1802 A | NagyMélt: Gróf SZÉCHÉNŸ FERENCZ etc. etc. etc. Ő Excához, a’ Nemzeti Könyvház Lajistromának kűldetéséért 1802 B | Gr. SZÉCHÉNŸ-Excához midőn a’ Nemzeti Könyvházzal megtisztelni méltóztatott 1802 B |
1802-1804/1805 C |
|---|---|---|---|
Hol jártok óh Félistenek, oh nemes
Árnyékok itten? Ki ’s mi hozott ugyan
E’ Hortobágy’ pusztái mellé,
E’ Magyar Arcadiába, kérlek?
Ti új világot szórtok az én setét
Honnyomba, ’s új fényt: érezem isteni
Ihlésteket; ’s lantot ragadván
Hódolok ellene állhatatlan
Súgáritoknak. Volt az arany Világ,
Mellybenn az Égnek sorsosi a’ szelid
Emberhez is bészálltak. – Így lett
A’ Filemon’ kalyibája Templom. (*)
Ti, halhatatlan Lelkek! az érdemet
Megsokszorozván drága Hazátokon,
Buzgányra termett markotokba
Pindusi tollat egyengetétek.
’S most már az ázur Menny’ palotáiban,
A’ mennyköveknek hámorain felyűl,
Megistenített ajjakokkal
Vészitek a’ diadalmi nektárt.
Mégis magános nyugtahelyén ihol
Egy elfelejtett kis danolót, ’s Magyart
Meglátogattok: mint köszönjem
Isteni táborotok’ malasztját?
Kultsárom! itt vagy? tán te valál ditső
Félisteninknek jó kalaúzza, szólj?
Hogy hű barátságod’ fogadjam:
’S Isteneinkre tömént botsássak. – –
————————
„Ne nékem intézd a’ köszönést, Magyar!
Ne nékem intézz tárogatót, tömént,
A’ Czenki oltárokra tartsad
Innepi tárogatód’, töményed’.
„Tudod hogy ott áll temploma a’ szelíd
Muzsáknak, ott van pitvara a’ fejér
Jótételeknek; ott adott helyt
Calliopédnak ama’ Nagyember,
„Ki Nemzetünknek Lantosit és feles
Íróit a’ köz fényre kiálltatá.
Gőzburkok űlték szent neveknek
Érdemit a’ buta’ Léthe’ partján.
„SZÉCHÉNYI’ tsendes virtusa bétöré
Az ólom éjnek százszeres Ajtajit,
És Nemzetünk’ kertébe rakta
A’ siket Elizium’ babérit.
„Most látogatják régi Tudósaink
Vagy elfogadják hív unokájikat.
Hozzád is elkísértem őket:
A’ kegyes Életadó’ szavára.” – –
————————
Óh gyáva lantom’ húrja miért rebegsz?
Óh hogy nem onthatsz olly teli hangokat,
A’ millyekenn az Égi Sférák (*)
Hármoniáznak az Isten áldó
Mindennek öblén. Méoni trombiták
Lezbószi Lantok dörgik az emberek
Meggyilkolójit, ’s homlokoknak
Tiszteletére babért kötöznek.
Egy, tartományok’ pestise, milliom
Élöket öl meg; ’s imhol az ő neve
Hérós. Ugyan NÉKED mit adjunk,
Oh TE, Ki ennyi halottat ismét
Életre hoztál? Óh TE, Ki annyi sok
Élőknek édes gyámola, dísze vagy.
Nagy Gróf! az élők ’s holtak eggyütt
Zengedezik kezeid’ csudáját.
Ní, a’ jövendők, ní az Utóvilág’
Képes piatzát látom az éj alól
Felnyílni ’s a’ SZÉCHÉNYI Névvel
Hallom az Aeonokat susogni.
Gyémánt kopáttsal (*) nézd, Uram, a’ komoly
Történeteknek termetes angyalát:
Nézd, nézd, Neved’ roppant betűkkel
Vágja be a’ Krapak’ (*) oldalába.
| „Hol jártok, óh Fél-Istenek, óh nemes
Megholttak, itten? Ki, ’s mi hozott ugyan
E’ Hortobágy’ pusztáji mellé,
E’ magyar Arcadiába, kérlek?
Ti új világot hoztok az én setét
Honnyomba, ’s új fényt: érezem isteni
Ihlésteket; ’s lantot ragadván
Hódolok ellene állhatatlan
Súgáritoknak. – Volt az arany Világ,
Mellybenn az Égnek sorsosi a’ szelíd
Emberhez is bészálltak; – így lett
A’ Filemon’ kalyibája Templom.
Ti halhatatlan Lelkek! az Érdemet
Megsokszorozván drága Hazátokon,
Buzgányra termett markotokba
Pindusi tollat egyengetétek;
’S most már az ázur Menny palotájiban,
A’ menköveknek hámorain felyűl,
Megistenített ajjakokkal
Vészitek a’ diadalmi nektárt:
Mégis magános nyugtai köztt ihol
Egy elfelejtett kis Danolót, Magyart,
Meglátogattok! – Mint köszönjem
Isteni táborotok’ malasztját?....
