1790 A |
1790/1810 A |
1801 B |
1801/1801 után B |
|---|---|---|---|
Hová teis illy késő éjtszaka, mikor néktek alunni kellene? Mitsoda kétségbe esett rettegéssel vonúltak a’ te több Társaid amott a’ tsoportos Nádak közé, a’ Zsombokok tövére?
Kótsag. Ártatlan Nemünknek végső pusztúlása, elhagyatja vélünk e’ valaha kedves Tavakat. Sok Kótsagot láttál é ottann eggybe gyülekezve a’ Zsombokok mellett?
Bagoly. Sokat, a’ mennyit még soha sem láttam, vén létemre.
Kótsag. De gondolnád é, hogy mind azok a’ Kótsagok ott vagynak, valamellyeket Békés, Bihar és Heves Határi tartottak a’ Körös és Berettyó Fakadékibann?
Bagoly. Álmomba sem. – A’ ti Nemetek szaporább, mint sem eggy két Zsombokos gaz köztt elférhessen.
Kótsag. Most láthattad tehát a’ Kótsagoknak azt a’ szapora Nemét a’ mint te mondod, eggy rakásonn eggy alfőldi guba helyénn megférhetve.
Bagoly. De hogy lehet hát az meg? Talám sok rossz Doktor, ’s Bába van köztetek? vagy a Háborúba vólt Szűkség húllatott el benneteket?
Kótsag. Nem találtad el jó Öreg. Eggyik sem okozta. Egyedűl való bajunk a mostani Magyar Világ.
Bagoly. Hö, hö, hö! Majd elis röhögém magamat.
Kótsag. Valóságot beszéllek, véled játszani se kedvem, se üdőm nints. A’ József’ halála a’ Magyaroknak hazafiúsága, a’ Magyarok Hazafiúsága, a’ Kótsagoknak halál.
Bagoly. Hu, hu, hu! Mitis kell még vénségemre hallanom. Hu. hu, hu!
Kótsag. Te talám a’ mostani Magyar Világba semmit sem tudsz, minthogy egész nap tsak alszol, ’s azért nevetsz az én Beszédemre. Nem verte ki szemedből azt a’ mélly álmat a’ Puskák’ ropogása, melly egész Hajnalokonn ’s Estvékenn nyúghatatlankodtatta Körűlbelől ezen Rétek’ tsendességét. Úr, nem Úr, nemes, nemtelen, Vadász, Kúltsár, Kasznár, Gazda, Ispán, Számtartó, Tisztartó, Lokáj, Szakáts, Kukta, Fellajtár, Iró Deák, Patvarista, Cancellista, Concipista, Instructor, Hofmester, Frizőr, Öltöztető Vetkeztető, Agár, Visla, Kopó, mind a’ ki tsak vagy Úr, vagy Úri, hétről hétre itt tanyázott a’ Nádasba. Ki nem mertünk a’ Motsár közűl jönni, olly kedves vólt életünk.
Bagoly. Bohók! Tán azt gondoltátok bizony, hogy az Úri asztalnál kedves Vendégek vagytok, föve vagy sűlve? Hahó Ordas a’ Kutyából nem lessz szalonna! Igazánn a’ Sneffeket lövöldözik ’s ti féltek. Lám, pedig nekem tsak jobban lehetett vólna tartani, akkoris bátrann szúnyokáltam, annak a’ görbe vadkörtvélyfának óldalába, a’ mellyik ott van ni a’ Notárius akla megett.
Kótsag. De, öreg, nem a’ Húsunkért [A szöveg itt megszakad.]
| Hová teis illy késő éjtszaka, mikor néktek alunni kellene? Mitsoda kétségbe esett rettegéssel vonúltak több Társaid amott a’ tsoportos Nádak közt, a’ Zsombok tövére?
Kótsag. Ártatlan Nemünknek végső pusztúlása, elhagyatja vélünk e’ valaha kedves Tavakat. Sok Kótsagot láttál é ottann eggybe gyülekezve a’ Zsombok mellett?
