Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

^*Hová teis illy késő éjtszaka, mikor néktek alunni kellene? Mitsoda kétségbe esett rettegéssel vonúltak a’ te több Társaid amott a’ tsoportos Nádak közé, a’ Zsombokok tövére?

Kótsag. Ártatlan Nemünknek végső pusztúlása, elhagyatja vélünk e’ valaha kedves Tavakat.^* Sok Kótsagot láttál é ottann eggybe gyülekezve a’ Zsombokok mellett?

Bagoly. Sokat, a’ mennyit még soha sem láttam, vén létemre.

Kótsag. De gondolnád é, hogy mind azok a’ Kótsagok ott vagynak, valamellyeket Békés,^* Bihar és Heves Határi tartottak a’ Körös és Berettyó Fakadékibann?

Bagoly. Álmomba sem. – A’ ti Nemetek szaporább, mint sem eggy két Zsombokos gaz köztt elférhessen.

Kótsag. Most láthattad tehát a’ Kótsagoknak azt a’ szapora Nemét a’ mint te mondod,^* eggy rakásonn eggy alfőldi guba helyénn megférhetve.

Bagoly. De hogy lehet hát az meg? Talám sok rossz Doktor, ’s Bába van köztetek? vagy a Háborúba vólt Szűkség húllatott el benneteket?

Kótsag. Nem találtad el jó Öreg. Eggyik sem okozta. Egyedűl való bajunk a mostani Magyar Világ.

Bagoly. Hö, hö, hö! Majd elis röhögém^* magamat.

Kótsag. Valóságot beszéllek, véled játszani se kedvem, se üdőm nints. A’ József’^* halála a’ Magyaroknak hazafiúsága, a’ Magyarok Hazafiúsága, a’ Kótsagoknak halál.

Bagoly. Hu, hu, hu! Mitis kell még vénségemre hallanom. Hu. hu, hu!

Kótsag. Te talám a’ mostani Magyar Világba semmit sem tudsz, minthogy egész nap tsak alszol, ’s azért nevetsz az én Beszédemre. Nem verte ki szemedből azt a’ mélly álmat a’ Puskák’ ropogása, melly egész Hajnalokonn ’s Estvékenn nyúghatatlankodtatta Körűlbelől^* ezen Rétek’ tsendességét. Úr, nem Úr, nemes, nemtelen, Vadász, Kúltsár, Kasznár, Gazda, Ispán, Számtartó, Tisztartó, Lokáj, Szakáts,^* Kukta, Fellajtár, Iró Deák, Patvarista, Cancellista, Concipista, Instructor, Hofmester, Frizőr,^* Öltöztető Vetkeztető,^* Agár, Visla, Kopó, mind a’ ki tsak vagy Úr, vagy Úri, hétről hétre itt tanyázott a’ Nádasba. Ki nem mertünk a’ Motsár közűl jönni, olly kedves vólt életünk.

Bagoly. Bohók! Tán azt gondoltátok bizony, hogy az Úri asztalnál kedves Vendégek vagytok, föve vagy sűlve? Hahó Ordas a’ Kutyából nem lessz szalonna! Igazánn a’ Sneffeket lövöldözik ’s ti féltek. Lám, pedig nekem tsak jobban lehetett vólna tartani, akkoris bátrann szúnyokáltam, annak a’ görbe^* vadkörtvélyfának óldalába, a’ mellyik ott van ni a’ Notárius akla megett.

Kótsag. De, öreg, nem a’ Húsunkért [A szöveg itt megszakad.]

^*Repdess velem, kis Méhetske! e’ kitarkázott szép Rétenn eggy fűszárról, más fűszárra, eggy virágról a’ másikra, mert az áldott Tavasz elmulik, a’ füvek meghalnak, és a’ Virágok tsak durva^* Kórót hagynak magok után.

