HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
LILLÁHOZ. – Óda, szoros Jámbusokban.
Én szenvedek, ’s pedig miattad,
Miólta szívem’ el ragadtad,
Édes Kegyetlenem!
El el-halok, mihelyt te jutsz eszembe;
’S így kell talám e’ gyötrelembe
Örökre sínlenem.

Érted borong éltem’ tavaszsza,
Mert nints Nap, a’ melly el-fogyaszsza
A’ rám borúlt ködöt.
Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,
Miólta azzal nem ditsekszik,
Kiben gyönyörködött.

Sír tisztelőd, kétségbe esvén,
Miólta tőled távol esvén
Reménye füstbe szállt;
Hóltt-álom űl zsibbadt ölébe,
’S gyakran ijesztő*
ijesztó Sh., em.
képzetébe
Lilit, Lilit, kiált.

E’ szóra karjaim ki-nyúlnak,
De tsak sovány homályba hullnak:
Nints Lilla, nints öröm!
Már nyugtom’ éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
’S fejem’ Lillán töröm. –

Óh melly keserves annak élni,
Kinek tovább nints mit reméllni,
És még is élni kell!
Él az, de nintsen benne Lélek;
Az én tüdőm is, bátor élek,
Lelketlenűl lehell.

És tán Te, szép szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed virága
Virít, míg én’ halok:
Adná az Ég! Azonn örűlnék,
Könnyemnek azzal el-törűlnék
Felét az Angyalok.

De tán, Lilim, te is kesergesz,
Rabgerlitzém saskézbe hergesz,
’S kéred segédemet:
Hijába már, Kintsem, hijába!
Tsak az Halál’ jégsátorába
Találsz fel engemet.