Bagoly. Sokat, a’ mennyit még soha sem láttam, vén létemre.
Kótsag. De gondolnád é, hogy mind azok a’ Kótsagok ott vagynak, valamellyeket a’ Békés, Bihar és Heves Határi tartottak a’ Körös és Berettyó Fakadékibann?
Bagoly. Álmomba sem. – A’ ti Nemetek szaporább, mint sem eggy két Zsombokos gaz köztt elférhessen.
Kótsag. Most láthattad tehát a’ Kótsagoknak azt a’ szapora Nemét a’ mint te mondod, eggy rakásonn eggy alfőldi gulya helyénn megférhetve.
Bagoly. De hogy lehet hát az meg? Talám sok rossz Doktor, ’s Bába van köztetek? vagy a Háborúba vólt Szűkség húllatott el benneteket?
Kótsag. Nem találtad el jó Öreg. Eggyik sem okozta. Egyedűl való bajunk a mostani Magyar Világ.
Bagoly. Hö, hö, hö! Majd elis röhögém magamat.
Kótsag. Valóságot beszéllek, véled játszani se kedvem, se üdőm nints. A’ József’ halála a’ Magyaroknak hazafiúsága, a’ Magyarok Hazafiúsága, a’ Kótsagoknak halál.
Bagoly. Hu, hu, hu! Mitis kell még vénségemre hallanom. Hu. hu, hu!
Kótsag. Te talám a’ mostani Magyar Világba semmit sem tudsz, minthogy egész nap tsak alszol, ’s azért nevetsz az én Beszédemre. Nem verte ki szemedből azt a’ mélly álmat a’ Puskák’ ropogása, melly egész Hajnalokonn ’s Estvékenn nyúghatatlankodtatta Körűlbelől ezen Rétek’ tsendességét. Úr, nem Úr, nemes, nemtelen, Vadász, Kúltsár, Kasznár, Ispán, Gazda, Számtartó, Tisztartó, Lokáj, Szakáts, Kukta, Fellajtár, Iró Deák, Patvarista, Cancellista, Concipista, Instructor, Hofmester, Frizőr, Öltöztető Vetkeztető, Visla, Kopó, mind a’ ki tsak Úr, vagy Úri, hétről hétre itt tanyázott a’ Nádasba. Ki nem mertünk a’ Motsár közűl jönni, olly kedves vólt életünk.
Bagoly. Bohók! Tán azt gondoltátok bizony, hogy az Úri asztalnál kedves Vendégek vagytok, föve vagy sűlve? Hohó Ordas a’ Kutyából nem lessz szalonna! Igazánn a’ Sneffeket lövöldözik ’s ti féltek. Lám, pedig nekem tsak jobban lehetett vólna tartanom, akkoris bátrann szúnyokáltam, annak a’ görbe vadkörtvélyfának óldalába, a’ mellyik ott van ni a’ Notárius akla megett.
Kótsag. De, öreg, nem a’ Húsunkért űldöztek minket, mint a’ Sneffeket, hanem egyedűl azért az egy-két szál tollért, a’ melyet kárunkra adott a’ mostohánn jól tenni kivánó Természet.
Bagoly. Perse! – Mert a’ Pávának vagy nekem nem szebb, tarkább ’s figurásabb tollunk van; még is sem a’ Pávát, sem engemet, nem bántott érte az ördögök szép annyais.
Kótsag. De valami nem tudom mi különös jóval kell birni ennek a’ mi tollunknak, melyet mi ártatlanúl, minden büszkeség nélkűl viselünk, a’ több madár társaink között. Ők pedig kevélységre, és haszontalan fitogatásra hordozzák kalpagjokon, a’ mint egy kótsag beszéllette tegnapi gyűlésünkbenn, a’ ki elevenen elfogattatvánn, látta miként fűznek belőlle nyalka bokrétákat, milyen dagályal lóggott sok üress főkönn, éppenn mint az éretlen tökötskénn, az ő elszáradott, de még le nem húllott virág szála, ’s a’ vólt a’ leg derekabb ember, a’ kinek leghosszabb ’s legvastagabb bokrétája vólt.