Kúlcsárom! itt vagy? – Tán te valál dicső
Félisteninknek jó Kalaúzza? – Szólj!
Hogy hű barátságod’ fogadjam;
’S isteneimre tömént bocsássak.”
–––––––––––– „Ne nékem intézd a’ köszönést, Magyar!
„Ne nékem intézz tárogatót, tömént:
„A’ Czenki oltárokra tartsad
„Innepi tárogatód’, töményed’.
„Tudod hogy ott áll Temploma a’ szelíd
„Múzsáknak; ott van Pitvarok a’ fejér
„Jótételeknek; ott adott helyt
„Calliopédnak ama’ Nagy ember,
„Ki Nemzetünknek Lantosit és feles
„Írójit a’ köz-fényre kiálltatá.
„Gőz-burkok űlték szent neveknek
„Csillagit a’ buta Léthe’ partján.
„SZÉCHÉNŸ’ csendes Virtusa bétöré
„Az ólom éjnek százszeres ajtajit;
„És Nemzetünk’ kertébe gyűjté
„A’ siket Élizium’ babérit.
„Most látogatják régi Tudósaink,
„Vagy elfogadják, hív unokájikat:
„Hozzád is elkísértem őket,
„A’ kegyes ÉLETADÓ’ szavára.”
––––––––––
„Óh, gyáva Lantom’ húrja, rebegsz? rebegsz? –
Haj, hogy’ nem onthatsz olly teli hangokat,
A’ millyekenn az égi Sphaerák
Hármoniáznak az Isten-áldó
Mindennek öblén! Méoni trombiták,
Lezbószi lantok dörgik az emberek’
Meggyilkolójit, ’s homlokoknak
Vérpiatzára babért kötöznek.
Egy, tartományok’ ostora, milliom
Élőket öl meg; ’s imhol az ő neve
Hérós: Ugyan NEKED mit adjunk
Óh TE, Ki annyi Halottat ismét
Életre hoztál? óh TE, Ki annyi sok
Élőknek édes gyámola, dísze vagy? –
NAGY GRÓF! az Élők, ’s Holttak eggyütt
Zengedezik tüzeid’ csudáját.
Ní, a’ Jövendők’, ní az Utóvilág’
Képes-piattzát látom az éj alól
Felnyúlni, ’s a’ SZÉCHÉNŸ Névvel
Hallom az Aeonokat susogni.
Gyémánt kopáttsal, lát’d, ahol a’ komoly
Történeteknek termetes Angyalát:
Ím – ím Neved’ roppantt betűkkel
Vágja be a’ Krapak’ oldalába.”
Debretzenb. Decemb. 19d. Napj.
1802.
Csokonai mk.
| Hol jártok, óh Fél-Istenek! óh nemes
Árnyékok itten? Ki ’s mi hozott ugyan
E’ Hortobágy’ pusztáji mellé,
E’ magyar Arcadiába, kérlek?
Ti új világot hoztok az én setét
Honnyomba, ’s új fényt. Érezem isteni
Íhlésteket; ’s lantot ragadván
Hódolok elleneállhatatlan
Súgáritoknak. – Volt az Arany Világ,
Mellybenn az Égnek Sorsosi a’ szelíd
Emberhez is bészálltak; ’s így lett
A’ Filemon’ kalyibája Templom. –
Ti halhatatlan Lelkek! az érdemet
Megsokszorozván drága Hazátokon,
Buzgányra termett markotokba
Pindusi tollat egyengetétek;
’S most már az ázur Menny’ palotájiban,
A’ menköveknek hámorain felyűl,
Megistenített ajjakokkal
Vészitek a’ diadalmi nektárt:
Mégis magános nyugtai köztt ihol
Egy elfelejtett kis danolót, magyart,
Meglátogattok. Mint köszönjem
Isteni táborotok’ malasztját?..
Kúlcsárom! itt vagy? – Tán Te valál dicső
Félisteninknek jó Kalaúzza? Szólj,
Hogy hű barátságod’ fogadjam;
’S Isteneinkre tömént bocsássak.
––––––––––––
Ne nékem intézd a’ köszönést, Magyar!
Ne nékem intézz tárogatót, tömént:
A’ Czenki oltárokra tartsad
Innepi tárogatód’, töményed’.
Tudod hogy ott áll temploma a’ szelíd
Múzsáknak; ott van pitvarok a’ fejér
Jótételeknek; ott adott helyt
Calliopédnak ama’ Nagyember,
Ki Nemzetünknek Lantosit és feles
Írójit a’ köz fényre kiálltatá.
Gőzburkok űlték szent neveknek
Csillagit a’ buta Léthe’ partján.
SZÉCHÉNŸ’ csendes Virtusa bétöré
Az ólom éjnek százszeres ajtajit,
És Nemzetünk’ kertébe rakta
A’ siket Élizium’ babérit.
Most látogatják régi Tudóssaink,
Vagy elfogadják, hív Unokáikat:
Hozzád is elkísértem őket –
A’ kegyes Életadó’ szavára.