Méh. Víg a’ Tavasz, víggá tesz mindent. Az ő elevenítő^* súgárai új életre támasztják fel az élő állatokat:^* ’s felserkentik a’ Munkára. A’ szerelmes Tavasz eljő Napkeletről tsetsemő Etéziák vonják Kökörtsín Hintaját,^* még távolról mosolyog a’ szomorú földszínére, int a’ Jégnek, és az felszedvén a’ Vizekről a’ Patakokról durva lántzait elájúlva^* meg is roppan, mint a’ hideg kígyó a’ Kolkisi ígéző ének Hangjára a’ tövisek^* köztt: rá lehell a’ Fagyra, és az Viasszá válik, rá^* tekínt a’ Halmokra, ’s pillantása e’ völgyre^* lekergeti az omló^* Havakat. Leszáll^* piros Kotsijából, bársony Palástyát hosszann elteríti,^* eggy közönséges Tsókót ád a’ fagyos^* Természetnek, lágy karjaival forró kebelével édes ölelgetései között felmelengeti azt, szerelmet lehell beléje,^* és termékennyé teszi annak méhét. A’ nyálkás Göröngy Tojásából kifeslik^* a’ szép Nártzis, és a’ szűlő Anyafából kibúvik a’ szopós Baratzk,^* bársonypólákba fűzték őtet az Apolgató Zefirusok, ’s nectárral kenegették gyenge^* száját a’ mennyei Harmatok. A’ nyájas Szellők^* lágy Karjainn kiemelkedik a’^* Partoldalból a’ büszke Liliom, leveti szűz Homlokáról durva^* fátyolát, ’s maga pompájába áll ki kartsú száránn, mint a’ Jerusálem Leányi közűl eggy a’ ki szebb^* vólt minden Társai felett és kedvesebb a’ Salamon Ágyasházában, nyakonn kapják a’ Szerelmeskedő Zefirek, lehajlik alattok a’ Tófelé, meglátja a’ ráraggatott Tsókokat a’^* tiszta Vizekbenn, és elmosolyodik rajta.^*

Pillangó. Szép a’ Tavasz, és talám tsak ez a’ Szép. Jer tehát, kis Méhetske, járjuk fel a’ Réteket, most mikor körűlöttünk^* minden Élők mozgásba vagynak. Nézd az én tarka Társaimat a’ bokrok között mint játszanak. A’ fűrge Szütskék^* mint kergetik eggymást a’ harasztonn: eggyik lebukkan a’ kórók közé hogy társát megszedhesse: másik felpattann a’ pézsmaszárra, körűl nézi a’ vidéket^* mint eggy őr a’ Temesvár^* Tornyainn, eggyet szisszent ’s a’ száraz Kökényre rugja magát. A’ fekete^* Ptrütsök zőld ketskerágóra^* lopódik fel téli Lyuka felett, tiszta^* harmattal megelégedvén tsörgeti vig dalját a’ vidékenn. Még a’ túnya Tsigabiga is tekergős héjjából kibúvik felmász a’ Pipats tetejére, kimereszti a’ verő^* fényre mázgás szarvait, ’s a’ tavaszló mezőre hidegvérrel bámészkodik.

Méh. Oh beh arany idő! Beh szép Tavaszi Nap ez:^* eggy a’ legszebb tavaszi Napok közül! Oh be jó Valami az, a’ ki ezt elő^* hozza a’ kedvetlen Tél utánn, a’ kinek mi semmi tzifra nevet nem adhattunk, de belső Részeink Név nélkűlis áldják őtet, a’ mezőbenn és a’ Kasbann. Melly nagyonn vétkezne ő ellene az a’ Teremtés, a’ ki e’ Munkára termett betses Órákat henyélésbe és lomha Korhelkedésbe pazérlaná^* el. Én véled tovább nem múlathatok, mert illy üres időtöltésemmel a’ Közönséget megtsalnám, mellynek minden Tagjai a’ köz Haszonra fáradoznak, hogy annak idejébe a’ köz Jóból éljenek. A’ henyélkedő Heréké légyen ez a’ boldogtalan Kedvre élés, mellynek szomorú vége szokott lenni.

Pillangó. Tréfaság valakinek^* a’ legszebb idejét fáradságos Munkákba tölteni el, ’s a’ legédesebb Napokat törődések között vesztegetni. Mig a’ mi életünknek Tavassza vídámonn mosolyog körűlöttünk, éljünk annak Kellemetességeivel, az Öröm és Örvendés között. Az én Napjaim bú nélkűl follyanak, és a’ Gond fusson arról a’ Pimpóról a’ mellyre én szállani kívánok.