Bagoly. Per consequens nagyonn sokann el kellett vesznetek e’ nagy Úri fávor miatt.
Kótsag. Húllottak szerteszélyel a’ legszebb Kótsagok, nem vólt sem időre, sem nemre, se termetre semmi tekintet, a’ legelső repűlésre minden felől omlottak a’ golyóbisok a’ vigyázatlan Kótsagra, egész Nemes familia is reá lőtt, s’ ő halva szállott le a’ nedves gyepre, melyet vérivel pirossitott, kit nyugtató fészkénn kaptak még szerelmes párjával, ’s mig egymástól bútsúzni készűltek, kegyetlenűl tekerték ki nyakokból a’ halálozó nyögést; kit haza tértekbenn lőttek szivenn, párája fenn maradt a’ levegőbenn, a’ mag leesett magával a’ földre, melyet még bokrétátlan kitsinyeinek hozott messzünnen a’ szántó földről, mely túl fekszik a nádasokonn, mindenfelé hevertek a széjjelszort tollak, a megaludt vér ikrák, a feldúlt fészkek, a’ fejetlen nyakak, az éhel eldöglött kitsinyek mezitelenen, megmerevedve a’ fészkekenn kivűl, irtózva néztem ki szomorú fészkemből a’ környékre ’s mikor láttam mint hempelygeti a dúlás szomorú jeleit a’ felgázolt motsár; mikor láttam a’ nádak véres szálait; mikor a’ puska roppanás, a’ döglő nyögés, a’ megütött föld, és a’ kegyetlen örvendő vivátozás, megtsapták füleimet, rettentő hökkenéssel ugrottam vissza belé.
Bagoly. Süvőltető irtózást lázzaszt bennem mély inségetek, almánnyi könnyeket hempelygettetz ki elmeredt szemeimből. – De meg tudnád e mondani belsőbb okát annak, hogy most igy nektek dühödve vadásznak benneteket, a’ mi máskor nem esett?
Kótsag. Mi módonn tudhatnám én, a’ ki a’ réttől nem is távozok; hanem a’ mint vettem észre hallásból, gyanithatom belőlle a’ dolognak hogy létét. – Elmondom, mi történt ez előtt harmad nappal. – Csendes Nyári estvevólt, egy a legszebbek közzűl. Apolgató nyúgodalom űlt Ványának környékénn, szelid halgatás a’ tóbann, és a’ tó felett. Tsak néha rezzentette azt meg a’ vad katsák bukkanása, melyek a’ sás közt jádzodtak, vagy az estveli szellők tzitzája, melytől sziszergettek a’ hajlékon nád szálak és iboják; árnyékok pedig ingott a’ Tónak szikrádzó Márvánnyánn, és a’ zsombókok óldalain, a’ szelid Hóld halavány Világánál, mely lekukutsált a’ sás ritkájánn. A’ harmatos portsinba sétálgatott magánosann egy Ifjú ember, és az áldott szegénységgel dúdolgatott a’ Tó szélénn. Éltem mindjárt a’ gyanú perrel, ’s gondoltam magamba: ez is Kótsag Sintér. Ilyen tzéllal egy rakás Liliom mellé vontam magamat, ’s onnan sandaltam miféle szerzet dúdolja azt a’ szép Vespertinumot. Hát látok egy vékony nadrágos, fehér hatzukás, tarka kabátos suhantzot, háromszegű kalap a’ fejébe, a’ kezébenn Pugillaris, puska a’ vállánn. Mindjárt eszembe jutott, a’ mit Ifjontann egy oskola udvaránn a’ por közt tengvénn hallottam, hogy: „Si manus vacuas plenas tamen ceras.” Éppenn azonn tűnődtem vala, hogy az következésképpen valami Deákos, és annál fogva nem bokrétázgató ember vólna, ha szinte puskát hord is a’ vállán, mert attól magát is inkább félni látom: éppen ezenn gondolkozám vala mondom, mikor igy kezdett eleven búslakodással danólni: „Te! ki az én életemet, mely másokbann szánakozást tsinál, nékem magamnak boldoggá, ’s Úrivá teszed, édes nevendék Músám! Szálj le a’ Parnassus kies hegyeiről velem Kótsagokat lövőldözni, mert ma egy Kótsag toll szál többet ér egy Sonetnél. Add vissza Apollónak az ő