Elázott szemmel nézem én rég olta már
Az esztelenség’ vakmerő bolondjait,
Kik félre santikálván, a’ megtévedés’
Eggyik széléről a’ másikra térnek-el,
’S kevélyen néznek vissza már az elhagyott
Ösvényre, mellyen a’ Vakhit’ béklyójiba
Reszketve hordja összefűzött foglyait.
Felfuvalkodva ’s lármázó kiáltozás
Között haladnak vert ösvényeken elébb,
’S kérkednek a’ bolondság’ csengettyűjivel
Nézd
*Né<z>zd
ekként szóllnak, a’ mi útunk tiszta út,
Lépésidet nem fogja dudva gátlani.
Nincs itt tekervény; ezt sinór jegyzette-el
’S minden lépesink távolabb és távolabb
Von-el bennünket a’ megvakított sereg’
Könyhullatással áztatott oltáritól.
Őket setétség fogta-el, ’s vastag homály,
’S vakon ’s tipongva vonják rest lépéseket
A’ merre papjok a’ setétbe tévedez.
A’ mit parancsol, a’ mit kíván, azt hiszik.
Barmokká lesznek, ’s rettegvén a’ büntetés
Előtt édesség nélkül töltik élteket.
Ők így. De minket a’ világosság vezérl.
Előttünk mindég nyitva áll szent temploma,
Hol színről színre látjuk elzárt titkait.
Nevetjük a’ csábúlást, mellyel a’ ravasz
Papok setétebb századinkban orrokon
Hurczolták a’ vak népet, mellyel ők
Világosbb századinkban kincset gyűjtenek.
Magunktól függünk, ’s jobbunk mellett a’ szabad
Élet, balunknál a’ Vígassag múlatoz.
Nem ijeszt minket a’ menny’ fellobant tüze,
Nem ijeszt földet rendítő dördűleti.
Ha csap, könnyebben ’s kínok nélkül dűlök-el
A’ semmiségbe: hogyha nem csap, hasztalan
’S gyermekhez illő volt a’ gyáva rettegés
Kedvemre élek ’s vígan töltöm éltemet
Nincs semmi tisztem; vagy ha van, úgy kényem az;
Hazám, barátom, istenem magam vagyok. – – –