Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

„Gyöngeség más semmi!” ezt dörmögé magában az öreg Illyés, félre rakván az orvosszereket, és főcsóválva néz urára, ki a’ tükör előtt áll, ’s felsohajt „Illyés! én megint roszabbul leszek, ez a’ halvány szin jövendő sulyos betegségre mutat.”

„Tekintetes ur! mindég a’ tükörből szedi elő a’ nyavalyákat” felel Illyés: „a’ sok ülés, gondolkodás. Tán nem ártana a’ friss levegő? ma olly szép tavaszi nap vagyon.” Tovább akará javalgatásait folytatni, de az ajtó zörren, és Sírházy Doktor bukkan elé; lassu kiszabott léptekkel közelít: „Hogy vagyunk?” mond „mint állunk kedves ur?” és egyenest kéz után nyulva, rejtélyes vizsga szemekkel, bölcs ránczokba húzott homlokkal a’ pulsust tapogatja.

„Most is csak a’ régiben sinlődöm” mond Kétesy; mellyre tudós „hm, hm” lön a’ válasz.

Különféle kérdések után leül Sírházy, merőn egy helyre néz, lábhegyét emelgeti, és nagy fekete pixist, mellyen halálfő fejérlik, forgat kezében, de nem szippant. Egyszerre talpra szökik, mintha valami nagy gondolat ötlene lelkébe, ismét tapogatáshoz fog ’s néhány köhentés után így szól: „Én ezen rejtező, sötét homályba borult betegségnek mivoltát, fekvését, okait sejtem ugyan, de valódi tulajdonit, ’s annak gátló szereit meghatározni nem tudom; ennek rövid következése az – tessék bevenni!”

„De a’ főfájás, álomtalanság?” kérdé Kétesy. „Ezek symptomáji a’ betegségnek, valamint a’ közelgető ’s már küszöbön álló gyógyulásnak. A’ főbe gyült fatalis elementom^* küzd velem, de én győzni fogok.” Elhallgat, ’s megelégedve lesi mély bőlcsesége’ csudáltatasát; felcsikorja szelenczéjét, és valósággal, és pedig hosszan szippant.

Kétesy elfojtott haraggal kirántja kezét, kelletlen, néhány aranyat vesz elő, és a’ kuruzsló’ markába nyomja. Szelíd mosolygásra vonúl Sirházy’ fanyar képe, ’s lágy „hm, hm” leng féligtátott ajkain: „Tollat ide, hadd irjak!” kiált hirtelen; de Kétesy köszönve fáradságát, gyöngéden az ajtón kitolja.

„Ez már ötödik” mond Illyés „ki Tek. urat kinozza; a’ többi, úgy rémlik, még is okosabban beszélt.”

„Ez utólsó!” viszonzá mérgesen a’ komor beteg: „A’ még gyönge életerőt bosszuság öli el, ha illy embert látok a’ hanyatló természeten mesterkélni. Többé ne hivjátok!” Ezt mormolván nagy csomó receptet nyujt Illyésnek azon paranccsal, hogy tüstént égesse meg. Azután léte’ annyi bajait számlálva, karszékébe veti magát, és sok kérdő ’s felkiáltó jelekkel írja napkönyvébe: miért születtem –

Mindenki könnyen sejtheti Vitézünk’ bajait; azt nem vér, sem tüdő, hanem azon gonosz idő okozta, melly akkor leginkább lepi meg az embert, midőn ifjukorból férjfikorba lép, ’s minden szegletben komor mássára, vagy pénzleső hideg szivekre talál; midőn az ifjuság’ fellegvárai szétpattannak, az élet lepletlen áll elő, ’s az elbitangolt belső erő nem képes kivánt partra, hová egykor a’ csapongó képzelet kincseit raká le, juthatni.

Így Kétesy. Gazdag nemes házból eredvén, korán árva ’s önura lön. Több törpe Nagyok’ ámító példája után hiú vágyai szüknek itélvén Hazáját, tágasb kört ohajtva külföldre üzék. Tanult ugyan, ’s fogékony szíve kész vala jóra; de elméje még is miveletlen maradt,hasonló azon kerthez, mellyben sok nemes virágok’ csiráji szendergésökből a’ gondatlan kertész miatt bájillatra nem létesülhetnek.

Pillongást szeret a’ világ, ’s az aranysujtás eltakarja belső ürességét a’ jól kitömött melynek. Kétesy is, így felkészülve nyilt öllel fogadtatott; ’s minthogy az ember minden szerencsés környülményt ’s különböztetést önérdemnek vél, néki is az önhittség gőznimbuszt fona homloka körül. Olcsó barátok elméje’ legkisebb villanásit is égig emelték, midőn tajtékzó poharak közt kerengve az éjt nappallá tombolák. Menyekzőről gondos anyák, pártaunt szüzek, ezer hálót szövének a’ gazdag ifjunak; ajánló külseje, domború erszénye mindenütt nyilt szivekre talált, és így a’ szerelempályát első sohajtástól fogva első ásítozásig, ő korán futá meg.

De, ki vágtatva megy ’s elesik, ritkán kel fel épen. Ő is akkor rezzent fel álmából, midőn azon rettentő gondolatot: voltés nincs, hová? de miből? magán megvalósulni látá. Szélgyüjtötte társaságát uj szél röppenté széllyel, ’s maga állott a’ sokaság között dermedező kebellel pillantva bizonytalan jövendőjébe.

Ha délre harangoznak, ’s valami kegyes Tündér asztalt nem terít, míg másnak kéményfüstje orrunkat boszontja, mingyárt a’ sorsnak kell szenvedni; Kétesy is azon ártatlant vádolva, czéltalan tévelyg a’ világban; de az ingyenélők’ utja mindég mélyebbre süllyed. A’ révparton is csak a’ terhes hajót köszöntik, vagy a’ dolgost, ki izzadva fárad.

