1800 A |
1800/? A |
1801 B |
1802 B |
1802-1803/1805 B |
|---|---|---|---|---|
(2.)
Én szenvedek! ’s pedig miattad,
Miolta szívem elragadtad,
Édes Kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe;
’S így kell talám e’ gyötrelembe’
Örökre sínlenem.
Érted borong éltem’ tavassza,
Mert nints Nap, a’ melly elfogyassza
A’ rám terűltt ködöt.
Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,
Miolta azzal nem ditsekszik,
Kiben gyönyörködött.
Sír tisztelőd, kétségbe esvén,
Miolta tőled távol esvén,
Reménnye füstbe szállt;
Holt álom űl zsibbadt ölében,
’S gyakrann ijesztő képzetében
Lilit, Lilit kiált.
E’ szóra karjaim kinyúlnak,
De tsak sovány homályba hullnak;
Nints Lilla! nints öröm!
Már nyugtom’ éjjel sem találom,
Mert ott is ébrenn tart az álom,
’S fejem’ Lilin töröm. –
Óh melly keserves annak élni,
Kinek tovább nints mit reméllni,
És mégis élni kell!
Él az, de nintsen benne Lélek:
Az én tüdőm is bátor élek,
Lelketlenűl lehell.
És tán te, Szép Szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed’ virága
Virít, míg én halok.
Adná az Ég! Azonn örűlnék,
Könnyemnek ezzel eltörűlnék
Felét az […]lok.
De tán, Lilim, te is kesergesz,
Rabgerlitzém saskézbe hergesz,
’S kéred segédemet:
Hijába már, Kintsem, hijába!
Tsak az halál’ jégsátorába
Ölelsz meg engemet.
| Én szenvedek – ’s pedig miattad
Miolta szivem el ragadtad
Édes kegyetlenem!
El elhalok mihellyt te jutsz eszembe
’S Igy kell talám ’e gyötrelembe
Örökre sínlenem
Erted fogy eletem tavassza
Mert nints nap a’ melly el fogyassza
A’ rám borúlt ködöt
Sír tisztelőd ha kel ha fekszik
Miolta azzal nem ditsekszik
Kiben gyönyörködött
Sír tisztelőd kétségbe esvén
Miolta tölled távol esvén
Reménye füstbe szállt
Hólt álom űl zsibbadtt ölébe
’S Gyakran ijjesztő kébzetébe
Lilit-Lilit kiált.
| Én szenvedek, ’s pedig miattad,
Miólta szívem’ el ragadtad,
Édes Kegyetlenem!
El el-halok, mihelyt te jutsz eszembe;
’S így kell talám e’ gyötrelembe
Örökre sínlenem.
Érted borong éltem’ tavaszsza,
Mert nints Nap, a’ melly el-fogyaszsza
A’ rám borúlt ködöt.
Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,
Miólta azzal nem ditsekszik,
Kiben gyönyörködött.
Sír tisztelőd, kétségbe esvén,
Miólta tőled távol esvén
Reménye füstbe szállt;
Hóltt-álom űl zsibbadt ölébe,
’S gyakran ijesztő képzetébe
Lilit, Lilit, kiált.
E’ szóra karjaim ki-nyúlnak,
De tsak sovány homályba hullnak:
Nints Lilla, nints öröm!
Már nyugtom’ éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
’S fejem’ Lillán töröm. –
Óh melly keserves annak élni,
Kinek tovább nints mit reméllni,
És még is élni kell!
Él az, de nintsen benne Lélek;
Az én tüdőm is, bátor élek,
Lelketlenűl lehell.
És tán Te, szép szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed virága
Virít, míg én’ halok:
Adná az Ég! Azonn örűlnék,
Könnyemnek azzal el-törűlnék
Felét az Angyalok.
De tán, Lilim, te is kesergesz,
Rabgerlitzém saskézbe hergesz,
’S kéred segédemet:
Hijába már, Kintsem, hijába!
Tsak az Halál’ jégsátorába
Találsz fel engemet.
|
Én szenvedek, ’s pedig miattad,
Miolta szívem’ elragadtad,
Édes Kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe.
’S így kell talán e’ gyötrelembe’
Örökre sínlenem.
Értted borong éltem’ tavassza;
Mert nincs Nap, a’ melly elfogyassza
A’ rám vonúltt ködöt.
Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,
Miolta Azzal nem dicsekszik,
Kiben gyönyörködött.
Sír tisztelőd, kétségbe esvén,
Miolta tőled távol esvén
Reménye füstbe szállt;
Holtt-álom űl zsibbadtt ölében,
’S gyakran ijesztő képzetében
LILIT, LILIT kiált.
E’ szóra karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba húllnak.
Nincs LILLA, nincs öröm!
Már nyugtom’ éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
’S fejem’ LILIN töröm. –
Óh, melly keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit reméllni,
És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüdöm is, bátor élek,
Lelketlenűl lehell.
És tán te, szép Szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed’ virága
Virít, míg én halok. –
Adná az Ég! Azonn örűlnék.
Könnyemnek azzal eltörűlnék
Felét az Angyalok.
De tán, LILIM! te is kesergesz?
Rabgerliczém saskézbe hergesz,
’S kéred segédemet?
Hijába már, Kincsem, hijába!
Csak az Halál’ jégsátorába’
Ölelsz meg engemet.
|
Én szenvedek, ’s pedig miattad,
Miolta szívem’ elragadtad,
Édes Kegyetlenem!
El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe.
’S így kell talán e’ gyötrelembe’
Örökre sínlenem.
Értted borong éltem’ tavassza;
Mert nincs Nap, a’ melly elfogyassza
A’ rám vonúltt ködöt.
Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,
Miolta Azzal nem dicsekszik,
Kiben gyönyörködött.
Sír tisztelőd, kétségbe esvén,
Miolta tőled távol esvén
Reménye füstbe szállt;
Holtt-álom űl zsibbadtt ölében,
’S gyakran ijesztő képzetében
LILIT, LILIT kiált.
E’ szóra karjaim kinyúlnak,
De csak sovány homályba húllnak.
Nincs LILLA, nincs öröm!
Már nyugtom’ éjjel sem találom,
Mert ott is ébren tart az álom,
’S fejem’ LILIN töröm. –
Óh, melly keserves annak élni,
Kinek tovább nincs mit reméllni,
És mégis élni kell!
Él az, de nincsen benne lélek.
Az én tüdöm is, bátor élek,
Lelketlenűl lehell.
És tán te, szép Szememvilága!
Úgy élsz, hogy életed’ virága
Virít, míg én halok. –
Adná az Ég! Azonn örűlnék.
Könnyemnek azzal eltörűlnék
Felét az Angyalok.
De tán, LILIM! te is kesergesz?
Rabgerliczém saskézbe hergesz,
’S kéred segédemet?
Hijába már, Kincsem, hijába!
Csak az Halál’ jégsátorába’
Ölelsz meg engemet.
|