Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

A rajzolat egy ismeretes pesti vidéket mutat. A kisded tónak túlpartján álló bokrok elfedik a mélyen fekvő várost; ellenben a’ távolból Buda’ várhegye fejtőzik-ki a’ tekintetnek. Megette balról a’ két ormú Sashegy ’s jobbról az, melly hajdan a’ rajta tanyázó Sváboktól vette nevét. Kisfaludy Károly’ feltételes emléke azon szigetecske’ végére van gondolva, mellyhez az ismert lánczhíd vezet, sötét fákból körűlborongva az alkony’ bájos fényében. A’ sétáló nép mulatságai, elszóródásai között is illetődve áll-meg azon ünnepélyes árnyékozat alatt, mellyet az érdem’ tisztelői a’ korán kidőlt munkás, lelkes hazafi’ emlékezetének szentelnek; örömmel tekintvén vissza azon korra, mellyben a’ koszorús fej elméje’ gazdagságából évenként tevé-le a’ honi oltárra becses áldozatait.

Az emlék’ készítését, honi művészink’ legjelesbike, Ferenczy István, vállalá magára. Képe ’s elrendelése a’ müvész’ lelkében él, s a’ modelt jókor közlötte az e’ czélra ügyelő társasággal. A’ szobornak szépsége olly tulajdonságokból áll, mellyeket illy kisded helyen visszaadni, millyent e’ könyv’ formája enged, talán akkor sem lehetett volna, ha olly képirót bírnánk, ki a’ szobrásszal folytatott viszonos értekezések által annak gondolatját elérteni tudta volna. Ezekből jónak láttuk a’ publicumot inkább az iránt felvilágosítani e’ rajzolat által, mi féle helyen ’s milly környezetben gondoljuk a’ szobrot felállítandónak, hogy az figyelmet gerjesszen; de más felől, szerényen eltéve árnyai között, példázza a’ lélek’ útján csendesen tenyésző munkálatit a’ nemzeti írónak. Ferenczy’ terve szerint az emlék egy illő magasságú ’s négyszegű alapra, mellynek előszínén kevés szavakkal a’ mív’ jelentése adatik-elő, lesz helyhetve. Ezen, néhány lépcső felett egy csonkolt oszlop áll ’s rajta a’ hamvadónak képszobra, éltet meghaladó nagyságban. A’ lépcsőkre térdelten ’s a’ szoborhoz borulva, felé terjengő karokkal látni egy deli szűzet: a’ hazai Musát. Leimádkozná az égről a’ korán elvesztettet: de fenn némán és csendesen áll az márványhidegségben, színváltozott arcczal. Az oszlop’ lábainál a’ költés’ jelképei hevernek, mellyeket az ünnepelt részint alkota nálunk, részint gazdagított. – Adná a’ magyar hazafiúi buzgalom, hogy a’ szépen gondolt mív, melly a’ hazát, a’ költőt és müvészt egyiránt fogná dicsőíteni, minél előbb lételt érhetne.

Ilona királyné II. Béla’ neje, minekutána a’ Borics pártja’ folyvást tartó alattonos fondorkodásairól értesíté a’ rendeket, az aradi országgyűlésen (1136) egyebek közt ezeket mondá:

Ezen pillantatot adja a’ kép. A’ festő ügyesen hagyá a’ sok arczon a’ külön érzéseket előlépni ’s a’ lelkes költemény’ olvasója a’ balról álló agg alakban azonnal rá fog ismerni Lámpértra, a’ párt’ fejére, ’s a’ megette állóban az orosz Márkot fogja sejteni borzadozásiban. A’ két királyfi’ gyermekded alakja kedves változatosságot hoz a’ képre. Hátúl a’ távolban Arad’ falait sejti a’ szem.

Azon férfiak között, kiknek tetteik által Magyarország’ előkorai olly gazdag fényben ragyognak, Kohári István úgy tünik-fel mint egyike a’ lelki erő’ és polgári hűség’ legszebb képeinek, mellyet az emberiség’ geniusa jó és balszerencse’ kedvezéseinek ’s viadalmának teve-ki ’s midőn annak csábjait tántorodás nélkűl, ennek veszélyeit hősi állhatatossággal keresztűl küzdé vala, felállította mint csendes zajtalan nagyság’ emlékét, például ’s ösztönűl az utókorok’ ivadékainak. – Illy lélekbe egykét tekintetet vetni, nem lehet nemkedves dolog a’ psychologus és a’ historia’ barátja előtt.

1664. hír futamodék Bécsben, hogy Kohári István, a’ báró ’s atyja annak, kiről itt szó leszen, a’ Léva melletti harczban elesett ’s a’ füleki nevezetes erősség (Nógrádban) mellynek kapitánya volt, kormányzó nélkül maradván, az ellenség’ rohanásainak tárva van. A’ hír behata a’ mi ifju Kohárinkhoz is, ki Csábrágon (1649. Mart. 11d.) születvén, minekutána a’ tanulmányok’ első magvait is itt vette volna, most magasabb tudományok végett a’ bécsi főiskolákat járta ’s tanulásainak épen utósó évét tölté, készítgetve magát a’ papi életre, mellyhez régóta bizonyos belső vonzódást érzett, ’s a’ mi hihetőleg magával is ragadta volna az áhítatos ifjat hanemha a’ környülmények más pályát mérnének elébe. Elvégezvén, tudniillik, iskoláit, atyja’ halála által haza szólíttaték, hol nem sokára parancsolatját vette első Leopoldnak, magyarország’ akkori királyának, mellyben Fülekvár’ kapitányává neveztetett. A’ még alig huszon egy évű ifjú meglepetve e’ váratlan kegyelem által, igyekezett a’ nehéz tisztséget magáról szerényen elhárítani, említvén királya előtt korát ’s tapasztalatlanságát a’ hadi pályán. Azonban Leopold bízva a’ lévai hős’ nagy reményű fijában, újolag parancsoló, hogy hivatalát haladék nélkűl vegye-fel, mellyet atyja’ érdemei miatt ada neki, kinek hogy hős nyomdokaiba bátran ’s férfiúi lélekkel fog lépni erős hittel hiszi.

Fülekvár azon korban egyike vala a’ nevezetesebb helyeknek, részint mert környéke lakhelye volt sok nemes nemzetségeknek, de leginkább mert kulcsa gyanánt tekintetett a’ bányavárosoknak. Hazánkat polgári háború pusztítá ’s a’ mi még keservesb, olly polgári párt, melly a’ törökkel köte szövetséget ’s becsalta azt az ország’ szivébe, hogy segedelmei által a’ főhatalmat magához ragadhassa. Tököli Imre volt a’ háborgók’ feje. Seregei ’s azon törökök, kik Egerben ’s környékén tartózkodtak, kegyetlen zsákmánylásokat tevének Fülek’ táján ’s készülőben voltak magát Füleket ostrom alá venni.

Kohári megerősítve a’ mennyire lehetett Fülek’ bástyáit, nem elégedett-meg azzal, hogy magát a’ falak között csak védőleg viselje majd, hanem addig is míglen az ellenség távolabb volna, sokszori és nevezetes megtámadásokkal nyugtalanító azt, ’s néhányszor a’ kóborló törökcsapatokat Fülek mellől egész a’ dunai környékig verte-el. Ezen kisebb csatáknak a’ mellett, hogy kárt okoztak az ellenségnek ’s gyengíték erejét, még az a’ haszna is lőn, hogy általok a’ Kohári név a’ füleki hadakban bátorságot és bizodalmat, a’ törökökben pedig félelmet gerjeszte.

Egy jókora csapatja a’ Budán tanyázó törököknek megindúla Eger felé ’s útközben néhány falura élelembeli adót parancsolt. A’ föld’ népe felette ki vala zsarolva, nem volt ereje az ellenség’ kivánatit teljesíteni ’s rettegés és aggodalmak között várta magára a’ vad katonák’ boszúját. Azonban egyike a’ falu’ lakóinak, talán bátrabb ’s leleményesb a’ többinél, hirtelen zajt támaszta ’s szaladva, mintha távolról jőne, fen hangon kiáltozá, hogy Kohári közelget seregeivel ’s a’ falut legott meg fogja lepni. A’ törökök hallván a’ Kohári nevet, ijedten kapkodák öszve bútoraikat,^* ’s elveszetteknek hivén magokat ha a’ magyarsereget bevárják, lovaikra szökdelve futának lélekszakadtan; ’s szabadon és bántatlanúl maradt az adóval sanyargatott nép. Ennyit teve már ekkor a’ török seregeknél az ifju hős’ puszta neve.

De a’ szerencse, melly mind eddiglen hű kísérője volt, most elfordúla tőle, ’s olly inségek’ martalékává hagyta lenni, mellyek a’ középszerű lelket elcsüggeszték vala, de nem őt, a’ megtörhetetlent, kinek ereje a’ bajok’, a’ veszélyek’ nagysága által még inkább köszörűltetett. Tököli Imre, feje azon pártnak, mint mondatott, melly az akkori kormány ellen támadt, naponként ragyogóbb szerencsével hordozta győzödelmes fegyvereit. Szatmár és Kassa megadták magokat, a’ mi vakmerő lelkébe még nagyobb bátorságot önte, ’s mint gáttalan vízár úgy nyomult diadalmas seregeivel előre. Fülek ’s a’ hősi pályán feltűnt ifju Kohári darab idő óta nevezetes tárgyai voltanak figyelmének, de csak most látott alkalmat reá, hogy vágyait kielégítse. Felszólítá a’ váradi basát, hogy az alatt míg ő Kassa’ vidékein foglalásokat teszen, szálljon Fülekhez ’s vegye e’ sok hasznot igérő helyet ostrom alá. A’ basa megszaporítván török csapatait jókora számú magyar ’s erdélyi hadakkal, Fülek alá nyomúlt, ’s az ostrom elkezdődött. Tüzzel és vakmerően folytak a’ törökrohanások, de Kohári’ lelke annyi bátorságot ’s vitézi lángot önte seregeibe, hogy a’ vivók többszöri próbák után is kénytelenek voltak minden nevezetes siker nélkűl visszavonúlni. A’ város és vár tizen hét napig szakadatlanúl lövetett ’s pedig nagyobb erővel mint előbb, – mert az ostromlók’ száma mindég nőttön növe – a’ nélkűl hogy Kohári bátorsága megcsüggedt volna. Ez az ifju hős a’ legveszélyesebb helyeken is személyesen jelen volt, a’ ledöntött falakat újra felrakatta ’s megerősítteté; katonáit biztatta, bátorítá; a’ merészeket dicsérettel ’s jutalommal ösztönzé szebb és nagyobb tettekre, a’ félénkeket megdorgálá ’s minnyájokat a’ haza ’s király iránti kötelességre emlékeztette. Szívreható beszéddel festé előttök mi szép, mi szent halál az, mellyet egy hős a’ haza’ védelmében szenved, ’s készítgeté őket azon erős tökéletre, melly lelkében élt: a’ várat semmi nemű esetekben fel nem adni.

Láták a’ polgárok a’ veszély’ nevekedését, láták, hogy a’ várost többé az ostromlók’ rohanásai ellen védeni nem lehet ’s felgyujtogatván saját lakjaikat a’ várba vonúltak. Az égés tizennégy napig dühödött ’s a’ legrémítőbb jelenéseket szülte, mellyeket csak képzelet adhat. A’ lángok’ ropogása, mellyeknek rőt fénye az éjfélt világos nappallá változtatá, az ágyúdörgés, ellenség’ zajgása, fegyvercsattanások; a’ várba vonult asszonyok’ sikoltozásai, kik ágyúgöbektől öszveroncsolt, féligholt gyermekeiket ég felé emelve jajgattak, végre megcsüggeszték a’ várbeli őrök’ bátorságát. Fen szóval kivánták vezéröktől, hogy a’ várat, melly különben is csak kőhalom már, bizonyos kedvező feltételek alatt adja által. Kohári hallani sem akart ezek felől ’s azt felelé katonáinak, hogy készebb magát a’ vár’ omladványai közé temettetni, hogysem életét hívtelenséggel hazája ’s királya iránt venni-meg. E’ nyilatkozás új erőt önte egy részébe az elcsüggedteknek: de az csak kis rész vala; a’ nagyobb számban vétkes, áruló gondolatok kezdettek harapózni. Azonban a’ viadal folyton folyt, a’ veszély naponként nagyobb leve, nagyobb a’ félelem, reménytelenség, kétségbeesés; elannyira, hogy nem hallgatván végtére az őrsereg vezére’ szavára, az ellenséggel alkuba ereszkedék, egyezésre lépett ’s mind a’ várat, mind pedig az ifju hős vezért a’ basa’ hatalmába adá. (1682)

Zajló öröm közt vezette a’ törökvezér Fülekbe katonáit, vigadva szerencséjén, hogy illy nevezetes helynek juthata birtokába: de mint elbámula, midőn látná, hogy a’ vár, mellyet olly sok fáradsággal ’s mintegy három ezernyi ember’ éltén ’s diadal’ dicsősége nélkűl vett-meg, nem egyéb mint kőhalom ’s csaknem földig rontott omladék. Fellobbana haragjában ’s kevésben mult, hogy a’ fogoly Kohárinak saját kezével nem vevé életét. De meggondolva azt, hogy Tökölinek nagyobb örömet teszen, ha életben szolgáltatja kezeihez, mérséklé boszúját ’s bilincsekbe veretve Fülek’ hősét Tököli’ táborába küldötte.

Tököli, ki akkor Regécz alatt álla, rendkívűl örvendett a’ fogolynak: részint, mert benne egy hatalmas ellenségtől menekedett-meg, de leginkább, mert reménylette, hogy idő’ lefolytával pártjához fogja vonhatni ’s általa seregei egy jeles hőst ’s a’ mi még becsesb, jeles hadvezért nyerendenek. Mindent elkövete a’ hajlékony, a’ fortélyokkal teljes Tököli, hogy foglyának szivét magához hódítsa: de Kohári mozdíthatlan maradt; sem hizelkedés, sem fenyítés nem lehettek eléggé erős eszközök eltántorítani; sőt bátor arcczal, mint férfiúhoz illett, szavait a’ pártok’ hatalmas vezére ellen emelvén, érzékeny szemrehányásokat teve, mint lőn királya iránt hívtelen ’s hazáját, mellynek javára kellene törekednie, mint dönté vakmerő dulongásai által keserű inségekbe. ’S mind ezt olly merész tekintettel, annyi élességgel, hogy Tököli, ki eddig iránta nyájasan mutatkozott, elsáppadván a’ boszútól börtönbe viteté, ’s fogadalmat teve, hogy fejét véteti. De a’ lengyel király ’s Tököli’ barátjai nem javalák a’ tettet ’s azért megváltoztatván szándékát fogságra itélte őt; a’ legkegyetlenebbre, mellyet gondolni lehet. Elzáratá tudniillik a’ regéczi várnak egyik sötét, mély üregébe, hol huszon három hónapot töltött álmatlanság, szomj, éh és a’ földalatti falnedvek’ emésztő gőzei által sanyargatva. ’S hogy boszúja teljes mértékű legyen, feldúlá mind azon szép birtokokat, mellyek Kohári’ tulajdonai voltak, ’s nevezetesen a’ csábrági vár’ egy részét földig rontatta. Mind ezeknek híre a’ szerencsétlen fogolynak tudtára esett, hogy inségei általa még inkább neveltessenek: de őt e’ csapások’ nagysága sem vala képes meghajlítani ’s híve maradt feltételeinek elannyira, hogy végtére a’ számára rendelt őrök eltelve sajnálkozás’ tisztelet’ és szeretet’ érzéseivel e’ ritka lelkű ember iránt, utat mutattak szabadulására ’s önkényt ajánlák magokat védtársainak. De futásoknak a’ szerencse nem kedvezett. Téren, tetőn, erdők’ sivatagai között, nem ismerve a’ tájt, midőn darab ideig bolyonganának, az éhség őket egy faluba hajtotta, hol a’ szökevény őrök megismertetvén a’ futni akaró fogollyal együtt elfogattak. A’ szökésnek szerencsétlen eszközeit Tököli kegyetlenül, karókba húzatva, öldözteté-el, Kohárit pedig Munkácsra küldötte ’s egy, az előbbinél még borzasztóbb, földalatti üregbe záratá. Itt le nem irható inségekkel kelle harczolnia. Minden közösűlet a’ külvilággal el vala tőle zárva, ’s még őrei közűl is valakinek vele szót váltani tilalmas volt. A’ legártatlanabb dolgok, mellyek lelkének derűletet vagy elszóródást kölcsönözhettek volna, meg valának tagadva. Éj ’s nap egyenlők körűle; sötétség, borzasztó csend, falak’ dögletes gőzei, lélek és test öldöklő bú voltanak elválhatatlan társai. Puszta, hideg föld szolgála neki székűl és ágyúl, víz ’s egy kevés száraz kenyér naponkénti élelműl ’s annyi keresztényi szánakozás sem mutatkozék senkiben iránta, hogy minekutána ruháit a’ nedves gőz elrohasztá ’s tagjai a’ tél’ hidegének voltak kitéve, egy kevés szalma engedtetett volna fekhelyéűl. Neki a’ könyörűlet, a’ szánás, melly föld’ férgeivel is érezteti kegyelmét, meghalva látszottak lenni, ’s meghalva ’s eltompulva iránta minden emberi érzés. Illy meg nem nevezhető szenvedések fakaszthatták lelkéből azon panaszt, mellyet életirói feljegyzettek: hogy neki hazájában ’s egy nemzetebélitől kelle olly elbeszélhetetlen nyomorúságokat szenvednie, mellyeket a’ pogánynál sem reméllt vala feltalálhatni. Lelkének egy bizonyos józan életbölcseség, mellyel nagy mértékben birt, ’s a’ hévvel szeretett költés adának enyhűletet. Fogságának idejét nagyobbára magyar versek’ készítésében tölté. Elgyengűlve izmos teteme, bajnoki karjai a’ sanyargatás’ súlyaitól mozdulatlan hevert tömlöcze’ fenekén; ezt az őrök észrevévén ’s holtnak gondolván őt, megjelenték Tökölinek. Megengedtetett, hogy kihozassék tömlöczéből, de midőn a’ tisztább levegő, az álom ’s az egy kissé jobb étek egészségét valamennyire helyre állíták, Tököli őt ismét visszaviteté a’ régi inség’ és gyász’ helyére.

Hosszabb idő’ elfolytával Tökölibe újra egykét sugára szállott a’ reménynek, hogy elsanyargatva ennyi szenvedések által e’ nevezetes ember talán még is részére vonható. Egy napon felhozatá őt tömlöczeből ’s törvényszéke elébe állítván, hol egy basa ’s néhány nagyobb tekintetű személyek ültek, parancsolá, hogy szolgaként háta megé álljon. De Kohári nem feledkezvén meg származásáról, nem hivatalairól, mellyeket tiszteletlenségtől óvni kötelességének hive, széket foga ’s arcczal fordúlva a’ pártok’ hatalmas vezéréhez, kinek pillantataitól függött léte, mindenek’ bámultára leűle. Tököli meglepetve e’ bátorság, ez arcz által, mellyben büszkeség ’s bizonyos tisztelet-parancsoló méltóság ültenek, elnyomá haragját ’s azt a’ dúló fájdalmat, mellyet foglyának megvető viselete keblében gerjesztett, ’s a’ helyett, hogy őt pironság, hogy szidalommal illetné, mérsékelt tekintettel fordult felé ’s igyekezett félig parancsoló, félig nyájas hangon makacs feltételeitől elmozdítani. „Mit használnak, úgymond, neked a’ hűségnek e’ fellengő álmai? Íme, az inségek’ örvényeibe döntöttek. Magadat gyötrelmek’, kínos szenvedések’ játékává, szép ősi birtokaidat enyészet’ martalékivá tetted. Semmid sincs többé mint puszta neved ’s haldokló életed e’ roskadozó tetemekben, melly nem is élet többé, csak árnyéka a’ voltnak, ’s hogy ennek is még birtokában hagyattál egyedűl nekem ’s kegyeimnek köszönhetd, mert tőle megfosztatnod csak egy hang, egy szemhunyorításba került volna. Most tehát kötelességnek kell ismerned, jó indulatimat meghálálnod. Térj-el átalkodott feltételeidtől, állj felemre ’s a’ szabadság’ zászlói mellé. Hazádnak csak úgy fogsz valóan szolgálni, ha bajnoki karjaidat, mellyekbe hatalmat ’s erőt ada az isten, az ellen fordítod, ki polgártársaid’ szabadságát, mellyet századok szenteltek-meg, szolgabilincsekbe készűl verni. Vagy lehet e csak reményed is tovább szabadulásra ’s eszközölheted e végét inségeidnek más úton, minekutána az ország’ nagy része fegyvereimnek meghódolt? Lehet e örömed hősi bátor lélekkel birván, olly úrnak szolgálnod, ki egy szép országot, a’ te hazádat, mellyet annyira szeretsz, fegyverrel is kezében eléggé gyáva és erőtlen volt birtokában megtartani?”