Akkor jut eszébe édes Hazája – nincs mit tenni, a’ külföld’ minden kéjei nem foghatók érdekleni a’ szegényt – minthogy idegen fénytől a’ sziv nem melegszik –; haza felé indúl:

Sokszor felmúl egy halál száz életet: e’ mondást igazlá Kétesy, midőn Atyjának egy nőtelen fösvény testvérjét eltemeté, ’s annak kész jószágába üle ’s megint urrá lett.

Most eltökélé magát a’ közjónak élni ’s mezei gazda lön.

Míg az ujság’ kelleme tartott, örömmel lesé a’ vetések’ tenyésztét, virágzatát ’s kövér kalászait; kedvesen hallgatá a’ kaszások’ ’s aratok’ meséjit, dalait; de csak hamar megunta ezt is, és zavarhoz szokott lelke mulatságért epedt. Ez okból eljárta nemes szomszédjait; de honszokást nemzeti sajátságot, melly minden Magyart anyira bélyegez, nem ismervén, a’ nyiltszivüséget szemrehányásnak, hazaszeretést öntetszésnek, önérzést gőgnek tartván, honjában is mindenütt idegen maradt.

Társaságban maga lenni, kivált ön hazájában kínos állapot; ezt igen érezvén Kétesy visszavonúla, és szük körébe zárva, részszerint unalom, részszerint a’ multnak sajnos emlékei belsejét az élettel vad küzdésbe hozák. Hypochondria, ez a’ tehetetlenség’ komor szülöttje, szállá meg keblét, ’s a’ jelen’ szépeit, a’ munkás élet’ nyugtató érdemeit elfedé előle. Különben jó szíve elfásult, elhidegült, ’s tespeteg ridegültén kérődzve minden léptén árulást gyanítván, baráti részvét nélkűl sötét komolyságban tengeté napjait, nem gondolván: hogy azon hijányok, mellyeket másban kerese, magában sarjadnak. Csak az öreg Illyés, még Atyja’ hiv szolgája, ki jót roszat vele oszta, forog körűle, ’s minden mód’ iparkodik, bár sikeretlen, urát süllyedtéből ismét felemelni.

Végre betegséget gondolt ’s beteg lett; minden mozdulatin halált sejtve, ezer sérvet,fájdalmat képzelve télen izzadott, nyár’ közepén farkas-bundába didergett. Orvosok jöttek mentek ’s egymás’ rendeléseit gúnymosolygva fonákolván, éleszték, nem olták az emésztő mérget, míg türhetetlensége annak is véget szakasztott.

Kezére borulva ül Kétesy, ’s napkönyvét, érzelmei’ egyetlen biztosát, olvasgatá, midőn Illyés nagy robajjal, örömszikrázva szobába rohan: „Tek: ur! hálá Isten, megint egy nap a’ régi időből! Vendég jön, pedig micsoda vendég.”

Ijedten ugrik fel Kétesy becsapván könyvét: „Mondd, nem vagyok itthon!” felel ’s bezárkózni akar.

„Ez itt a’ házibarátság!” harsog kívül egy szózat. Az ajtó nyilik, és Rényi, karjai közé szalad az álmélkodónak. Megszorulva mentséget rebeg a’ háziur; de a’ nyájas vendég csókjaival fojtja el szavait.

„Barátom! bár mit téssz velem, nem hagylak el, míg nem jobbulsz, az az beteg képzetidet orvosszereiddel együtt ki nem hajgálod” mond Rényi, ’s körűlnézvén nem győzi eléggé csudálni Kétesy találmányos eszét, ki mindent előszede bús rémleteit táplálni.

„Kriptában vagyok é, vagy nálad? minek e’ sárga száraz kaponya, minek e’ sok enyészet-kepéztető jel?” kérdí Rényi.

„A’ beteg embernek” mond Kétesy: „jó a’ halált szemben tartani, melly úgy is minden perczét mohó pontossággal számlálja!” Rényi mosolygva megrázza kezét ’s félig halkan fülébe sugja: „Barátom! a’ melly katona mindég csatát penget ajkain, az többnyire félénk!”

„Igazság más semmi!” szól közbe Illyés, ’s elbeszélli ura’ különösségeit, bár az dorgáló tekintetet lövelgete reá; kimegy azután, ’s minden cselédet talpra kiált, csak hogy e’ kedves vendég semmi hijányt ne érezzen.

„Ej, ej” mond Illyés az öreg gazdaszszonynak, ki egy macska sereggel a’ tornáczban üldögelt, látván urát karon fogva, pedig halósüveg nélkül Rényivel sétálni, ’s derengő tekintetét ’a tavasz’ zöldjén legelni; hallván, gyermeksége’ csinyeit ’s együttlétök’ örömeit említtetni: „Mit nem tehet egy okos ember!” – elbeszéllé azután hosszasan: mint vevé a’ boldogult ur, e’ vendéget kisded korában magához, miként nevelteté ’s taníttatá; hogy míg az urfi messze járkált ez hires ügyvéd lön, szegény anyját is tartja, hintón jár, ’s ma holnap, tudja Isten! mi vál még belőle. A’ jámbor ősz alig lelte helyét, hogy Rényi őt most is mint hajdan bácsikának nevezé. –

Atyák’ jótéte a’ gyermekek’ bizonyos öröksége; ’s habár a’ nemes szívet sírhalom fedi is, szent hála kél hintett magvából és szelíden öleli a’ fenmaradtakat. –

Rényi, kit szép idomjai pulya községből kiemeltek, Kétesy’ zordon életét hallván, szerencséje’ alapítójára visszaemlékezve hozzá siet, ’s iszonyodva szemléli jótevője’ fiján ’s nevendék barátján, az elmehomályból sarjadó munkátlanság’ sötét nyomait; eltökélé a’ lelkibeteget derültebb láthatárra vezetve, kiesb hatáskörbe avatni.