––––––––––
Óh, gyáva lantom’ húrja, miért rebegsz?
Óh, hogy nem onthatsz olly teli hangokat,
A’ millyekenn az égi Sférák
Hármoniáznak az isten-áldó
Mindennek öblén?! – Méoni trombiták,
Lezbószi Lantok dörgik az emberek’
Meggyilkolójit, ’s homlokoknak
Vérpiatzára babért kötöznek.
Egy, tartományok’ ostora, milliom
Élőket öl meg; ’s ímhol az ő neve
Hérós: Ugyan Néked mit adjunk,
Óh TE, Ki ennyi Halottat ismét
Életre hoztál? Óh TE, ki annyi sok
Élőknek édes Gyámola, Dísze vagy? –
Nagy Gróf! az Élők, Holttak, együtt
Zengedezik kezeid’ csudáját.
Ní! a’ Jövendők’, ní! az Utóvilág’
Képespiattzát látom az Éj alól
Felnyílni, ’s a’ SZÉCHÉNŸ Névvel
Hallom az Aeonokat susogni.
Gyémánt Kopáttsal,1
„Kopátsnak hívják a’ Tiszamenti Magyarok, a’ bányász-csákányt, a’ fagy- és verem-vágot. Ez a’ szó mind a’ természettel, mind a’ nyelvvel, vagy is, mind a’ kettőnek Tónusával megeggyez. Innen: Kopátsolni.” lát’d, ahol a’ komoly Történeteknek termetes Angyalát;
Ím, ím Neved’ roppant betűkkel
Vágja be a’ Krapak’ oldalába.
|
HOL jártok, óh Félistenek, óh nemes
Árnyékok, itten? Ki ’s mi hozott ugyan
E’ Hortobágy’ pusztái mellé
E’ Magyar Arkadiába, kérlek?
Ti új világot szórtok az én setét
Honnyomba, ’s új fényt: érezem isteni
Ihlésteket; ’s lantot ragadván
Hódolok ellene állhatatlan
Súgáritoknak. Volt az arany világ,
Mellyben az Égnek sorsosi a’ szelíd
Emberhez is bészálltak. – Így lett
A’ Filemon’ kalyibája Templom.
Ti, halhatatlan Lelkek! az érdemet
Megsokszorozván drága Hazátokon,
Buzgányra termett markotokba –
Pindusi tollat egyengetétek.
’S most már az ázur Menny’ palotáiban,
A’ Mennyköveknek hámorain felyűl
Megistenített ajjakokkal
Vészitek a’ diadalmi Nektárt.
Még is magános nyugta-helyén ihol
Egy elfelejtett kis Danolót, ’s Magyart
Meglátogattok: mint köszönjem
Isteni táborotok’ malasztját?
Kultsárom! itt vagy? tán te valál ditső
Félisteninknek jó kalaúzza, szólj?
Hogy hű barátságod’ fogadjam,
’S isteneinkre tömént botsássak. – –
„Ne nékem intézd a’ köszönést, Magyar!
Ne nékem intézz tárogatót, tömént;
A’ Czenki oltárokra tartsad
Innepi tárogatód’, töményed’.
„Tudod hogy ott ál Temploma a’ szelíd
Múzsáknak, ott van pitvara a’ fejér
Jótételeknek; ott adott helyt
Calliopédnak ama’ Nagy-ember,
„Ki Nemzetünknek Lantosit és feles
Iróit a’ közfényre kiálltatá.
Gőzburkok űlték szent neveknek
Érdemit a’ buta Léthe’ partján,
„SZÉCHÉNYI’ tsendes virtusa bétöré
Az ólom éjnek százszeres ajtajit,
És Nemzetünk’ kertébe rakta
A’ siket Élizium’ babérit.
„Most látogatják régi Tudósaink,
Vagy elfogadják, hív unokájikat. –
Hozzád is elkísértem őket
A’ kegyes ÉLETADÓ’ szavára.” –
Óh gyáva lantom’ húrja, miért rebegsz?
Óh mért nem onthatsz olly teli hangokat,
A’ millyekenn az Égi Sférák
Hármoniáznak az Isten áldó
Mindennek öblén? Méoni trombiták,
Lezbószi lantok dörgik az emberek
Meggyílkolójit, ’s homlokoknak
Tiszteletére babért kötöznek.
Egy, tartományok’ pestise, milliom
Élőket öl meg; ’s imhol az ő neve
Hérós: Ugyan NÉKED mit adjunk,
Óh te, ki annyi halottat ismét
Életre hoztál? óh TE, ki annyi sok
Élőknek édes gyámola, dísze vagy.
Nagy Gróf! az élők ’s holttak eggyütt
Zengedezik kezeid’ csudáját.
Ní a’ jövendők’, ní az Utóvilág’
Képes piattzát látom az éj alól
Felnyúlni, ’s a’ SZÉCHÉNYI névvel
Hallom az Aeonokat susogni:
Gyémánt kopáttsal, nézd, Uram, a’ komoly
Történeteknek termetes angyalát –
Nézd, nézd, Neved’ roppant betűkkel
Vágja be a’ Krapak’ oldalába.
|