De Tököli’ hizelkedő ’s még nagyobb mértékben csábító beszéde foganatlan volt. „Tudd-meg, felelt Kohári méltósága érzetében, tudd-meg, te, ki hazád és fejedelmedhez hívtelen lettél, – mert jó polgár pártok’ vészeivel rokonait nem dúlja – hogy őseim a’ hűséget, mellyel hazájok ’s azon magas személy iránt tartoztak, kit törvények’ szentsége kent-föl magyar nép’ fejévé, soha valamelly ballépés által be nem mocskíták. Nem volnék én méltó illy atyák’ ivadékának neveztetni ha magamat vagy hatalmadtól megrettentetni, vagy incselgő beszédeid által elcsábíttatni hagynám. Mit te átalkodott, makacs feltételeknek nevezsz, az előttem semmi más nem, mint hűség a’ haza ’s fejdelem iránt, mellyet megszegni kárhozatos bűnnek tartok. Bár a’ szerencse királyom’ részéről elhajlani látszik, lesz még olly idő, melly e’ dolgokat kedvezőbbre változtatandja, mert az igaz ügy csak koriglan hagyja magát elnyomatni, nem végkép, nem örökre. Éltemet, mellyet parancsolsz kegyed ’s ajándékod gyanánt néznem, nem tartom méltónak olly nagy áron, a’ hűség’ árán, megvennem. Lelkem a’ szabadulásra el van készűlve, még a’ halál is, mellyel rémíteni akarsz, csak szabadúlást fog adni, a’ mi sokáig már úgy sem késhetik, mert ez árnyék lét, mint nevezed, roskadozó tagjaimban hosszu korig már nem tarthat. Egy mindenható bíró mindkettőnknek tetteit meg fogja majd itélni,’s akkor nyilvánná leszen, az volt e’ vétkes, ki fogytáig hű maradt, vagy ki pogánnyal köte bűnös szövetséget, hogy polgár társai’ vérében gázolva királyi bíbort ’s magas csillogást nyerhessen. Mindent tehetsz, hatalmad alá bilincselt a’ balszerencse, de azon örömet nem fogod elérni, hogy hűtelennek, hogy valaha magadénak vallhass. Történjék bár mi, én királyom’ felén maradok.”

Elhalványodék Tököli boszújában e’ beszédekre ’s talán vérén vett volna foglyának elégtételt ha nője – az angyallelkű Zrínyi Ilona, – nem könyörög vala érette. De a’ lelkes asszony’ kérlelő szavai annyira vették a’ különben kemény és hajlíthatatlan Tökölit, hogy levetetvén foglyáról a’ lánczokat, úgy küldé szabadabb tagokkal először az ungvári, később a’ sárospataki tömlöczbe. Itt vette hírét lelkének újabb gyötrelmére, lángolva szeretett anyja’ ’s Imre’ testvére’ halálának. Az első hír kivált mélyen érdeklette, mert mintegy bizonyosnak hívé, hogy ennek bánat, ’s keserűség az ő fogságbeli gyötrelmein voltanak okai. Azonban ittlétét valamennyire elviselhetőbbé tette Tököli, vagy a’ mi hihetőbb, magas szívű nője, azzal, hogy a’ száraz, izetlen kenyér naponként kétféle főtt eledellel váltaték-fel.

Ütött végre az örvendetes óra, melly Kohári’ szabadúlását elhozá. Megveretvén a’ törökök Bécs mellett (1683.) hazánk lassanként emelni kezdé fejét a’ polgári vér-özönből. A’ királyi seregek’ nyomában mindenhol győzedelem járt ’s Tököli’ pártja nem lépcsőnként ’s halkan, hanem sebes és nagy bukkanások közt közelgett végéhez. Egy év’ lefolyása alatt el volt a’ láng oltva, ’s maga Tököli hitszegő czimboráitól bilincsekben Sztambulba küldve. Kassa ’s vele a’ Tökölihez szító magyarországi felrész, megadák magokat. Patak is csak hamar meghódolt, hol legelső gond az vala, hogy a’ hűségéről elhírűlt Kohári megszabadíttassék.

Az egy szívreható pillantat volt, midőn a’ királyi katonák a’ szerencsétlen sínlődőt, ki két hónapot tölte három év felett nemérdemlett szenvedések közt, a’ börtön’ sötétségeiből felhozták. Örömzaj a’ katonák’, érzékeny ölelkezés, üdvezletek a tiszttársak’, a’ barátok’ részéről követték lépteit. Magasztalás, dicséretek ömlöttek minden ajakról a’ derék lelkű bajnokra, ezer átkok Tököli ellen. ’S megemlékezvén Kohári’ hajdani szerencséjéről, tiszteletes deli alakjáról ’s öszvevetvén azt ez előttök álló csonttá aszott, halavány rémhez hasonlító termettel, mellyből az ínség’, gyötrelem’, a’ pusztúlás’ eleven képei szólottak, sokakban az elszigorult katonai szív meglágyulá ’s szemeikben a’ szánakozás’ könnyeit lehetett látni. Voltanak többen Kohári’ baráti közt, kik tanácslák, hogy e’ beteg, roncsolt alakkal menjen királyához ’s láttassa vele milly nagy áron tartá-meg hűségét. De Kohári, ki szerényebb volt, hogysem tettein a’ kérkedésnek csak színét is megszenvedte volna, nem akara e’ rémítő alakkal királya elébe tolakodni, ’s csak midőn tagjai egy kissé több erőt ’s arcza vidámabb színt nyert vala, utazott Bécsbe, a’ király’ üdvezletére.

Leopold nyájasan ’s a’ legnagyobb leereszkedéssel fogadta. Főrendeinek jelenlétében egy rövid beszédet tarta, mellyben Kohárit dicsérő szavakkal illeté. Közelebb intvén magához nyakába egy aranylánczot akaszta ’s ezen szavak között: „éljen a’ hűség’ tűköre” öszveölelte. Ezen felűl, hogy a’ Tököli’ pusztításai által birtokain szenvedett kár valamennyire megtérűljön ’s egyszersmind maradandó emléke legyen a’ vitézi erőnek ’s a’ polgári hűségnek, Fülek’ várát a’ hozzá tartozó környékkel neki ’s maradékainak ajándékozá. Harmadik Incze,^* akkori pápa, atyai levelet külde hozzá, jelentve örvendetét, hogy inségeiből a’ boldogságos szűz, magyar ország’ patronája, megszabadítá; ’s dicsérettel emlékezék királya iránt mutatott hűségéről. Külde ezen felül egy szentelt kalapot is pápai kegyelme’ jeléül. Olly ajándék, mellyel a’ pápák nagy tekintetű ’s a’ kereszténység’ védelmében érdemeket szerzett hadvezéreket szoktak megtisztelni.

1686. a’ király’ seregei Eger ostromára gyűltek Auria János’ vezérlete alatt. Jelen volt Kohári is, mint altábornoka a’ Dunán innen lévő részeknek, melly hivatallal fogsága után tisztelé meg a’ király. Hada az úgy nevezett hatvani kapunál állott a’ völgyben, hol a’ nép egy kútat máiglan is a’ Kohári névtől nevez. A’ várvédő török erős bástyái között igen kedvező állapotban volt ’s remény csak kevés lehetett a’ megvétel felől. Az ostrom lassu ’s csekély sikerű vala. Kohári azonban a’ várvivás alatt szünetlen munkásságban volt. Az ellenség’ kicsapásait többnyire vitézűl verte-vissza ’s rendkivűl sok nyugtalanságot, kárt és veszélyt okoza nekik apró csatáival. Azonban a’ sors úgy akarta, hogy itt új szerencsétlenség érje. Egy nap midőn a’ törökök vakmerő elszánással kirohantak, Kohári tüzes harczba keveredék ’s olly okos fordulatokat teve, hogy a’ törökök észrevévén mi tapasztalt hőssel keltek legyen csatára, nevezetes veszteség után vissza kezdének huzódni. Kohári sergei előtt űzte őket a’ kapukig ’s mert egyike volt a’ legbátrabbaknak, egészen előre nyomúlt, a’ tűznek szinte közepébe, hol záporként süvölte a’ halálos ón. A’ lövések ezrede közűl, mellyeknek mindenike mintegy ellene látszott irányoztatni, csak egy érte őt, de ez veszedelmesen ’s karját öszveroncsolva annyira, hogy kénytelen volt az ütközetből eltávozni.

Orvosi vizsgálatok után jobbjában a’ csont darabokra zúzva találtatott, a’ mi olly fájdalmat okoza, hogy sokan csak halálát várnák. Azonban magát Bécsbe vitetvén kigyógyúla, de a’ hibás orvoslat miatt karja fegyverviselésre, sőt még írásra is alkalmatlanná leve. Ez okból a’ király egy hold formájú ezüst lapra metszetvén a’ Kohári nevet megengedé, hogy aláírásokban ezt használhassa törvényes foganattal. Ezen lapról az 1715d. országgyűlésnek 29d. törvényczikkelyében is van emlékezet.

Ez idő óta visszavonult a’ csata’ mezejéről ’s nyugalomban élt a’ tudományoknak, mellyeket annyira kedvelt, miglen az újabb polgári zivatar csendei közűl fel nem verné.

1703. magyarország ismét fegyverben állott. – Rákóczi Ferencz, mostohája Tökölinek, fija első Ferencznek és a’ balszerencse’ kegyetlen játekivá lett Zrínyi Ilonának, kiszabadúlván németujhelyi fogságából, hová vétlen záratott, a’ vitéz lengyelek’ védelmébe futa. Innen, kitörvén magától a’ lázzadás, Junius’ végén magyarországba jöve. Tódulva rohant a’ megelégedetlen nép zászlóji alá ’s nem sokára egy jókora sereget látott maga előtt, vakmerő, elszánt fegyveresekből, kik készek voltanak a’ lehetetlenséggel megvíni, ha vezérők úgy kivánta. A’ háborgások elkezdődtek ’s felső magyar ország csaknem egészen Rákoczi’ hatalmába esett. A’ király, hogy mind inkább magához csatolja híveit, tisztségekkel ajándékozá-meg őket; nevezetesen Kohárit tábornoki fő őrmesterré nevezte. Rákóczi’ felekezete sem késett szövevényeit terjesztgetni, hogy Kohárit részére vonhassa, de ez mint mindég, most is állandó maradt magához, a’ miért a’ szövetséges seregek boszúra gerjedve ellene, midőn a’ bányavárosi környeket Bercsényi’ vezérlete alatt zsákmánylanák, Kohári’ szomszéd birtokait is el nem mulaszták öldöklet ’s ragadomány által dúlni.

Leopold’ seregeit ezen időben a’ franczia háború foglalta-el, a’ mi Rákóczira nézve felette kedvező volt, mert az ellenséges hadak többnyire az ország’ határain kivűl álltak ’s a’ szövetkezettek’ fejedelme szabadon ’s akadálytalan tehette hódításait. De megveretvén a’ francziák Hochstädt mellett (Aug. 13d. 1704.) a’ császár’ dolgai derűltebb szint kezdének magokra venni, ’s Rákoczi is egy kissé megszelidűle. Így történhetett vala, hogy September’ végétől October’ 15d. a’ két sereg között fegyvernyugvás köttetett. Leopold használni akarván ez időt, Rákóczival alkuvásokra bocsátkozék a’ béke iránt. Selmecz^* volt az öszvejövetel’ helye. A’ király Kohárit, Rákóczi pedig Bercsényit küldő békeszónokúl. Kohári mindeneket elkövete, hogy a’ polgári lángot elcsillapíthassa; ’s szívreható beszédeket tartott Bercsényi előtt e’ szent ügyben.

„Mi gyönyörűség lehet, úgymond egy alkudozás’ alkalmával, ha magát Rákóczi magyarország’ fejedelmévé teendi, minekutána mind ezen hiú dicsőségeket csak polgártársai’ inségén ’s egy vele rokonnép’ vérével szerezhetni-meg. Nem borzad e hazája’ romlásán emelkedni egy olly fénytetőre, hol nem lehet maradandó, mert királyi hatalomnak törvény adhat csak állandóságot, erőszakos bitorlás soha nem. Emlékezzék Rákóczi őseire, emlékezzék mivé lön Tököli’ egykori rémítő hatalma? Az az isten, kinek őrszemei századok óta függnek csudatéve e’ harczok’ vészeitől szakadatlan hányatott hazán, nem fogja boszútlan nézni az ártatlanúl kiontott polgári vért, nem azt, mint pusztíttatnak vétektől fertőzött kezek által még az olly tisztelendő helyek is, mellyeket imádság ’s vallási szertartások szenteltenek-meg. Bizonyára, egykor rettentő számvetésre fog vonatni az, ki mindeneknek oka volt. Hagyja magát Rákóczi a’ hazafiúság’ szent érzelmeitől meghatni, tegyen-le fellengő képzelmeiről magyar ország’ koronája’ birhatása iránt, álljon azokra, miket az ész, polgári hűség tanácsolnak; fogadja-el a’ királytól ajánlott békepontokat, kivel most, midőn háromféle külháború által nyugtalaníttatik, nem leszen nehéz kedvező egyezésekre lépni. Itt az időpont, a’ legjobb alkalom, mellyet ha használatlanúl hagyand, félő, hogy egykor, midőn késő leszen, meg ne bánjon.”

E’ beszéd Bercsényire nézve elveszté foganatját. Ez a’ kevély, mindég szertelenekben gyönyörködő, túlságok között csapongó lélek, ki makacs volt, mert bíza elméjében, ’s bátor és vakmerő mint kevés; ki nem tudá mit teszen félni, a’ helyett hogy megszelídűlve csak kevéssé is Kohári’ tanácslatit meghallgatta volna, vad tűzzel lobbana-fel ’s az elnyomott hazát, a’ megsértett törvényeket, a’ nép felett önkényesen gázoló királyi hatalmat, mellyet sem ígéretek’ szentsége, sem koronázatkori eskü féken ’s korlát között tartani nem tudtak, olly bántó, éles, szívrázó szavakban hánytorgatá Kohári előtt, hogy ez a’ békekötés’ lehetőségéről reményeit veszteni kezdé. Nevelte Bercsényi’ bátorságát azon hír’ vétele is – mert az alku a’ fegyvernyugvás’ határidején túl huzódék – hogy Kassa, Eperjes és Eger Rákóczy’ fegyvereinek meghódolt. Ez okból olly nehéz feltételeket szabott Kohári elébe, mellyekre állnia lehetetlen volt. Így történt vala, hogy az alkudozás, mellyet Bercsényi’ heves, béketüretlen természete szemrehányásokká, szóvítákká változtata, Kohárinak nem kis fájdalmára, siker nélkűl félbe szakadt, ’s Bercsényi újra táborba szálla, Kohári pedig tudósítván a’ királyt a’ Selmeczen történtekről, mivel birtokait a’ szövetkezettek’ fegyverei pusztíták, magát Budán vonta meg.

Leopold’ halála után (1705) első József ült a’ kormányra, ’s hasonló keggyel mint atyja, viseltetett Kohári iránt. 1707. fő tábornoki helytartóvá, négy évvel később pedig honti főispánná nevezte ’s ez utóbbikká úgy, hogy az mindég a’ Kohári nemzetség mellett maradjon. Itt szerény, mindenek iránt leereszkedő indulata ’s a’ dolgokban mély belátása által magát tárgyává tette a’ szeretettel párosult tiszteletnek. III-dik Károly az 1714d. országgyűlésen (Octob. 8d.) belső titkos tanácsnoki hivatallal tisztelé-meg; December 8d. pedig midőn Pálfy Miklós ország’ nádorává választatnék, őt a’ király ország’ bírájává nevezte. Így juta a’ hivatalok után soha nem kapkodó Kohári a’ polgári fénynek csaknem legmagasabb fokáig ’s nem gazdagság és nemzetségbeli szövődések, nem hizelkedés ’s udvari cselszövények’ segédével, hanem a’ hadi és polgári körben szerzett érdem, hűség, állhatatosság által; szóval, a’ rény’ örök díszű pályáján.

Elgyengűlvén agg kora’ súlyaitól csábrági várában vonta-meg magát ’s itt élte hanyatló éveit derűlt, vidám lélekkel, a’ kies táj’ ’s haborítatlan nyugalom’ ölében. A’ várat, melly Tököli ’s Rákóczi által csaknem omladvánnyá tétetett, nagy költségekkel ismét felépíttetvén, egy messze kitündöklő méltóságos palotává tette. Nyájas szív, vidám kedv, valódi magyar barátság ’s vendégszeretet uralkodtak e’ díszes falak közt, a’ miért ritkán is voltak látogatók nélkűl. Egy tisztelkedni, más partfogást, legtöbb tanácsot kérni jöve ’s kevés volt, ki a’ bölcs öregtől vigasztalás nélkűl tért volna meg. Várának nyugoti felén egy tágas terem volt, hol réz koporsóját, mellybe temettetni kivánt, tartotta. Naponként bizonyos időben elzárkozék itt ’s hihetőleg a’ halálhoz, mellyet nem messze vélt lenni, készítgette magát. Halotti szertartásait maga rendelte-el; ’s így történt vala, hogy azt a’ nagy szempillantatot, mellyet ember többnyire rettegve vár, ő békén ’s nyugalommal várta-be. Martius’ végén 1731. gyenge ájulás lepé-meg’s benne hánykodás ’s fájdalom’ jelei nélkűl szunnyadt-el. Tetemei Szent Benedek’ templomában a’ Garan^* mellett tétettek-le a’ Kohári nemzetség’ sirboltjában.

Nyolczvan két évet élt nőtelenűl, ’s ezen szép kornak nagyobb részét a’ haza’ gondjaiban. Igen korán lépett, a’ cselekvés’ pályájára ’s csak néhány évvel halála előtt vonult egészen vissza. Még 1720ban úgy látjuk megjelenni, mint előülőjét egy pesti küldötségnek bizonyos vallásbeli viszály’ elintézésében, hol lelkes beszédei éles itéletet ’s nem kevés theologiai tudományt árultak-el.

Kohári nem volt azon szertelen lelkeknek egyike, kik szenvedély’ vagy elme’ erejével korlátaikból kitörvén, szembeszökőleg nagy, bámulatra méltó dolgokat visznek véghez ’s kényszerítik a’ jelen ’s utókorokat, tetteikről magasztaló szavakban emlékezni. Cselekedeteinek mindenikén bizonyos öszhang és belső csend, nyúgalom és szerénység mutatkoznak. Ő gondosan látszott elhárítani magától mind azt, mi által a’ tettek zajgó fényt, szembeható ragyogást kapnak ’s ez vala oka, hogy irígyei nem voltak, hogy társai előtt mind hadi, mind polgári pályáján köz tiszteletben álla, ’s minekutána magasabb tisztségekre emeltetett is, az udvari fondorlatoktól ’s a’ rágalom’ tőreitől ment volt. Ő fejedelmeinek egyformán maradt híve ’s egyformán bírta azok’ kegyeit, egyformán azok’ bizodalmát is; bár a’ kormány, míg ő pályáját futná, három különböző kezeken ment keresztül; ’s a’ mi még több, kedvencze vala királyainak a’ nélkűl hogy előttök, az udvariak’ szokásaként, szolgailag csúszott volna. Jámbor volt együgyűség, magas szívű kevélység nélkűl. Igéreteihez, adott szavához sanyarúlag hív, barátjaihoz szíves, ellenségeihez nemes lelkű; a’ bántást könnyen feledé a’ jótéteményt esztendők után is hálaszavakkal emlegette. Bátor és irtóztató a’ csatában, szelíd azoknak körében kiket lelke’ rokonainak hitt. Minden magától különböző természetekkel könnyen öszvetuda férni, a’ nélkűl, hogy hibáikhoz simúlna, vagy saját characteréből kivetköznék. Lelkében nem volt gőg, de egy olly nemes büszkeség, melly szívét alacsony tettektől őrzé. Feltételeiben szilárd és állandó, sem fenyítés sem kérelem által nem mozdítható. Igazságszerető ’s kegyelmes egyszersmind, a’ mi korában szinte közmondássá vált. Elméje, azon időhöz képest, tudományok által kitünőleg művelt, mellyeket a’ mint fáradhatlan szorgalommal űzött, fáradhatlan buzgósággal is ápolt. Rendkivűl nagy ’s hív emlékezettel birt meg elagott korában is. Sok évek előtt történt dolgokat név, hely, szám, idő’ tökéletes megjelelésével tuda beszélni. Fogságában több rendbeli hosszabb versezeteket készíte, ’s mert az irás’ szabadsága tőle megtagadtatott, emlékezetében tartotta, ’s szabadulása után írá-le. Felzsákmányoltatván csábrági vára Rákóczi’ hadai által, néhány verses költeményei elvesztek, ’s ő azokat újra emlékezetéből le tudta írni. Szerény vala olly mértékben, hogy ha jelenlétében dicsértetett, arczán kedvetlenség látszott ’s a’ beszédnek vagy más irányt ada, vagy azonnal félbe szakasztá. Ha tetteinek valamelyike szóba jött, magától minden érdemeket eltolt ’s társaira hárítá. Végintézetében eltiltá, hogy felette valaki dicsérő halotti beszédet tartson. Asztalánál pompa és bőség uralkodtak pazarlás nélkűl; ő maga kevéssel megelégedett, ’s ruházata egyszerű volt; ’s még ott is, hol mások tékozlásig fénylettek, ő kevéssel vala több mint nem-szegény. Termete közép vala a’ sugár és zömök közt; tagjai izmosak, hibátlanok, kivéve jobbját, melly az egri ostromban kapott sérelem miatt egy kissé öszvehuzódott volt. Domború, félig kopasz homlok emelkedett-fel szemöldei felett, mellyek alól egy pár kék villogású szem lövelte sugárait. Arczán, melly férfiúi szépséggel teljes vala, tiszteletet gerjesztő méltóság ült. Halavány színe bizonyos gyenge kétes pirosság által vala felderítve, ’s e szín – mint életirói vallják – képén mindég egyforma volt, és semmi nemű viszontagságok között nem változék. Egy csalhatatlan jele a’ tiszta, erős, ’s magán uralkodni tudó léleknek.

Adakozásait szorgalmasan feljegyzették életirói, itt elég legyen mondani, hogy holta után öszveszámíttatván, közel hat száz ezer forintnyinak találtatott a’ summa, mellyet nagy részint köz hasznú intézetekre ajándékozott.

