Minnyim, legelső rózsájától
Ertted fosztám-meg a’ tavaszt,
Vedd szíved’ hív imádójától
Vedd kérlek forró csókkal azt.
2.) Vedd Minnyi, vedd! ’s nézzd mint hullattam
Harmat gyanánt rá könnyemet,
Hogy sorsom által eltiltattam
Körűltted élni éltemet,
3.) ’S panaszlani, hogy bánatimnak
Most csak az ád vígasztalást,
Ha, megjelenvén álmaimnak,
Esküdsz hogy nem kedvellesz mást. (ez kedves előttem mind az ideára mind a’ kifejezésre nézve)
4.) Nézzd, mint serkentget új örömre Mindent a’ nyájas Kikelet.
Nem engem, Minnyi! én örökre
Szívemben hordom a’ telet. (Etiam bene!)
5.) ’S nem is lesz vége gyötrelmimnek
Nem is derül fel bánatom,
Míg, szíve ’s
*szíve ’s A sor fölött betoldva.
jobbja szép Minnyimnek
Hogy már enyém, nem mondhatom. –