már nyárban felolvasám Rádaynak, 1788.
Nem virradt még midőn fejét
Kazinci felveté
Mert a’ szerelem éjjeli
Álmát elkergeté.
Sohajtoz, nyög, ’s terjesztgeti
Kínjában karjait;
Mi haszna? Erzsi messze van,
Nem érti jajjait.
Menjek e, ne e, Vinnára?
Soká ezt forgatja
Örömest mennék, de mit mond
Ha meglát az atyja.
Nem veszi e mingyárt észre
Hova gondolkozom,
’S gyakor látogatásimmal
Melly tárgyra czélozom.
Másként hadd végye, ha veszi!
Mit mondhat ellene?
Vejének hívni nem tudom
Miért szégyenlene.
Ha ő kevély hogy Vinnai,
Kazinci
*Kazinci Jav. ebből: Kazinczi
én vagyok
Ez eggyet vévén, lyányához
Illetlen nem vagyok.
’S ha bár az volnék is, szívem
Rá méltóvá tenne,
Magyar
*Mágyar tollhiba, em.
vér forr, magyar szív ver
Bennem is mint benne.
Ez bátorít, de félénkké
Teszen a’ szerelem.
Mert azt tudom, hogy Erzsinek
Mását én nem lelem.
Hol is találnék ollyatén
Fekete szép szemet,
Melly olly édes érzésekre
Gyúlassza szívemet:
Mellynek kedves rettegése
’S titkos tekinteti
Bátortalan szerelmemet
Biztatva élesztgeti.
Hol ollyan ajkat, melly midőn
Mosolygásra fakad,
Bús szívembe enyhűlést tölt,
’S víg örömre ragad.
Erzsi nem nyugszom addiglan
Míg enyém nem leszel
’S engemet a’ legboldogabb
Férjfivá nem teszel. –
Így szóll. Felkél, ’s az ólba megy –
Hát még is fekszetek,
Gözűk? ugymond; mingyárt virrad;
Talpra! nyergeljetek.
Miska nagyot ásít, ’s álmos
Szemmel néz urára,
’S ezer lánczos mennykövet szór
Duzmogva Vinnára.
De csak magában, mert hallja
Ura’ zordon szavát;
Felugrik, a’ zsoltárhoz kezd,
’S a’ Hattyujához lát.
Az Úr befordúl, ’s bajusza
Hegyét sodorgatja,
Csombókba köti üstökét,
’S balra nyomogatja.
Veres nadrághoz zöld mentét
’S bársony süveget vesz,
’S eggy szálas kolcsagtollat szúr
Vitézkötéséhez.
Készen van minden. Már a’ ló
Az ajtó előtt áll,
Szökik, rugdos, ágaskodik,
Nyerít, ’s földet kapál.
Kazinczi jő, ’s szeme közzül
A’ szerelem villog
Kezében buzgány, oldalán
Ezüst kardja csillog.
Örvendező nyerítéssel
Fogadja Hattyúja
’S meg nem mozdúl míg jelt nem ád
Nyomító lábúja.
’S már ugrik vele, ’s sarkantyu
Nélkül kezd vágtatni,
Érzi hogy kedves urának
Messze kezd haladni.
Hideg volt, ’s zúzos esőjét
Szórta a’ lompos tél,
’S szemeket a’ fergeteggel
Tele vágta a’ szél.
A’ Lengyel
*Lengyel<ek>
havasok felől
Jött rút ordítással
’S az árkos útakat mind be
Hordta hofuvással.
A’ tajtékzó Hattyú sok helytt
Szügyig bukott belé,
De hirtelen gyors szökéssel
Ugrott visszá felé.
Uram! mond Jankó fáztában
Jobb ha vissza térünk,
Mert leszáll addig a’ veréb
Míg Vinnára érünk.
Velünk Isten! mond az Ura;
Ő érzi éltünket
Menjünk; Vinna örömmel lát,
Mint eddig bennünket.
Így szóll, neki rugtat, ’s messze
Hagyja legényeit,
Kik kantárszárakon hozák
A’ vezetékeit. … Nincs tovább, és nem is volt. Melly bőv beszéd, minden ék nélkül! – Mint pirúlnék ha elvégzém, ’s kiadám vala!