Széphalom, Jan. 22d. 1810.
Kedves barátom! Ámbár új darabjaimat másokkal látatni nem szeretem – legalább azokat a’ mellyek ízlésemnek tökélletesen megelegítve meg nem felelnek: Véled, kit nem csak mint barátomat, hanem mint eggyikét az életben lévő legelső Poetáinknak is igen forrón szeretek ’s tisztelek, örömmel közlöm az itt következő kis szép Epigrammát. Meleg szívvel írtam azt, és úgy sűlt-el, hogy rajta nem lelek semmi változtatni valót. Gyönyörű kis darab; méltó hogy a’ Görög Anthologiában álljon. – A’ Wesselényi hamvait tiszteli; ’s épen ezért annál kedvesebb, mert annak a’ colossális nagyságú, ’s e’ miatt a’ pulyák által nevetett embernek nincs szívesebb tisztelője nálamnál:
A’ Zsibói nagy Megholt.
(Szül. 1751. 9. Xbr.; mh. 25. 8br. 1809.)
Kétled e, hogy lelkünk jár, vándorol? – Ott fene Cátó
’S lágyszívű Brútus, itt Weselényi valék.
Erdély, szűntessed sírásidat. él Fiam! él Nőm!
’S Díszedet eggy jobb kor’ újra megadja Zsibó.
Kétled e, hogy lelkünk jár, vándorol? – Ott fene Cátó ’S lágy szívű Brútus, itt Weselényi valék.Erdély, szűntessed sírásidat, él Fiam! él Nőm! ’S Díszedet eggy jobb kor’ ujra megadja Zsibó.
Néked nem szükség mondanom, hogy az utolsó sor’ értelme ez: a’ Metempsychozis által néked, Erdély, újra megadja Zsibó azt a’ díszedet, mellynek kidőltét most keserged.
Én ezt az Epigrammát ma reggel hajnal előtt készítettem; mert én a’ mit írok, kívált ha vers, vagy setétben, vagy kocsiban szoktam írni. Valóban a’ Poezisi munka isteni sugallás; mikor kész, alig hiszi az ember, hogy azt maga írta; és ha szép a’ munka, imádja azt, mint Istenség’ effluviumát. – Mit adnék értte, ha ezt annak a’ nagy Embernek, a’ ki immár csak árnyék, felolvashatnám! Bár csak Báróczinak is így sűlne valami! Felette szent érzés a’ Megholtak tisztelete.
Míg ezt írni (dichten) eszembe jutott volna, eggy más epigrammámmal készűltem-el. Az minden érdem nélkűl van. De lesz haszna azoknál, a’ kiknek van fülök a’ hallásra. – Bosszant Debreczen, kik azt tartják, hogy a’ Magyar nyelv eine abgeschlossene Sprache, mint a’ görög és római, és hogy ebből sem elvenni nem szabad semmit sem hozzá adni sem változtatni, mint az ő Bibliájokból. – Ez az állítás, mondám, épen olly nevetséges, mint mikor Debreczeni Bíró Uram azért haragszik, hogy miért járunk eggy arasznyi mentében ’s csecsig érő nadrágban. Igen is nevetséges volna ha Bíró Uram öltözne úgy: de az is az volna ha a’ Jurátus öltözne a’ Bíró Uram lábikrát verő mentéjébe. A’ poetai stílus tehát éljen új szavakkal: Bíró Uram pedig Debreczenivel. – Eggy jó Isten a’ Bíró Uram titulusa helyett a’ Fürmender (Vormünder Tribunus) nevét juttatá eszembe, ’s ez már hangjára nézve is véghetetlenűl nevetséges szó. Halld az Epigr[ammá]t:
A NEO és PALAEO-LOGUS.
Nem magyar a’ nyelv már, nem az a’ ruha. Németes ízlés
Lepte-meg ezt és azt, ’s korcsosodásra jutunk.
Igy kesereg Fürmender Uram, hogy az Urfija térdig-
Érő mentéjét Párizsi módra szelé – (elszelé)
’S négy öt kendő[t]ől
*kendőből Tollhiba, em
vastag nyaka, ’s üstöke borzas,
’S ah! a’ hunczfutka (superflu) ’s czafli becsébe veszett.
’S csendet mond mikor ír, ’s kecset és kegyet, ’s a’ mi reménység
Volt eddig – hosszú mondani! – néki remény.
’S év neki az esztendő, ’s szeretett lyánykája barátné,
’S futja Komám-Asszonyt ’s csillagom-adta Borist.
Fürmender, te ne légy Urficska. Te NAGY FÜRMENDER,
Légy – Fürmender! ’s te légy – Elegánt Elegánt!
Ezek az itt felvett Debreczeni szók caustisch wirkolnak új
*wirkolnak <az> új
szavaink’ ajánlására, ’s az utolsó vers
gyilkol.
Mit mondasz a’ Párisi dolgokra? – Én az első napokban nem tudtam egyebet és egyébről gondolkozni. – Azt mondják a’ Napolyi Király Joachim Carolina leánya lesz Napóleonné. Megsíkatott az elválás aktusa. Elj szerencsésen, kedves barátom! Verseid kezedben vannak e már? Irj minél elébb. Gyönyörűség nekem olvasni a’ mit te írsz, akár vers az, akár levél.
Kishez ma küldém-el hozzád írt Episztolámat végső correctúrával. Az Octoberi ex[em]pl[ár]t égessd-el; ezt pedig tedd félre (mert Kis neked küldi) késő Unokáid számára.