Több magyar ’s latín verses munkái maradtak, mellyek a’ magyar költés’ kézi könyvében Toldy által^* kijelelve láthatók. Bennök életphilosophia ’s didacticai lélek lehel ’s néhányat erővel és szépséggel teljes helyek ajánlanak.

(iszik.)

Hanem az az asszony jó lett volna alkalmatlan vendégnek, ha egyszer elküldik, soká jő vissza.

Nem volnánk mi rosz fiak másként; csak ezt hűsége bünteti, engemet nyelvem ver, de azért fölfogadhat minden jó keresztény, mert a’ bot az ebnek fáj, nem az urának.

(Mátyás ’s Vidor egymás közt beszélnek.)

Juczi. Ugy ám csak eresztenének.

Mátyás, Vidor visszajőnek.

Egészséges koromban csekély hasznomat vettétek, gyermekeim, mivel mint tudós egész nap az olvasó széken ültem és írtam. A’ könyvszerző hasonló egy bujdosó csillaghoz, melly azon emberekre nézve, kik rajta állanak, csak mocsáros sötét föld, azonban hogy a’ távollévő planéta-olvasók körűl fénylő csillagként kereng. Azért itten ezen halálos ágyamban nyilatkoztatom-ki végakaratomat, mellynek első akaratotokká kell lenni és azzá is lehet; ’s főképen mivel most alig fogtok ellent mondani, jól tudván, hogy süket fülem nem hall benneteket lent a’ sírban.

Ha talán most össze akarnátok ülni és meghatározni, mellyikteken akart gúnyolódó atyátok a’ legközönségesebb testamentomi rendelések alatt darázs-csípést ejteni, a’ jó Zsuzsikán vagy Nellikén, Boriskán e vagy Pirin, Lillácskán vagy Esztikén e? gondoljátok-meg, az isten’ szerelméért, gyermekeim! hogy még világon sem vagytok, és hogy csupán rajtam áll ha ollyannak nem képzellek benneteket a’ millyennek szeretnélek. A’ testáló és örökösök már a’ római jog szerint is egy személynek tekintetnek: mennyivel inkább, ha még mindnyájan egy koponya alatt tartózkodnak.

Azért is azt rendelem: – de ne tegyetek-fel nagyobb rendet egy ollyan ember felől, ki testamentomát teszi, mint a’ millyen leveleitekben szokott uralkodni – először hogy anyátokra üssetek és jövendőben azt higyétek, hogy nincsen olly remek mű, melly egy nő’ lángeszének ’s izletének^* nagyobb becsületére válnék és a’ mellyen naponként kellene javítgatnia, csinosgatnia mint leánya. Az atya nem ér reá, mert egész nap kisebb műveket reszelget p. o. testamentomokat leányai’ számára.

Továbbá azt rendelem hogy lassan és halkkal járjatok – kivált közhelyeken, hol csak a’ zavarban lévő leány szalad – és szinte úgy is beszéljetek, mivel a’ leányhoz és harmonicához csak adagiók illenek. Óvakodjatok a’ homéri kaczagástól is, mivel az erős és sokáig tartó nevetés a’ szép fejet nem csak eldiszteleníti hanem valósággal meg is részegíti. Nemeteket, mivel mindég mértékletes, ’s mivel vékony és rezgő idegeinek pókháló-szövedéke minden szálaival együtt könnyen mozgásba jő, minden erős gerjedelemnek szertelenül el kell töltenie és legyőznie. A’ mivelődés’ kése, melly legjobb nyírlevünket lecsapolja duzzadó szegfű bimbótokat csupán dicső kifejtésre metszi-fel.

Eszetekben tartsátok mindég azon szót mellyet atyátok halálos ágyából monda: a’ legártatlanabb enyelgés is vétkessé válhatik ismételés által. Testamentomi akaratom az, hogy egy negyed órában egy csóknál többet el ne fogadjatok, mellynek azonban nem szabad egy egész negyedig tartani. Nem tudjátok ti, hogy az én nemem, mellyet a’ ti nem-mel teljes első és igen-nel teljes későbbi szerelmetek közötti rendes különbség egészen megzavar, együgyűségből vagy nagyon hideg, vagy nagyon meleg lesz. Higyetek szíveteknek, de soha se nyavalyás idegeiteknek; ah, a’ legszebb és legszebb érzelmek mellett is úgy járt sok mostoha testvértek erős akarat’ és egészség’ hijánya miatt mint a’ mexikóiak, kiknek, mivel csak lágy aranyok volt vasok pedig nem, a’ spanyolok által megkellett magokat hódíttatni hagyniok.

Vessetek-ki minden szép lelket és szép testet, melly gyakran katonatiszt ruhában jár, főképen ha mindketten felesek és egy darabot tesznek, a’ házból, mellyben leányotok van. Tíz román nem olly veszedelmes mint egy románíró. De az életirók bemehetnek.

Egészségem’ napjaiban mindent, még a’ szép szót is, szivesebben vettétek. Általjában a’ nő nehezebben változtatja-meg véleményeit mint a’ férfi, mivel amaz őket érzelmekre és nézetekre építi, emez pedig inkább következtetésekre és gyakran mások’ szavára; és mivel a’ férfiak’ állításai sokszor csak fogadott gyermekek, az asszonyokéi pedig sajátjaik. A’ tieitek eleven érzemények, mellyek semmi okoskodásnak sem engednek, hanem csak az időhöz, vagy ha legrövidebben kell megtörténnie, egy más élénk érzeményhez közelítnek. A’ mellett különös tehetséggel birtok előbbi érzelmeiteket az uralkodók miatt elfelejteni, a’ mi által csalhatatlan- ’s változhatatlanságtok’ szép érzését nyeritek; valamint ismerek gyenge emlékezetű embereket, kik ezt soha sem vették észre, csupán azért, mivel azon eseteket nem tudták eszökben megtartani a’ mikor valamit meg nem tartottak.

Mennyei gyermekeim! az előbbi testamentomi rendelést egy codicillusban ismételnem kell, olly fontosnak ’s nehéznek tetszik az előttem. Hiszem, hogy ti szívesen hajtanátok okokra, ha magatokat, a’ mit csak atyáitok tehetnek, mint egy mozaik-képet ketté vágván megkettőztethetnétek és mint a’ ti én-tek’ iker vagy tej-testvérét előtökbe állíthatnátok ’s szemlélhetnétek; de hisz azt nem tehetitek. Ti minden szívet elolvastok, csak olvasó szíveteket nem. Pedig az embernek szükséges, a’ mit ti nem tesztek, hogy magát meggyógyítsa és fen tartsa; ’s egyáltaljában magát gyakorta nagyon keményen és szorosan megkérdje: „Mit akarsz tulajdonképen?” mivel némellykor tíz érzelem is elbú egymás megé mint a’ gyermekek, és az utolsó nem akar szólani. Csak egy példát, kedveseim, nem tudtok e ollyant, hogy egy igen jó leány ömledezve és részegülten csüggött mindétig a’ holdon és csillagos égen, csak a’ házasságban nem? Bizony én tudom hogyan van és nem veszem balúl; de legyen szabad szivét a’ düsseldorfi szent Jánoshoz hasonlítanom. Előbb a’ galériában egy csínos vízfestékű tájkép függött minden zaj nélkűl. Történetből ezen orbis pictus’^* inspectora es Maireje^* egyszer ezen darabon csinosgatni és dörgölgetni akara, midőn egyszerre alóla egy másik képnek karja tünt-elő. Tovább vakargata; és végtére a’ tájképből az olajban festett egész szent János elő szökött, ki szint olly híressé lőn. Ha az ember némelly asszonyi szívben a’ Claude-Lorrainokat vizsgálná és végtére levakarná, nem találna e a’ szép természet alatt egy szép Jánost, vagy szép Jancsit – vagy Jeant vagy Jakot? szóljatok, ti jámborok!

Az is végakaratom, hogy barátnéitoknak ne olly nehezen bocsássatok-meg és barátitoknak ne olly könnyen. Ezek előtt semmi sem óv úgy meg benneteket – valamint minket is – a’ megbántásoktól, mint az a’ bizonyosság, hogy ezek el nem engedtetnek. A’ barátnéval való béküléskor soha se fogasson csak az idő kezet veletek, hanem a’ szorongás és merészség; nem közelítve és történetesen, hanem zajjal és sírva és egyszerre: mert másként a’ felmelegedésbe által viszitek a’ hosszas elhűlést.

Ne szóljatok egy szót is a’ politicáról, tudva van jól micsoda idegen borjún szántotok, vagy melly arany borju körűl tánczoltok. Kerüljétek a’ püspökökként a harczok’ vérét hasonlatlanúl a' szúnyogokhoz, mellyek közűl csak a’ nők szíják azt. Ha tudjátok, hogy franczia ország szabaddá lett, elég, és több mint a’ mit magam tudok.

Az rettegteti atyátokat utolsó órájában, hogy szép munkái által egy élet-arkádiát sejte teremteni fejetekben, mellyben sem konyha, sem gyermekszoba, sem mosónap, hanem csak egy gyönyörű ég van és alatta egy szép pásztor, ki addig térdepel míg haja ki nem húll. Testáló nem tehet róla, ha ti poetai virágokat, mint a’ hagymáz betegek az ágy-karpit’ virágait, élő és járó lényekké tesztek. Panaszkodtok nemetek’ mechanicus munkáiról nem tekintvén arra, hogy az enyémnek is szint annyi van szebb nevek alatt. A’ törvényszobát a’ mosóháztól, a’ kiadó hivatalt a’ konyhától, vagy az iskolát a’ gyermekszobától semmiben sem látom különbözni, mint abban, hogy nektek jobb dolgotok van, mivel a’ mi fogházainkban a’ fej, a’ tieitekben csak a’ kezek vagynak a’ dolgozó vaskarikára verve. Mert ha csak szellemetek a’ testet a’ varró rámánál vagy tűzhelynél hagyja, ki akadályozza azt, hogy egyik kastély’ tetejéről a’ másikra, egyik daphnei liget’ sudaráról a’ másikra röpdessen, és végre kies elysioni virányra szálljon? És nem jutott e nektek élettavasz a’ társas örömekkel és szép álmakkal teljes szűzi farniente-vel együtt, míg kikeletünket iskolákban, auditóriumokban, in clinico, relatorio, repetitorio, stilistico^* görbedezve kell elszántanunk és elvetnünk? És nem sétáltatok e ti virágos mesgyéken, míg mi ben a’ fekete a’ fekete barázdán ekét és boronát forgattunk?

A’ házaspár úgy fussa-meg pályáját, mint a’ nap és új hold, mellyek egymással kelnek járnak. Mert ámbár Phöbus ragyog és éget, és Luna a’ világ felé csak homályos oldalát fordítja, Phöbus felé pedig a’ világost, még is jobban vonz magához mint ő, és felgerjeszti a’ vizeket, és elhatározza az időt, a’ nevekedést és tenyészetet. Nem örömest emeltem e’ hasonlatban magunkat férfiakat Phöbusokká.

Mivel most mint testáló nem sokára vánkosomon elveszek és még is előbb be kell zárnom privilegiált testamentomomat, ’s mivel a’ toldúló tárgyak miatt nem tudom hol szünjem-meg: azért mindenütt meg kell szünhetnem, tehát itt is. Igaz, hogy még ezer testamentomi rendelést tehetnék, még azt is rendelhetném: őrizkedjetek a’ gazdag és törvényadó öltözettől, ha nemeteket a’ gyülölség’ eczetágyává nem akarjátok tenni, és magatokat a’ rágalomnak paprikájával behintetni. Tiltsátok-el leányaitokat a’ cselédekkel való beszélgetéstől, melly nekik legalább mint a’ bojtorján őszi sétálás közben azon vesződséget szerzi, hogy ruhájok aljáról letépjék. Ugy beszéljetek barátnéitokkal mintha férfi hallaná ’s egy ifjúval úgy mintha barátnéitok is ott volnának. Újdon-új ruhával soha se jelenjetek-meg legelőször közhelyen, mivel a’ zavarodás, vagy egy új elsőbbség’ érzete a’ gőg’ színét veszi-fel. Tartsátok testeteket egy üvegszekrényben lévő szent testnek, lelketek’ és rényetek’ egy részének és magatokat tarka babnak, mellynek héja is bele is pompás, holott mi, mint az úgy nevezett disznóbab, csak tápláló belünkkel vagyunk fazékba és tálba valók. Ne hallgassatok mindég a férfiak’ beszélgetése közben, és ne beszéljetek örökké az asszonyokéban. Ne dicsérjetek és ne gáncsoljatok bennünket tüzesen, tanúljatok atyátoktól erős lélekkel uralkodni cselédeiteken, ’stb. A’ mint mondtam, mind ezt és még többet is rendelhetnék testamentomomban, de nem érném végét ’s hosszabb lenne mint az ó és új testamentom. Ez pedig mint minden római végintézet törvény gyanánt tartassék-meg; és így éljetek olly vígan mint én innen elmegyek.

Ékes codicillus: Hallgassatok okokra, aranyom gyermekeim! – Actum ut supra.^*

Sokan vannak, ugy hiszem, kik a’ szenvedés’ izzó tüzén heverve: örömrózsafényben látszanak a’ világ előtt nyugonni; vagy, hogy szokottabb képben fejezzem-ki magam; kik felől, midőn őket ugy szúrja a’ tövis, hogy lábokat kinos-kénytelen rángatják ’s emelgetik, egy szivvel szájjal ezt mondja a’ község: „fürge tánczos! bár egy pillantatig volna nyugta!” –

De hiszem azt is, hogy mind ezen boldogoknak-tetsző boldogtalanoknak édes magam lehetnék vezérök, kolomposok. És igy nem fogja talán senki hiúságra magyarázni tőlem, ha itt, épületére minden olvasómnak, ’s vigasztalására bajtársaimnak egy pár futó rajzot fogok éltemből közleni. Teljes biographiát nem irok, mert hiszem biographiáink már merő, szemtelen hizelkedésekké váltanak, mellyekben a’ tömjén füstölővel együtt üttetik a’ tisztelt-fűhöz fához.

Még minekelőtte születtem – de nem kell e itt jó előre kitennem születésem’ helyét is, mert ki tudja? nem válik e még, ha jeles nem is, legalább hires, nevezetes ember belőlem, kinek egykor szinte biographusai lehetnek? – de megvallom: ezt a’ kérdést csak azért teszem itt magamhoz, hogy egy másikat tehessek szintezen tárgyban olvasóimhoz, t. i. azt, ha illik e hozzánk magyarokhoz, valamelly nagy ember’ hazánkban világra jöttével még akkor is fennen dicsekednünk, midőn annak kiképzésére semmit, egy máknyit sem tettünk? ha illik e gőggel ezt mondanunk: „ez a’ festő, ez a’ hangmivész, ez a’ szobrász magyarok voltak!” holott bátran mondhatja a’ külföld: „maradt volna csak nálatok; ne tanult volna csak köztünk A-tól fogva Zs-ig: bizony zsindelyfestő, csapszékdalos, ’s kövezetrakó vált volna belőle.” – Mi érdeme van abban az országnak, hogy az árva szülöttnek földet ad, mellyre fölléphessen, a’ mit Afrika’ sivatagjain is megtalál az ember, megtalál honunkban a’ barom? – Azonban, ez a’ kérdés nem tartozik ide, ’s én nem érintve többé, csak azt említem, a’ minél kezdettem, hogy minekelőtte még születném, már az egész város boldognak kiáltott, „mert pénzes nagybátyjának” ugymond „a’ fukar agg legénynek reá száll öröke.”

Valóban az én gazdag nagybátyám megtevé irántam azt, mit szegény szüléim nem tehettek vala, ’s tizenhét esztendős koromig minden mivészetben és tudományokban a’ legnagyobb gonddal neveltetett; ’s olly annyira megelégedettnek mutatá magát szorgalmammal, hogy a’ világ már már kezeim között látá örökségem’, ’s boldognak valla, mert gazdag és boldog a’ világ’ szókönyvében – itt eszembe jut, hogy ugyan jó volna, ha egy tökéletes magyar szókönyvvel is birnánk; mert sok a’ magyar, a’ ki szeretne magyarul is tudni, ’s minden vigasztalása egy jó szótár’ nemléte felett csak az, hogy hiszen még használható grammatikánk sincsen – a’ világ’ szókönyvében ugyan egyet jelent.

Ekkor elkezde a’ bátyám szarvasbőr keztyűje helyett nyomott, vékony szattyánba siklani, a’ Hasznos Mulatságokban,^* – melly levél most is, épen mint ez előtt, azon egyetlen újság kávéházainkban, mellyhez minden órán hozzá lehet jutni – az első lap helyett a’ végsőre ütni, ’s itt olly vizsgán keresni szert a’ hajkihullás ellen, mint hajdan a’ legújabb, legmódosabb fodorító’ lakát,^* szintolly hévvel olvasni a’ bőr’ restauratiojáról szóló recipét, mint hajdan egészen más restaurateurök’ recipe sorocskáit; rövidebbre vevé megszokott whist^* óráit, ’s legfelebb estve, vagy korán reggel szívott egy kis pipát; szóval, elkezde a’ bátyám leány után járni, ’s vége az lett, a’ mi rendszerint magának a’ szerelemnek is vége: megházasodott. Neje tizennyolcz, maga hetven esztendős és féltékeny: természetes, hogy a’ szép asszony rövid időn betegágyba be, ’s én az örökségből kiestem.

Mi nehezen esett szegény szivemnek ez a’ változás, nem lehet kimondanom. Csak most tudok azon örvendeni, hogy legalább tizenhét esztendős koromig úri nevelést vevék; mert ez által nem csak könnyű birtokába juthat az ész és szív legnemesb legdrágább kincseinek, hanem egyszersmind az a’ simultság, az a’ biztos és könnyű fellépés is járul a’ szépre és mindennemű társaságba jő korán szoktatott ifjuhoz, melly mai világunkban fájdalom! az üres kobakot is előbbre tolja, holott a’ szögös, idomtalan viselet a’ való érdemnek, ’s legszebb tehetségnek is ártalmára van. Nem mellőzhetem-el szomoru elváltozásomnak egy másik, igen jótevő hatását egész életemre; melly az, hogy a’ hasznosabb ösméretek’ valódibb és mélyebb tanulására kénytetett. Tapasztalásunk mutatja, hogy gazdag nevendékeink a’ tudománygyüjtésre egyedűl alkalmatos ifjui kornak eltünő idejét csak annyiban használják rendszerint, hogy a’ történetekből a’ chronique scandaleuse, ’s a’ játékszini tánczosnék’ biographiáin kivűl más valami nem marad eszökben, experimentalis physicát^* egyedűl a’ champagni lév felett tartanak; statisticájok ama’ négy hatalmas király’ coeur, carreau, pique, trefle’^* neveit jegyzi-fel; numismaticát a’ nehezen szerzett atyai tallérok’ könnyű kidobásán gyakorolnak; a’ philo-Sophiának csupán innenső, ’s kétség kivűl vonzóbb feléhez szítanak; astronomiához nem, de gastronomiához igen jól értenek; a’ mathesis’ pontos számolásait uzsorás hitelezőiktől tanulják; a’ hazai törvénynek ama’ két czikkelye „de liquido debito” ’s „de usuraria pravitate” ragad csak – jobbára praxisból – reájok, ’s legfelebb is az orvosokkal ’s gyógyszeresekkel ereszkednek mélyebb ösmeretségbe.

Iskolámba egy nagy ur’ gyermeke járt velem tele tehetséggel – a’ mi a’ magyarban nem ritka, de egyszersmind tele tunyasággal, – a’ mi a’ magyarban szinte nem ritka. Első eminens leszesz! ez volt az ösztön, melly engem lelkesíte, ’s nem vala nálam senki szorgalmasabb. De im’: megszólít egykor professorunk, ’s kivallja előttem, hogy ő más módot nemes collegámat szorgalomra birni nem tud, hanemha engem legközelebb az oskolában megdicsér, ’s kinyilatkoztatja, hogy ha más szorgalmasabb előmbe nem vág, első eminentiára fog méltatni. ’S úgy történt. Más nap mingyárt felszólít jó tanítom, elhalmoz dicséretekkel, ’s nem feledi, hogy illy buzgalom mellett, mellynek mind eddig az oskolában párja nincs – az első eminensség’ aranygyapját hihetőkép én fogom kivivni. Reám zudult az iskola örömriadással; boldognak szerencsésnek mondottak barátim ’s irígyeim; de engem – engem a’ bánat ölt, ’s a’ titkos bú, mert látva láttam kijátszattatásom, ’s hogy lépcsőűl kelle szolgálnom ellenemnek, ki tolatva általam ragadá fejére a’ petreselymet, mellynek elnyerése engem büszkévé, boldoggá tesz vala.

