1799-1800 A |
1801/1802 A |
1802-1804/1805 A |
|---|---|---|
Nékem zőld olajág ’s rózsalevél fedi
Békés homlokomat, ’s Páfusi lantomon
A’ mirtusligetek’ lanyha Zefirjei
Félszunnyadva enyelgenek.
Mig Lillán zokogok, ’s tsonka panasszaim
A’ lágy alkonyodást sírni siettetik:
Szép Kínzóm azalatt kedvese’ karjain
A’ Cythére’ lugassa köztt
Probálgatja nevem messze felejteni.
Én sírok; te pedig zengedező Virág!
A’ zőld Pannoniát ’s Dacia’ Szűzeit
Új hangokra tanítgatod.
Hallom tárogatód’ tábori hangzatit,
Hallom Pest fala köztt és Buda szirtjein;
Már a’ Karpatokat verdesik, ’s a’ Tisza
Síkján messze terűlnek el.
Hallá Elizium’ berkeiben Horátz’
Szent árnyéka ezűst húrjaid’ énekét,
És réz Píramisán, mellyet emelt maga,
Néked fő helyet engede.
Látom lábod alatt a’ letiportt halált.
Ní, mint küzdik az Éj’ rettenetes fija!
Mint tajtékzik atzél ínnye, ’s esszén kivűl
Mint ordítja kivertt fogát!
Látá ezt az örök Hír; ’s felemelkedő
Két szárnyára vevé Nagy nevedet, Virág!
’S túl a’ tsillagokon, Melpomene’ fiát
Istenlé diadalmi hang.
Megvan! Győzödelem! Rajta, nemes magyar!
Fűzz számodra babért, ’s tégy örök oszlopot;
És sasszárnyaidon engem’ is édesem
A’ szent Pimpla felé segíts! –
A’ nap ködbe borúl, elfogy az Otzeán,
A’ szirtok ’s a’ hegyek’ fellegi bértzei
Elmállott hamuvá válnak; az Ősz Idő
Mindent fékje után ragad:
Eldűlnek Babylon’ tornyai, ’s nem lelik
Gyémánt jármokat a’ büszke tyrannusok,
A’ nagy várakat és kis bírodalmakat
Vastag rosda emészti meg:
Látjátok? vagy erős rémzetem álltat el?
Látjátok, ki van ott a’ dűledékeken?
Ő az, – Melpomené; a’ befaló Chaosz’
Mellyén áll, ’s az ezer veszély’
Porja ’s füstje között, a’ zavaron belől
Tsendes fénybe’ ragyog mennyei homloka;
Megtartó szemeket vét Helikon felé;
’S élnek lantosi, él Virág.
Élnek mind azok is, kik neki templomot
Szenteltek, ’s kiket a’ lantosok áldanak;
Él a’ Keszthelyi Gróf, és az örök Napok’
Jussán Nagy neve tündököl.
Jer hát, végy te babért, én olajágakat,
Fűzök fel: te vitéz tárogatód’ szavát
Búdítsd, én meg ezüst lantomat izgatom,
Zengjük Festetitset, jere.
| Nékem Zöld olajág ’s rózsalevél fedi
Békés homlokomat, ’s Páfusi lantomon
A’ mirtusligetek’ lannyha Zefirjei
Fél-szúnnyadva enyelgenek.
Míg Lillán Zokogok, ’s tsonka panaszszaim
A’ lágy alkonyodást sírni siettetik:
Szép Kínzóm azalatt kedvese karjain
A’ Cythére’ lugassa köztt
Próbálgatja Nevem’ meszsze felejteni;
Én sírok; te pedig, Zengedező Virág!
A’ zöld Pannoniát ’s Dácia’ Szűzeit
Új hangokra tanítgatod.
Hallom tárogatód’ tábori hangzatit,
Hallom Pest fala köztt és Buda’ szírtjein;
Már a’ Karpatokat verdesik, ’s a’ Tisza’
Sikján meszsze terülnek el.
Hallá Elizium’ berkeiben Horátz’
Szent Árnyékja ezüst húrjaid énekét,
És réz Piramisán, mellyet emelt maga,
Néked fő helyet engede. –
Látom lábod alatt a’ letiportt Halált:
Ni! mint küzdik az Éj’ rettenetes fija,
Mint tajtékzik atzél ínye, ’s eszén kivűl
Mint ordítja kivertt fogát:
Látá ezt az örök Hír, ’s felemelkedő
Két szárnyára vevé nagy nevedet, Virág,
’S túl a’ tsillagokon Melpomené’ fiját
Istenlé diadalmi hang.