Méh. De hát ugyan miként tudod a’ hosszú Napnak unalmait kiélni, ha semmi nyomós foglalatosság nem von el annak észre vételétől hogy az Orák teldegelnek?

Pillangó. Járatlan^* vagy a’ szép világba, és paraszt. Elbeszéllem az én gyönyörűségimnek édes folyamatját előtted, hogy esmérd meg, millyen a’ szép Élet, és a’ kedvettőltő gyönyörködés. De te mostis a’ Virágport szeded, és olly^* durva vagy, hogy szavamra sem kívánsz figyelmezni.

Méh. A’ beszéd munka közbeis megeshetik, és arra hallgatni nem olly különös foglalatosság, hogy azért kezünk lábunk ne járhasson. Beszélld el, én örömest rá hallgatok itt, a’ hol a’ Zanótok^* olly gazdagonn termettek.

Pillangó. Halljad tehát. – Mihelyt a’ feljövő Nap még álmos Súgáraival a’ Napraforgóra pillog, és a’ zengő Halmok és Ligetek jó reggelt kívánnak ő néki: felkelek magamis puha ágyamból, és szemeimet kitörlöm lábaimmal. Elmegyek a’ Rozsák alá, ’s Rózsavizzel bé lotsolom magamat, innen a’ Liliomok, a’ Mákok, a’ Tulipántok közé repűlök, és Katulyáikból ki rázván a’ finom^* port bépuderezem magamat pompásann: Szarvaimat^* bóbitás fejemenn felberzesztem, a’ Kútfőre futok, Szépségem felől tanátsot tőle kérni. Akkor ékességeimmel kevély lévén, régulára szedett repkedésekkel, enyelgő farbillegetésekkel felszállok a’ levegőbe, sajnálván a’ földreis hágni. Árúlom Kellemetességimet a’ Világnak, a’ tsókolókat, az Ölelőket vadászom, eggy fordúlatba száz tisztelőketis^* találok,^* kik engemet nyalnak szopnak, tsikolnak, fogdosnak. Eggy szerető sem kell két három pillantásnál tovább, a’ régieket megúnom, újoknak hízelkedek, míg a’ Szerelemmel megtelvén lenyúgszom valamellyik Tulipántba. Innen felkelvén játszani megyek, több enyelgő Társaimmal repkedek, tzitzázok^* a’ levegőbe, eggy virágra rá szállok, azt azonnal megúnom, ’s másra ereszkedek.^* Ez a’ játszás többnyire arra megy ki, hogy eggy játszi fiatal^* Pillangó^* által ölel tsínos lábaival, ’s nékemis parasztság vólna azt nem tselekedni, emberségből körűl^* tapogat, eztis^* el kell állani emberségből, a’ tisztelet^* arra is rá viszi hogy öszve tsókol, és azt vissza kell néha^* duplásannis adni betsűletből, szokásból kebelembeis kaparász, és a’ jól esik, tréfából fel fordít, rám esik a’ bohókás, az Ördög tudná osztánn a’ nagy tréfaközbe^* mitis tsinált, de az nékem tetszik, és azutánn magamis önként^* felfordúlok, ismét felfordúlok, és ismét,^* és ez sokízbe történvén utóljára nem bírom magamat, és elaléltann ledűlök véle a’ fűbe, ’s eggymás árnyékába olly édesdedenn alszunk, hogy a’ Nap súgári toszigálnak fel bennünket a’ fekvésből.

Igy telnek el^* az én Napjaim eggymásutánn alvás, evés, piperézés, játék, nyájasság, öröm és szerelem között; míg ti paraszt bogarak a’ Vígasságnak legkissebb^* részét sem kóstolván, fáradság, tereh, és gondok között emésztitek a’ ti Napjaitokat. Hagyd el, kérlek, hagyd el balgatag kis Méhetske azt a’ rabotás Munkát: gyere ki a’ szép Világba, a’ nyájas életre, hogy érezd az életnek édes vóltát.