Iskolai éveimben az a’ megtisztelés éré szorgalmamat, hogy az universitás’ előlülője,^* nem tudom melly ünnepi alkalommal, asztalához méltatott. A’ boldog! kiálták ismét iskolatársaim, melly fényes, mi jól rakott asztalhoz ülteték! – A’ fényes asztal! – Oh, ha látták volna, mint hültem fültem én ezek között a’ fontos fényes urak között, kik ugy tetszett mind reám függeszték szemeiket, mellyekből én kinzó szánakozást, büszke gőgöt, és hideg elmellőzést olvasék! ’S az ízes étkek! Hát tudtam én hogy’ kell hozzá nyulnom ehhez a’ szörnyhöz, mellyet ki nem vehettem, hal e, vagy hús, vagy épen sütemény? ’s nem nyeltem e le szinte szemkönnyezve egynéhány derék halszálkát, ’s egy pár irgalmatlan galambszárcsontot, mivel nem mertem újra tányéromra tenni? Nem nyomtam e le becsináltom’ húsát illatos saucesza nélkűl, hogy ezt az áhitottat kenyerem’ bemártva váltig szörpölhessem? ’s nem kapta-el a’ huszár tányéromat épen azon perczben, midőn jobbommal a’ villát, balommal a’ legelső falatot szorítám kezembe? ’s melly tantalus-kint kelle kiáltanom a’ spárgáknál, akkor és most is legkedvesb étkemnél! halmozva rakám-meg tányéromat a’ legédesb, legvastagabbakkal, áhítva eredett-meg inynedvem utánok; de mikép viszem már számba ezeket a’ két rőfnyi gyíkokat, hogy se ruhám’ se szorosan mellettem ülő szomszédomat le ne csepegtessem? Enni, vagy nem enni! ez lőn itt a’ kérdés. Enni, mert ehetném! ez lőn reá a’ válasz; ugy is a’ rákokon, szinte kedves ételemen az elébb kiadtam nem bizván felnyithatásokhoz. Megfogom tehát a’ hosszan ingadozó szálat izmosabb tövénél, kikerülök jó messze a’ jobb könyökömmel, ’s mintha tányéromat akarnám lenyelni olly tág szájat nyitok-ki: – de a’ remegés, ’s a’ kapkodás, és motozó szomszédom’ bökései hol oromhoz, hol ajkaimhoz, hol ismét arczomhoz csapkodák az ingó csucsocskát, ’s pirulva, csaknem sirva boszúmban le kellett tennem az izes falatot, felhagynom az egész étellel – hogy a’ vajfoltokat képemről letörölhessem. Végezetűl hozák a’ sőtétkék csészét; ez, azt hittem, a’ kávé ’s mohón nyelém a’ – szájöblítő vizet, emésztőűl a’ durva halszálkára, ’s az égető galambszárcsontokra! O ebéd! o boldog, ’s irígylet-érdemlő lakozás! –

Később, talán Kisfaludyt imádtomban, egy pár dal-alakú versecskét találtam öszverakni, ’s poeta lett az én nevem; mert nálunk mindenki megkapja ’s meg is kivánja e’ nevezetet, ki ságra ságot, ’s alakra salakot tud rímelni, ’s ha a’ szent berket mocsoktól és dúlásoktól ovó műbiró eszére találja adni, hogy üres rimkoholás még nem poezis: ökörre, szamárra fakad feleletében, ’s jó, ha fokossal nem irja fejébe antikritikáját. Te boldog, mondának jó barátim, neked a’ költés’ bája is hatalmadban van, a’ Muza’ bájszava is szól melletted: melly igen fog ez téged emelni, ajánlani! ’S én szinte kétségbe estem, a’ dicsért versek miatt, sorsom felől. Mert itt is, amott is bekopogatva csekély hivatalért, csaknem mindenütt azon talpraesett és igen emberséges előitéletet találtam, hogy az a’ fiatal ember, ki, habár szünetóráit is, versirogatásban ’s több efféle excentricitásokban tölti, minden komolyabb – ’s tréfa a’ versirás? – foglalatosságra képtelen, holott ollyannak, ki félnapokat billárdnál ’s kancsónál, féléjeket kártyánál ’s olly helyen, mellyet nevezni nem akarok, fecsérel, tisztségre alkalmatos voltáról senki sem kételkedett. Sőt az egyház’ urai szegény nagyatyámnak, ki erővel kanonokká akart tenni, kereken kimondák, hogy ők, ha választaniok kell a’ kettő között, inkább ostobát mint bölcset, inkább szótalant mint költőt vesznek-fel magok közé.

Ugyancsak költői nevemnek kelle tulajdonítanom azt is, hogy egy hivatlan poetizáló asszonyság egek! – óvjátok a’ magyart a’ civilizált világ’ ezen ragályától; vagy adjátok inkább a’ sárgaláz’, ’s a’ Pestet fogyató cholera’^* vad öldökletére! – a’ literatori thére magához meghivott. Boldog, ezt mondák sokan, ki illy nagy nevű aszszonyság’ széplelkű körében theázhatik! De engem, míg ez legújabb szomoru játékát olvasá, azon forró viztől, mellyet theának, ’s azon lágymeleg viztől, mellyet rosz versnek neveznek, ’s a’ számtalan elfojtott ásitozástól gyomorgörcs kezde megszállani, ’s arczom lassanként olly kimondhatatlan fájdalomnak és szenvedésnek lön tűköre, hogy az olvasó költőné nem magyarázhatván a’ tüneményt másra, minthogy szomorujátéka mélyen meghatott, midőn a’ játék’ hőse egyik szívrázó ’s öngyilkolással végző monologjánál elfehéredni látta, ömledve felkiáltott: O te rokon, te érzékeny lélek! te reád hatok, te értesz engemet! ’s én érzem, érzem, mi dagasztja olly hévvel kebeled; látom képeden, minden vonásain!... Ekkor ezt susogák egymásnak a’ jelenlévők „meglelte szerencséjét; egészen elbájolá az asszonyt; ennyi tettetés mellett bizonyosan nagy polczra fog hágni ’s t. ef.” Ha tudták volna, mennyi erőködésbe kerűlt nekem, javalat’ és csodálás’ szavai helyett más valamit nem ereszteni-ki számon!

Minek tulajdonítsam azon bal esetet, melly erre a’ concertben ért? – Belépem, ’s dugva találom a’ szálát. Hallanom lehetett a’ musikát itt is; de az ember látni akarja a’ hangot, és mindent, a’ miről itélni, a’ mit ösmerni kiván. Így én is a’ vállakon keresztűl lesém az éneket, ’s ott, ott elől a’ második padon egy ösmeretes, igen ösmeretes váll, nyak, fej tünik szemeimbe, ’s ehhez közeledni elszánt akaratom. Döfve és döfetve, tolva és tolatva ’s, de csak lassudan, szidva és szidatva végre a’ hullámokon keresztűl én a’ hős Leander imádott Herómhoz eljuték. Begyet eresztve sodortam bajuszomat, ’s neszelék, hogy majd felé fordulva angyalarczán leshessem mennyemet, ’s talán egy kedvező pillantatban ezt sugjam fülébe… ah, mennyeiek! mint egy meteorkő zuhan itt a’ száznyolczvan fontos szomszéd asszonyság ölembe, kit a’ hőségben ájulás fogott-el, ’s engem a’ leghihetetlenebb zavarba ejt. Fúttam, legyeztem, fel-felállítgattam: mind hasztalan; egy elkeseredett pillantat vala minden, a’ mit elrémült hölgyemre vetheték, ’s vissza ismét, két mázsa ölemben, a’ hosszu, tömött útnak, mellyet elébb olly bajjal, olly édes reménnyel nyitottam, – a’ többé vissza nem jövendő! ’S voltak, kik akkor is boldognak sipegtek! „Ez” ugymond: protectiót fog neki szerezni; illyen eset már többet felemelt; egy nagyságos aszszonyt czepelt-ki karjában! ’s tb.”

Esztendeimmel nőtt szerencsétlenségem. Egy fiatal gróf titoknokának vőn. A’ váras’ legszebb polgárleánya volt a’ gróf szerelme – mert vannak, kik azt hiszik: több szép leányt láttak a’ polgárság mint a’ felsőbb rendűek között; – de nemzetségi viszonyai a’ legmélyebb titkolást parancslák. Beugrik egykor hozzám a’ legelevenebb örömmel, ’s „Barátom!” ugymond „dicső hirek! felséges ujság! Tudja az ur, nekem nem szabad hölgyem előtt, vagy csak közelében is nyilván mutatkoznom; különben vége a’ titoknak és nekem. Ugy de tudnom kell, mit mivel az angyal, különben megöl a’ féltés, ’s a’ szerelem: mert én és Othello^* – csak színben különbözünk. ’S ime, gondolja az ur – vis-á-vis megürűl a’ bérlak, négy pompás szoba; én ezt kibérlettem. Barátom, édes, oda beköltözik, feloldom az urat minden más dologtól: egyetlen kivánságom az, hogy legalább a’ megszokott hivatalos órákban ablakán legyen, ’s mindent látó, mindent kileső szemeit a’ kedves’ ajtaján és ablakán lebegtesse. – Oh kéjek’ kéje látni naponként a’ minden szépek’ szépét! ’s oh emberek, és minden titoknokok’ legboldogabbika, ki velem a’ legszebb leányról, ’s annak legkisebb mozdulatairól naponként órákig beszélhet! – Én ez által azt nyerem először, hogy a’ féltés’ furiái szelidebben fognak marczonglani; – másodszor azt, hogy a’ váras az urat fogja a’ leány szerelmesének hinni; ’s harmadszor azt, hogy szabad óráimban magam fogok az ablakra jőni, ’s a’ kegyest legalább jelekkel, érzelmeimről tudósítani…”

Bár több oldaláról kedvezőnek láttam ez ajánlást, az mégis, és méltán, megsérté büszkeségem’, hogy semmi veszedelmest nem gyaníta bennem – egy Othello. „’S aztán gróf ur” felelék bökötten „ha valójában szerelmes találnék lenni a’ leánykába?” – Oh, adná az ég, adná a’ jó isten! válaszola a’ gróf szinte felsohajtva: ki ülne akkor hüvebben ablakán, mig én meg nem jövök? A’ sasszemek nem látnak élesebben, mint az ur kémlelne mindent, a’ mi körűle történik, ’s a’ legújabb, legfinomabb combinatiókat, ’s felfedezéseket az ur fogná tenni! – Különben is mi lehet egy szerelmes grófocskának kedvesebb, mint ha titoknoka szerelmes és elmés? Barátom, az ur, ki már „a’ Szép Literaturai Ajándékban”^* is megjelent – a’ legbámulandóbb édleveleket fogja írni, tele tűzzel, elmével, képzelettel, mellyek az érzelemtől csepegni, a’ nagy indulattól gőzölögni fognak, ’s mint meg annyi remekek Rousseau’ St. Preuxjét^* is magok után hagyják, annál bizonyosabban, hogy levelei egyedűl és épen az én szépemhez lesznek intézve. Egyébbiránt hiszem, minden szép és szeretetre méltó tulajdoni mellett, sokkal egyenesb, sokkal emberségesb ember, édes barátom, hogy sem az én tudtom, hírem nélkűl tenne lépéseket a’ leány’ elhódításában”…

Ez a’ bizodalom megnyerte szivemet, ’s én a’ szép lakot elfoglalám. Te boldog, mondának ismerőseim, kiket új szállásomra vezettem – ime, itt kitetszik, hogy’ áll a’ te erszényed, ki illy pompás szobákat fogadsz, és fizethetsz! – Ablakomhoz ültem. A’ leány megjelent. Ha szép volt e? – Ah a’ bájolásig! Termete könnyű, sugár; de kerek és teljes, azon rövid és egyetlen szakában a’ fejlődésnek, mellyet az ezerlevelű rózsa csak reggel ér; előbb még bimbó, később már nyílt virág, a’ leány és a’ rózsa egyedűl az átmenet ezen fénypillantatában birja együtt mind a’ két időszak’ kellemét: erőt gyöngédséggel, teljet, de még fris, még bántatlan kecsekkel.

Arcza’ tökéletes oválján olly vállak felett, mellyeket csak egyszer kelle látnom, hogy örökre vampyrjok óhajtsak lenni, valami kimondhatatlan báj lebegett. Nem ez a’ finom, szelíden emelkedett homlok, melly egyiránt távol áll a’ semmit nem jelentő lapos, ’s a’ magasan kelő férfias homloktól, sem ez a’ szemöldök, mellynek szelid hajlatu, tömött bársony ága valami titkos vonzással ingerel; nem e’ szem, mellynek tágas iv’, ’s puha, szálas pillák’ árnyéklatában bolygó csillagzati mintegy kényszerítik a’ lelket még mélyebben hatni tükreikbe, holott a’ képzelgés’ és édes ábránd’ tündér világa nyíladoz; nem ez az édes arcz fris baraszkszinével, sem e’ száj, melly eléggé finom merő mosolyban szólani, ’s eléggé tömött a’ riadó csóknak elébe ömleni; nem e’ hószin fogsor átcsillogva a’ bibor ajkakon, sem az állgödörke, mellynek ingó tünékeny szélein a’ többi kecsek’ szemléletében elrészegűlt lélek andalgva tévedez; sem ez a’ csinos fej könnyű lebegtében, sem végre a’ holló-haj’ dusgazdag ömlete, mellyet ugy tetszett, a’ legforróbb, legtapadóbb indulat simongtat a’ homlok és arcz, a’ nyak és vállakon – mind ezen kecsek különvéve nem, hanem megfoghatatlan egybeolvadások az egészbe, az a’ lelki élet, melly mind ezekben mutatkozék, az a’ leányiság, melly ártatlanság, vágy, és rejtező hévből alkotva a’ leány’ minden ereit és egész valóját átfutá: ez tetszett, ez igézett a’ bájos alakon, ez vala elrejtve szemölde’ homályában, ez csillogott szemérmes-édes, makacs-ábrándos pillantatán, ez lebegett a’ bársonyajkakon, ez az állnak mosolygó gödrében.

’S ezen lénynek öltem naponként hat órát általellenében, ezen valamennyi kecsek’ seregét kelle naponként hat órát tekintenem, és vivnom a’ keblemben támadó szerelem’ ’s a’ kínos kötelesség’ fogyasztó vitáját; fülnöm, fáznom az indulat’ hevétől, ’s a’ hideg meggondolás’ jégsugallatától, melly az árulás, ’s nemtelen hitszegés’ vázával rettente; szurnom és nyomnom kebelembe a’ gyilkot, azt tudva, hogy nincs ir hervasztó sebemre; kínlódnom, mig ablakomon ülék, dühödnöm, mihelyt a’ gróf felváltott; most minden europai spionok’ szemeit kivánnom, hogy lássak mindent, majd ismét obscuránsok’ és absolutisták’ vakságát ohajtanom, hogy semmit, még a’ korszellem’ haladását se lássam; a’ leglágyabb édlevelkéket írnom, hogy ő küldje-el; ’s ezen gondolatnak mézét „most jól irál; ez a’ kép, ez a’ fordulat kivivja kebelét” – azon méreg-vegyülettel kevernem: annál inkább fog a’ gróf tetszeni; – ’s ezen tenger viszály, bokor fulánk, pokol kin, örömtelen mennyország mellett még irígykedéseket hallanom barátimtól, kik szüntelen faggattak és nevettek, enyelegtek és dörögte: Te szerencse’ fia! boldogság’ szülöttje! micsoda szép, pompás lakásod van neked! – ez a’ kinzó terem! – Vis-á-vis-d a’ legédesebb leány! – tantalus-kín, míg grófom fel nem vált! – Időd elég fél heteket ablaknál töltened! – bár szökhetném! de tisztemben vagyok! – ’S micsoda bájos hölgy az a’ te vis-á-vis-d! Itt előszámlálák a’ leány’ kecseit izről izre, fokról fokra; ’s tudj’ isten, honnan szedek a’ kifejezést, – hanemha a’ lelkesedés maga már poesis, – olly hévvel, olly elevenen, és fenséggel, hogy magamon kivűl tüzemben végre felkiálték: szünjetek-meg, kérlek az egekre; vagy kénytelen leszek kiüzni mindnyájatokat pompás teremimből. „Oh, oh; féltékeny is vagy, mint minden szerelmes!” – mondának erre – „de légy, nem vesszük rosz neven, mert szép, valóban szép a’ leány. Azonban te túl mégy a’ józan határon, ’s szünet-szüntelen az ablakon figyelsz. – Héj fiu! okos vagy te; mi könnyen meglopná valaki szép kertedet! ne hagyd, ne eressz senkit tilosodhoz!” holott én csak más helyett ülék, csak éhes sárkánya valék a’ Hesperidák’ arany almáinak! – –

Ugy látszik, a’ gróf arra volt teremtve, hogy engem a’ legboldogabbnak tetsző boldogtalanná tegyen. Szenvedélyesen, mint mindent a’ mihez fogott, üzé a’ játékot is. De nem azért, a’ miért Cavalierjaink rendszerint a’ játékot üzik, – mivel t. i. ez az, a’ mihez leginkább értenek – hanem elevenségből, hogy szüntelen hatalmas indulatokkal vivjanak. Látta azonban a’ gróf azon mélységet is, mellynek felette lebegett, ’s ugy vélte magát a’ leszakadástól megóvni, hogy átadá nekem készpénzbeli vagyonának egy részét, olly meghagyással, hogy mihelyest kivánni fogja, ismét kézhez adjam. Természetes, és talán megbocsátható hiúság vala tőlem: ezen depositumnak egy részét szüntelen magammal hordanom; ’s igy történt, hogy apró fizetéseim’ alkalmával mindég szépen tömött erszényt vontam elé, ’s ennél fogva barátim és ösmerőseim felette gazdagnak hittenek; holott sokszor, ha az idegen jószágot elveszem, nem maradt volna több sajátom, mint valamelly hajdani szépségnek kecsei, midőn már levetkezett, vagy némelly nagy ur’ érdeme, ha rangját ’s titulusait levesszük. „A’ boldog!” ezt sugdosák egymásnak „ő kényén élhet; tömött erszénye, olly hízott mint B… serteáros uram, ki magának cardinális praerogativákat vett nem rég, neki minden örömekhez tár kaput nyit, ’s ő dőzsöl, a’ hol mi koplalunk.” ’S midőn én a’ legfejtörőbb számolásokon, a’ legravaszabb ételszedéseken menék keresztűl, hogy az illőn, lehetőn tul ne költsek: „Be boldog vagy te” szólának „hogy semmi hajlandóságod nincs a’ tékozlásra.” Megdicsértek azért, hogy a’ más’ pénztárát meg nem lopám; magasztaltak azért, hogy többet nem adtam-ki, mint vagyonom. – „Pénzes barátunk!” így szólítának-meg egykor a’ mi pesti szíves és pompás báljaink’ egyikében legjobb barátaim „mi neked, temérdek kincseid mellett, egykét palacz champagnénak az ára? Ne légy fukar. Az öröm’ és barátság’ nevében nyiss erszényt!” Ha megkap az ördög hajadnak csak egy szálán, övé vagy örökre, mond Lessing, ’s én boldogtalan így jártam. A’ magam pénze már el volt költve: de mintha huzták volna kezem’ a’ táska felé, mellyben a’ grófét hordozám. Hiszen a’ hét’ végén fizetésed’ kapod, suttogá valaki, mint Maxhoz Samiel,^* vagy Sámuel a’ zsidó valamelly úrfihoz, kit uzsorás kölcsönre ösztönöz; ’s légy nemes, bőkezű! gondolám pöffedve, mint valami gazdag szabó, ’s már fontolni kezdettem a’ dolgot: de im’ barátim már hivatták a’ szolgát, ’s nevemben a’ hat palacz champagneit fel is hozatták. Pattogtak a’ dugók; mintegy neheztelve elébbi rabságán buzogott a’ nemes franczia nedv, ’s barátim éltettek engemet, éltették csillagzatom’ ’s a’ bájos vis-á-vis-t; míg én remegve mint Macbeth, az ajtót lesém;^* mint Hugó Müllnernél suttogám magamnak^* „ha jőne most, – jőne ez órában!” – Rettenetes; gondolám magamban, és szepegtem mint a’ gyermek, kit kisértetekkel ijesztenek – ha most éjfél volna – lépne-be hozzátok a’ gróf, ’s pénzét kiván… ’s ím a’ gróf belépett. Nem hittem: de ugy volt. Velőmbe szökellett minden vérem; ettől, s az italtól hevűlve különben is izgó képzeletem lángra kapott: a’ gróf kivánta pénzét, – az inas is; a’ gróf elakara csapni, – az inas befogni; a’ gróf szememre hányá, hogy neki hálával tartozván, lopással fizetek: a’ szolga szidott, hogy neki hat palacz’ árával tartozom, ’s épen nem fizetek; … fültem, fáztam, ájultam. Ekkor közeledék a’ gróf székemhez, ’s fejét fülemhez lehajtá. Kétségbe esve kérdém, de olly bágyadtan és elfojtva, hogy lehetetlen volt megértenie: „Tehát – akasztófán – kell meglakolnom?” – ’S ő, menny az ábrázatján, fülembe sugá, hogy most imádott hölgyével, egy bájos órát tölte; ’s vévén a’ poharat felém fordúla: „A’ szép vis-a-vis-ket!” úgymond, és ivott, ’s nekem is innom kellett: innom egészségéért annak, kiért éltem fagyott, innom azért, mivel mást boldogított, ’s még olly borból, saját boromból, mellyért képzetemben tömlöczbe vezettek. És még is, mihelyest a’ gróf eltávozott, nyakamba borultak jó kedvű barátim „Fattyu!” rebegék őszinte nyájassággal „te a’ szerencsét nemes-birtoki zálogban tartod, mellyből többé semmi igaz lelkü prókátor ki nem ver! Mint játszik veled a’ gróf, mint sugdos! és még szeretődnek egészségéért iszik!...” Engem a’ forróság és hideg most is gyötör.

De felfogadtam azt szentűl akkoron, hogy ezentul minden illy nemü viszályt bizonnyal elkerűlök, ’s a’ grófi tallérok iránt a’ non-interventio’ principiumát^* sérthetetlenül megtartom. De im, két héttel ez után szörnyü lyukat ütök a’ billardon. Elő kelle vonnom himes pénztartómat. Boldog, így szólának azok, kik a’ nyugton heverő grófi czédulákat megsejték; boldog, ki illy tetemes kárt meg sem érez. De én elláttam, hogy ez a’ csekély kár engem egész nyáron posztó ruhában fog járatni, mert azt, a’ mi nagy takarékosan nyári öltőre volt szánva, az átkozott billard-lyuk elnyelé. – Elláttam, mint fogok a’ közel juniusi napokban izzadni, érzettem előre a’ nap’ forró hevét, lihegtem, mint a’ tikkadt Arab homokos pusztáin – ’s én a’ félégett, félsült, a’ világtalan világnak boldog valék.