Parasztos lantját, és kérd helyébe az ő hibázhatatlan kéz ivét; lőjj vele a’ Te tisztelődnek egy Kótsagot, hogy azzal az ő fő hazafiai közzűl valamelyiknél betsűlletet érdemeljen ma, mikor a’ Kótsag bokréta kedvesebb az Aganippae partján termett Babér koszorúnál, mely hajdan Herós homlokok disze vólt, ’s a’ Világ naggyait bejjegezte el a’ halhatatlanságra. Vajha én mig a’ Hélikon édes titkait tanúlgattam, a’ nyájas músák mennyei éneklését otromba számmal kirebegni szerentséltettem: addig az énreám és az én Inyemre finnyásan tekintő gazdag hazafia vadásszának lettem vólna tanitványa, ’s egy tóbeli madár meglövésével most elnyerhetném azt az élesztő kegyelmet, melyet most reménylenem nem lehet. Ti ártatlan lakosi a’ tsendes Tónak! szelid Kótsagok! adjatok nékem őnként a’ ti tollatokból egy-egy szálat, Ti szabadság keresni úgy sem mentek, hadd nyerjek én a’ Ti őnként való adományotok által valamely gazdag Hazámfiától annyit, a’ min egy kéthúrú lantotskát vehessek; nem leszek háládatlan erántatok: egy Poëta sem szokott lenni háládatlan. Ki-jövök minden reggel még a’ hajnal hasadtakor, és a’ Ti réteteket zengedeztetni fogom Phillisnek, az én kedves Phillisemnek nevével. Ezt tselekszem mind akkor is, midön a’ szálló nap e’ nyúlánk nádaknak tsak felső bojhokra tekinget. Adjátok meg nekem vér nélkűl a’ mit kérek; titeket halhatatlanokká foglak énekelni, és az én verseimet néktek dedicalom.” – Igy énekelgetett ő magábann a’ portsinba a’ tó szélinn, édesdeden repesett az ő énekére minden rét. Kedves embere lehet ő az Egeknek; mert alig ment ama keskeny Róna mellé, mely a’ szigetbe vezet, ’s azonnal egy vadász tarisznyát talált a’ haraszton, rá vólt kötve egy pár Kótsag – egy pár gyönyörű Kótsag, – melyet a’ kegyetlen vadász talám szerelmes nyájaskodások közt gyilkolt meg. O mint örűlt ő ennek láttára, hogy a’ más vétkével ő lehet ártatlanúl nyertes, körűl nézte újra meg újra a’ szerentsétleneket. Öröme rend kivűl való lett vólna, ha az érzékeny szánakozás nem mérsékelte volna kirohanását. – Ártatlanok! igy szóllamosojgó szánakozással! be gazdagon nőtt rajtatok a’ Magyar Patriotismus. E’ két három fehér szálak ragadják ki tehát az én kedves hazámat az inség torkából? Ah egyűgyű szálatskák! Ti adjátok e meg az elsenvedt Pannóniának az előbbi diszét? Ti nállatok nélkűl nem lehet e tehát Sással fedett kunyhóinkból a’ köz jóra kilépni, mint hajdann ami megditsőűlt eleink, kiknek szemre hányó porainn mi elfajúlt unokák piross sarkú sárga tsizmákkal tapodunk? Ti bennetek állanak gyermeki tsetsebetsék! az én Nemes Nemzetemnek fénylő Virtusai, melyeket e’ kegyetlen Századok is sérthetetlen eresztettek által az öszveesküdt inségekenn? Ám úgy legyen! Készittsétek el nekem azt a’ szerentsét, a’ melyet talám valamelyik szurtos kukta várt vólna általatok az ő kevély Ura előtt; ’s pedig veletek egy táskábann egyebet is vesztett el. Ekkor kinyitja a’ vadász tarisznyát, ’s ime egy kulatsborotska egy darab sűltel ’s fehér tzipóvalvala benne. A’ Poëta ugrott örömébenn, leűlt a’ portsinba, kirakta véletlen szerentséjét a’ gyepre. A’ Hóld vigasztalva mosolygott le az ő kulattsára; ’s ő megelégedve nyúlt el a’ lágy pásiton, danólgatvánn örömmel egész éjtzaka, mig a’ hajnal nedves súgáraibé nem kukutsáltak óldalra forditott üress kulattsába.
