H OL jártok, óh Félistenek, óh nemes
Árnyékok, itten? Ki ’s mi hozott ugyan
E’ Hortobágy’ pusztái mellé
E’ Magyar Arkadiába, kérlek?
Ti új világot szórtok az én setét
Honnyomba, ’s új fényt: érezem isteni
Ihlésteket; ’s lantot ragadván
Hódolok ellene állhatatlan
Súgáritoknak. Volt az arany világ,
Mellyben az Égnek sorsosi a’ szelíd
Emberhez is bészálltak. – Így lett
A’ Filemon’ kalyibája Templom.
Ti, halhatatlan Lelkek! az érdemet
Megsokszorozván drága Hazátokon,
Buzgányra termett markotokba –
Pindusi tollat egyengetétek.
’S most már az ázur Menny’ palotáiban,
A’ Mennyköveknek hámorain felyűl
Megistenített ajjakokkal
Vészitek a’ diadalmi Nektárt.
Még is magános nyugta-helyén ihol
Egy elfelejtett kis Danolót, ’s Magyart
Meglátogattok: mint köszönjem
Isteni táborotok’ malasztját?
Kultsárom! itt vagy? tán te valál ditső
Félisteninknek jó kalaúzza, szólj?
Hogy hű barátságod’ fogadjam,
’S isteneinkre tömént botsássak. – –
„Ne nékem intézd a’ köszönést, Magyar!
Ne nékem intézz tárogatót, tömént;
A’ Czenki oltárokra tartsad
Innepi tárogatód’, töményed’.
„Tudod hogy ott ál Temploma a’ szelíd
Múzsáknak, ott van pitvara a’ fejér
Jótételeknek; ott adott helyt
Calliopédnak ama’ Nagy-ember,
„Ki Nemzetünknek Lantosit és feles
Iróit a’ közfényre kiálltatá.
Gőzburkok űlték szent neveknek
Érdemit a’ buta Léthe’ partján,
„SZÉCHÉNYI’ tsendes virtusa bétöré
Az ólom éjnek százszeres ajtajit,
És Nemzetünk’ kertébe rakta
A’ siket Élizium’ babérit.
„Most látogatják régi Tudósaink,
Vagy elfogadják, hív unokájikat. –
Hozzád is elkísértem őket
A’ kegyes ÉLETADÓ’ szavára.” –
Óh gyáva lantom’ húrja, miért rebegsz?
Óh mért nem onthatsz olly teli hangokat,
A’ millyekenn az Égi Sférák
Hármoniáznak az Isten áldó
Mindennek öblén? Méoni trombiták,
Lezbószi lantok dörgik az emberek
Meggyílkolójit, ’s homlokoknak
Tiszteletére babért kötöznek.
Egy, tartományok’ pestise, milliom
Élőket öl meg; ’s imhol az ő neve
Hérós: Ugyan NÉKED mit adjunk,
Óh te, ki annyi halottat ismét
Életre hoztál? óh TE, ki annyi sok
Élőknek édes gyámola, dísze vagy.
Nagy Gróf! az élők ’s holttak eggyütt
Zengedezik kezeid’ csudáját.
Ní a’ jövendők’, ní az Utóvilág’
Képes piattzát látom az éj alól
Felnyúlni, ’s a’ SZÉCHÉNYI névvel
Hallom az Aeonokat susogni:
Gyémánt kopáttsal, nézd, Uram, a’ komoly
Történeteknek termetes angyalát –
Nézd, nézd, Neved’ roppant betűkkel
Vágja be a’ Krapak’ oldalába.