Méh. Te könnyenn beszélsz, ki tsak azért élsz, hogy élj, ’s azutánn meghalj. Nekem pedig az én jó^* Királyomnak, az én Kasfi társaimnak, magamnak ’s Kitsinyeimnek kell élnem, és munkálódnom. Mert eljő a’ mindenpusztító Tél, mikor a’ Virágok elszáradnak, a’ Patakok bé dúgulnak, a’ főldet jég és fagy lepi el: akkor a’ mi Királyunknak lábainál kellene eggymásra omlanunk az öldöklő éhség miatt, és a’ mi Kitsinyeink még az ő^* Tojássaikba megfulnának és komor^* temetőinkké^* válnának a’ mi puszta Kassaink, ha Téli tsendes mézevéseinket, nyári terhes izzadásokonn^* nem váltanánk^* meg. De te, mondom, könnyen beszélsz, mert a’ Telet nem éred, és a’ te egész életed tsak ebből áll, hogy rövidenn elmondjam azt, a’ mit te pompás szókkal beszélltél el. – Minekutánna elvettetett helyenn a’ tójásból kibúttál alávaló féreg fővel mászkálsz eggyik gazról a’ másikra, ’s mint a’ főldnek akármellyik^* úndok férge magadba felnevekedsz. Mikor^* osztánn a’ nemző és szerelmeteskedő viszketeget érzed magadba,^* ’s látod hogy mindened alkalmasint^* megnőtt, eggy paplanba vagy mibe dugod magadat, hernyó természetedet kialuszod, ’s az a’ büszke az a’ pajzán Pillangó lessz belőled, a’ kit magadba festettél vala le előttem, ezt a’ fársángos, ezt a’ buja életet éled^* mind addig, míg a’ sok tisztelő a’ sok tréfáló tele rakja a’ hasadat, eltojod magad, ’s elenyészel mint a’ harmattsepp délre^* a’ fű száránn. Rövidebbenn mégis: megnőssz, ^*tzifrá[l]kodsz, tojsz, Kankot^* vetsz. Kitsinyeidetis tsak kitolyod, és azok magokba nevelkednek fel, mint a’ Gombák: de mi a’ mi Szárnyaink alatt tápláljuk fel őket abba a’ Lépbe, a’ mellyet nagy gonddal raktunk nekiek, és azzal a’ mézzel, mellyet legédesebb fűvek balzsamjából öntöttünk az ő Számokra. Megtanítjuk őket szorgalmatosann, a’ méztsinálásra, a’ jó rendtartásra, a’ Társasági, és gazdálkodó életre, no e’ mellett osztánn eggy kis Danlásrais, mert a’ nem káros, sőt^* használ a’ terhes munkák’ könnyítésére. Akkor sok szíves íntések között ki eresztjük^* őket szép renddel hogy már^* magoknak, Kedveseiknek, Királyjoknak és Kasjoknak éljenek, a’ megért Korra jutván őkis.

Pillangó. Ki keresett szókkal magasztalod magatokat. De a’ tudatlan ember, ki másokat magánn kivűl nem esmér, hajlandó a’ maga Dítséretére, mint szintén a’ mások megvetésére. Nem láttad é mint kapkodnak én rajtam a’ fejér Gyermekek, Kellemetes Szűzek mint mutogatnak eggymásnak engemet, mikor tarka Köntösömbenn párfümirozott fővel mellettek ellebegvén irígységre indítom az ő^* megszégyenített Szépségeket. Téged pedig kerűlnek, mert paraszt vagy és ingerlős, meg is tsípsz hamar^* valakit ha hozzád nyúl, ezért ha távol dongsz is körűltök vagy ha a’ rózsákonn meglátnak, elsikoltják magokat:^* Jaj, a’ Méh! jaj a’ Méh! ’s félre ugranak onnan.

Méh. A’ Gyermekek’ játékira semmi gondom mert dolgos Munkásságomtól fognának el, a’ Leányok Kedvelléseket nem vadászom, mert ők gyengébbek a’ tavaszi Spárgatsiránál, és ingóbb teremtések a’ nyárfa levélnél és a’ vígály Tippannál^* (NB. Hatházi gracilis fű) (az ő kedvek hamarább eltűnik, mint az Oroszlánfogfűnek^* pappusa, mellyet eggy kisded forgószél elfuvallott). A’ Fúlánk szűkséges minden jó Gazdának ’s Gazdasszonynak, a’ Heréknek, a’ pusztítóknak, a’ tolvajoknak meggyőzésére, és magoknak, Házoknak, ’s Gyermekeiknek óltalmokra. Tsak a’ visszaélés teheti azt rosszá, a’ mi ártalomra^* fordíthatja a’ jobbnál jobbatis.

