Mi hányja, oh Bakony! magas fejednek
Ide ’s tova ködülte lepleit?
Hajad tömérdek szálait mi dúlja,
Mi borzogatja lombod’ fürtjeit?
Fölötted ordító vészek kerengnek,
Alattad ölyv, sas, éjbagoly fajong,
Csak úgy derülsz, ha völgyid éjjelébe
Az égnek üszke dörgve lezajong.
Ködök nemzője, zívatar jegyesse,
Villámok’ bércztanyája oh Bakony!
Lelkem felleng harsány rém-szózatodra,
Vidúl szivem döbörgő zajodon.
Fiad vagyok! leheltid ápolának,
A’ lelket üszkeid fuvák belém!
Az élet’ első kedveit, keservit
Hullámid’ termetes szárnyin lelém.
Virúljon a’ tavasz ezernyi ékkel,
Szeresse gyöngéd szív a’ csermelyét;
Egekbe ötlő üstököd’ zavarját,
Vadon szelednek áldom én telét.
Leány keresse suttogó ligetnek
Rét- ’s völgy’ bájhimzetű virágait,
Poklokra süllyedt barlangid’ sötétén
Találom én egem’ sugárait.
Ott, ott lelem fel ifju képzetimnek
Merengő óriási képeit,
Szivemnek ott örvényes érzeményin
Merész reményim’ szörnyetegjeit.
Ködök’ szülője! fergeteg szavadban
Viszhangzik a’ letünt idők’ zaja,
Komor pilláid’ évült bánatában
Vergődik Hunn sziv’ vérező baja.
Van é, ki századit magas valódnak
Fontolva ’s nagy viszályos éltedet
Égő könnyel ’s busongó hangzatával
Ne árasztná méltó keservedet?
Melyed ’s gerinczed pártosok nyilától
Vérzék ’s pogány vas által homlokod,
Zúgtodba hány magyar fohász vegyűle
Midőn igában rezge még fokod!
Tanúja szittya Hon’ dicső hirének,
Tanúja rettentő veszélyinek,
Veszprém! te a’ szirtek’ magas leánya,
Sebét te hordod bús küzdésinek!
Vad erdeidbe, szélveszes tanyádba
A’ Hunnfi, farkas ’s vadkanok közé
Szomor lakását nem müvelte volna,
Ha őt a’ végzet így nem üldözé.
Így épülének odvaid’ helyében
Az eltiprott Magyar’ hajlékai!
Így álltanak ködleplü bérczeidre
A’ Nemzetségek’ zordon vázai!
Te Zircz! fajzatja tölgyhaju Bakonynak,
Miként zöldelnek pompás kertjeid!
Dús Pápa! milly ledér hullámzatokban
Tömött kalászt ringatnak téreid! –
Letünt időknek ezredére nyúló
Sürűid ’s rengeteg vadonjaid
Igy jöttenek ki néma éjjelekből
Napdíszre sívatag magányaid.
Lemult már vadkorod’ homályos éve,
Kalász hajlong cseresseid’ helyén,
Virág gyümölcs, borágak üdvezelnek
Ernyőid’ napkerülte éjjelén.
Távol Királyaink’ hajdanti széke
Néz ormaidra berke’ gőziben,
’S a’ szőke Balaton’ zajló hulláma
Somogy-Szalának hősi öbliben. –
Egy boldog álomtűnemény gyanánt
A’ képzet andalgó keblemnek int;
Szülőhelyem fejlengve bús ködéből
Reám csendes vonzódással tekint.
Gyermekkorom’ tisztább őszintesége
Felém szelíd vággyal sohajtozik,
’S több századú éjed’ világosultan
Örvendve hondalom széthangozik.
Te, ki a’ kor’ homályin áltderengesz
Bájos hatalmu tündér képzemény!
Ereszd arany vessződet napjaimra,
Hogy el ne hagyjon e’ lágy érzemény.
De ah eltün kecsegtető varázsod!
Szivemre ujdon zívatar borúl,
’S derült egemnek szép örömvilága
A’ multaknak bútengerébe hull.