Azonban jól tudván az emberismerő: hogy a’ szokás’ vaslánczait csak távozás oldhatja fel, mindenkép’ azon törekedett: hogy az álélt képzelgésben tespedező kebelt uj czélokra ébresztgesse. „Neked” ugy mond „ismét világba kell lépned, Hazádat megismerned, hogy annak hasznos polgára lehess. Szép mondani: én is követém a’ század’ irányait, ’s nem utólsó tagja valék a’ szabad nemzettestnek. Még elég ifju vagy ültetvényed’ gyümölcseit szedhetni, ‘s rokon szivekkel azokban osztakozhatni!”

„Boldog, kinek vágya túl nem szállt azon halmon, melly a’ szomszéd határt ővétől választja!” sohajt fel Kétesy ‘s kiömlik a’ világ ellen, mellynek egyedűl bal részeit látá. Rényi elhallgat; de a’ csendes nyúgalom, melly képén elöntve volt, a’ békevesztett szívet még inkább ingerli.

Illy versenygésök’ haszna még is az lön, hogy a’ komor eszmélkedő, kit előbb a’ fülmile’ csattogása is boszonta, most szinte várton várta a’ szóváltást, felejtve, hogy az ember beteg is lehet.

Tartós vendég háziteher a’ munkás gazdájának; itt ellenben Rényi napról napra kedvesebb lön ’s Kétesy busongva érté, hogy őt kötelességei ismét haza hívják.

„Jer velem” mond Rényi az utolsó napon, fogadom változva térsz vissza!”

Ijedve hátra lép Kétesy: „Mit gondolsz? Én – ’s utazni!” hirtelen fel ’s alá jár, tükörbe kacsingat, mint áll egészsége, Rényi esdeklik; végre száz meg száz közbevetés mellett elhatározza magát, de csak egy napra.

Illyésnek nagy dolga volt a’ sok balzamokat, életcseppeket ládába rakni; ezer baja volt urával, ki egész éjjel tépelődött, le-lefeküdt ’s megint felkelt, meg-megbánta szavát, de visszavonni szégyenlé: míg a’ hajnal szürkűl, a’ kocsis előjár, durrogat, a’ lovak tüsszögnek, ’s Illyés urát a’ hintóba dörmögi.

Ott ül Kétesy barátja mellett bepongyolázva, és – panaszkodik.

„Megállj! megállj!” felkiált Kétesy, hogy a’ lovak is megugrottak ’s a’ szunnyadó Illyés majd lebukott a’ bakról: „Szerencsétlenség!”

„Mi történt?” kérdi Rényi.

„Engem a’ sors csak örökké üldöz!” sohajt Kétesy.

„Mi bánt? mit vesztél?” kérdé ismét Rényi érzékeny hangon.

„Napkönyvem elmaradt” felel Kétesy ’s komoran a’ kocsi’ szegletébe vonúl. Rényi nemakarva nevetésre fakad, ’s hogy nála is találand papirost, vigasztalja a’ nyugtalant.

„Mint ijesztik az embert!” mond nyujtózva Illyés, ’s kalapját szemébe billentvén, karjait keresztbe veti, ’s alszik.

Halad a’ két útas, szebbnél szebb vidékek változnak előttök. A’ nap’ sugára játszik a’ harmatgyöngyökkel hímzett mezőkön; csicsergő pacsirták fenlebdesve, bájosan zengik a’ tavaszt, melly édes kellemeit minden serdülő tárgyban tünteti szemökbe, ’s a’ viruló természet felséges diszletében a’ lelket csendes imádásra gerjeszti. „Mi szép e’ világ!” mond Rényi szorult kebellel; mi szép ez élet benne! ha becsét méltánylani tudjuk ’s magunk nem tépjük le örömvirágit! Felhőtlen néz fel Kétesy; nem szól: de mélyen érzé Barátja’ szavait.

Azonban e’ lágy benyomást az első fogadó eltörlé, hol őket a’ dél meglepé. Egy fias-pulyka, melly Kétesynek kocsiból-szálltakor hátára ugrott, a’ vastag fogadósné’ vékony szava, az udvarló, ki megbotlott ’s Kétesyt leönté, eczetes bor, sótlan étkek, egy vak koldus’ csikorgó hegedűje, Illyés’ jó kedve, Rényi’ türelme, mind ezek sínleték vele elhagyott magányát; csak a’ vélt áldozat, mellyet barátjának tön nyugtatá meg, de az is mulólag; mert alig ülének kocsira, nagy záporeső támad, mellyet a’ szemközt üvöltő szél képökbe verdese. Kétesy eleint’ csendesen nyögdel, utóbb háborog ’s maga ellen dúlong, miért hagyá el mint beteg az ágyat.

Alkonyatkor ismét hálásra térnek, de milly nagyra nőtt Kétesy’ nyugtalansága, midőn érté hogy egy szoba vagyon csak, ’s azt is más utazó foglalá már el. Már már pattogni kezd, ’s csak a’ baráti kímélet gátlá zúdulását.

A’ korábbi vendég egy városi kalmár vala, ki is Rényit mingyárt megismervén, nyughelyet ajánl szobájában.

Vacsora felett, kölcsönös beszéd közt Kétesy fel-vidúlt; azután egymásnak boldog éjszakát kivánva lefeküsznek. Kétesy örvend az álomnak, mellyben mult éjjel sem részesülhete ’s be is záródtak szemei szerencsésen. De alig szunnyad el, éktelen hortyogás felébreszti; ez a’ kalmár gondolja, ’s egy ideig hallgat, jobbra balra forog, utóbb fütyöl, ujjaival kopog, öklével dobol, mind hasztalan: folyvást harsog a’ kalmár’ tágtorka; végre vánkosát veti hozzá, Rényi titkon nevet, a’ kalmár fordul ’s ujra trombitál; Kétesy lassan felkel, gyöngéden megrázza az alvót, kérvén, hogy kímélje melyét. Erre csend lön ’s Kétesy elalszik.