Pillangó. De mit ér osztánn az a’ te Epekedő Munkásságod, az a’ terhesenn gyűjtögetett Vagyonkád, ha azért megölnek téged az Emberek, fűsttel, és tűzzel?

Méh. Balgatagság! Mi lenne úgy belőle, ha p.o. az Embereket magokat veszem fel, az^* Emberek öszvetett Kézzel űlnének telyes életekbe, ’s úgy várnák magokra a’ halálos Éhséget, tsupán^* azért, hogy az^* Ellenség majd rájok üt őket tüzzel vassal elpusztítja,^* vagyonjokat zsákmányra hányja, és ekképenn a’ bizonytalan Feldúlástól félvén, a’ bizonyos Éhség torkába ugranának? – Azonba ezt tsak a’ Kegyetlenek, és Tudatlanok tselekszik, kik nem tudnak, mint mi, a’ más kára ’s fogyasztása nélkűl gazdagodni. Én a’ Teschedik Úr’ Kassába^* lakom már három esztendeje, és soha sem tudom, hogy eggyetis megőlt vólna Közűlünk (NB. Dobolás) a’ mi felesleg^* való Mézet elvesz tőlünk a’ nélkűl^* hogy bántana bennünket, ő azt tölünk^* megérdemli, mert jó Kast adott nékünk a’ mibe lakjunk, kiválogatta a’ legkedvesebb Füveket számunkra az ő Kertjébe, télenn a’ hideg ellen apolgatja gyenge Nyájunkat, ezért mi szívesenn adjuk ki néki a’ mi keresményünkből a’ Dézmát, mint eggy háládatos és^* munkás paraszt Nép az ő jószívű Főldes Urának.

Pillangó. A’ te életed legyen tiéd: izzadj te másoknak, én addig öröm és Szerelem között játszom el az én Napjaimat, ’s Boldogságomat senkivel se tserélném fel.

Méh. Ha tökélletesenn megelégedsz állapotoddal nints hijja boldogságodnak; de vajmi sokszor lep meg tégedet a’ komor Unalom, restség, és bádgyadttság: mert az igaz nyugodalom, a’ víg elme, a’ friss^* test egyedűl a’ munka által származik. A’ motsárba megállott Víz iszappá, hínárrá, férgessé, és undokká lessz, mikor a sebess folyamat víg tsergéssel omlik le a’ Hegyről a’ Kövekenn.^*

Pillangó. Tsak szép a’ szép,^* hijjába, és azt mindenek kedvelik.

Méh. Szép a’ Természeti szépség, az erőltetett pedig tsúfot és nevetséget szerez. Azonba a’ szépséghez még egyébis kell. – Hallod mit énekelt, tavaly^* eggy ifjú ember a’ mi Kasunk mellett, felserkenvén édes álmából, mellyre a’ mi Zsibongó Dalunk szenderítette a’ nyári Melegbenn: „Száraz sovány Szépségek, pajzán Pillangók,^* kiket a’ mi Hazánkba bábozott a’ Német Fársáng, megengedjetek, ha én a’ ti Poraitokat, a’ ti Árnyéktokat, és Lepleiteket nem imádhatom.^* Az én Amarillisom, szép, és^* nem szépezett, dolgos mint a méh édességet hord ő az én Számra, és engemet elaltat, mint ti kedves Méhek, az ő nyájas énekével. Jöjj el^* a’ Virágokról, ártatlan Méhetském, szállj bé az én Kasomba, és elégíts meg engemet Nectárral.^* Maradjon magának^* Lesbia, az az enyelgő Pillangó.” Mint tetszik néked ez a’ Dal? Jó múlatást kívánok,^* nekem a’ Kashoz kell sietnem.

Pillangó. Paraszt állat!