Alig kezdém ezen balesetet valamennyire feledni, megszólít egyike leghívebb barátaimnak: adnék neki – feleslegemből! – kétszáz forintot kölcsön, nyolcz hét mulva minden bizonnyal lefizeti. „Boldog vagy,” így szólt, „ ki megszorult barátaidon, mint angyal az egekből, segíthetsz.” Nem adtam. Nem lehetett adnom; mert magaméból nem telt, a’ gróféhoz pedig nem nyultam volna a’ világért. De mikép adjam azt neki tudtára, hogy a’ pénz, mellyet nálam láta, nem enyém, hanem a’ grófé, ki azt nekem ebből ’s ebből az okból átadta? Nem; ezt kifecsegnem a’ legilletlenebb, legkéméletlenebb csacskaság volt volna. Türnöm kelle tehát kifakadásait. „Illyenek a’ gazdagok” ugymond neheztelve „az ércz megkeményíti szíveiket. Vakká tett téged aranyaid’ fénye; nem tudod, nem látod, mi nehéz el lenni nála nélkűl, mert magad bőven birod. Legyen; nem irígylem sorsodat. Kipótolhatja e aranyod azt, a’ mit belsőd’, lelked’ becsében vesztettél? Te szegény, szegény gazdag! –” Igy kelle pirongatást hallanom, mivel nem adék kölcsönt: holott magam is elindultam már, ’s nem egyszer, kérni kölcsönt.

Végre mosolyogni látszott jó szerencsém. Casinónk’ báljaiban – ’s a’ mi casinónk ebben és egyébben is az európai legjobb casinók’ egyike – láttam a’ bárónét, legszebb, leghíresebb asszonyát várasunknak mind kecsei, mind ura’ féltékeny dühe, mind végre szerelmes történetecskéi miatt, melly utóbbiak a’ legszenvedélyesebb szivnek valának tanúi. Láttam őt, később csak őt, ’s szemeim mintegy az ő kisded képrajzának lettenek rámái: ’s ugy hittem, észre vette a’ szörnyű behatást, mellyet én szenvedék; szemeit nyájas-mosolygva nyugtatván felettem. Eljövék minden bál’ estvéjén, ’s ugy látszott nekem, mintha az éj panaszt tett volna az isteneknél, hogy őt a’ nappal dicső napfényével jóval megelőzi, ’s ekkor az istenek szebb csillagot adának neki, őt, a’ bájkecsű bárónét. – Néhányszor nyomozó pillantatot nyugtata felettem, és ismét nyájasan elvonult. Higyem e? de kétségkivűl figyelmezett reám. – Nem hittem szemeimnek; mert hiszen – ő és én! De miért mulatott tehát szép szeme felettem? Ő, a’ báróné! utána az imádók’ serege, mint Jeanne d’Arc után a’ francz tábor, ’s én volnék e még is a’ sziv imádottja? – De miért, miért különben e’ nyájasság? – ’S jő grófom és beszéli, hogy a’ báróné szólott neki felőlem, tudakozódott, ’s azt hitte, hogy nekem ügyes, megbizható embernek kell lennem, minthogy ő, a’ gróf, engem mindenütt megkülönböztet; ’s a’ grófot faggatá, hogy neki ugymond, hallgatékony titoknokra lehet is szüksége, ki annyi szerelmi titkait zárva tartsa; és több efféle. A’ gróf azt felelte, hogy ő ugyan csak egyért sohajt, ki előtt még nem mer nyilatkozni – itt egy jelentő pillantatot vetett a’ szép nőre – de ezt nem illetvén is, mindenkor igaz marad, hogy a’ báróné’ jó hiedelmét felőlem teljesen megérdemlem… Csak nem kifakadtam örömemben! szeret: ez olly világos lőn itt előttem, mint a’ napfény. Szól felőlem, kérdezősködik, akarja tudni, ha bennem bizhatni e? ’s – oh; én láttam, miért faggatá a’ grófot szerelmes kalandjaival: azt akará tudni, hallgatékony vagyok e. ’S aztán – nem voltak e nekem is kalandjaim? nem mondotta e borbélyom a’ minap, hogy az én bajuszom egyik a’ váras’ legszebb bajúszi közűl? nem e a’ vargám, midőn a’ mult héten kifizettem, hogy lábam picziny? ’s egy csinos tiroliné nem adta ide harminczkét garasos keztyűjét egy talléron, csak azért, mert olly szép legény veszi? Szeretett: azt nem lehete többé kétlenem. – Az utolsó bál-éj következett. Már remegni kezdék, hogy a’ jövő télig nem is fogom látni, – mert van egy ismerősöm, a’ ki szüntelen gróf és báró hajadonokba szerelmes, kiket ő hushagyó keddtől a’ jövő vizkeresztig nem lát, ’s így épen akkor szakasztja félbe kalandjait, midőn érdeklőkké kezdenek válni – ’s ezer módon hánytattam eszemet, miként mehetnék látogatására. Mint don Basilio,^* vagy mint zsidó akartam bejutni: mert láttam, hogy ezen két neme az embernek minden nagy háznál járatos… de most közeledett a’ mennyei; szemeim, mellyekben a’ szerelem és bú, mint ama’ testvérek tűz-kemenczében, szüntelen együtt feküttek, követék őt az ajtóig; s’ itt a’ kegyes visszatekint: egy éles, sebes szemvágás felém, ’s a’ pillák’ hirtelen le-rezzenése – ez kacsintás! ez a’ legnyilvább, legigazabb kacsintás. Elszédűltem. Ábrándozások között tértem-meg lakomba, ’s a’ mi még hátra volt az éjből ’s szürkületből, ébren-álmodozásokban töltöttem-el. Reggel kopogatnak, ’s egy leányka jő felém, kezében egy rózsaszín levelke. „A’ bárónétól,” ugymond, és eltünik. „Estve tizen egy órakor, **utsza, **ház.” A’ levelkét ’s benne az egész mennyet szivemhez szorítám. Napomat kéjes várakozás, ’s készületek tölték. Öltözőm – százszor félbeszakasztva örömimtől, képzelgésimtől, válogatásimtól – reggeltől estig tartott: ellenben, a’ mint most végig tekinték magamon a’ tükör előtt – megvoltam elégedve. Melly türhetetlenség fogott-el, ölembe zárni már a’ világ’ legédesb asszonyát, ’s adni és venni tőle az örömet, mellynek puszta képzelte már részeggé tett. Végre ütött az óra, ’s én a’ **kapuban számláltam ütéseit. Valaki illette karomat. A’ levélhozó volt, ’s inte, hogy kövessem. Egy sötét folyosó – ’s egy kis ajtócska, és – magam valék. Láb’ hegyén állottam. Az ajtó megnyilik, ’s belép a’ báróné tartózkodva, zavarodottan – de nekem láng-gyujtó kecsekkel. – „A’ lépés úgy mond: mellyre kényszeríttetem… ne vonja-meg tőlem az ur tiszteletét… Tiszteletem’? kiálték. Oh dicső, mennyei szépség, ki vonná-meg tőled tiszteletét? A’ szerelem szent, ’s kivivja az egeket; érzék magok a’ mennyeiek hatalmát! „Reménylem, az ur meg fog felelni azon bizodalomnak…” Meg, oh meg, te kedves, imádott, szép lélek! Én szeretlek, szeretlek... „Mit?” rebegé az asszony, ’s óriás karokkal dobott-el magától „megbolondult az ur, vagy épen?... Egek, még azt hiszi, hogy én őt szeretem! Hallatlan gyalázat! – Tudja meg, kedves secretarius ur, ezzel a’ levélszín arczával, én az urat józan bizodalmas embernek tartottam. Az ur’ testvére auditor az olaszországban fekvő ** huszár ezerednél. Egyik Tiszte ezen ezerednek jóval ezelőtt, t. i. még leány koromban imádott engemet, ’s képrajzom, és néhány leveleim birtokába jöttek, mellyek most, az ő halálával, az auditor’ kezébe jutottak. Átlátja az ur, melly fontos, sőt szükséges reám nézve, hogy ezen levelek sértetlenűl kezemhez jussanak. Az ur’ testvére mindent tehet a’ dologban; ’s én a’ gróf’ ajánlása után az urat akarám megkérni. – Szégyenlje magát az ur igy büntetni-meg engem bizodalmamért; szégyenlje az ur maga önhittségét, ’s álmodozásait olly kecsekről, mellyek az urban, édes secretárius ur, épen meg nincsenek.” Meg nincsenek! szólék hűledezve, ’s leirhatatlan állapotban elhagytam a’ szobát. Boldogság… levélszín… tiroliné… ezek forogtak elkábult agyamban, mig utczára értem, ’s csak akkor jövék egészen magamhoz, midőn két durva kocsis, kiket hihetőleg a’ báró állíta résemre, nyakon fogtak, ’s izmos ökleikkel a’ legkékebb nefelejtseket csapkodák hátamra. Le valék verve. Harmad napig nem mentem-ki a’ szobából. ’S kit hoz előmbe ekkor gunyoló szerencsém? – Örvendő barátimat. Egyik közűlök megsejté bementem’, ’s nem ismét kijöttöm’ a’ bárónétól, ’s elöltek faggatásaikkal. Fiu, te a’ sátánnal vagy szövetkezésben – ezt mondák – hiszen illy szerencsés halandót nem ösmer a’ világ! Várasunk’ legszebb asszonyától kapni boldog órát! – „Egek, még azt hiszi, hogy én őt szeretem… Menjen, szégyenlje magát az ur.” – Melly, jól illik ez a’ bágyadó sáppadtság arczodon, bizonyos tanúja annak: mi nehezen váltál-ki a’ téged ölelő karok közül! „A’ kocsisok’ karjai közűl nehezen váltam-ki, az igaz; vállam ’s keresztcsontom még ma is fáj bele.

Ezek az én korábbi viszontagságaim. Úgy látszik átmentem a’ boldogságnak tetsző boldogtalanságok’ teljes során. De mind ezek csekélységek voltak. Most, most tudom én mi az: boldognak látszani a’ világ előtt, ’s ben a’ szivben minden furiáktól gyötörtetni. Olvasóim ezen megütköznek? kételkednek talán, ’s azt vélik: én nagyítok? dicsekszem? – Nem uraim! egy szót csak füleikbe, ’s fejtve van a’ titok. „Szép feleséget vettem.”

Jó szerencse kísérjen, uram, további útadon! monda szíves hangon kalaúzom, midőn a’ martinachi^* vendégháznál megérkezvén, öszvéremről leszálltam. A’ völgyek felett kékellő homály kezde borongani, ’s halavány tündökletben csillogtak tetői azon magos hegyláncznak, melly Sabaudia^* és Wallis között emeli-fel örök hóval fedett ormait. Lejöttömben a’ Szent-Bernátról,^* mellynek mívelt lelkű ’s vendégszerető szerzeteseinél töltém az utólsó éjjelt, sokat gyalogoltam, ’s az a’ marengói¹ lovaglás, a’ minden darabos utak’ legalkalmatlanbikán annyira kifáraszta, hogy nyugalomnál egyebet nem ohajték ’s ezt annál inkább, mert ezen jó indulatu uti társamtól elválván, ismét egyedűl ’s minden ismerős nélkűl maradtam. Tudnillik a’ haagi kereskedő, rotterdami professor ’s gröningi doctor,^* kikkel a’ Montblanc’^* környékeit jártam-be, St. Mauricen^* keresztűl visszatértek a’ genfi tó’ tündér partjai felé, mellyeknek emléke örök bájban áll lelkem előtt. Egy hetet tölték csak velök; de a’ hazán kívűl, a’ vándorpályán mohón ragadja-meg a’ szív, mit a’ perczenet ajánl, ’s így kevés nap elég hosszu összeszőni a’ legtávolabb földek’ fiait, a’ legellenkezőbb indulatu lelkeket, csak néhány húrjai zengjenek-össze elméjüknek. Az én hollandusaim sokat egyébként nézének mint én, sőt némelly pontokban épen ellenkezőt vítatának; de előttünk más volt a’ fő dolog. Mí mindnyájan az istennek ezen szép világát indulánk bejárni, e’ pályán ohajtásaink, czéljaink egyek voltak ’s elválásunk régi, igen meleg barátok’ elválásához hasonlított.

Feltételem volt, más nap az olasz gyorsszekéren Milánnak venni utamat, hova váltó ’s egyéb leveleim – mellyek közt igen kedvesek, igen drágák – voltak útasítva. Szomoruságomra izeni a’ postamester, hogy a’ szekérre, melly a’ Simplonon viszen-által, egy napig várakoznom kell. Azóta hogy Schweizba beléptem, a’ természet’ tisztelésében magam’ senkitől fel nem hagyám haladtatni. Éltem annak borzasztó ’s felséges, mosolygó ’s elandalító szépségeit: de itt kénytelenség lánczolt-le, ’s így a’ Rhone’ ezen gyönyörű völgysége nem vont annyira, mint vont volna egy kevesbbé szép, mellyen szabad akarat és önkény vezet-keresztűl. Éjenten hozzá szövetkeztek gyötrelmeimhez azon kínzó kis szúnyog’ fulánkjai, mellyet Martigny’^* lakója cousinnek hív – czélzással-e vagy másunnan? nem tudom – ’s minden philosophiámra szorúltam, hogy a’ hajnalt legalább be győzzem várni. Végre az is feltűnt a’ leghosszabb éjre, mellyet valaha álomtalanúl kihúztam; ’s én a’ Lyon alá siető folyó’ hűs mentét követve, egy schweizi mérföldnyire elgyalogoltam a’ st. maurici uton, hol a’ Trient vadul rohan-ki sziklakebeléből ’s a’ rút nevű Pissevache^* iszonyu fennségről ontja vizeit. A’ nap magosan állott és sugarai a’ szivárvány’ színeivel ragyoglának az omló hullámok’ kristályain. Leheveredtem a’ felséges tűnemény’ nézellése közt az áldott egű föld’ buján zöldelő szőnyegén, míg a’ közelgő déli hév, mellyel a’ nap e’ déli tartományban a havasok’ ellenére is süti a’ vándort, hontérésre inte. Itt ismét egy, az éjnél még hosszabb délestet ’s új éjt unalom, fél álom ’s naplóm’ irása között töltöttem. Néha kipillantgaték zsalúm’ nyilásain az útra, melly fejér galand gyanánt nyult-el ablakom előtt, míg a’ távol’ homálya nem borítá-el; ’s melly akkor egyetlen iránya volt óhajtásaimnak. Nem kelet felé vezet-e? ’s így közelebb ’s mind közelebb minden nyomon vágyaim’ határa – hazám felé? Nyugtalan vártam azon nagy és merész, büszke és példátlan munka’ látását is, mellyel napnyugat’ Caesara,^* havasok ’s örvények, szirtek ’s rohanó árak által elválasztott két birodalmát kapcsolta-öszve. Tudnillik franczia ’s olasz ország között Sabaudia és Wallis terűlnek-el felhőkbe burkolt tetőikkel; ’s a’ Sz. Gothárd^* ’s az óvilág’ hegyei’ fejdelme a’ Mont-blanc között a’ Simplon áll őrt, mellynek havát a’ juliusi nap sem olvasztja-le. De a’ természet egy rést hagya rajta kelet felé ’s felejté, hogy ezredek után egy férfiút szülend, ki előtt a’ hegyek lapúlni ’s az örvények öszvecsukódni fognak. Én Róma’ útjait nem láttam, de hiszem, a’ hét hegy’ imperatorai^* a’ Szajna’ megdöntött urától álmélkodásokat meg nem tagadnák.

Kocsinkban egy franczia tiszt üle, egy spanyol születésü, de angol férjétől Thompson nevet viselő asszony, egy angol utazó, mert egyébnek nem nevezhetem, ’s két más férfi, kiknek a’ conductor is csak nevöket tudta. Eleinte az uti társak mély csendben ültek egymás mellett, mint szokás, mikor egészen ismeretlenek kerűlnek-össze, ’s valamelly köz érdekű történet nem oldozza-fel a’ nyelveket. Első, ki a’ hallgatást félbe törte, a’ fiatal özvegy volt, ki mindjárt a’ legelső lóváltáskor a’ postahelyeket tudaklá Milánig; a’ franczia tiszt, nyavalyássága mellett is eleven ’s vidám ember, azokat legott elmondá, ’s a’ nagy nemű utat, mellyet ő jól ismert, magasztalni kezdé, galeriái’² számát, hidai’ magosságát elmondogatni, vidékeit rajzolni – de a’ Mistriss vagy inkább Señora, kit félszigetén kivűl semmi nem érdekelt, a’ simploni úttal nem gondolt csak Milánnal, ’s számlálgatta, mikor lehet Genuában, hogy ott minél elébb egy nápolyi hajóra ülhessen. Itt az angol is hallatá szavát. Ő mind ezeket tudta, sőt azon utat maga is tette már; de Fiorenzát, az új világ’ ezen Athenéjét nem látván-meg, csupán azért hagyta-el ismét hazáját, noha csak kevés idővel ez előtt vette-el Londonnak egyik legszebb leányát. A’ franczia egy scribei vaudevilleból dunnogott-el fogai közt egy dalocskát; a’ bogár szemű viscayai^* asszony pedig meg nem foghatá, mint lehet új hölgyétől, néhány faragott kő vagy befestett vászon miatt, annyi mérföldre távozni; az utazó csak mosolygott és hallgatott a’ más két néma személlyel ’s velem együtt. Én nem akartam magamban hirtelenkedni az itélettel, ’s azt utóbb szerettem, mikor a’ britt nekem mind a’ három hollandust ki-pótlotta. A’ kocsiban ismét csendesség lett.

Utunk keletéjszak felé magos hegyek között, mellyeknek virító oldalai felett kopár tetők ’s havas csúcsok emelkedének, egy szoros, itt ott táguló termékeny völgyön, Riddig (Riddes) mindenütt a’ sötétkék vizű Rhone’ bal partja’ hosszában vonúlt; azon túl a’ szép folyón általkeltünk ’s most azt jobbra hagyók. A’ tér ismét tágula előttünk, ’s a’ mind inkább sürűsödő fák’ tenyészete legalább sejteni hagyá vala egy város’ közellétét, ha szemeinket egyszerre egy rendes tekintet nem lepte volna meg. Sion, a’ kis respublika’ széke, fejtekezett-ki a’ távolságból a’ maga három várával, mellyek mindannyi, a’ városból conusképen^* felemelkedő, ormon állanak. Nagy neműnek a’ látványt mondani nem lehet, de ritkának igen is, ’s ezért a’ szem örömest mulat rajta. Az ebéd már várta a’ postakocsit, mindazáltal én az egyik várdombra futék, a’ városkát, melly hármas koronázott ormát mindenünnen körülövedzi, szemlélni a’ maga sok templomaival ’s szent embereknek szánt tömlöczeivel. De az élet ezekben ma nem olly sanyarú többé, mint volt a’ hajdanban. A’ főtemplom’ ajtaja mellett egy a’ falba ragasztott kő Octavianus Augustusról emlékezik. Illyenek Helvetiában nem ritkák; alig van vidéke – annak éjszakkeleti részét, mellyet nem ismerek, talán kivévén – hol az az örök nevű nemzet nyomait ne hagyta volna vissza.

Az Augustus’ 2kán vala, midőn Martignyt elhagyók. Reggelim mellett ültem magam az ebédlőben, midőn egy csínosan öltözött férfi, ki épen akkor érkezett Lyonból, belépe, ’s rövid köszöntés után beszélé, hogy ott hiteles kútforrásból tudta-meg, hogy Párizs fellázadt a’ nemzeti törvény’ megszegői ellen, hogy a’ város csatahellyé vált, X. Károly’ trónja veszedelemben lebeg; ’s hogy az angoulémi^* herczegné ki úton volt Párizs felé, a’ bús hírek’ hallatára, hirtelen visszatért Lyonba. Hogy illyenek történtek, nem álmélkodtam, mert soká tanúja voltam azoknak, miket egy megfoghatatlan ámulattól elvakított párt teve, ’s tanúja azon szellemnek, mellyet tettei által a’ nemzetben nevele: de azon pártnak olly hirtelen bukása lepett-meg. Mint tisztelheté az a’ nemzet’ erejét olly kevessé, hogy védelmére minden előkészületet elmulaszta? – Felmenvén a’ vendégházba, hol uti társaim már a’ csemegéknél voltanak, eléjök tártam ujságaimat, mellyek minden jelenlevők előtt tökéletes újságok voltak ’s annyi beszédre adának alkalmat, hogy én az alatt ebédemet a’ legnagyobb kénnyel költhettem-el, míg a’ conductor’ harmadszori sürgetésére a’ társak végre felkeltek. Egy volt a’ sioniak közt, kinek a’ dolog épen nem tetszett. Ha a’ liberalis párt franczia országban győz – monda –, demokratiai respublicánkban oda a’ nyugalom; az alföld³ szikrát fog ’s a’ kormányt veszedelem várja. A’ másik attól félt, hogy, ha zavarok lesznek, az al- és felföld’ régi gyűlölsége újra fellobban; a’ harmadik ohajtotta, ne adott volna a’ wallisi conseil d’état^* méltó okot sokféle panaszra. Mi tüzes vitában hagytuk-el a’ kisded kört, melly csak három személyből állott, de mind annyi pártokat látszott képzeni. A’ franczia tiszt sajnálta, hogy azon hirekkel feldultam a’ jó emberek’ nyugalmát, mellyeket ő tökéletesen hamisaknak akara hinni.

