midőn rokon kebelt ömlő vágyásokkal
Sok ezerek közül kerestek könyeim,
„Türj csak! meglesz” mondád, biztató szavakkal
’S andalgó szendergést kaptak érzéseim.
Jött az esdeklett kép’ kényes valósága,
’S láttára láng futott végig ereimen,
Lelkem’ eddig némán sejtett boldogsága
Akadó beszédben röpdelt érzésimen.
Karomnak hév ’s még is félénk ráhullása,
Csüggő tekíntete belé holt szememnek,
Reszkető tisztelet’ nyájas imádása
Voltak tolmácsai gazdag örömemnek.
Derülés villant az éjben állt rengeteg
Tövisin bolygottra vidám sugárival,
’S benne, bár kivülről zughatott fergeteg,
Örök tavasz virult nyájas virágival.
De az egekben járt boldognak álmain
Lebegdelt szép világ egyszerre elrepült,
’S utána fakadott sohajtozásain
A’ megtördelt öröm keservekbe vegyült.
Ezeknek neheze terült-el lelkemen!
Eltemet rettenté gyász éj vándorlása,
Búcsuvétem’ szava eltikkadt nyelvemen
A’ tünőn szédelgvén szemem’ pillantása.
Oh, mért e’ meleg szív adva e’ kebelnek?
Mért mosolygott egykor ezer remény rája?
Ha megcsalt vágyási soha bé nem telnek,
És csak szaggatott hang lett sympathiája?