Félóra alig telt, az ajtón koczognak: „Ki vagy?” kiált Rényi. Kétesy felretten ’s szörnyü haragra lobban –

Fogadós: „Két Asszonyság érkezett, tilalmuk ellen jövök kérdezni: nem méltóztatnának é Nagyságtok a’ szobát nekik általengedni? mint férjfiak inkább fekhetnek a’ földön.”

Kalmár „Részemről szívesen.”

Rényi. „Minden örömmel” s’ ajtót nyit.

Kétesy kifakadva. „Az ördög hozza öket illy későn!” Mit volt tenni kettő ellen; Ő is felkel, öltözik. A’ fogadós gyertyát hoz, Kétesy befogja szemét ’s morog.

Mig az ágyak bontatnak, kimegy a’ társaság. Két Asszonyság áll a’ folyosón; egyik azonnal hozzájok közelít és szerényen így szól: „Bocsánatot urak!” –

„Vilma! Vilma!” kiált örömmel Rényi ’s a’ beszéllőnek karjai közé omlik.

„Kedves fiam!” megszólal a’ másik; Rényi ahhoz fordúl, kezet csókol, és mind a’ kettőt általkarolva tartja. Csudálva nézi a’ többi e’ nem várt jelenést.

„Hitvesem ’s jó Anyám! „mond Rényi, a’ szobába vezetvén kedveseit, ’s ott Kétesyt, mint régi barátját előmutatja. Ez a’ kiejtett ördögért megszorulva, alig lel szót; sőt nagy zajgást okoz: mert a’ sok hajtogatás közt az asztalkát, mellyen a’ mosdómedencze ’s gyertya állott, eldönté, ’s midőn ijedtében előre szökik Rényi’ Anyja’ lábára hág, ki felsikolt; arra ismét hátra iramt ’s a’ sötétben úgy a’ kalmárba ütközik, hogy az a’ kályhának tántorog ’s azt behorpasztja, ő pedig hosszan a’ pallóra zuhan ’s egy cserépbe vágja bal kezét. Most közönséges a’ zavar; Rényi világot kíált, az Asszonyok fohászkodnak, a’ kalmár sopánkodik, a’ fogadós tüzet akar ütni, de siettében mindég csak körmét ’s nem a kovát találja; és káromkodik. Nagy későn érkezik Illyés ’s gyertyát gyujt. „Katona dolog más semmi!” mond látván urának vérző kezét.

Vilma veszi által az orvosi tisztet ’s bekötözi a’ sebet, mellyre Kétesy nem is ügyelt, sőt neveté a’ körűlállók’ ijedelmét. Nem sokára búcsut vesz a’ kalmár ’s kocsijába fekszik, Vilma pedig kifejté váratlan jöttöket, hogy levél által értvén férjétől utazások’ napját, itt őket véletlen meg akará lepni, de a’ rosz idő késleté annyira utjokat. Azután elválnak; a’ férjfiak egy külön pajtában választák nyughelyöket, de ott sem alhattak, mert egy komondor minduntalan bedudolt a’ deszka-hasadékon.

Másnap korán Kétesy Vilmával, Rényi Anyjával utnak indultak.

Kétesy, ki a’ nemesb asszonyi társaságtól egészen elszokott, elsőben igen nehezen lelé fel magát szép társa’ körében, ’s bár miként erölködék, egyszínü ’s hideg lön mulatságok: az idő, ez a’ gondolatlanság’ potlója, vala beszédök’ fő tárgya; de Vilma’ szelíd elméssége ’s hajlékony esze játszi könnyüséggel győz félelmén, ’s a’ legkisebb dolgot bájalakba tudván leplezni, serkenti, bátorítja csüggeteg érzeteit; ’s ez utóbb andalgva csügg Vilma’ tekíntetén.

Lágy hatalmu ösztön! melly eltöltve a’ komor életet, uj napot ragyogtatsz feléje, ’s édes bájával hódolatra kíszted a’ bezárt szíveket! – Ki nem érzi egy szép ’s elmés Asszony mellett azon égi gyönyört, melly távol minden alacsony vágytól és hévtől, a’ tisztább lélek’ ömledö sugárinál kéjelg, ’s a’ multat, jövendőt, egy bájos pillantat’ fényébe meríti! Kétesy előtt röpültek az órák, ’s alig vevé észre, hogy a’ városba értenek; azon városba, hol zsenge korát tölté.

„Tekintsd házamat mint tenmagadét!” mond Rényi, barátját vezetvén szállására,„Minden kivánatidat bizd szorgalmimra ’s ne felejtsd, hogy olly embernél vagy, kit örök hála csatol nevedhez.” Míg Kétesy eláradt érzelminek szót keres: egy szép sugár alak lejt bé könnyüden az ajtón, ’s örömláng szemében az idegent nem is sejtve Rényi’ melyére röpűl. „Testvér hugom Lina!” mond Rényi; azután Linához fordul: „Ezen urban tiszteld jótevőm’ fiát, barátomat, ’s ezentul kedves vendégünket!” Gyöngéd pirúlat, fejledő rózsaként,midőn kelyhén hajnali fény remeg, futja el Lina’ arczáit. Gyönyörű hüledeztében édesen zengő szavakkal üdvezli ez Kétesyt, kinek egész lénye csudálatba oszla fel, ’s néma elfogódás ’s ámulat közt uj világba szédeleg.

Azalatt Vilma is oda szövetkezik ’s kezét vizsgálván az érzékenyülőnek „Ezentúl” mond „ketten ápoljuk barátunkat; hahogy házi gondjaim elvonnak, Lina váltja fel tisztemet; reménylem lesz sikere szíves igyekezetünknek. Kétesy lángol ügyetlensége elárultathatásán ’s felejtetni kéri csekély sebét. Lina, nagy kék szemét földre függesztve ’s öve’ fodrával játszva rebeg: „Ha értelmem megfelel akaratomnak, kész segéd leszek.” Vilmától kiván előbb megtaníttatni tisztére; a’ mi tüstént meg is történt. Kétesy’ keble feszűl, vérláng borítja képét, midőn a’ szép szűz’ hókarjai érdelik.