Folytatván utunkat, azt kelle látnunk, mint kezdi a’ Rhone némelly helyeken rongálni az utat, mellyet mindenki használ, de fentartani senki nem akar. Louechenél (Luess) beteges tisztünk elmaradt; czélja útjának az éjszak felé gyönyörűen fekvő fürdő lévén. Elmaradt a’ két néma is, ’s így megfogyván a’ kisded társaság, éjfél felé érkezénk-meg Briegben, mellyet kevés órai pihenés után, még hajnal előtt elhagyánk. Ezen pontnál kezdve, a’ vidék’ charactere felette elváltozik. A’ simploni út, melly eddig a’ Rhone’ folyását követte, itt ezen folyamot ’s a’ Schweiz’ egyik legbujább virulmányát elhagyván, mindjárt a’ városka’ küszöbein kívül fel a’ Simplon felé veszi kanyarodását. Völgyet itt a’ szem többé nem lát, csak hegyeket és örvényeket, mellyekbe, ezer legördűlt szikladarabba ütődvén, hangos zajjal rohannak-le a’ jegesek’ (glacier)^* soha nem apadó vizei. Az út, illy meredek hegyek’ oldalába vágva, azokat övként járja-körül; ’s ennek mindenkori irányához képest Brieg hol elbúvék tekinteteink elől, hol ismét megjelent. A’ nap, melly sugarait egy időtől a’ havasok’ legmagasb csúcsaira lövellé, lassanként a’ völgybe is lehata. Mint bölcsejében az alvó csecsemő, fekvők mély völgyi ágyában a’ kisded város csendesen ’s mintegy elrejtve a’ világ elől; de palával fedett házai és sok tornyai csillogva villanták-viszsza a’ köszöntő sugárokat. Minden új megjelenésekor álláspontunkhoz képest nevekedett mélysége és távolsága, míg többé nem látszott. E’ rideg sivatagban el lehetne feledni, hogy a’ világ’ ezen szuga embert látott, ha ez lelke’ erejének olly óriási nyomait nem hagyta volna. Itt szikla szegezé magát az iparkodó ellen: az ledöntetett a’ riadó mélységbe; amott az örvényt csak a’ len zuhogó ár’ hangjaihoz mérjük: felette merész ívű hidak terjesztik-el lábaikat ’s hegyet heggyel kapcsolnak-öszve, mellyek örökre el látszanak szakasztva lenni egymástól; a’ halandó szédelegve nem meri pillanatait lesüllyeszteni a’ fenékig; itt ismét a’ szirtek’ meredek oldala mosolyogta az emberi erőt: azoknak keble keresztűlfúratott, ’s ím a’ pálya bíztosan átvezet rajta; másutt végre a’ hógörgeteg fenyegette veszélyeivel az útast: az boltok alatt halad, ’s a’ görgeteget kár nélkül hallja feje felett lezuhanni. Helyről helyre tanyák fogadják-be a’ vándort, mellyek a’ réfuge nevet méltán viselik. Tudnillik midőn Napoleon ezt az utat készítteté, ezen házacskák ideigleni lakhelyei voltak a’ munkásoknak; most menedékei a’ kedvetlen időjárástól meglepett vándornak. Állnak azok többnyire csak két szobából ’s mi ehhez tartozik. Egyikét ezen menedékek közűl összezúzák a’ lezuhant szirtek, ’s így a’ helyet futjuk inkább, mint keresnők; de annál kellemesb volt az, mellyben reggeliztünk. Az egy tökéletes kis vendégház vala, emelettel, csínos szobákkal, de a’ mi még kedvesb, egy, igénytelen bájaival Párizs’ minden soubrettjeinél kellőbb leányka nyájasan kinála mindennel, mit illy helyen mértékletes ember kivánhat. Én ’s angol uti társam a’ kávét jónak, a’ szolgálatot tökéletesnek találtuk: a’ spanyol angolné ellenben amazt hígnak, a’ leányt egyűgyűnek itélé, ’s ugy veve boszút Celestínen az általunk neki szánt figyelemért, hogy tartozását kifizetvén, azt az egy schweizi frankot, mellybe az egész kerűlt, a’ világért sem toldotta volna meg néhány sousval.^* Adieut mondván a’ szép havasi rózsának – mint szeszélyből Celestint elneveztem – sőt kezét is egy kissé megszorítván, utunkat egy óráig gyalog folytattuk. A’ Mistriss, ki a’ franczia szót igen különösen ejtette ’s hol a’ Pyrenéken túl született, hol a’ canálison^* túl élt asszonyt árulgutta-el, mind ezeket igen jól látta, ’s velünk kötődni kezdett. Ha az ég neki annyi lelkességet adott volna, szemeinek olly pillantatokat, olly bájt szava’ hangjának, mint neked éltem’ angyala, kit értek, úgy érdemesnek itélném az egész fontos viszálkodást, mellytől annyi ország’ java függött, itt szóról szóra megírnom; de így csak azt jegyzem-meg, hogy ez az angolnak látszani szerető asszony az inquisitiót nagy tűzzel védte ’s pedig azért, mert – mint mondá – általa egyszer egy nagy vétek jöve napfényre. Ki tudja – mond – ha az a’ nagy fontosságu intézet nem vala, mikor fogott volna a’ gonosztevő felfedeztetni!

Erre elnémultunk. Keresztűlmenvén az alatt egy, a’ sziklákon áttört galerián ’s egy 80–90 lépésnyi hosszaságu hidon, melly borzasztó örvény felett vezet-el, a’ vidék’ nagyneműsége, de a’ hógörgetegek’ veszedelme is, folyton nőtt. Innen a’ boltozatok az út felett, ’s ennek nagy kanyarodásai. Nevelte örömeimet a’ berni canton’ havas lánczainak nézellése, mellyek éjszak felé magoslottak előttünk. Azok azt ’s a’ wallisiak’ földét választják-el egymástól, ’s közöttök a’ nagy szűz⁴, mellytől nem rég örökre búcsút vettem, őr fejdelemként pillanta-le kisebb óriástársaira kevély fennségéből. Ámbár a’ pont, mellyen állánk, a’ fanövés’ vonalán már túl, hatezer lábnyira emelkedett-fel a’ tenger’ szinén felűl: az említett havasok még is nagyobb, felségesb, mérhetetlenebb tekintetet mutattak, mint ellenkező oldalról a’ berni felföldön; a’ simploni út t. i. nagyobb távolságból hagyta szemlélni, ’s így azok teljesen és szabadon fejthették-ki roppant testöket.

Utunk az új hospitium mellett vive-el; egy nagy és csínos épület, melly a’ régit fogja kipótolni. Ez egy jobbra bévonúló völgyben áll tova az úttól, ’s ott hol a’ régi szűk ösvény ment; barna komor falai a’ bíztos helyen nyugalommal kinálkoznak. De az új út közelebb menedéket tett szükségessé, ’s a’ császár annak építésére nagy summákat rendelt. Most a’ sz. bernáti Augustinusok^* bírják, ’s nem sokára elkészülvén, befogadhatja a’ vándort. Dél felé volt az idő, midőn Simplon’ falvában a’ hotel előtt megállánk. Egy asztalnál négy olasz pap vígan költé-el ebédét, ’s így juta eszünkbe, hogy nem messze már a’ határ. Hamar elvégezvén ebédünket, melly az alpeszi faluban jobb volt, mint Pestnek sok fényes vendégházában, folytattuk utunkat. Ez lefelé kanyarodék a’ hegyről, ’s noha ezen túl a’ jegesek megszűntek, a’ havasok megettünk maradtak, a’ táj’ érdeke nem lőn kisebb. A’ mennyit ez nagyságából vesztett, annyit nyere romantos vegyűletei által, mert itt durva sziklák sötét fenyvesekkel, mosolygó gyepekkel váltogatták egymást. Magos felleghágók’ régi nyomai a’ néhai bajokra emlékeztetének, mellyekkel küzdeni kelle az útazónak. Most a’ pálya könnyeden és bíztosan vezet-el a’, hol csörgő, hol zajogva ömledező Veriola’ vize’ mentében; ’s keresztűl a’ minden galériák’ leghosszabbikán, legszebbikén: azon, mellynek végén a’ Frissinone’^* gyönyörű omlása lepe-meg. Ezen menet, gránitszirteken átvájva, hetedfélszáz lábnyinál hoszszabb, ’s a’ simploni út’ egyik legcsudálatosb része. Túl rajta enyhebb levegőt érzénk lengeni, ’s nem sokára felkiálta conductorunk: Olasz ország!

Kocsink megálla a’ királyi harminczad előtt. Egy pillanat kelle csak a’ „carabinieri realikra”, kikkel Sabaudiában elég alkalmam volt megismerkedni, ’s tudtam, éreztem, melly tartományban vagyok. Sardiniában t. i. ezek minden nyomon vizsgálgatják az úti leveleket, a’ bútort, ’s egyetlen jelességök az, hogy ezüst kézszorítás hamar megnyugtatja, ’s a’ bőrláda elveszett kulcsa tovább nem sürgettetik. Francziául szólítottak bennünk, mert ki a’ Simplonról jő, az mindenkor francziának vagy angolnak nézetik; ’s az utóbbiakról tudva van, hogy nem ritkán sokáig ellaknak Nizzában egészségök – vagy Fiorenzában a’ muzeumok miatt, a’ nélkűl, hogy olaszúl megtanulnának.

Az folyvást a’ legvadabb szépségű sziklahon vala, mellyben jártunk, midőn a’ jelenés egyszerre ’s váratlanul megváltozott. Lábaink alatt egy paradicsomi szépségű mély völgység nyilék-meg, mellynek azt körűlvevő magas hegyeit a’ jótevő természet a’ legbujább növevényszőnyeggel borítá-be, ’s felette kellemes illat lebegett. Egy nap óta rideg magányokon, sivatag szirtek felett jöttünk; e’ boldog vidék élet, csupa élet. Éjszakról dél felé a’ Tosa’ habjai öntözik a’ gazdag kerteket, mindenütt mezei házak, kisded falvak, népes utak; a’ hegyeken számos kápolna, mellyeket hol háladatos szív, hol töredelem ’s engesztelő bánat építe a’ mindenhatónak. Egyik fő dísze a’ simploni útnak a’ crevolai híd, mellynek két íve, száz lábra felemelkedő oszlopon nyúgszik ’s így a’ sziklamedrű folyó’ meredek partjait bíztosan eggyé forrasztja.

Lovakat, szekeret, conductort Duomo d’Ossolában,^* melly a’ völgynek is nevet kölcsönöz, váltánk. Még nem léptünk-ki a’ wallisi diligenceból, már ott vala az, ki passusainkat a’ commandanshoz vitte. Míg holminkat átpakolák, én a’ várost menék nézni, melly, mintáz olasz városok rend szerint, igen jól van építve, kövezve; de tisztább azoknál, mellyeket – kivált déli – olasz ország mutat; ’s mindenütt serénység’ ’s jóllét’ bizonyos jelei – noha koldulóktól sem valánk egészen mentek. A’ koldulás olaszországban kézi mesterség inkább mint szükség’ következése, mert a dologtól nem irtózó ott alamizsnára nem szorúl. Itt ott az utczák’ szegletein hirdetéseket láttam felragasztva. Az effélék’ olvasását az idegennek el nem kell mulasztani, mert azok fontos kútforrásai a’ nap’ chronikájának. Olvasám: Szent atyák’ öszveszedett munkái – Szentek’ élete – Evangeliomok’ magyarázata ’s tb. Egyéb – tudományos vagy szépliteraturai – munkákat nem láttam hirdetve. Piemont, mint tudva van, azon szorgalma mellett, melly népét a’ többi olasz népek közűl jeleli-ki, elmulasztá a’ szabad, a’ szép müvészségeket; innen talán az a’ komoly charakter, melly egyéb népfeleitől annyira elválasztja. A’ tudományok lábra kapni, a’ felvilágosodás be kezdett hatni a’ császár alatt, midőn ezen tartomány franczia departement volt; de annak bukása óta a’ grájusi havasok^* chínai falakká levének ismét a’ világosság ellen.

Uj conductorunk piemonti volt, de tiszti álláspontja simulékonnyá, nyájassá tette. Nekem az ember első pillanatra megtetszék, ’s mind ezért, mind a’ szép táj miatt a’ magos és szabad imperialra ültem-ki hozzá. A’ piemonti szívesen dicsekszik avval, a’ miben ő előkelő, ’s azt a’ többi olaszok’ rovására: ’s ez egyben ő nemzeti bélyegét el nem rejtette. „Látod, uram, ezeket a’ kies tájakat! Majd ha franczia országba visszatérsz, Turínen menj-által – ugy mond – szebb város a’ világon nincs (regulárist értett). Hát még az ország millyen? Itáliában nincs olly tartomány! szép, felséges, termékeny, egészséges; a’ nép jámbor, dolgozó, sürög, forog.”

Több falukon menénk-keresztűl, mellyekhez képest a’ mi hazánkbeliek nem látszanak embereknek építve lenni. A’ lakosok túlesvén nappali munkáikon, erkélyeik alatt üldögéltek beszédek közt, ’s bennünket nyájasan köszöntgettek. Jóllét, megelégedés, kedv üle szép arczaikon. Egy neme az embereknek tünt-fel szememnek a’ többi közt, minden útközi falvakban ’s már Duomóban; ezek számosan hol a’ hidakon, a’ gyümölcsárosok’ állásai körűl ácsorogtak, hol a’ háztornáczok előtt estvéző nép közé vegyűltek, ’s ha külsejök nem volt is mindenkor nagy jövedelmek’ tanúja, arczájok, módjok elárulta a dologtalan Sinecurt. Mindnyájan térdig érő haslagot, harisnyákat, czipőiken nagy ezüst csatokat viseltek; ezekhez fekete, de jobbára kék frakkot vagy kaputot, ’s háromszögű kalapot, mint a’ mi zsidóink. Mellényök fekete bársony, nyakkötőjök fekete, felül kék csíkkal ’s fejér szegéllyel. Melly nép ez? kérdém Cicerónémat. „Sono i nostri preti”^* felele. Kocsinkhoz itt ott gyümölcsáros leányok toldultak ’s naranccsal, körtvéllyel, szőllővel kinálgattak – ezek két év óta az első szőllők voltak, mellyeket láttam! A’ sík, mellyen utunk keresztülvonult ’s magos, termékeny hegyektől vala övezve, különös látvány a’ szokatlan szemnek. A’ vetemény közt gyümölcsfák ’s szőllő vannak ültetve, mellyek faoszlopokon felfutva a’ másik sorbeliekkel sikátorformára összefonódnak.

Sokat és sokfélét beszéle conductorunk midőn, kétszer átkelvén a’ Tosa’ vizén, ’s Ornavascón tulérvén, a’ kilátás mindég tágult, ’s az olasz tavak’ fejedelme, a’ Lago maggiore előttünk nem sokára legnagyobb szélességét kifejtette. Szótlan nézém a’ varázsképet, míg Fariolo’ táján a’ tó’ partjait elérők. Az út itt a’ Simplon’ sziklalábába van bevágva, melly meredeken lemerűl a’ Lago’ vizeibe. Jobbról a’ part’ felemelkedő szirteit a’ buja vegetatio csak helyenként hagyja kipillantgatni; balról az út’ alapját gránit védi a’ hullámok ellen, mellyek azt szünetlenűl verdesik.

A’ nap a’ piemonti ormok mögött leszállott. Gyönyörűbb estvélyt utasnak az istenek még nem adtak. A’ hold, világának teljes pompájában a’ legszebb nappal vetekedvén, feltünt, ’s vakítólag ragyogott-vissza a’ nyugvó ezüst tóról, a’ távol éjszaki partokon a’ nyájas Palanza’^* gyertyái sokszorozottan tündöklének a’ víz felűletén: midőn Bavenónál azon tündérszigetek fékezék-le pillanatainkat, mellyek’ nevétől az olasz nagyság’ és dúslét’ képzetét elválasztani nem lehet. A’ Borromei-szigetek! kiálték-fel, ’s piemontim, legkedvesebb thémájára akadván „Si Signor, e l’ ottavo miracolo del mondo!”^* felel patrioticus örömében; ’s olasz inprovisatori^* folyammal és tűzzel festegeti ezen gyönyörű csudákat, míg szemeim ingatlanul rajtok csüggenek.

Hol ezeket a’ palotákat a’ vízből ki-emelkedni, a’ narancs- és borostyánligeteket virúlni, kerteket lengeni ’s azon szobrokat büszkén körűltekinteni látod, ott, uram, egykor nehány szirt bukott csak fel a habok közűl, ’s veszéllyel fenyegette a’ hajóst, midőn az Inverna az éjszaki Maggiorral szembe szállott. Hány csónak lelé akkor ott veszedelmét: most menedékét. Jegyezd-fel, uram, gróf Borromeo Renát’ és Vitalián’ neveiket, kik másfél század előtt a’ kopár bérczeket termékeny földdel boríták-be, ’s méltókká tették egy Armída’ lakhelyeivé (a’ piemonti előtt tehát Tasso nem volt ismeretlen).^* – Ez ’s efféle beszédeire figyelmem most nem volt nagy, mert mind ezeket tudtam, ’s egész lelkem szemeimbe gyűlt élni a’ látványt, mellyet le írni, sőt festeni sem tud a’ mesterség.

Legtávolabb esék tőlünk az Isola madre (anyasziget), mindég-zöld borostyán ligetével, ’s azon néhány terászon felemelkedő egyszerű mezei ház, mellynek látpontjai – mint az utazók vallják – egyike a’ föld’ legszebbjeinek.

Körüllengve babérillatoktól, közepében a’ csendével igéző – mikor a’ szelek nyugszanak – vagy háborgásával megrendítő vízszínnek – midőn felette viharzik –; magosan mint egy tengeristen’ polczán látja tetejéről a’ néző az ezüst habokat messze benyomúlni az éjszak’ gránittitánjai közé, ’s délnek, a’ nevető lombard sík’ széleit mosni; onnan bámulja nagyságát a’ természetnek, ki Mont-Rosát, Gothárdot ’s jéghomloku társait alkotta – ’s az emberlélek’ erejét, melly Arona felett egy második rhodusi csudát, ’s a’ félelmes elem’ közepén az Isola bella’ új Babylonát vonta-ki a’ semmiségből.^*

A’ Madre, ’s a’ halászsziget (isola dei pescatori) melly szerény ’s nyájas házaival, szemközt a’ gazdagság’ és fényűzés’ tömérdek műveivel, ezekkel érdeklő ellentételben áll – megettünk kezde maradni, midőn az Isola bella (szép sziget) mellyhez most közelíténk, a’ holdtól sajátlag világítva, magát az ezen úthoz szokott szomszédomat nem kevessé lepé-meg. Szellemi halvány fény verődött-vissza a’ palotákról, mellyek a’ sziget’ éjszaki végéről köszöntik a’ simploni vándort; a’ tornyokról, mellyek’ tetői nyárfák közé vegyülnek; a’ terászokról, mellyeknél az Egyptum’ pyramisai nagyobbak, a’ Semiramis’ lengő kertei csudálatosbak, de szebbek nem lehettek. Déli végén Isola bellának iszonyu boltozatokon, mellyek mélyen merűlnek-be a’ tóba, tiz terász emelkedik egymás felett fokonként keskenyedő magosságra; ’s csúcsokon egy óriási unicornis, czímere a’ Borromei-nemzetségnek, hirdeti e’ név’ fényét, ’s a’ lefelé folyvást táguló emeleteken szobrok ’s obeliskek fejérlének cyprusok ’s olajfák, áloe és myrtus ’s India’ minden illatozó virágai között. Lássa a’ legjózanabb ész, leghidegebb szív a’ Hesperidák’ ezen új kertét, illy estvély’ világában úszva gyémánt tengerén: ’s a’ mit szemlélt, tündér álomkép gyanánt örökké fog élni képzeletében.

Míg utunk hosszában vezete a’ Lago’ csudáinak, piemontim meg nem szűnt a’ legnagyobb ékesszólással emlékezni mindenekről, mikkel e’ szigethon’ kebele bájolja vendégét. A’ kelet’ és dél’ minden illataival eltölt kerti labyrinthok, narancs fasorok, hüvítő lugosok; a’ magos paloták’ szemvakító pompája a’ művészet’ annyi kincseivel, mellyek Tizian és Caracci, van-Dyck és Giordano, Procaccini ’s veronai Paolo’ ecseteiket halhatlanítják; a’ földalatti sziklakeblek és termek, mellyeknek mozaik falai ’s szökő kutai örök hüvösséget tenyésztenek, ’s hol Venus és Flora, mind kettő Canova’ halhatatlan képzete’ gyermekei, csábító lágyságban, szépségben élik márvány éltöket – mind ezek valának tárgyai méltó magasztalásainak. Ott virít még – monda végezetűl – az az agg borostyán is, mellynek héjába a’ hajdani olasz király (il re d’Italia) élte’ vezérszavát metszé, a’ híres „battaglia” (ütközet) szót; de azt a’ repedezett kérgen többé nem sejthetni, valamint elhamvadt a’ hatalmas kéz is, melly küzdé a’ csatákat.

