Nékem zőld olajág ’s rózsalevél fedi
Békés homlokomat, ’s Páfusi lantomon
A’ mirtusligetek’ lanyha Zefirjei
Félszunnyadva enyelgenek.
Míg LILLÁNN zokogok, ’s tsonka panasszaim
A’ lágy alkonyodást sírni siettetik:
Szép Kínzóm az alatt kedvese’ karjain
A’ Cythére’ lugassa köztt
Próbálgatja nevem’ messze felejteni;
Én sírok, te pedig zengedező VIRÁG!
A’ zőld Pannoniát ’s Dátzia’ Szűzeit
Új hangokra tanítgatod.
Hallom tárogatód’ tábori hangzatit,
Hallom Pest’ fala köztt és Buda’ szirtjain;
Már a’ Karpatokat verdesik, ’s a’ Tisza’
Síkján messze terűlnek el.
Hallá Élizium’ berkeiben Horátz’
Szent árnyéka Hazám’ Bárdusa’ énekét,
És réz píramisán, mellyet emeltt maga,
Néked fő helyet engede.
Látom lábod alatt a’ letiportt halált –
Ní, mint küzdik az Éj’ rettenetes fija!
Mint tajtékzik atzél ínye, ’s eszén kivűl
Mint ordítja kivertt fogát!
Látá ezt az örök Hír; ’s felemelkedő
Két szárnyára vevé nagy nevedet, VIRÁG!
’S túl a’ tsillagokon Melpomené’ fiát
Istenlé diadalmi hang.
Megvan! Győzödelem! Rajta, Nemes Magyar,
Fűzz számodra babért, ’s tégy örök oszlopot;
És sasszárnyaidonn engem’ is, édesem,
A’ szent Pimpla felé segíts! –
A’ nap ködbe borúl elfogy az Ótzeán,
A’ szirtok’ ’s a’ hegyek’ fellegi bértzei
Elmállott hamuvá válnak; az ősz idő
Mindent fékje után ragad:
Eldülnek Babilon’ tornyai, ’s nem lelik
Gyémánt jármokat a’ büszke tirannusok,
A’ nagy Várakat és kis Birodalmakat
Vastag rosda emészti meg –
Látjátok? vagy erőss rémzetem áltat el?
Látjátok ki van ott’ a’ düledékeken?
Ő az – Melpomené; a’ befaló Chaósz’
Mellyén áll, ’s az ezer veszély’
Porja ’s füstje között a’ zavaron belől
Tsendes fénybe’ ragyog Mennyei homloka,
Megtartó szemeket vét Helikon felé;
’S élnek lantosi, él VIRÁG.
Élnek mindazok is, kik neki Templomot
Szenteltek, ’s kiket a’ lantosok áldanak;
Él a’ Keszthelyi Gróf, és az örök Napok’
Jussán Nagy Neve tündököl.
Jer hát, végy te babért, én olajágakat
Fűzök fel; te vitéz tárogatód’ szavát
Búdítsd, én meg’ ezüst lantomat izgatom:
Zengjük FESTETITSET, jere!