Oh te, kinek harsány hadi kürtje Tihanynak enyelgő
Szűzeit eddig nem hallott hangokra tanítá,
Hogy valamerre kevély hullámjait hányja zajogva
A’ Balaton, Hunyadit, Hunyadit riadoznak az erdők.
Horváthom, jer, akár Plátóval az elme’ nem ismert
Léte felől ébrent álmokba merűlve bolyongasz;
Én oda nem kísérlek; akár Csapodidnak igazlott
Karján a’ rejtett Szépség’ ösvényinek indúlsz;
Jer, kérlek, ’s Eratóm mit adott ajakimra figyelmezz.
Ő kedvel téged, noha gyenge virágit hajadból
Calliope, laurust nyujtván érette, kifejté.
Halld azt most tőlem, ’s majd tőled hallja barátnéd.
Melly inségbe merűlt <honnunk>, mivel Istene’ sírját
e’ hon
*Az áth szó fölé írva, más színű tintával.
És a’ helyt, hol az élt, megholt, ’s mennyekbe repűlt-fel,
Elnyerni óhajtá <eggy fösvény és gyenge>
*Utóbb más színű tintával áthúzva, javított változat nincs helyette.
királyunk,
<’S új koronát víván koczkára vetette sajátját,
Hirdeti még most is sok pusztúlt környe hazánknak.
Megsiketűlt az eszesbb fél’ ellenzésinek, és ment,
’S népe között a’ leggyávább, eggyszerre Vitéz lön,
’S csábított ’s csábult seregét harczokba vezérlé.>
*Ez az öt sor (’S új koronát… vezérlé) utóbb más színű tintával, ferde vonalakkal áthúzva, javított változat nincs helyette.
Hősei mind követék; ment Tornai Farkas is, ámbár
Margitja’ orczájin bánatnak könnyei folytak,
’S házassági szerelmeknek szent záloga, ’s első
Záloga, csak mostan kezdte éreztetni, hogy éled.
Nője felé, szép nője felé repdestenek égő
Gondolati, azt látta, azt hallotta, azt óhajtotta;
Azt és semmit mást, ’s egyebet nem semmit! Utána
Jajgatták Margitja’ nevét a’ Kármeli bérczek
’S Tábor’ ’s Mamre’ tetőji, miként nem sokkal elébb még
A’ könyörűletlenét a’ Barkai szikla kiáltá.
Mostan, a’ zuhogó Jordán’ fövenyére ledőlve,
A’ kedvest keseregte megint, ’s bőv könnyeket öntvén
A’ siket erdők köztt ekként hallatta siralmait:
Fekete szemü szép hölgyecske,
Röpűlhetnék csak mint kis fecske
Még ma szállnék, szemed’ látára,
Ablakodnak szép párkányára.
’S addig dúdolnám ott énekem’
Míg te, megszánván esdekletem’,
Rejtekecskédbe béfogadnál,
’S öledben nyugvó-helyet adnál.
Nem kellene nékem bugocska,
Hogy engemet benne tarts fogva,
Mert bátor elűznél mellőled,
Nem röpűlnék-el én tetőled.
Délben asztalodra röppennék,
Étkes vídám vendéged lennék,
Megcsípegetném falatodat,
’S serlegedből innám borodat.
Ha mikor leűlnél rokkádra,
Felszállanék annak gombjára,
’S olly búsan nyögném énekemet,
Hogy köny<e>t hullatna <szép> szemed.
könyűt
*könnyet Utólag más színű tintával az e ű-re jav, majd áth.: <szép>.
Estve ugyan álom ha nyomna,
Elrejtezném sűrű kárpitodba,
De még hajnal előtt jó reggel
Felköltnélek víg csörgésemmel.
Ugrándozva járnék akkoron
Fel ’s alá puha paplanodon,
Félre rántogatnám kendődet,
Hogy meglássam bokor emlődet.
Oh ki volna boldogabb mint én,
Szép völgyecskéjében feredvén!
*feredvén<,>!
És ha klárisszád’ csókolhatnám
Béla is irígyen nézne rám.
Jaj! de<,> mint az árva <gerlicze,>
gilicze,
*Utólag más színű tintával az áth. szó mellé írva.
Úgy bujdosok én mostan nyögve,
Mert nekem szárnyaim nincsenek,
Kik szép Margitomhoz vigyenek.
András alatt
*Az alatt előtt-ből jav., egyidejűleg.
vérző buzgánnyal
Vívok mindennap a’ pogánnyal
Annak drágalátos véréért,
Ki énérettem is onta vért.
És mikoron karom csalmákat<,>
*csalmákat, A vessző utóbb, más színű tintával áth.
Úgy aprítja csak mint torzsákat,
Ezt kiáltom-fel Jézusomhoz:
Vígy, Urunk, vissza Margitomhoz.
’S íme tisztulni látok eget,
’S rám nap fényes súgárt ereget,
Jelengetvén hogy nem sokára
Vissza viszen Isten Thornára.
Így zengette dalát Eratóm, ’s eltűne. Szemérmes
Szép nyaka még ragyogott a’ ködben, ’s szélnek eresztett
Fürtjeiből olly kellemes illat szálla-le hozzám,
Mint a’ millyet ereszt kivirított bokra Fürednek
’S Szántódnak gyönyörűn-zöldellő hantja, midőn azt
Kékellő violák lepik-el még gyenge tavasszal.
Homlokomat myrtuszkoszoru és szép rózsa keríté,
’S csattogatott szárnyain két kedvelt híve repült-el
Cyprisznek, szent védje’ bizonyságára, felettem.
Élni fogunk! oh, élni fogunk! Im tégedet ádáz
Bellónád hadi kürtre kiált, ’s már szárnyra repített
Hangjaid a’ kiterűlt egeken úgy dörgenek, a’ mint
A’ dagadó Balaton ’s Hunyadidnak mennyköve dörgött.
Engemet hív Eratóm kivirított erdeje’ békés
Zöld árnyába vezet, ’s ottan a’ holdnak ezüstszín’
Fényénél olly búslakodó hangokra tanítgat,
Mint a’ nyúgoti szél’ lágy nyögdellése, midőn az
Estvélynek rózsáji között Lalim’ alva találja.
Örvendj, élni fogunk! ’s később unokáim örömmel
Emlegetik, hiszem azt, ér<t>ted
*ér<t>ted Utólag más színű tintával áth.
mint ége barátod.