Bagoly. Hát osztán mikor kőlt fel, mert én akkor már talán el is aludtam?
Kótsag. Azutánn nem tudom, nem is vólt bizony nekem gondom rá. Ezt is azért beszéllem mert ebből észrevettem, hogy a’ Magyarok mostani Magyarsága az ő Tavaikba a’ mi fejünkön terem.
Bagoly. Értem. – Hát engem hallod e hogy tettek tsúffá? A’ tarisznyájokra varrattak mint a’ bolondot, pedig én soha áfféle gyermekségekbenn éppen nem gyönyörködtem. Ez a’ meggyaláztatás nem férhet egy ilyen nemes néphez, mint a’ milyennek én vagyok edgyik vénnye. A’ Németek Pesten, Budán, Posonybann’s Bétsbe is rám pittyeztették szép ajjakokat, ’s tubákkal abrakolt óraikat fintorgatták látásomra.
Kótsag. De sokakra is helyesenn reá illett a’ Bagoly tzimer, kik éjtzaka szüntelen barangoltak a’ Haza ditsősségére, és a’ Magyar nép méltóságára: nappal osztán hortyogtak mint Árpád, és Lehel, míg Thrési nem kérte a’ Siklusokat, melyeknek a’ Vármegyéjéből kellett kitelni. – De tovább veled nem beszélhetek, mert menni kell.
Bagoly. Hová a’ Tatárba?
Kótsag. Boldogabb országra, hol az emberek nem oly buzgó Hazafiak, hogy a’ miatt rakásra öljenek bennünket. Kedves Rétek! Isten hozzátok! Nyugtassátok békével szerelmeseink elszáradott tsontjait. Aludj szerentsével édes Bagolyom, eddig talán tsak én reám várakoznak.
Bagoly. Menj! De ha mit én a’ setétbe látok, reménylem, talán boldogabb időket támaszt az új Király, és a’ leülepedett Hazafiúság.
Kótsag. Adná a’ Magyarok Istene!
|
B. Hová te is illy késő éjtszaka, mikor néktek aludni kellene? mitsoda rettegéssel vonúltak a’ több Társaid amott a’ Zsombok’ tövére?
K. Ártatlan Nemünknek végső púsztúlása elhagyatja vélünk e’ valaha kedves tavakat. – Sok Kótsagot láttál é ott öszvetsoportozva?
B. Sokat, a’ mennyit még soha sem láttam vén létemre. A’ ti Nemetek szaporább mintsem egy két gaz köztt elférhessen.
K. Most láthatnád hát ezt a’ Kótsagok’ szapora nemét, a’ mint mondod, egy alfőldi guba’ hellyén megférhetve.
B. De hogyhogy lehet az? talám sok rossz Doktor ’s Bába van köztetek, vagy a’ hét esztendős háborúba voltt szűkség hullatott el benneteket?