Lassanként megettünk maradoza a’ tosai öböl is, hazája a’ feledhetetlen szigeteknek. Utunk folyvást magos hegyek ’s a’ ragyogó tó közt vonúlt-le dél felé, ’s szemünk alig sejtheté a’ kelet’ távolában Lombardia’ végetlenűl elnyúló lapályait. Várakozásom most egyedűl az arónai colosszra volt függesztve, mellyet végre Stresa, Belgirate, Lesa deli falvakon keresztűlérvén, Meinán túl pillantánk-meg, miként az magos fejét roppant rém gyanánt az éjbe felmereszté. Tudakolám távolságát – mert ohajtottam volna a’ csudaművet, ha csak a’ hold’ világánál is, szemtől szemben látni. Az csak kis félóra Arona városától, de az út meredek, ’s a’ sok gyaloglástól ’s a’ mult éj’ rövid nyugalmától elfáradt angol társam illy kalandról semmit sem akart tudni. Conductorunk mindazáltal kedvet akara csinálni, leírta az egész emléket, miképen nyolcz ölnyi gránit alapon borromei szent Károly, egyházi díszruhában, jobbját áldásra nyújtja-ki; hogy maga ezen ércz szobor közel tizenkét öl, ’s midőn a’ tizenhetedik század’ vége felé paviai Zanella ’s luganoi Falconi által készítteték, nem csak a’ dicsőnek nemzetsége, hanem a’ táj’ minden lakói örömmel tevék jámbor ajánlásaikat. Nem felejté elmondani azt is, hogy a’ fejben tizenkét ember fér-el, ’s hogy a’ művnek a’ nagyság nem egyetlen érdeme. Erre rajzolgatta a’ szentnek életét is, ki huszonhárom évü korában érsek, példája az isteni félelemnek, kútforrása számtalan jótéteménynek, alkotója százak’ szerencséjének, Milán’ esdekléseire már harmincz évvel halála után iratott a’ szentek közé: boldogságára agg anyjának, ki fia’ nemes- és nagylelkűségét illy dicsőséggel láthatá koronázva.

Csak akkor vevé a’ jámbor elbeszelő észre, hogy az angol alszik, mikor szekerünk a’ postaház előtt megállván őt felköltenie kellett.

Az arónai vendégház nem a’ legjobb véleményt gerjeszté bennünk olasz társai iránt. Szobái magosak és szépek, de az asztal nem jó, a’ szolga nagy úr, a’ számolat szer-feletti. Azon suhancz, ki úti leveleink’ gondját viselte, egy francot exequált mindeniktől fáradságáért, ’s hálául még a’ kocsiba is bésegített, midőn hajnali öt árakor a’ szép fekvésű de szoros utczáju várost elhagyók. Noha a’ kilátás az útról, melly csak rövid időre hagyogatja-el a’ tó’ partjait, igen kecsegtető volt; a’ reggeli álom még is elnyomott, mellyből egy különös rengés, tompa zörgés a’ szekér alatt ’s száz külön hang’ quodlibetje költött-fel. A’ mit láték, felette vonzó volt. Kocsink a’ repülő hidon állt, melly azon ponton visz által a’ virány partu Ticinón, hol az a’ Lago maggiorból kifolyván, Lombardiát Piemonttól elválasztja. Éjszak felé Schweiz’ havas csúcsai csillogtak a’ reggeli fényben, előttünk pedig Sesto-Calendéban – melly nevével ’s római hida’ omladékival dicső hajdanára emlékeztete – egy iszonyu kétfejű sas hirdette a’ birodalom’ urát.

A’ városban épen az nap héti vásár tartatott. A’ folyó’ tulsó partjáról is felesen gyűlt-öszve a’ nép áruival a’ hídra, ’s angolom, ki a’ szép tájak iránt egy kissé hidegnek látszott, most egy rajzkönyvet vont-elő, ’s az élettel és érdekkel teljes tarka grouppot,^* millyet csak olasz földön láthatni, mohón papirosra hányta. Az asszonyok’ főkötői, a’ leányok’ pompás haj-alkotmányait, aranyos nyilakkal átszurdalva, és sok szinű galandokkal összefonva nem kevesebb figyelemmel rajzolta mint az egész sokaságot, mellynél minden nemű ’s korú a’ legkellemetesb változatban vegyűlt-össze. A’ postahivatal felé a’ piaczon menénk keresztűl. Melly szívesen tölténk vala itt egy pár órát is, ha időnk engedte volna! Egy illy olasz vásár, mellyen a’ föld’ leglángolóbb szemű népe zajog, illy kisded városban is más arczu és sokkal elevenebb és változatosb, mint a’ nyúgati Európa’ fő empóriumaiban. Azokban kiki szorgosan dolga után jár, ’s ez a’ dolog után járás, ez a’ hivatalosság többnyire elömlik az arczon és egész viseleten. Itt épen az ellenkezőt tapasztalni. Az ember azt vélné, ez a’ nép mulatni gyűlt-össze a’ legszebb ég’ platfondja alatt. Minden vidám, fecsegve, nevetve sürög, ismét meg-megáll, ácsorog ha kocsi jő, öt minútumra elfelejti dolgát, főtül talpig megmustrálja a’ lovakat ’s utazókat szekerestűl; amott egy gyümölcsáros’ pyramisforma alkotmánya emelkedik-fel 8–10 lábnyi magasságra, mellynek lépcsőiről fris levelek közűl a’ nyár’ minden kellő gyümölcsei mosolyognak-le; köztök a’ vérpirosságu görög-dinnyeszeletek lelnek legtöbb kedvellőket, ’s a’ szerencsés kalmár, feltürt karokkal, alig győzi hol ezt hol amazt leszolgáltatni a’ kiáltozóknak, kik néhány centesimóért⁵ magokat megfrisítvén, másoknak engedik-át helyöket, ’s ismét egy marionettjátékos’ szekrénye előtt állnak-meg, hol a’ víg nép’ kaczajából, bármelly zajgó is az, kihallik a’ maestro’ rekedt hangja, ki két kezével ugrándostatván a’ ruhadarabokból gyúrt Don Alfonsót ’s szép Signorináját, azoknak éktelen mozdulatait gyakran a’ legocsmányabb dialógussal követi. A’ declamatióval nem igen gondol nagy buzgóságában, ’s néha a’ kisasszony basszusban szól ’s a’ lovag discantban sípol.

Amott egy gioculator megesz két galambot egyszerre ’s kanárivá változva húzza-ki füléből a’ nép’ bámulása ’s röhögései között. Egyszerre mindenünnen a’ sok nép kocsink felé toldúlt – ekkor vevők észre, hogy mellettünk egy kópét vezetének, ki olly ügyetlen vala, először hogy meg hagyta magát látni, mikor selyemkendőt csent, és, másodszor, üldözőit ki nem tudta játszani, ’s megfogatott. Számosak voltak az itt ácsorgó nézők között is a’ fenn említett háromszeg-kalapúak ’s nagy csatú czipősök: de figyelmem hirtelen más pontra gyűlt, hol néhány magyar közvitéz vásárlott. Édesen rezge-által lelkemen a’ gondolat, mikép közelítek óráról órára mind inkább a’ honi határhoz; ’s egy templomnak, mellynél eljövénk, orgonája érzéseimhez emelőleg társasítá ünnepélyes hangjait.

A’ postaháznál megállván, a’ conductor azt ajánlá hogy, míg holmink átpakoltatik más kocsira (mert sardiniai diligence Lombardiában nem járhat) ’s ő az ausztriai tiszttel számol, használnók az időt ’s reggeliznénk. Fogadtuk tanácsát, ’s azon „caffeteriába” menénk, melly hátával a’ postaházat nézi, előtte a’ Ticino foly. Hamar megbántuk választásunkat, de mit volt tenni; távozni nem vala tanácsos. Ez a’ kávéház ritkán-felmosott téglákkal volt kirakva, az asztalok nem tiszták, a’ kávé felette rosz, mindazáltal egy olasz lira⁶; be kelle elégednünk a’ süteménnyel ’s oda siettünk, hol a’ vámtiszt nyugtalanul várt földön álló holmiaink mellett. A’ conductor bucsúzott, én értém nyájasságát, nem-üres kézzel megszorítám az övét, a’ mire ő intett, adnánk a’ tisztnek is valamit, hogy bútorainkat fel ne hányja és semmit el ne vegyen. Így valójában hamar keresztűl estünk az inquisitión, de hogy még is sanyarúnak látassék a’ tiszt, azon tokot, mellyben rezeim voltak, felnyittatta, ’s szivemre köté, hogy azokat Milánban híven előmutassam a’ censurahivatalnál. –

Pakoltatánk. Egy sereg facchino⁷ foglalatoskodott a’ szekér alatt, felett ’s körűl; ’s mikor a’ munka megvolt, azok is ostromlának bennünket jutalomért, kik tán csak fél fülét fogták-meg ládáinknak. Az olasz köznép’ ebbeli szemtelen tolakodásáról csak annak lehet képzete, ki azt tapasztalta. Vagy hármat kielégítettem, midőn beülvén a’ kocsiba, újra jött három még egy pár soldót kizsarolni; de ekkor Mistriss Johnson, neheztelése’ tüzében, spanyol-olaszúl úgy ledörgé, hogy hallgatva legott félre vonúlnának. Felűlt most bakjára a’ kocsis, midőn a’ kovácslegény, ki a’ lovak’ patkolatján igazított, hasonlókép egy kis honoráriumot kér. De ennek olly „Corpo di dio”^* repűlt szeme közé, hogy meglepetésében szájtátva nézne utánunk, midőn a’ kapun kivágtatánk.

Az út, melly Milán’ kapujáig a’ „strada del Sempione”^* nevet viseli, itt is azon formáju és szélességü mint túl a’ Ticínón; de itt folyvást síkon megy. Két felől sürü fasor rejti-el a’ mérhetetlen terjedésű rizskásaföldeket, mellyek rend-kivűli gazdagságban és friseségben állanak. A’ lombard lakónak a’ rizs legkedvesebb étele, ’s így azt nagy szorgalommal míveli; de földe is felette alkalmatos reá. Lombardország havasok alatt terjed-el, mellyek vízzel nagy mértékben bővölkednek; onnan száz és száz, nagyobb és kisebb folyót és csermelyét nyer ’s ezer forrást, mellyre minden nyomon akadni. A’ természet’ ezen jótékony ajándékát használja a’ gazda, ’s minden irányban csatornákat von földén ’s azt általok szűntelen’ víz alatt tartja, mellyet csak akkor csapol-le, mikor a’ veteményt tisztogatja; búzaföldeit ’s réteit pedig hetében egyszer, kétszer süllyeszti víz alá. Ez, a’ legkegyesebb éghez járuló szorgalom ’s mesterség alapja azon úgy szólván kimeríthetetlen gazdagságnak, mellyel ez az új Kánaán meg van áldva; de más felől kútfeje azon állványos lázaknak is,^* mellyek olly időben töltik-el a’ kórházakat, midőn azok, szárazabb ’s mérsékeltebb légü tartományokban szinte üresen állnak. A’ lombard vidékeken való utazás nem a’ legkellőbb, sőt lehetne mondani untató, mert a’ sürü fasorok elzárnak minden kilátást, ’s a’ szem sokszor mérföldekre sem lát egyebet a’ fejér útnál, melly minden kanyarodások és változatosság nélkűl terjed-el egyenes irányban. Ehhez járul a’ szertelen hév (mert a’ nem magos fák a’ széles utat bé nem árnyazzák) ’s a’ porfelleg, mellyből soha ki nem fejtőzhetni. A’ sestoi út bátorságosabb annál, melly Milánból a’ cómoi tóhoz vezet, hol a’ haramjacsoportok nem félnek világos nappal a’ legnépesebb szekeret megtámadni. Itt a’ közösülés nagyobb ’s hol nehéz kétkerekű terhszekérrel találkozni; hol egy serény sedia surran-el a’ nehezebb diligence mellett. Illyen sedia a’ legkönnyebb, de legkülönösebb kocsi, mellyet képzelhetni. A’ két kerek közt helyhetett ülés sokszor szűkebb egy karszékünknél; benne ül egy lovát hajtva a’ gazda, az a’ könnyed terhet alig érzi ’s vele fut, rohan, röpűl. – Több falvakon jövénk-keresztűl, mellyek nem olly szépek ugyan, mint a’ mellyeket Anglia mutat ’s a’ német alföld; de jobban épűltek mint akárhol a’ szárazföldön. Falok kő, fedelök égetett kő; kár hogy udvarok olly messze távozik a’ hollandi tisztaságtól. Templomaik, bőkezű istenfélés’ emlékei, díszére lehetnének sok magyar városnak is.

Ro faluban ebédeltünk. Délutáni utunk az iszonyú hév miatt türhetetlen kezde lenni, ’s így Garegnano’ klastroma, melly az úthoz közel fekszik és számos jeles olajfestéseiről nevezetes, látogatlan maradt – minden ohajtásunk Milán volt. Az már látható lett volna, de az út néhányszor megváltoztatá irányát, ’s a’ számos allék a’ mélyen fekvő roppant várost elfedék. Végre az útnak egy fordultával feltünt az, hajdani fénylaka császárok- ’s királyoknak, ’s kebeléből az előkor’ egyik legrendkivűliebb óriás emléke bukott-fel: a’ dóm, mellynek, Rómán kívűl, nincs párja az olaszok’ földén. Sokféle beszédek után, mellyek a’ Mistriss’ részéről a’ bőrládák’ vizsgáltatását, részünkről a’ got templomot tárgyazák, előttünk álla a’ félmagosságát még el nem ért „arco del Sempione”,^* végpontja azon nagy munkának, melly által Napoleon franczia országból eleddig bátorságos és kellemes pályát készíte annak, kivel haszon vagy életkedv hagyatja-el házi isteneit. Ez a’ római kapu, melly folyvást épűl ’s mindég az első terv szerint; ’s melly mindennel fog mérkőzhetni, mit a’ szép mesterség nemeset és nagyot alkothat e’ nemben, első határoztatása szerint a’ franczia imperatort dicsőítő diadalmi kapu. De azóta széke összerogyott, ’s az utókor a’ pacificator’^* szobrát csudálandja felette.

I.

II.

III.

IV.

Egyikében azon faluknak, mellyek Tátra’ bérczei alatt Trencsén’^* kies völgyén a’ rohanó Vág mellett feküsznek, délesti időben égre függesztett szemekkel álla egy vándor, kémlelgetve a’ felhőkről, ha a’ zápor, melly csak imént szűnt vala meg, nem térend e vissza megint. De épen most támada-fel a’ nyúgoti szél, szakadozni kezdett a’ fekete borúlat, a’ nap lepillanta a’ ritkúló fellegek megűl ’s egy gyönyörű szivárvány kelt-föl a’ távol hegyekből mint remény’ biztató világa ’s a’ szállongó napnak derűlt alkonyodást igért. A’ vándor visszatekinte a’ kisded udvarka felé, mellyből kilépett, még egyszer köszönetet teve a’ ház’ urának a’ szállásért, a’ vett jókért ’s fövegét komoran fejébe nyomva nehézkes, de haladékony léptekkel útnak indult. Mennyire külseje gyanítani hagyá, idegen országból jött. Öltözete’ különböző volt minden hazánkbeliektől: de a’ magyar tájak’ ismerete, mellyek felől szólott ’s az, miképen a’ honi hangot ejté, bizonyíták, hogy ez országi születés, vagy legalább több ideiglen kellett itt élnie. Kissé több mint közép magasságú, deli termetű férfi volt; ábrázata kellemes, ha bizonyos belső tünődés, melly vonásain észrevehető volt, igen is komollyá nem tették volna. Az a’ mérséklet, melly tekintetében, szavain ’s minden mozdulatán elömlött, szeretet’ és tisztelet’ érzelmeit egyiránt gerjeszte a’ nézőben. Első tekintetre úgy tetszett, hogy évei a’ negyvenedik számot már jóval elhaladták, de figyelmesben vizsgálva észrevehető vala, miképen arczaira az évület’ jelét nem korosodás, hanem hihetőbben idők’ viszontagságai vagy bú és belgyötrelmek nyomák. Az érdempénz, melly mellén függe ’s egy sebhely homlokán mutaták, hogy egykor hadi szolgálatban kellett állnia. Egy rézveretes csővű puska, ’s hosszúkás vadásztarisznya voltak minden bútora ’s egy kutya, melly kezdete óta messze vándorpályájának híven kisérte, egyetlen úti társa.

Mintegy félórányi útat már maga megett hagyott volt, mióta a’ faluból kijöve. De most a’ gyalog ösvény egy meredek bérczoldalra tért, ’s az út nehezebbé lőn, ’s ő lépteit gyorsítani kezdé; mert minél felebb és tovább emelkedék, annál inkább szemeibe tűntek a’ zivatar’ felhői, mellyeket a’ nyúgoti szél e’ csúcsok felett öszvetornyoza. Ez alkalmatlan kapaszkodás; az újra készűlgető zápor, melly minden perczenetben szakadozni akart; a’ távol zuhogó szél, végig ordítva a’ rengetegek’ fenyűin, visszatérésre tökélhették volna a’ csüggeteg lelket, de vándorunkat örök, kiolthatatlan vágy tolta hatalmas léptekkel, mellyeknek sem idő és távollét, sem zivatarok’ zajgása nem állhattak ellent. Fölért végre a’ hegylánczolat’ legfelsőbb pontjára ’s hogy fáradságát kipihenje egy sziklatöredékre űlt. Melly pillantat vala az midőn a’ világ’ négy sarkai felé tekintett! Hegyek hegyek fölé tolva, ormok az ormokon, mint kék hullámokkal hánykódó tenger, tűntek-fel szemeinek az éjszak és nyúgoti látkör’ legmesszebb távoláig, hol ég és föld egymásra hajolnak; alatta az a’ hosszú végigláthatatlan völgy, városok’ és faluk’ tornyaival elhintve, mellyeknél a’ Vág’ zuhanó hullámai szakadnak ’s körűlök tompa morajjal rezeg a’ lég, mint ha távol mennydörgő felhők űznének harczot egymással. Éjszakra a’ látkört vastag fekete felhőkkel elborulva ’s a’ messze ormok megűl sebesen kelő és tünő villámlobbanásokat lehete látni ’s harsány dörgéseket hallani, mellyek mint száz ütközet’ álgyui szívreszkettető morgással zúgták-végig a’ völgyek’ visszariadozó öbleit. A’ vándor’ tekintete, keresztűl futva a’ természetnek e’ sivatag szépségein, végtére egy kisded völgyön állapodék-meg, melly tündér bájjal nyílt-fel szemeinek, mint Palestina’ szent vidéke, az égető pusztákat bolygó zarándok’ álmain. Az alkony’ sugárai épen sűlyedni kezdének a’ borúlat megé; fényök szelíden rezgett vissza a’ harmatlepte lapályról, melly csillogó smaragdként ragyogott zöld pompájában. A’ völgyecske’ egyik szögében öszvehajladozott fák közűl fejérlett-ki egy vörös födelű mezei lak, mellynek csínos külseje azt mutatá, hogy a’ környéknek valamellyik gazdagabb birtokosa vadászati vagy egyéb mezei mulatóúl építé. Megette egy kisded kert látszott tüskesövényzettel kerítve; ágyai buján virúló növényekkel elültetve szorgalmas házasszonyra mutattak. A’ kerten keresztűl egy patak zuhogott harsogó zajjal mind addig míg a’ réti lapályra nem ért, hol csattogása megszelídűlvén virágos partok közt szaladt végig a’ tündér kis völgyön. A’ sövény mellett nehány bárány legelt ’s hogy vándorunk magát egészen egy pásztori szép világba varázslottnak higye, a’ táj’ istenei egy érzékeny éneket hagyának a’ völgy öléből hozzá felzengeni. Az ének csendes és egyszerű vala, de bús mint őszi fuvalmak’ lengése a’ száraz avarok felett. A’ csattogó patak ’s lombok’ zugása csak töredékesen hagyák azt hallani, de e’ töredékhangoknak is annyi hatások vala vándorunkra, hogy helyéből, mintha varázslat kötötte volna le, nem mozdulhata meddig a’ zengés el nem csillapodott. Titkos vágy és homályos bú, mint valamelly gyászfátyol, voltak rajta elborulva ’s olly szívolvasztó erő, melly a’ szemekből észrevétlenűl csal-ki könnyeket.

Míg a’ dal zengett’ a’ nap’ sugárai letűntek, barnán kéklő pára vonult a’ hegyekre ’s az est beálla. A’ szél hirtelen megszűnt, a’ zivatarok’ felhőinek zúgása közelebb jöve, a’ fecske alant kezdett lebdesni a’ rét fölött ’s minden jelenté, hogy a’ zápor, melly még egyszer fogja a’ tájt dönteni, közel van.

A’ vándor felkele pihenőjéről, füttyente úti társának ’s az ösvényen, melly csendes hajlással vezeté a’ meredeken, lejöve a’ hegyről. Midőn a’ patak’ gyaloghidán általlépett egy kis leányt láta a’ rétszélben ülni, ki néhány szavakat selypegve virágszálakat szedett köténykéjéből ’s azokat nagy szorgalommal egymás mellé rakva igyekezett csomóba kötözni.

A’ vándor megállott, megszólítá a’ kis tündért ’s kérdé mint híják e’ hajlék’ urát ’s a’ környéket.

A’ lyányka felkele helyéből, félelmesen hátra tévé kezeit, merőn függeszté két nagy kék szemét az idegenre, ’s elámúla, de nem szólt.

Az idegen ismétleni akará szavait, midőn egy nagyobbacska fiú, mintegy tizen egy évű, pattogó korbáccsal kezében, szaladva jött hozzájok ’s kérdé az idegent, mit akar?

Tudni akarnám, édes gyermekem, felele a’ vándor, ha jól megyek-e ezen úton Aranyosra ’s mint hiják e’ vidék’ urát?

Kelmed talán apámat keresi? szóla a’ gyermek a’ mint végig nézte az idegen’ külsejét. Az aranyosi pusztára jól jött, kelmed, mert ez az, de apám most nincs itthon, még reggel elment a’ hegyekbe.

Hogyan hívják apádat, édes fiam? kérdé most az idegen.

Apámat, mond a’ gyermek, aranyosi vadásznak hívják a’ faluban, de ez neki nem igaz neve.

Micsoda hát?

Petőfalvi Gácsi András, mond a’ gyermek emeltebb hangon, attól a’ magas vártól melly Tugár’ partján áll, ha tudja kelmed hol van, mert az én szépapám ott várnagy volt Rákóczi’ idejében.

