Arany sugárod újra terjedez
’S lelkem, levonzó élte’ terheit
Szélytt rázva, röppen boldog képeken
A’ szüntelen kivánt és mindenütt
Fellelni vágyott bájvilág felé.
Csapkodva ver tul a’ gőzök’ körén
Mindég merészbben tisztábban röpűl
’S nem félve néz le, mint midőn
Az Óczeán felett hasít-el a’ sas
’S kevély szemet vet és lehullni büszke.
Királyi arcczal jő a’ Nap, keletjén
’S nyugvása’ táján általellenében
Ragyogva égnek a’ szirt’ bérczei
Mig önvidéke árnyékban dereng:
Ugy bár nyomomban éj’ homálya jár
Te, áltragadva a’ nyomó időn
A’ képzelet’ mennyének messze táját
Áradt özönben tündökölteted.
’S mint phoenix égve tisztító tüzében
Hullong körűltem a’ durvás salak.
Már élem, érzem, Lethe’ cseppjeit,
Az elfelejtő csésze ajkamon!
Itt e’ Magasban, a’ holott örök
Szépnek ’s Dicsőnek fénye folydogál,
Teremnek édes álmodásaim.
Innét tekintem a’ szél’ szárnyain
Elfolyt időkböl egybe-állt zavart,
Melly semmiségre menni úgy tolong
Mint a’ haragját völgybe csapdozott
Felhők’ csoportja hegytető megé.
’S tisztábba kelvén a’ lement idő,
Repeső örömmel, remegő kebellel
Hevesen megindult meleg érzetek köztt
Karolom melyemhez mosolyogva rengő
Víd képezetjét a’ még vesztegetlen
Természet’ áldott ártatlan korának.
Az Istenek leszálltak akkoron
’S a’ gyermek-ember’ hajnallásinak
Magok valának hiv vezéreik,
’S nem esett-el a’ menny ’s földi részből
Gyarlón ’s keményen egybefont alak.
Magában érzé ez tettekre kész
Hév indulatja’ hánykodó tüzét,
A’ belszabadság’ önhatalmait,
Követte ösztönharczát ’s fékjei
Közé bonyolgva röppent ’s elbukott.
Hősök ’s pulyák ti, mondák a’ vezérek,
Maradjatok hát kényetekre már!
’S vezesse azt a’ bízó önnerő. –
Azolta tévelyg sokba ’s küzködik,
Ezer vakítás szenderítgeti,
Jelesre vágyik ’s bukdozásiban
Hamis dicsőség’ fojtó füstjein
Hizlalja félre értett tetteit.
Gyöngén legyínted e’ megtévedést
Te képzeletnek nyájas grátziája!
’S a’ szív felolvad rajzod’ bájain,
Békére hajtja a’ gigász erőt
’S a’ féktelenség józanná leszen:
Igy égető köny, megtörő keserv
Ölelni kisztvén a’ természetet
Az elröpült vezérlők visszatérnek
’S mennyet mosolygnak a’ kebelbe bé.
Még napjaimnak reggelén, mikor
Csak a’ jelenre fűggesztém’ szemem
És vágyam a’ hogy kelt, már nyúgodott,
Elsőben is te édesítgetél,
Te gyönge érzés köztt nyiló virág!
Fellábbogó láng járt rajtam keresztül
Melyem feszűlve terjengett hevült,
’S én azt nem értém, merre és hová?
Az önmagokkal háborúra kelt
’S magokba néma érzések közül
Felszárnyalál ’s egy uj világ’ körét
Jártad be mint önalkotásodat.
A’ pálya-vívott lelkek’ sírjain
Előttem egy szép csillag járdogált
’S komoly dicsőség’ elyzéuma
Lengvén keresztül szent magányomat,
Istensedésnek nimbuszában állva
Bámultam azt a’ fénytetőt, hová
Felvívja létét a’ pornak fija.
Késő nyomokra áltható Napok!
Ti vagytok a’ lángifju’ Ősei,
Kit intve visztek lakhelytek felé,
Osztozni abból a’ mit birtatok
’S a’ Szépet a’ Jót szent nyomdéktokon
Mint hív öröktök híven míveli.
Ah! mennyetekben mért zudít zavart
A’ földi élet’ forgó szélvesze?
Mellynek sötéte jót, roszat sodor
’S halasztja zúzza a fő czélokat.
Ott vívod akkor a’ Szép- ’s Nagy’ csatáját
Te fenremegve járdalt ’s megtörött szív!
Ott omlanak le dőlve váraid
’S füstben gomolyg a’ fényes tördelék.
Magányosan állsz büszke könnyeidben
Mint győzedelmét vesztve Hannibál.
Ha feltalálál, sejtve szüntelen
A’ millióknak változón zsibongó
Sergében egyet egy hozzád-rokont,
Ki visszazengi minden hangodat,
Mindent felejtve csüggsz annak melyén
’S csalatkozásid’ fájdalmát sirod.
Majdan megedzi azt a’ férjfi kéz,
Ha a’ szelíden fejlett bízalom
Magasbra lépett elpuhult panasznál,
’S az ömledett szív még nyiltan marad,
De már magának olly paizst vivott,
Mellyet, kitüzvén a’ csafart gonosznak,
Ő csendesen marad Nagy a’ pulyák’
Irtózatos rab századában is.
Te ingerelted e’ csatás tüzét
Te gyönge érzés köztt nyiló virág!
’S belé ragadván, játszva elhagyád
’S felette tünder arcczal röpdezél.
Hogy ő magától légyen csendesebb
’S nyomosb erővel hasson alkotása.
Te andalítni tudsz csak ’s nem vezetni
’S a’ szenderegve néző ifju ész
Hamar fogollyá hajlik lépiden.
