Minnyim, leg-első rózsájától
Érted fosztám-meg a’ tavaszt;
Vedd szíved hív Imádójától,
Vedd, kérlek, forró tsókkal azt!
Vedd Minnyi, vedd, ’s lássd mint hullattam
Harmat gyanánt rá könnyemet,
Hogy sorsom által el-tiltattam
Elődbe tenni szívemet,
’S panaszlani hogy bánatimnak
Most tsak az ád vígasztalást,
Hogy meg jelenvén álmaimnak
Esküdsz, hogy így nem kedvellsz mást.
Nézzd mint serkentget új örömre
Mindent a’ nyájas Kikelet,
Nem engem, Minnyi! én örökre
Szívemben hordom a’ telet!
’S belőle búmnak mérges ívét
Mind addig ki sem vonhatom,
Míg szívedet ’s a’ Czenczi szívét
A’ magaménak mondhatom.