K. Egyik sem. Egyedűl való bajunk a’ mostani Magyar Világ.
B. Hu, hu! Majd el is huhogám magamat.
K. Te nem tudsz ezekben semmit is, mivel aluszol, ’s azért nevetsz az én beszédemre. – Nem verte ki szemedből azt a’ mélly álmot a’ puskáknak ropogása, a’ melly egész hajnalokon ’s estvéken nyughatatlankodtatta ezen rétek’ tsendességét? Úr nem Úr, vadász, kukta, fellajtár, Iró Deák, vetkeztető, agár, visla etc. mind, mind a’ ki vagy Úr vagy Úri, hétről hétre itt tanyázott a’ Nádasban, ’s ki nem mertünk nézni, olly kedves volt életünk.
B. Bohó! igazán a’ sneffeket lövöldözik, ’s ti féltek. Lám pedig nékem tsak inkább kellett volna tartanom, akkor is békével aludtam az odvas körtvély fába, melly azon akol háta megett van.
K. De Öreg nem a’ húsunkért űldöznek minket, hanem azért az egy két száll tollért, a’ mellyet kárunkra adott a’ vélünk mostohán jól tenni kívánó természet.
B. Igen, mert a’ pávának vagy nékem nem szebb ’s tarkább tollunk van. – Mondd meg tehát, mi az oka, hogy most illy néktek dühödve vadásznak benneteket, a’ mi máskor nem történt?
K. Hogy tudhatnám én azt eléggé, a’ ki a’ réttől soha nem is távozom? Egy Kotsag-társunk elevenen elfogattatván, látta, miként fűztek belőle nyalka bokrétákat, millyen dagállyal [A szöveg itt megszakad.]
|
B. Hová te is illy késő éjtszaka, mikor néktek aludni kellene? mitsoda rettegéssel vonúltak a’ több Társaid amott a’ Zsombok’ tövére?
K. Ártatlan Nemünknek végső púsztúlása elhagyatja vélünk a’ valaha kedves tavakat. – Sok Kótsagot láttál é ott öszvecsoportozni?
B. Sokat, a’ mennyit még soha sem láttam vén létemre. A’ ti Nemetek szaporább mintsem egy két gaz köztt elférhessen.
K. Most láthatnád hát ezt a’ Kótsagok’ szapora nemét, a’ mint mondod, egy alfőldi guba’ hellyén megférhetve.
B. De hogy lehet az? talám sok rossz Doktor ’s Bába van köztetek, vagy a’ hét esztendős háborúba voltt szűkség hullatott el benneteket?
K. Egyik sem. Egyedűl való bajunk a’ mostani Magyar Világ.
B. Hu, hu! Majd el is huhogám magamat.
K. Te nem tudsz ezekben semmit, mivel aluszol, ’s azért nevetsz az én beszédemre. – Nem verte ki szemedből azt a’ mélly álmot a’ puskáknak ropogása, a’ melly hajnalokon ’s estvéken nyughatatlankodtatta ezen rétek’ tsendességét? Úr nem Úr, vadász, kukta, fellajtár, Iró Deák, vetkeztető, agár, visla etc. mind, a’ ki vagy Úr vagy Úri, hétről hétre itt tanyázott a’ Nádasban, ’s ki nem mertünk nézni, olly kedves volt életünk.
B. Bohó! igazán a’ sneffeket lövöldözik, ’s ti féltek – lám pedigh nékem tsak inkább kellett volna tartanom, akkor is békével aludtam az odvas körtvély fába, melly azon akol háta megett van.
K. De Öreg nem a’ húsunkért űldöznek minket, hanem azért az egy két száll tollért, a’ mellyet kárunkra adott a’ vélünk mostohán jól tenni kívánó természet.
B. Igen, mert a’ pávának vagy nékem nem szebb ’s tarkább tollunk van. – Mondd meg tehát, mi az oka, hogy most illy néktek dühödve vadásznak benneteket, a’ mi máskor nem esett?