Kéz! ne gyógyulj meg, szól Kétesy magában, midőn a’ társaság eloszlott ’s titkon áldja az erős kalmárt, kinek vas könyöke őt a’ földre teríté. Illyés jő: „Tek. ur! rendeljek lovakat?” kérdé; „csak egy napot tetszett említeni.”

„Ne alkalmatlankodj!” dörög Kétesy; hirtelen azután a’ távozót magához vonja: „Hív szolga! te öreg vagy, én beteges, mindegyünknek nyugalom szükséges.”

Illyés elballag; ’s ő még későn estve is andalog; álomkerülte szemeit édesen lengék körül a’ mult órák, ’s az élet, előbb olly kietlen, most örömszínben tűnt fel előtte. Lelke’ harczai lágy érzetekre olvadozva, ifjúsága’ homályos képeit fényre derítik; szebb jövendő edzegeti serdülő erejét, melly önalkotott sulyai alatt lankadoza, ’s léte’ fenmaradt javait eltökélé nemesb czélra érlelni; ábrándozva tollat ragad, hogy érzelmit kiöntse, és – Lina’ nevét irja reszketőleg.

Hirtelen nő a’ szerelem, egy könnyben, egy égő tekintetben röpűl elénk, ’s éltünk’ fele andalító karjában tünedez, míg édes titkait kifejtjük; boldog! ha csendes tisztelet szövetkezik hozzá, így halandóságunk a’ fentebb égi lét’ előérzete.

„Uram!” mond Illyés biztosan, „igen roszul állunk!”

„Mi történt?” kérdé vigan a’ háziur.

„Az én uram” felel Illyés „előbb zúgolódó, most fohászkodó beteg, más semmi. Tegnap estve, midőn levetkőztetém, azt mondá – de talán meg se mondom, úgy is hasztalan.”

„Még is mit mondott, édes Bácsikám?” szól hizelkedve Rényi. Illyés délczegen megpödörinti bajuszát „Hamisak” mond „a’ városi urak! mindent kivesznek az emberből; tehát azt mondá: hogy ő szerencsétlen szerencsés halandó, más semmi! Köztünk maradjon!” ’s eldöczög.

Rényi, kinek épen egy zavaros per forga fejében, ezt a’ komolyság’ puszta szavainak vélte; azonban szerencsétlen szerencse az: mikor az ember véletlen kincsre talál, és nem bízik magához hogy azt fel tudná emelhetni, mással sem közli pedig örömest.

Messze szállong a’ férjfi’ lángesze, világokat ölel, multan, jövendőn mereng tekintete; de a’ jelenlét’ titkába csak Asszony hat be; amaz bátran itél a’ külső életről, ez a’ szív’ érzeteit méri ’s gyöngéd keble első biztosa a’ serkenő, eget lebájló szerelemnek.

Vilma volt első, ki e’ titkot sejté, ’s Kétesy’ ömlengéseit, forró nézteit elérté. Maga boldog a’ szerelem által, idegen szerencsét sem gátla; csak a’ gyors láng’ irányait kémlelve ohajtá: hogy e’ hév külső zavar közt se gyöngülne; azért férjével együtt, ki örömmel osztá szándékát, Kétesyt lassudan nagyobb világba iktatni tökélé.

És Lina – ez ártatlan lélek, ki távol minden hiú fénytől, nem tudva díszeit csendesen virágza; kinek indulattól nem érintett szíve szabadon, de szerényen lebdez az élet felé – Lina maga nem sejté titkos imádóját. Bátyjától függve, kit határtalan szeret, annak barátját is mély tisztelettel illeté: csak néha, midőn égő tekintete szemébe lövell, vagy remegő kezét bekötvén érzi keble háborgó hullámait, gyönge szorúlat, homályos eszmélet szálla belsejére; hogy boldogtalan, hallá, ’s nem ügyelve szenvedése’ okára, szelíd érzeménye részvétre buzdul.

Voltak ugyan többen is, kik tömjényeztek a’ serdülő szépnek; hány szem csügge virágzó kellemein, ’s beszökni vágyott a’ szép szűz keblébe ; de Lina mind azt világi puszta szokásnak tartván figyelemre se méltatá! Vilma’ csendes erkölcsét követvén, városi zavar közt is magányosan élt ’s Kétesy vala első, kivel mintegy érzékeny barátságba lépett; ki is figyelmét iránta minden módon kimutatni törekszik. Soha nem ment ki, hogy valami érzetére czélzó ajándékkal ne lepné meg. Virágait öntözgeté ’s úgy rendelte, hogy értelmet adhasson nekik. Részt veve legkissebb örömein ’s hacsak illendőség engedé, hozzá szövetkezett. Eléggé sajnálta: hogy keze meggyógyult, ámbár önmaga hátrálta, és ha Rényi valahová vonta magával, mindég otthon felejtett valamit, vagy százszor is visszanézett, hogy őt láthassa.

Szűzi barátság fél szerelem; mosolygva lappang már a’ szeszélyes kis gyermek, szárnyait lebegteti, iját vonva tartja, leskelődve czéloz – egy pillantat ’s nyila elröpűl.

Szerelem bája! ki rajzolhat le téged? Azon kies nap melly egész létünkre elárad ’s minden titkait felfedezni látszik; azon könnyű emelkedése a’ léleknek, melly minden érzelmet dicsőítve örökléthez csatol; azon büszke távozás minden köz dologtól ’s édes megnyugvás a’ legkissebb tárgyon is, melly a’ kedvest, a’ hívet érdekli: mind ez égi kelyhedből ömledez, te vagy a’ szegény halandók’ mennyei örökje! Érzem én is lágy ihleteidet: de sorsom’ tőreit rettegem.

