No! ki értünk már valahára
A’ Város unalmi közzül
Hol az én bús Lelkemnek, Klára!
Hidd el minden unalmat szűl.
Itt a’ Liget: hűs árnyékába
Melynek tsak azért hivtalak
Hogy e’ fákkal ezen órába
Téged szembe állittsalak.
Ők tanúim; ök keseredett
Szivem’ siralmit hallották
Ök panaszim, ’s a’ te Nevedet
Gyakorta vissza hangzották
Halgasd óh szép! ha! – mi bús szellö
Suhog a’ gyenge ágokon
Mint reszketnek, nézd! – a’ zöldellő
Levélkék tőle azokon.
Az én Lelkem sohajtásitól
Reszket a’ fáknak levele
Mellyeket itt mélly panaszitól
Lassú zúgással emele –
Nézd! – a’ füvek lutskos harmattya
Nézd, még mostan se száratt fel
Bár a’ forró Nap szárogattya
Mind úntalan hév tüzével
Ezek az én olvadt szivemnek
Vizzé vált párázattyai.
Ezek e’ két ki száradt szemnek
Könytseppé vált harmattyai.
A’ t
obbit
*többit
a’ Virágtőltsérek
Fel szivták a’ múlt Napokban
Hogy a’ Virágok illy kövérek
Ah! nekem az be sokba van!