K. Hogy tudhatnám én azt, a’ ki a’ réttől soha nem is távozom? Egy Kotsag-társunk elevenen elfogattatván, látta, miként fűztek belőle nyalka bokrétákat, millyen dagállyal logott sok üres főkön, éppen mint a’ Tökvirág szál, ’s a’ vólt leg derekabb ember a’ kinek leg hosszabb, ’s leg vastagabb bokrétája vólt.
B. Hú! Hú! Hú!
K. El mondom azt-is mi történt ez előtt harmad nappal. – „Csendes nyári estve vólt, eggy a’ leg szebbek közzűl, apolgató nyugodalom űlt a’ környékenn, csendes halgatás a’ tóban és a’ Tó felett; – csak néha rezzentette azt meg a’ vad kacsák bukkanása, mellyek a’ sás kőzőtt jádzottak, vagy az estvéli szellők tzitzája, mellyről sziszergettek a’ hajlékony Nádszálak; és violák, Árnyékok pedig ingott a’ Tónak szikrázó Márványán a’ sombokok oldalain, a’ Halavány Hóld világánál melly ki kukucsált a’ sás ritkáján. – A’ Harmatos Porcsinba sétálgatott egy Ifiú, és az áldott szegénységgel dudolgatott a’ viz szélénn. – Gondoltam magamban ez-is Kócsat sintér. – Illyen tzéllal eggy rakás liliom mellé vontam magamat, ’s onnan sandaltam elé, mi féle szerzet dudolja azt a’ szép vespertinumot. Hát látok eggy fejér hatzukás, tarka kabátos suhantzot, három szegű kalap a fejébe, pugillaris a’ kezébe, puska a’ vállán. – Mindjárt jutott eszembe si manus vacuas, plenas tamen ceras. Éppen azon tünődék, valahogy ez valami Dákos, és annál fogva nem bokrétázgató ember vólna, ha szintén puskát hordoz-is, mert attól magát-is inkább félni látom; igy tünődék mondom, a’ midőn igy kezdett eleven búslakodással danolni. – „Te ki az én életemet melly másokba szánakozást csinál, nékem magamnak kellemessé ’s Úrivá tészed Édes Nevendék Músám! szállj le a’ Parnassus kies hegyéről vélem kócsagot lövöldözni, mert ma eggy Kócsag többet ér száz sonettnél. – Add vissza Apollónak az ő Parasztos lantját, és kérd helyébe az ő hibázhatatlan ivét, mellyel a’ Te Hazádfiai közzűl valamellyiknél becsülletet érdemeljen: ma midön a’ Kócsag bokréta kedvesebb az Aganippe Partjain termő Babér koszorúnál, melly hajdan a’ Hérósok dissze vólt ’s a’ Világ Naggyait bélyegezte el a’ Halhatatlanságra. – Vajha én mig Apollónak titkait tanúlgattam; mig a’ Músák mennyei énekléseit otromba számmal ki rebegni szerencséltettem, addig az én eggyik Hazámfia Jágerének lettem vólna Tanitványa, ’s eggy Tóbeli Madárnak meg lövésével el érhetném azt a’ szerencsét, mellyet reménylenem sem lehet. „Ti ártatlan lakosi e’ csendes Tónak szelid Kócsagok, adjatok énnékem a’ Ti tollaitokbol eggy eggy szálat; (– szabadság keresni ugy sem mentek) hadd nyerjek én a’ Ti adományotok által annyit, a’ mennyin eggy hét hurú lantotskát vehessek; – nem leszek erántatok háládatlan – eggy Poëta sem szokott lenni háládatlan. – Ki jövök mindenkor még hajnal hasadta előtt, és a’ Ti réteteket hangoztatni fogom – Fillisnek az én Fillisemnek nevével: – ezt cselekszem még akkor-is, mikor a’ le szálló nap e’ Nádasnak csak felső bolyhokra tekinget. – Adjátok meg vér nélkül a’ mit kérek, titeket halhatatlanokká foglak énekelni, és verseimet néktek dedicalom.”
