Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

B. Hová te is illy késő éjtszaka, mikor néktek aludni kellene? mitsoda rettegéssel vonúltak a’ több Társaid amott a’ Zsombok’ tövére?

K. Ártatlan Nemünknek végső púsztúlása elhagyatja vélünk a’ valaha kedves tavakat. – Sok Kótsagot láttál é ott öszvecsoportozni?

B. Sokat, a’ mennyit még soha sem láttam vén létemre. A’ ti Nemetek szaporább mintsem egy két gaz köztt elférhessen.

K. Most láthatnád hát ezt a’ Kótsagok’ szapora nemét, a’ mint mondod, egy alfőldi guba’ hellyén megférhetve.

B. De hogy lehet az? talám sok rossz Doktor ’s Bába van köztetek, vagy a’ hét esztendős háborúba voltt szűkség hullatott el benneteket?

K. Egyik sem. Egyedűl való bajunk a’ mostani Magyar Világ.

B. Hu, hu! Majd el is huhogám magamat.

K. Te nem tudsz ezekben semmit, mivel aluszol, ’s azért nevetsz az én beszédemre. – Nem verte ki szemedből azt a’ mélly álmot a’ puskáknak ropogása, a’ melly hajnalokon ’s estvéken nyughatatlankodtatta ezen rétek’ tsendességét? Úr nem Úr, vadász, kukta, fellajtár, Iró Deák, vetkeztető, agár, visla etc. mind, a’ ki vagy Úr vagy Úri, hétről hétre itt tanyázott a’ Nádasban, ’s ki nem mertünk nézni, olly kedves volt életünk.

B. Bohó! igazán a’ sneffeket lövöldözik, ’s ti féltek – lám pedigh nékem tsak inkább kellett volna tartanom, akkor is békével aludtam az odvas körtvély fába, melly azon akol háta megett van.

K. De Öreg nem a’ húsunkért űldöznek minket, hanem azért az egy két száll tollért, a’ mellyet kárunkra adott a’ vélünk mostohán jól tenni kívánó természet.

B. Igen, mert a’ pávának vagy nékem nem szebb ’s tarkább tollunk van. – Mondd meg tehát, mi az oka, hogy most illy néktek dühödve vadásznak benneteket, a’ mi máskor nem esett?

K. Hogy tudhatnám én azt, a’ ki a’ réttől soha nem is távozom? Egy Kotsag-társunk elevenen elfogattatván, látta, miként fűztek belőle nyalka bokrétákat, millyen dagállyal logott sok üres főkön, éppen mint a’ Tökvirág szál, ’s a’ vólt leg derekabb ember a’ kinek leg hosszabb, ’s leg vastagabb bokrétája vólt.

B. Hú! Hú! Hú!

K. El mondom azt-is mi történt ez előtt harmad nappal. – „Csendes nyári estve vólt, eggy a’ leg szebbek közzűl, apolgató nyugodalom űlt a’ környékenn, csendes halgatás a’ tóban és a’ Tó felett; – csak néha rezzentette azt meg a’ vad kacsák bukkanása, mellyek a’ sás kőzőtt jádzottak, vagy az estvéli szellők tzitzája, mellyről sziszergettek a’ hajlékony Nádszálak; és violák, Árnyékok pedig ingott a’ Tónak szikrázó Márványán a’ sombokok oldalain, a’ Halavány Hóld világánál melly ki kukucsált a’ sás ritkáján. – A’ Harmatos Porcsinba sétálgatott egy Ifiú, és az áldott szegénységgel dudolgatott a’ viz szélénn. – Gondoltam magamban ez-is Kócsat sintér. – Illyen tzéllal eggy rakás liliom mellé vontam magamat, ’s onnan sandaltam elé, mi féle szerzet dudolja azt a’ szép vespertinumot. Hát látok eggy fejér hatzukás, tarka kabátos suhantzot, három szegű kalap a fejébe, pugillaris a’ kezébe, puska a’ vállán. – Mindjárt jutott eszembe si manus vacuas, plenas tamen ceras. Éppen azon tünődék, valahogy ez valami Dákos, és annál fogva nem bokrétázgató ember vólna, ha szintén puskát hordoz-is, mert attól magát-is inkább félni látom; igy tünődék mondom, a’ midőn igy kezdett eleven búslakodással danolni. – „Te ki az én életemet melly másokba szánakozást csinál, nékem magamnak kellemessé ’s Úrivá tészed Édes Nevendék Músám! szállj le a’ Parnassus kies hegyéről vélem kócsagot lövöldözni, mert ma eggy Kócsag többet ér száz sonettnél. – Add vissza Apollónak az ő Parasztos lantját, és kérd helyébe az ő hibázhatatlan ivét, mellyel a’ Te Hazádfiai közzűl valamellyiknél becsülletet érdemeljen: ma midön a’ Kócsag bokréta kedvesebb az Aganippe Partjain termő Babér koszorúnál, melly hajdan a’ Hérósok dissze vólt ’s a’ Világ Naggyait bélyegezte el a’ Halhatatlanságra. – Vajha én mig Apollónak titkait tanúlgattam; mig a’ Músák mennyei énekléseit otromba számmal ki rebegni szerencséltettem, addig az én eggyik Hazámfia Jágerének lettem vólna Tanitványa, ’s eggy Tóbeli Madárnak meg lövésével el érhetném azt a’ szerencsét, mellyet reménylenem sem lehet. „Ti ártatlan lakosi e’ csendes Tónak szelid Kócsagok, adjatok énnékem a’ Ti tollaitokbol eggy eggy szálat; (– szabadság keresni ugy sem mentek) hadd nyerjek én a’ Ti adományotok által annyit, a’ mennyin eggy hét hurú lantotskát vehessek; – nem leszek erántatok háládatlan – eggy Poëta sem szokott lenni háládatlan. – Ki jövök mindenkor még hajnal hasadta előtt, és a’ Ti réteteket hangoztatni fogom – Fillisnek az én Fillisemnek nevével: – ezt cselekszem még akkor-is, mikor a’ le szálló nap e’ Nádasnak csak felső bolyhokra tekinget. – Adjátok meg vér nélkül a’ mit kérek, titeket halhatatlanokká foglak énekelni, és verseimet néktek dedicalom.”