Megvan! Győzödelem! Rajta Nemes Magyar,
Fűzz számodra babért ’s tégy örök oszlopot,
És sas szárnyaidon engem is, Édesem,
A’ szent Pimpla felé segíts.
A’ Nap ködbe borúl, elfogy az Otzeán,
A’ szirtok’ ’s a’ hegyek’ fellegi bértzei
Elmállott hamuvá válnak; az ősz Idő
Mindent fékje után ragad:
Eldűlnek Bábilon, tornyai, ’s nem lelik
Gyémánt jármokat a’ büszke tiránnusok,
A’ nagy Várakat és kis birodalmakat
Vastag rozsda emészti meg.
Látjátok? – vagy erős Rémzetem álltat el –
Látjátok? ki van ott a’ düledékeken?
Ő az, Melpomené; a’ befaló Chaos’
Mejjén áll, ’s az ezer Veszély’
Porzó füstje között, gyász zavarékíban,
Tsendes fénybe ragyog mennyei homloka,
Megtartó szemeket vét Helikon felé;
’S élnek lantosi, él Virág.
Élnek mind azok is, kik neki Templomot
Szenteltek, ’s kiket a’ Lantosok áldanak.
Él a’ Keszthelyi Gróf, és az örök Napok’
Jussán nagy Neve tündököl.
Jer hát végy Te babért; én olajágakat
Fűzök fel Te vitéz Tárogatód’ szavát
Búdítsd; Én meg ezüst Lantomat ízgatom,
Zengjük FESTETITSET, jere!
|
Nékem zőld olajág ’s rózsalevél fedi
Békés homlokomat, ’s Páfusi lantomon
A’ mirtusligetek’ lanyha Zefirjei
Félszunnyadva enyelgenek.
Míg LILLÁNN zokogok, ’s tsonka panasszaim
A’ lágy alkonyodást sírni siettetik:
Szép Kínzóm az alatt kedvese’ karjain
A’ Cythére’ lugassa köztt
Próbálgatja nevem’ messze felejteni;
Én sírok, te pedig zengedező VIRÁG!
A’ zőld Pannoniát ’s Dátzia’ Szűzeit
Új hangokra tanítgatod.
Hallom tárogatód’ tábori hangzatit,
Hallom Pest’ fala köztt és Buda’ szirtjain;
Már a’ Karpatokat verdesik, ’s a’ Tisza’
Síkján messze terűlnek el.
Hallá Élizium’ berkeiben Horátz’
Szent árnyéka Hazám’ Bárdusa’ énekét,
És réz píramisán, mellyet emeltt maga,
Néked fő helyet engede.
Látom lábod alatt a’ letiportt halált –
Ní, mint küzdik az Éj’ rettenetes fija!
Mint tajtékzik atzél ínye, ’s eszén kivűl
Mint ordítja kivertt fogát!
Látá ezt az örök Hír; ’s felemelkedő
Két szárnyára vevé nagy nevedet, VIRÁG!
’S túl a’ tsillagokon Melpomené’ fiát
Istenlé diadalmi hang.
Megvan! Győzödelem! Rajta, Nemes Magyar,
Fűzz számodra babért, ’s tégy örök oszlopot;
És sasszárnyaidonn engem’ is, édesem,
A’ szent Pimpla felé segíts! –
A’ nap ködbe borúl elfogy az Ótzeán,
A’ szirtok’ ’s a’ hegyek’ fellegi bértzei
Elmállott hamuvá válnak; az ősz idő
Mindent fékje után ragad:
Eldülnek Babilon’ tornyai, ’s nem lelik
Gyémánt jármokat a’ büszke tirannusok,
A’ nagy Várakat és kis Birodalmakat
Vastag rosda emészti meg –
Látjátok? vagy erőss rémzetem áltat el?
Látjátok ki van ott’ a’ düledékeken?
Ő az – Melpomené; a’ befaló Chaósz’
Mellyén áll, ’s az ezer veszély’
Porja ’s füstje között a’ zavaron belől
Tsendes fénybe’ ragyog Mennyei homloka,
Megtartó szemeket vét Helikon felé;
’S élnek lantosi, él VIRÁG.
Élnek mindazok is, kik neki Templomot
Szenteltek, ’s kiket a’ lantosok áldanak;
Él a’ Keszthelyi Gróf, és az örök Napok’
Jussán Nagy Neve tündököl.
Jer hát, végy te babért, én olajágakat
Fűzök fel; te vitéz tárogatód’ szavát
Búdítsd, én meg’ ezüst lantomat izgatom:
Zengjük FESTETITSET, jere!
|