Így énekelgetett ő a’ porcsinba – édesdeden repesett az ő énekére minden rét. Kedves embere lehet az Egeknek, mert alig ment ama róna mellé, melly a’ szigetbe vezet, ’s azonnal eggy tarisznyát talált a’ Haraszton. – Rá vólt kötve eggy pár Kócsag, eggy pár győnyőrű Kócsag, a’ mellyet a’ Kegyetlen vadász talám szerelmes nyájaskodásai között gyilkolt meg. – Óh mint örült ő ennek láttára, hogy a’ más vétkével ő lehet ártatlanúl nyertes. Körül nézte a’ szerencsétleneket, ’s öröme rendkivül való lett vólna, ha az érzékeny szánakozás nem mérsékelte vólna ki rohanását. – Ártatlanok! igy szólla szánakodo mosolygással, be gazdagon nött rajtatok a’ Magyar Patriotismus, e’ két-három fejér szálacskák ragadják tehát ki kedves Hazánkat az Ínség torkából. – Ah eggyügyü szálacskák! – Ti adjátok é meg az el senyvedt Pannoniának elébbi diszét?? – – Ti nállatok nélkül nem lehetne tehát sással fedett kunyhóinkból a’ közhaszonra ki lépni, mint meg dicsőűlt Öseink, kiknek szemre-hányó Porain, mi el fajult Unokák piross sarkú sárga csizmákkal tapodunk. – Tibennetek állanak gyermeki csecsebecsék, az én drága Nemzetemnek virtusai, mellyeket az ellenséges századok-is sérthetetlen bocsátottak által az őszveeskűdt Inségekenn. – Ám úgy légyen! – Készitsétek el nékem azt a’ szerencsét, a’ mellyett alám valamelly szurtos kukta vár az ö Urától, pedig ebbe a’ Táskába egyebet-is vesztett el! Ekkor ki nyitja a’ tarisznyát, hát imé eggy kulats bor, ’s czipóvala benne. A’ Poëta ugrott örömébe, ki rakta véletlen szerencséjét a’ Pásiton, danolgatván egész éjszaka, mig a’ hajnalnak nedves sugáraibé nem kukucsáltak oldalra forditott üress kulatsába. –
B. Hát osztán mikor költ fel, mert én akkor talán aludtam? –
K. Azt nem tudom, nemis vólt gondom reá, elég az hogy ebből észrevettem, hogy a’ Magyaroknak mostani Hazafiúsága az ő Tavaikba a’ mi fejünkön terem! –
B. Értem… Hát engem hallod hogy tettek csuffá vén létemre. – A’ Tarsolyokra varrattak mint a’ bolondot, pedig én a’ félékbe soha nem gyönyörködtem, eggy illy meg alacsonyitás nem férhet olly Nemzethez, mellynek én vagyok eggyik vénje. – A’ Németek Pesten, Budán ’s Posonyba, rám pittyeztették ajakokat, ’s tubákkal abrakolt orraikat fintorgatták látásomra. –
K. De sokakra reá-is illet a’ bagoly czimer, kik éjszaka barangoltak a’ Haza dicsőségére ’s méltóságára, nappal osztán hortyogtak mint Árpád és Lehel, mig Trési nem kérte a’ siklusokat, mellyeknek a’ Vármegyééből kellett ki telni – de tovább vélled nem beszélhetek, mert menni kell. –
B. Hová a’ Tatárba?
K. Boldogabb Országba, hol az emberek nem olly buzgó Hazafiak, hogy a’ miatt rakásra öllyenek bennünket. – Kedves Rétek! Isten hozzátok! – nyugtassátok szerelmeseink el szorott csontjait. – – Aludj szerencsésen édes baglyom!! –
B. Menj! – de ha mit a’ setétbe látok, reménylem boldogabb időket támszt az újj Király, és a’ le ülepedett Hazafiúság!! –
K. Adná a’ Magyarok ISTENE!!!!
|