Kétled e, hogy lelkünk jár, vándorol? – Ott fene Cato atrox animi Horat.
’S lágyszívű Brútus, itt Weselényi valék.
Erdély, szüntessed sírásidat: él fiam! él nőm!
’S Díszedet eggy jobb kor’ újra megadja Zsibó.
Megküldtem ezt Kultsárnak.
*A vers mellé írva, ferdén.