Nem földi ösztön melly magát emészti,
’S czélnál is kétkedő homályba dől,
A’ szívet birtok közt uj vágyra készti
’S mérget ráz ön virági’ kelyhiből,
A’ bút komordan akkor is tenyészti,
Ha rég kivált kisértő fényiből,
’S nem hű karral, mit egykor fenn igére,
Mirígy tűzzel
*Mérgező, emésztő tűzzel.
sujt a’ Küzdő’ sebére;
Nem játszi kény, melly a’ port vonzogatja
’S hiú gőzén vakon csügg a’ közlét:
A’ Szép- ’s Nagynak felséges hódolatja
Erinti a’ Lantos’ meleg keblét.
Dicsőn mereng jós lelke’ villanatja,
’S álttörve a’ jelen’ ködéjjelét,
Az égi Szűz bájtegzét nyujtja néki,
’S tavaszt lihegnek lelkesült vidéki.
Mosolygva tűn fel kedves Ideálja,
’S érzelme lágy körében szentesűl;
Szelíd néztén az ég’ nyiltát csudálja,
’S édes titkának jegyzi frígyesűl.
Tisztább tetőkre nyúl a’ rózsapálya,
’S ezer vidám alakkal népesűl,
’S imádtan a’ Hivet kiért hevűle,
Kiesb virányokon lebdes körűle.
Örömhitté vált gyermek bízodalma
Szivét örök malaszttal élteti.
Szeret: habár a’ sors’ kemény tilalma
A’ drága lényt kerűlni kényteti.
Önáldozása lesz csendes jutalma,
Mellyet forrón ahítva képzeti,
Minden kis tárgyra tündér színt fuvalnak,
’S dicsét vallják a’ lelki díadalnak.
’S mit a’ kebel mély rejtekébe zára,
Reszketve kél a’ lantnak húrjain;
Szent lángban tévedez reménysugára
Az érzemény’ titkos hullámain.
Andalgva néz fel távol csillagára
’S felleng a’ dal’ kéjelgő szárnyain,
’S mig erdőt, berket tölt zengése’ bája,
Édes megnyugvás ömledez reája.
*[E soroktól hibás lapszámozás, 73 helyett 37. oldal, majd 38. oldal, ezt követően újra helyesen folytatódik a 75. oldallal Az ideálok c. költeménytől kezdődően.]
Egy kép körűl édelg a’ biztos ének,
’S rokon szivhez simúlva hangjai,
Szerény tanúit gyöngéd érzetének.
Viszonzva lengetik honpartjai;
’S felette bár sötét felhők gyülének,
Lezúgnak a’ vadkor’ viharjai.
Merészen áll a’ fergeteg’ dühében:
Kezébe’ lant, szerelme lángmelyében.
’S a’ mit teremtve áradó hevére
Kegyajkin a’ képzés lehelt vala;
Merész iránya érdemczélhoz ére,
’S vígan dereng a’ Szépnek hajnala:
Nem vágy azért fénykoszorút fejére;
Nem Ő, a’ Kedves éljen általa,
Mint Istennéje a’ késő időnek:
Felejtett sírján bár moh ’s tüske nőnek.