Ezeket irá Kétesy indulatja’ forrtában; azután régi szokásként homlokdörgölve hosszu monológot tart sorsa ellen, nem is sejdítvén barátja’ jelenését, míg az őt megszólítva felkőlté álmából; ez félve, nehogy titka elárultassék, rejtegeti irásait. Rényi kímélve a’ rettegősködőt köztárgyakra ereszkedik: többi között kérdé: mint mulatá magát a’ tegnapesti társaságban? hová együtt mentek vala.

Kétesy. „A’ mit láték, régi tapasztalásimmal megegyez; hideg barátság, kelletlen mulatság, sok pompás üres szó kit érdekelhetnek? Tudod kilépvén a’ világból, kedvet ezekben már nem lelek, sem a’ játékban, mellynek veszélyeit most is sajnosan érzem.”

Rényi. „Még is a’ játéknak is vannak jobb részei: hány gondolatlanság’ paizsa? mennyi ügyetlenség’ palástja? hány unalmas ásítozás’ kémélője? hány jó név’ megmentője, melly odahalna, ha nem tudná megcsalni a’ hosszu időt.”

Kétesy. „Mind igaz; de ne kivánd ezentul hogy veled menjek. Leginkább szeretek itthon.”

Rényi. „Örvendek, bár nyugtalanságod ellenkezőt mutat. Mi bajod ismét a’ sorssal?”

Kétesy hallgat ’s Rényi’ tekintetét kerűli.

Rényi. „Szabad é nekem is egy pár emléksort jegyzéseidhez irnom?”

Kétesy int; remény ’s félelem változnak szívében.

Rényi ír:

Kétesy ezt szerelmére magyarázván „értelek” sohajt fel „ez annyi, mint tanulj lemondani; vajha ki lemondani kénytelen, felejtni is tudna!”

„Mit nem tud az ember, ha akar” viszonzá amaz, „ez épen legfőbb tulajdona ’s az észnek’ isteni sugárzata, melly őt maga’ ’s a’ világ’ urává teszi. „Szomorú tehetség!” felel Kétesy, ha legszebb’ érzeteink elhunynak általa. Markába veti fejét ‘s mély gondolatba merűl.

Az alatt idegen inas lép be, és Rényinek levelet hoz, ki is általfutván azt mosolygva nyujtja Kétesynek; de az visszaadja mondván: magával is elég pere van nem kiván máséba avatkozni.

„Csak olvasd” mond Rényi „mint házibarátomat téged is érdekel.

Kétesy olvas: „Barátom! előre ezen sorok, utóbb magam jövök. Halljad és csudálkozz: házasodni akarok. Te ismersz, tudod, nem megvetendő birtok mellett jó kedvü ’s merem mondani nem rosz ember vagyok: azért ha hugod eltudná felejteni az 50 esztendőt, jőjön hozzám.”

Keserüen mosolygva mond Kétesy: „örvendek!” ’s akadozva tovább olvas:

„Peremet megnyerted, kivánnám hálámat hugodra is terjeszteni: különben Hypochondriátol is félek, melly féltékeny szeretőként szünetlen kísér ’s kerűlget. Bennem hugod mindenkor igaz barátra és tisztelőre talál; azonban kosárra is el vagyok készülve, minden esetre hív barátod Szendery.”

„Vigan! vigan!” rebeg Kétesy „minő jó alkalom készűl!” ’s nem akarva öszvetépi a’ levelet.

Rényi mintha észre se venné mond: „Ez egy derék, jó szívü ember, én őt nagyon szeretem.”

„És Lina?” kérdé hirtelen Kétesy.

„Erre Lina maga feleljen” lön a’ válasz. „A’ szépnem más szemmel nézi a’ férjfit; nekem illyetén dologban csak tanácsom lehet.

Kétesy ujra lehell; már szerelme’ vallása reszket ajkain, ’s ime az ajtón koczognak, és egy ifju ember, diszes ruhában lép előkbe. Rényi szívesen köszönti az érkezőt ’s mint nem régi segédjét, most megyebéli tisztet előmutatja Kétesynek; ki ezen urban is kérőt gyanítván egyik szögletből másikba bujdosik; még inkább nő szorongása, midőn nehány mindennapi kérdés ’s ujság után az ifju Rényit titkos beszédre kéri „Tessék tartózkodás nélkűl szólni!” mond Rényi „ezen Barátom előtt nincs titkom.”

Halkandy (így hivták az ifjut) félig vonakodva, hideg nyájassággal így szól: „Azon három esztendők, mellyeket szerencsém vala Tek. ur mellett töltenem; a’ kegyeség, a’ bízodalom, mellyel Tek. ur irántam viseltetni méltóztatott, engemet azon hizelkedő reménységgel kecsegtetnek, hogy, Tek. ur ajánlásomat, respective alázatos kérésemet, mellyre irdemetlennek érzem ugyan magamat, legalább, ha nem is kedvesen, még is haraggal fogadni nem méltóztatik. Házi környülállásaimat tetszik tudni Tek. urnak, így tehát egyedűl személyemet illető vizsgálat jöhet fontolóra, azon esedézésem mellett, a’ mellynek valóságos sikere engem boldoggá tehetne.”

Kétesy vigyáz; egy szó, egy hang se lebben el hallatlan előtte.

„Én Lina Kisasszonyt különösen szeretem!” mond tovább Halkandy, és képe nyilt instantiaként fejlett ki előttök.

Kétesy ujjait töri, szine változik, elfordúl keble harczait titkolni.

Halkandy. „Azért tehát, ha Tek. ur ellenzeni nem méltoztatnék a’ feljebb említett Kis-asszonyt teljes alázatossággal ’s orczapirulással megkérem.”

Rényi. „Milly szerencse lepi ma meg házomat! mi engem illet, kevély vagyok ezen megkülönböztetésre; de hugom e’ dologban a’ fő személy, hozzá tessék’ folyamodni.”