Így énekelgetett ő a’ porcsinba – édesdeden repesett az ő énekére minden rét. Kedves embere lehet az Egeknek, mert alig ment ama róna mellé, melly a’ szigetbe vezet, ’s azonnal eggy tarisznyát talált a’ Haraszton. – Rá vólt kötve eggy pár Kócsag, eggy pár győnyőrű Kócsag, a’ mellyet a’ Kegyetlen vadász talám szerelmes nyájaskodásai között gyilkolt meg. – Óh mint örült ő ennek láttára, hogy a’ más vétkével ő lehet ártatlanúl nyertes. Körül nézte a’ szerencsétleneket, ’s öröme rendkivül való lett vólna, ha az érzékeny szánakozás nem mérsékelte vólna ki rohanását. – Ártatlanok! igy szólla szánakodo mosolygással, be gazdagon nött rajtatok a’ Magyar Patriotismus, e’ két-három fejér szálacskák ragadják tehát ki kedves Hazánkat az Ínség torkából. – Ah eggyügyü szálacskák! – Ti adjátok é meg az el senyvedt Pannoniának elébbi diszét?? – – Ti nállatok nélkül nem lehetne tehát sással fedett kunyhóinkból a’ közhaszonra ki lépni, mint meg dicsőűlt Öseink, kiknek szemre-hányó Porain, mi el fajult Unokák piross sarkú sárga csizmákkal tapodunk. – Tibennetek állanak gyermeki csecsebecsék, az én drága Nemzetemnek virtusai, mellyeket az ellenséges századok-is sérthetetlen bocsátottak által az őszveeskűdt Inségekenn. – Ám úgy légyen! – Készitsétek el nékem azt a’ szerencsét, a’ mellyett alám valamelly szurtos kukta vár az ö Urától, pedig ebbe a’ Táskába egyebet-is vesztett el! Ekkor ki nyitja a’ tarisznyát, hát imé eggy kulats bor, ’s czipóvala benne. A’ Poëta ugrott örömébe, ki rakta véletlen szerencséjét a’ Pásiton, danolgatván egész éjszaka, mig a’ hajnalnak nedves sugáraibé nem kukucsáltak oldalra forditott üress kulatsába. –

B. Hát osztán mikor költ fel, mert én akkor talán aludtam? –

K. Azt nem tudom, nemis vólt gondom reá, elég az hogy ebből észrevettem, hogy a’ Magyaroknak mostani Hazafiúsága az ő Tavaikba a’ mi fejünkön terem! –

B. Értem… Hát engem hallod hogy tettek csuffá vén létemre. – A’ Tarsolyokra varrattak mint a’ bolondot, pedig én a’ félékbe soha nem gyönyörködtem, eggy illy meg alacsonyitás nem férhet olly Nemzethez, mellynek én vagyok eggyik vénje. – A’ Németek Pesten, Budán ’s Posonyba, rám pittyeztették ajakokat, ’s tubákkal abrakolt orraikat fintorgatták látásomra. –

K. De sokakra reá-is illet a’ bagoly czimer, kik éjszaka barangoltak a’ Haza dicsőségére ’s méltóságára, nappal osztán hortyogtak mint Árpád és Lehel, mig Trési nem kérte a’ siklusokat, mellyeknek a’ Vármegyééből kellett ki telni – de tovább vélled nem beszélhetek, mert menni kell. –

B. Hová a’ Tatárba?

K. Boldogabb Országba, hol az emberek nem olly buzgó Hazafiak, hogy a’ miatt rakásra öllyenek bennünket. – Kedves Rétek! Isten hozzátok! – nyugtassátok szerelmeseink el szorott csontjait. – – Aludj szerencsésen édes baglyom!! –

B. Menj! – de ha mit a’ setétbe látok, reménylem boldogabb időket támszt az újj Király, és a’ le ülepedett Hazafiúság!! –

K. Adná a’ Magyarok ISTENE!!!!