Halkandy. „Ama drágalátos Kisasszonnyal volt már szerencsém szólani, és ha veszem azon szinte öszveborzadást titkos szerelemnek jeléűl, hozzá tévén azon kegyességet, mellyet az általam többször érintett Kisasszony itt létemben irántam mutatott, tehát boldog véget bátorkodom jövendőlni.”

Rényi. „Tessék akármennyit jövendőlni, én gát nem leszek, ha Linának kedve van.”

Kétesy erre ki fakad; minden csöpp vére fellázad, soha nem érzett kín szorítá kebelét: szük lön néki a’ szoba, kalapját ragadja, ’s kirohan az ajtón. „Illyés lovakért!” kiálta, hogy a’ folyosó megrendűl ’s Lina ijedten kiszalad nézni mi történt. Ott áll Kétesy az imádott szűz előtt; „Ott! ott!” rebeg ’s az ajtóra mutat, honnan kiomla – „Ott, ott!” sohajt, könnyet törűl szeméből ’s Lina’ kezét hullámzó melyéhez szorítván el ’s kisiet a’ házból. Lina bibor arcczal szalad Vilmához ’s annak’ keblén ömlik ki érzete.

Halkandy odabenn bámulva kérdi Rényit: „Tek. úr! mi volt ez?”

Időnkben többnyire minden alku szerint történik – érdem és szív külszín, melly már csak üdvezlő ’s búcsuzó tiszti beszédekben kellő, itt is jobbára csak képlag; azért a’ gazdag nősülendő bátran lép a’ leány elébe, és pénzcsörgetve keres útat érzékeny szívhez.

Kérőink is így jövének Linához, tudván, hogy szegénynek válogatni nehéz.

Szendery, különben nyilt elméjü, lelkes hazafi, már őszűlő korában vevé észre, hogy hív asszonyi kebel nélkül ez élet még is hijányos ’s így barátné után vágyott inkább mint szerelemre. Linát megismervén, jónak vélte öregségét gyámkezére bizni, látván miként különbözik a’ köz leányseregtől, melly ékei’ hódoltatásában ’s fényűzésben leli boldogságát; az ifjukort gondolván értékkel kipótolhatni.

Halkandy meg vala győződve fonák eltökéléssel: hogy a’ magyar Nemes életczélját eléri, ha törvényt tanul, megházasodik ’s növevénylétét általszendergve végre meghal. Más tudományra nálunk nincs szükség gondolá ’s így minden egyébb cultura nélkül is nagy polczra léphetőnek képzelgé magát; azért a’ törvényen szerencsésen általesvén, a’ másik ponthoz fogott. Linát megismervén ismét gondolá, hogy jó gazdasszony válhat belőle; azért jött, látott és győzedelmül kosarat nyert.

Kétesy azonban Illyést nem találván maga indul postára lovak után. Siet, mintha a’ sárga halál sarkalta volna; jobbra balra ütkőzik, de ő azzal nem gondol csak előre törtet – nem lát nem hall senkit és semmit, csak a’ kérők’ szava zúg lélekharangként fülébe. Sötét homályba feküdt előtte az egész roppant teremtménység, mert Linát más karjai közt vélte.

Utjában egy ember szorong hozzá: „Boldog Isten!” mond alig lihegve, kezét kárjába öltve „tüdőm majd meg szakad úgy sietek’ Tek. ur után!” Megfordul Kétesy ’s íme Sirházy Doktor áll előtte. „Örvendek’!” szól ismét: „örvendek orvosságimnak illy hathatós foganatjokon; de még talán tovább is szükség – –”

„Mérget nekem!” dörög Kétesy villámló tekintettel; kirántja kezét ’s tovább iramlik. Meghökkenve néz utána a’ halál’ Ágense ’s lassudan, hem-getve elballag.

Azon határnál, hol minden földi szerencse távozni látszik, a’ lélek magába tér, ’s önérzés nyujt erőt a’ sinlődő szívnek. Kétesy is, első tiszta szerelmét édesb bérre méltónak itélte ’s a’ gondolat, hogy Linát, habár előbbi puszta élete vádja lön, mostani érzete megérdemelhetné, őt felemelte, ’s csak azon tünődik mit tegyen? tanúja lenni más szerencséjének öldöklő kín a’ vesztőnek; de tőle megválni kitől megválni lehetlen? – elszökni barátjatól, kit szeret ’s tisztel, illetlennek tartá – azért semmit sem végez. A’ postához ér, elmegy mellette, és száz meg száz ellenkező feltételek’ után ismétRényi’ lakása előtt áll. Egy szőke főt lát az ablaknál, megdöbbenve int feléje, de az visszavonúl, egy kérő tekintetet hagyva maga után. Mit vala tenni? csak felballag. Rényi elébe jön ’s kezét megrázva ’s rejtélyesen intve szobába vezeti, hol már Anyja, hitvese ’s huga együtt valának. Lina lángzó arcczal állott elborítva a’ szent szemérem- ’s fejledő érzelem’ szinétől, és az üdvezlő szó elhal ajkain, Vilma’ karjai közt keresvén menedéket. Kétesy alélva küzdő érzelmeitől tétováz, egész léte ezen pillantatban elolvadni látszik, és álmadóként, kit egy tündérkép bájerővel vonz, Rényi’ karjai közé akar dőlni, és – Lina’ lábaihoz omol. Egy tekintet, mellynek sugárain a’ szerelem’ angyala renge,fogadá őt, ’s végre dagadt kebellel, elragadtatván a’ gyönyör’ árjaitól csókolá le Imádottja’ szemeiről a’ viszon-szerelem’ édes gyöngyeit.

Az élet csak egyszer ád illy pillantatot.

Fellengve néz Rényi forrón-ölelte hölgyével a’ boldogokra, kik istenülten, egymás kebléhez szorulva, üdvesség-fénytől elöntve az élet’ legszebb, legédesb örömeit élték. A’ szerencsés Anya hálakönnyel áll közöttök „Jótevőnk’ nemes lelke! szállj alá ’s hintsd erkölcsid’ sugárait boldog gyermekeidre!” így szól ’s áldást rebegve rájok, dicsőíti a’ barátság és szerelem’ ünnepét.

Azután Rényi kezét nyujtván Kétesynek: „Barátom!” mond „még egy titokkal tartozom neked; halld azt: Lina nem olly szegény, mint a’ világ tartja; most a’ tiéd, és semmi titok ne rontsa ezen frigyet, mellyel egyike teljesül legszebb reményimnek.”

„Semmit! semmit! csak őt!” kiált a’ boldog; de Rényi nem engedé szólani „Üdvezült Atyám” ugy mond „a’ tudományokat és szép művészeteket üztében (a’ mi nálunk inkább ürít mint hoz) elszegényült, egy boldogtalan per, mellyben a’ közlét’ aggodalmin túlemelkedő meg is csalatott, minden jószágitól megfosztá; halálát érezvén, legjobb barátjának ajánlá gyermekeit, ki is nagylelküen pártjokat fogta; ez Atyád vala – ő taníttata ’s Anyámnak bizonyos tőkepénzt rendelt; azt egy részben még te fizetéd ki, a’ Nemesnek elhunyta után. Te elhagyád hazádat, én a’ törvényre adám magam, és szorgalom, szerencse által birtokra, becsületre vergődtem. Titkon, csak szülőmtől tudva kiváltogatám Atyám’ elzálogosított jószágait, a’ pert megújítván ’s a’ felekkel megegyezvén azokat jó rendbe hoztam ’s magamnak független sorsot szereztem. De mind ezt Atyádnak köszönöm, azért is Lina mint Hölgyed minden vagyonunkban hasonfelü birtokos velem, azonkivűl az egész tőkepénz, mellyet Atyád tartatásunkra rendelt, az ő saját örökje. Lina neked vala szánva, hogy vérség erősítse meg a’ szép lánczot, mellyet hála ’s ifju barátság füzött, ’s im szívetek öszvehangzása e’ szép czélhoz vezérle.

Néma elfogódás közt Kétesy most már Övéi’ karjokba hanyatlik; alig foghatván meg szerencséjét, csak Lina’ pillantatiból lesi, való e, mi történik vele ’s midőn a’ kedves szemekben csalhatatlan jeleit olvassa a’ viszonérzetnek, örömsohajtva rebeg: „Mennyit kell élnem még, hogy illy jutalomra érdemesülhessek!”

Mindenki örült a’ háznál e’ frigynek, kivált az öreg Illyés; ifjultan ragadja meg Lina’ kezét ’s ezer csókot hint reája; ősz pillája alól nagy csöppekben görgedeznek könyei, csendes tanúji igaz hűségének.

Szendery jő; egy tekintet elég vala megtudni elkéstét. „Itt látom nászra nem vőlegényre van szükség!” mondá, azután Linához fordul: „Ej édes Kisasszony! de sietett, más becsületes embernek ideje se marad felmondani jól megtanult kérelmét; azonban jó barátok maradunk ’s legyen az megvettetésem’ boszszúja, hogy sokszori vendége leszek, talán más is – így jár a’ világ, az őszülő ember inkább illik komának mint vőlegénynek. Lina lángolva kiillan.” Édes öcsém! mond tovább Kétesyhez: „Atyádat ismértem; légy hozzá hasonló. Örvendek hogy annyit tévelygvén a’ külföldön, még is hazádban találtad fel a’ kincset, mellyet bár minden Magyar itt ohajtana megnyerni, de sok vagy el nem érhet, vagy ha elérhetné is, a’ külföldre száguld párosodni nemzeti becsünk’ feledtében vagy nem ismertében; mintha opálunknál, aranyunknál, Tokaji nektárunknál ’s így szüzeinknél is, a’ földnek legmiveltebb szeglete teremhetne becsesbet, dicsőbbet, fejedelmibbet?”

Délfelé Halkandy is megjelen, nem kis irígységgel kacsint Kétesyre, ki miatt néki hátra kelle állni. Szerette volna tüstént perbe idézni.

Asztal felett vigság uralkodott. Kétesy kivetkezve minden komolyságból lelke a’ mulatságnak, Szendery szórja jó kedve’ nyilait, végre Tokaj’ lángnedvéből köszönt a’ boldog párra, azután a’ kosarasak’ egészségére iszik, enyelgve sugván Halkandy’fülébe: Öcsém! ez az egy, mellyet nem lehet elreplicázni.^*

Délután Halkandy búcsút vesz azon szép reménnyel, hogy elég leány él a’ földön. Szendery eltökélé magát Kétesyvel menni, és köz akarat szerint bevárni az esküvés’ ünnepét jószágán.

Néhány nap mulva Kétesy utnak indult. Milly más szinben álla most előtte a’ világ! minden mezei virág csak neki nyilni, minden madár-zengzet örömét hirdetni, minden tárgy tőle lelkesedni látszott. Más érzéssel köszönti házát: mellyben ezentúl egy hív angyal mellett, boldogítva és boldogultan töltendi napjait; ott mindent régi komor rendben talált; ott látja napkönyvét tele komor eszméletekkel, ’s midőn azt tüzre vetvén füstbe menni látja; így szól andalgva: „Így múla életem lelketlen mint a’ füst, míg tisztán nem szerettem!”

Rényi is elérkeze önnönivel. Kétesy örömsugárzó szemekkel vezeté hölgyét házába, honnan egyetemben Atyja’ sírjához költöznek, a’ nemes szivnek, a’ dicsőültnek hamvait tisztelni, ’s innen az Oltárhoz.

Illyés nyugtalan szaladgál szerte a’ faluban örömét közleni ’s midőn a’ jobbágyság közűl vele találkozók kérdeznék: mi történik az Uraságháznál? elrikkantja magát: „Menyekző más semmi!”