’S honnan tudod te ezt, fiam, olly híven, mond a’ vándor megsimítva a’ gyermek’ arczát.

Honnan? – Apám beszélte. Ha bejőne kelmed hozzánk megmutatnám azt a’ nagy álgyugöbet, mellyel szépapám’ lábát ellőték. Ollyan nagy mint a’ kelmed’ feje.

De hogyan menjek-be, fiam, ha apád nincs itthon?

Az semmi. Ő haza jön estvére ’s addig megvárhatja kend. Anyám itthon van.

Köszönöm, fiam! Várni míg világos van ’s ha elsötétűlt akkor bujdoklani ez iszonyú erdőkön?

Fél kelmed az erdőkön járni? Én nem félnék. Mentem is már egyedűl, bár anyám azt mondta, hogy a’ haramiák megölnek, pedig puskám sem volt, kelmednek az is van.

’S minek volna neked a’ puska?

Minek? kérdé a’ gyermek mosolyogva ’s végig mérte áhítozó szemekkel a’ vándor’ fegyverét, adná csak kelmed ide hogyan ellőném.

Nem neked való a’ fegyver fiam. De hallod e? micsoda ének az, ott a’ fák közt?

Anyám van a’ kertben. Az neki kedves éneke, engem is megtanított rá, de én nem szeretem. Igen bús, ’s anyámat mindég elszomorítja ha énekli.

De azért csak elmondod nekem fiam, ha szépen kérlek?

Elmondom, ha kívánja kelmed, de aztán el ne búsuljon rajta, mert atyám a’ víg embereket szereti. Hallgassa hát.

A’ gyermek kezdé az éneket mondani, de alig haladott néhány szóig a’ kert’ fái közűl megzendűlt az a’ lassú gyászhang mellyet az idegen előbb hallott, ’s mert most igen közel vala egész értelmét ki-veheté. Inte a’ gyermeknek, hogy hallgasson, ’s a’ kert’ ajtajában leülve e’ szavakat hallá:

Az ének olly mély érdekletű vala hogy a’ vándor elfordúlván a’ gyermektől, kinek tekintete szünetlenűl rajta függött, titkon egy könnyet törle-ki szeméből.

Édes gyermekem, monda akadozó hangon, szeretnék anyáddal szólni. Az ég felette elsötétedett ’s nem tudom ha még ma tovább mehetek e.

Apám igen örűlne, ha itt maradna kelmed. Ismeri őt?

Nem ismerem, fiam.

Semmi, ő még is örűlne.

Miért, te kis bohó?

Mert kelmed is vadász. Azokat ő szereti, ’s aztán még valami… mond a’ gyermek ’s mosolyogva a’ vándor mellére függeszté szemeit, mellyről az érdempénz lógott.

Micsoda?

Mert kelmed katona volt ’s pénz is van mellén, ő is volt az, ’s neki is van, csakhogy nem illyen sárga ’s ő nem hordja mellén, hanem ládában tartja. – Várjon kelmed egy kevéssé, anyám mindjárt itt lesz.

Ezzel kinyitá a’ kert’ ajtaját ’s elfuta.

A’ vándor magában sűlyedve üle egy kőpadon ’s belsejében háborgó érzelmek zajogtak, mellyeket arczainak tűkrén látni lehetett. Fejét könyökére hajtá ’s néhány perczig így marada némán; úgy látszott, iszonyú fájdalom szorította el keblét. Nem sokára zörejt és lépteket hallott, mellyekre fölemelte fejét.

A’ kertajtó csak hamar megnyílt ’s egy csínos hölgy lépett elébe egyszerű házi öltözetben ’s az a’ kis szőke lyányka, ki ruhája’ szélét megfogván anyjának, megé bújva nézett-ki koronként az idegenre. Az asszony, kinek vonásaiból szelíd lélek és jóság sugárzott, nyájasan köszöntvén az idegent, kérdé, hogy kit keres?

Sajátképen senkit asszonyom, – mond az, akadozó hangon, figyelemmel függesztve szemeit az asszonyra – idegen országból jövök, magányos útazó, ’s hazámba szándékozom. A’ faluban, melly ott a’ hegyen túl fekszik, egy háznál szálltam-meg ’s bevárám, míg a’ zápor megszűnt. A’ ház’ gazdája, a’ jámbor öreg, azt monda, hogy e’ pusztán egy emberséges vadász lakik, ki az útast éjjeli szállásra örömmel fogadja. Kérlek, édes asszonyom – mert úgy hiszem, hogy asszonya e’ háznak te vagy – légy szíves megengedni, hogy ez éjszakát hajlékodba tölthessem, mert ha ez iszonyú zivatar valahol az erdőn lep-meg, nehezen fogom gyarló csontjaimat hazámba vihetni.

Idvez légy, uram, szegény hajlékunkban; férjem és én örömmel fogunk látni ’s a’ mivel isten bennünket megálda, szolgálatodra lesz, mond szíves hangon a’ kedves hölgy ’s bevezeté az idegent.

Dicsértessék az úr, mond az, midőn a’ szobába lépett, ’s a’ serény nő egy ajtatos „örökkével” válaszolva széket teve ’s leülteté a’ kandalló mellé, mellynek lángjaitól kapá világát a’ szoba.

Ezek a’ te gyermekeid, édes asszonyom? kérdé a’ vándor a’ fiúra ’s a’ kis szőke lyánykára tekintve.

Igen, uram, ez a’ kis szöszke, felelt a’ hölgy ’s magához szorítva a’ lyánykát meg-csókolá, ’s ez a’ fiú, az én gyermekeim. A’ harmadik, egy kedves fiú gyermek, meghalt szegény ez előtt négy esztendővel; az volna legidősbik ha élne. Isten elvette őt ’s nem mondhatom-meg mint sajnáltam. Lelkemet adtam volna érte, csakhogy megtarthassam, mert az volt férjem’ kedvencze.

Adj hálát asszonyom az úrnak, hogy e’ két szép gyermeked’ megtartá. Melly boldogság egy hű párnak a’ szerelem’ illy zálogaival bírni! Ha egyébiránt házasságod szerencsés, ne irígyeld a’ gazdagok szemfényvesztő pompáját. Mit nem adnék én érte – monda ellágyult érzéssel – ha egy lelkes, jó szivű hölgy mellett illy két kincset birhatnék, mint e’ barna fiúcska ’s ez a’ kis szöszke angyal! Oh higy, édes aszszonyom – folytatá tovább nevekedő érzéssel – higy szavaimnak, ki a’ tapasztalás’ országait megjártam, a’ boldogságnak csendben, házi kör’ négy falai közt nyílnak legszebb virágai, ’s kit a’ sors’ korán zajok’ habjaira vetett ’s a’ lármás fény közt kényszerítteték leélni napjait az roszúl imádkozott istenének.

A’ mit mondasz, felele az asszony derengő érzéssel, melly a’ megelégedett szív’ égi nyugalmát festé, a’ mit mondasz igaz, ’s olly igen egyez érzéseimmel mintha lelkemből olvastad volna. Hála az úrnak, hogy nekem ezt a’ szerencsét engedte. Az angyalok’ imádságában, mint a’ szent beszéd mondja, nincs kérelem ’s nem lehet, ők, úgymond az írás, a’ megelégedés’ örök pálmái közűl csak hálaszavakat zengnek az úrnak. Atyám! monda tovább a’ kedves nő fohászkodva ’s szelíden égre emelve lelkesűlt szemeit, atyám, mint háláljam-meg, hogy nekem e’ boldogságot küldéd egeidből!

Szavaidból asszonyom, mond az idegen kémlelő figyelemmel, az látszik, hogy lelked magát boldognak érzi és sorsoddal meg vagy elégedve, de megengedj beszédemnek, a’ megelégedés’ hangja nem bús ’s én ajkaidból epedés’ hangjait hallottam, ’s azon gyanú ébredt bennem, hogy férjed’ karjai közt nem vagy szerencsés, ’s vissza sohajtasz egy elvesztett után.

Az éneket gondolod, uram, mellyet az imént hallhattál?

Igen. Azok kesergés’ hangjai voltak, bár mit mondjon szavad, ’s belőlük a’ vesztés’ mély érzelmei zengtek.

A’ mint mondod, uram, úgy van. Az ének, mellyet hallál, nekem kedvenczem, többször éneklem azt munka közben ’s férjem örömmel hallgat, a’ jó lélek, mert az, kiről benne szó van, ifjúsága’ barátja volt, ’s emlékezete még most is, kedves előtte. Könnyeket láthatnál szemeimben, mert egy szerencsétlen még akkor is ha egészen idegen, ha velünk semmi kapcsolatban nem állott, érdemli szánakozásunkat, az pedig, kiről ez ének szól, nekem jegyesem volt, ah egy derék, egy jeles szívű ember, méltó hogy általad ismertetett legyen, ’s méltó arra, hogy emlékezete azoknál, kikkel szorosban vala szövetkezve, tiszteltessék. A’ mit hallál, uram, nem kivágyás a’ jelen kötelékek közűl, hanem ünneplése a’ multnak. A’ kötelék, melly férjemhez kapcsolt, szent ’s csak a’ halál szakaszthatja-el ’s ha azt hiszed, uram, a’ mit mondál, felette tévedsz irántam. Én tizen négy évi tapasztalás után is azt vallhatom, hogy ha isten egy leányt boldogítani akar, olly férjnek karjaiba vezeti mint az én Endrém.

A’ vándornak e’ beszéd’ kezdete óta lépcsőnként emelkedtek nyugtalanságai. Néha merőn függeszté szemeit a’ hölgyre, másszor ismét félve kapta-el őket róla és a’ földre sülyesztve sokáig szótlan marada. Feszengései igen is elárulták volna, hogy egy rémítő mélység szélén áll, de a’ kandalló’ homályos világa nem hagyta sejteni küzdéseit. Midőn az asszony beszédét végzé néhány perczig némán maradt ’s várt az idegennek feleletére, de az nem válaszolt. Arczait tenyerével elfedve leborult az asztalra, melly széke mellett volt, és sokáig mozdulatlan maradt mint kő szobor.

Az alatt az asszony kifordúla a’ szobából, hogy konyhájában körűl tekintvén egy pár jó étekkel bizonyítsa-meg vendégszívlő készségét. Csak hamar ismét visszatért egymásba font kezekkel, melly belső szorongását mutatá.

Atyátok ma sokáig marad-el, gyermekeim, mond nyugtalan érzéssel. Még nem esik ugyan, de irtózatos szélvész van ’s a’ sötétség borzasztó. Istenem, bár ne indult volna el, ha estve még a’ faluban volt. Lehetetlen, hogy illy időben a’ hegyek közt veszély nélkűl jöhessen.

Tegyek mécset az ablakba, anyám? kérdé az a’ fürge gyerkőcze felszökve helyéből, ha a’ hegytetőről meglátja könnyebb lesz utána jőnie, mert már a’ villám megszűnt. Minap is szerencsésen vezette haza az ablakvilág, midőn az a’ nagy zivatar volt.

Az asszony javalva inte a’ gyermeknek, ’s most figyelme ismét az idegenre fordult, ki ez egész beszéd alatt azon egy helyezetben volt mozdulatlanúl az asztalra hajolva. Csak akkor látszott magához jőni, midőn az asszony közelebb lepve hozzá kérdé, ha nincs e’ baja?

Az idegen fölemelte fejét és szótlanúl reá bámula ’s látszott, hogy a’ kérdést nem értette, ’s elméje még mindég az előbbeni beszéd’ tárgyain tépelődik. Első kérdése is midőn újra megszólalt az vala: ki lett legyen ő?

Az asszony csudálkozva tekinte reá ’s kérdé, kit ért? ’s emez felelni akara, de künn zörgés támadt, léptek hallattak ’s nem sokára megnyílt az ajtó, ’s egy alacsony, kevéssé zömök ’s izmos férfi belépett. A’ két gyermek felsikolta „apánk!” ’s körűl fogák őt; a’ kedves hölgy pedig szelíd örömmel borult nyakába ’s az érzékeny öleléssel üdvözlé őket.

Te megint aggódtál rajtam, Ilonka! de most még is bátrabb valál, szemeidben nem látok köny’ jelét, mond a’ vadász és megcsokolá a’ kedves hölgy’ szemeit. Te félénk galamb, mitől rettegsz? Vigyázz, ki ne sírd nekem ezeket a’ kék szemeket.

A’ hölgy szelíden tekinte férje’ szemeibe ’s egy néma öleléssel felelt.

A’ vándornak, ki látá a’ házi örömnek e’ szép virágát, iszonyú harczokba kerűlt meggyőzni, hogy indulatai ki ne törjenek, hogy lábaihoz borúlván e’ kedves párnak, meg ne gyónja azon névtelen érzéseket, mellyek szívét kínosan tépdelni látszottak.

A’ vadász, kifejtőzvén önnönei közűl, az idegenhez fordult ’s nyájasan, ’s olly arcczal, melly őszinte lelkét mutatá, kezét nyujtva üdvezlé őt:

Isten hozott, idegen, szegény hajlékomban. Öröm látnom, hogy e’ magányos puszta egy hadi embertől látogattatik. Mert külsőd, uram, azt mutatja, hogy katonai szolgálatban állasz, ’s e’ sebhely homlokodon azt is, hogy van szíved, melly a halállal szemközt tud állni.

Két éve hogy kiléptem, uram, e’ tisztes rendből, mellyet olly szeretve említesz, de barátja maradok mind örökké.

Ha meg nem bánt kérdésem bajtárs – mert, hadi ember lévén én is egykor, just nyertem, hogy így szólítsalak – mondd-meg, kérlek, melly szerencse hoz e’ környékbe?

Porosz országból jövök, felelt az idegen. Berlinben voltam fogva, ’s most, midőn vége a’ háborúnak, ’s katonára nem igen van többé szükség, hazámba igyekszem; leélni azon kevés napot, mellyet a’ háboru’ zivatarai közűl megtakaríthattam. Reménylem, találok még valakit rokonaimból életbe, ki előmbe jő ’s örűlni fog, hogy láthatott, mielőtt e’ roncsolt tetemeket a’ föld elborítja.

Úgy te bizonyosan ismerted a’ Hadik’ ezredét?^*

Benne szolgáltam, uram, ’s e’ két szemekkel láttam győzedelmeit dicsőséges vezérének, kire szívesen fogok visszaemlékezni koromnak legkésőbb napján is. A’ pirnai győző, lelkeim, az ám a’ katona, mondhatom neked, széles magyarország nem mutat párját. Láttad volna csak őt Görlitznél, és Berlinben vagy a’ sonnensteini bástyák előtt, hol maga vezete bennünket ostromra! Hidd-el, uram, a’ miket teve, a’ porosz sokáig nem fogja felejteni. Áldja-meg őt az isten itt és a’ más világon, nekem jó uram volt, sok kegyelmeivel dicsekedhetem.

A’ vadász’ nője ki e’ beszédet egész figyelemmel hallgatá, most hirtelen szavába vágott az idegennek ’s kérdé, ha tudja e hol van Pirna ’s volt e ott midőn az ostrom állott?

Az idegen egy kissé zavarodva süté-le szemeit ’s midőn ismét feltekinte gyanúsan függeszté az asszonyra, mintha olvasni akarná vonásaiból gondolatit; de nem látván azokban kémlelő jelt, egy kissé meghajtva fejét, néhány fürtöket homlokáról elsimíta, mellyek a’ kardvágást félig fedezték. Íme, úgymond, látjátok jelét? – Ezt a’ pirnai ostromból hozom.

Úgy bizonyosan ismerted őt, uram, mert ez ostromnál jelen volt, mond a’ vadász.

Kicsoda? kérdé emez színlett hidegséggel.

Egy szerencsétlen, kinek sorsa mindkettőnket közelebbről érdekel ’s öröm volna felőle bizonyos hírt vehetnünk, mond a’ vadász.

Talán az, kiről az imént szólál, asszonyom? kérdé a’ vándor, ’s midőn emez igennel felelne folytatá szavait:

De mondjátok-el csak, mi vágyása lehetett ezen különös embernek hadi életre, minekutána itthon egy kesergő mátkát hagyott maga után? És te, kedves asszonyom, mint emlékezhetel vissza szánakozással egy hívtelen jegyesre?

Az ő nem volt, uram. Még akkor is, midőn hirtelen eltüntének meg nem fejthettük okát, szívem mindent gyaníta, de hívtelenséget nem. E’ vétek tiszta, egyenes lelkéhez nem fért. Ő szerencsétlen volt, szerencsétlen számkivetett, hazáján kivűl bujdosó.

Tehát vétkes? mond az idegen.

Ha azt, ki nem akarva követ bűnt, így lehet nevezni, az volt.

Gyilkos, talán? kérdé folyvást amaz.

Egy éjjeli viszálkodásban embert ölt. De a’ törvény vétlennek találta, mert az ölés ön személyét védve történt ’s véletlenűl. Midőn bűntelensége nyilvánná lett a’ szerencsétlennek már hazáján kivűl kellett lennie, mert sehol sem találtatott. Esztendők’ lefolyta után vettük tudósítását, hol jelenté, hogy hadi szolgálatba lépett, ’s benne holtig kíván maradni. Hollétét nem írá, nehogy kerestetvén, mint hitte, a’ törvény nyomába akadjon. Néhány év előtt Trencsén’ városába egy sereg huszárság szálla-meg, ’s azt beszélék felőle többen, hogy csatában veszett, de hol, megmondani bizonyosan senki nem tudá, leginkább azt hitték, hogy Pirnánál. Ha te voltál ott, bajtárs, kellett őt ismerned, ’s tudsz felőle hírt.

A’ vándor földre sülyeszté szemeit olly mélyen elmerűlve, hogy a’ beszédre épen nem látszott figyelni ’s csak az ébreszté-fel, midőn a’ vadász kezét megfogván előbbeni kérdését ismétlé.

Mint nevezték őt? kérdé most lassú, szinte az érthetetlenségig elgyengűlt hangon.

Rónai, feleltek emezek.

’S kereszt névvel?

Dezső – magas, sugár termetű, ábrazata halovány, szemei tűzzel teljesek, feketék.

Elég, mond a’ vándor lobbanó hévvel, mellyben hangjai egyszerre elhalni látszottak. Ismertem jól… ő nincs többé!

Meghalt? kérdék hirtelen a’ vadász és nője.

Meghalt, mond amaz gyenge, alig érthető hangon.

A’ pirnai ostromnál?

Igen; a’ harczban esett-el, rebegé az a’ haldokló szózat.

Egy mély fohászkodás lebbent-el a’ kedves nő’ ajkairól, szemeiben könnyek reszkettek, ’s férjének nyakába borúla. Édes Endrém, mond zokogó hangon, a’ te barátod nincs többé, isten bizonyságom és te, mint szerettem őt! Emlékezete becses lesz előttem a’ sírig.

Nyugodjék békén, mond a’ vadász mélyen illetődve, a’ szerencsétlen nekem rokonom vala szivben, jó lelkét sokáig nem fogom felejthetni. De mi lel, uram? arczod hirtelen elhalványodik? Roszúl vagy?

Csekélység, mond a’ vándor erőttetett hangon; egy rövid szédűlés, melly gyakran szokott meglepni, ha az út, mint ma, rendkivűl elfáraszt.

Úgy pihenésre volna szükséged. – Édes Ilonkám, reménylem volt gondod e’ kedves vendégre.

Szükségtelen, uram, miattam fáradnotok, én csekélységhez vagyok szokva. A’ mit kérek tőletek egy pohár ital, ’s hajléktokban egy kis hely, hol lepihenhessek.

A’ mint kivánod. Örömmel töltöttem volna veled az estvét, de színed igen is mutatja a’ mit szád csak félig vall, ’s így inkább tanácslom, nyúgodd-ki magad’.

A’ serény gazdasszony’ megtörlé szemeit, mellyekbe az emlékezés’ fájdalma akasztott könyeket, kimene a’ szobábúl ’s ismét vissza jött, ’s perczenetek alatt rakva volt az asztal néhány jól készült étekkel.

Igyál uram, mond a’ vadász, megtöltvén egy poharat, nem a’ legroszabb nedv, mellyet valaha ittál. Grófnénk’ ajándéka. Az a’ jó lélek! nem feledkezik-meg hajdani kedves szobaleányáról. – Ma is köszöntetett téged Ilonkám; tudakozta miként vagy ’s miként gyermekeid.

Hol láttad őt? kérdő egy kissé felderűlten a’ bús nő.

Egy pár foglyot lőttem ’s felvivém neki a’ kastélyba. Azt mondá, hogy egy hét mulva lészen tizen negyedik évi ünnepe menyekzőnknek. Kérdé, ha jó e az út ide, ’s midőn azt feleltem, hogy hintóval is el lehetne jőni, elmosolyodék, mellyből azt vettem észre, hogy esküvésünk’ napján meg fog látogatni.

A’ jó angyal, mond a’ vadászné érzékenyűlten, áldja-meg az úr érte, hogy olly szíves gondja van szegény szolgáira.

Beszélte, hogy a’ mult hetekben Modorban volt ’s hallá, hogy az öreg Rónai félesztendő előtt megholt ’s négy száz aranyat hagyott maga után, mellyet iskolamesteri hivatalából takarítgatott öszve öreg napjaira. A’ pénz a’ városnál van letéve a’ boldogultnak azon végintézetével, hogy ha fia hat esztendő alatt vissza nem tér, legyen a’ pozsonyi irgalmas barátoké.

A’ boldogtalan öreg, sohajta az asszony, végórájában is hitte még, hogy fiát meglátja, ’s az nyugszik szegény idegen országban, senkitől nem siratva.

Oh istenem! sohajta halkan, szivére tévén kezét, a’ vándor, ki eddig szótlan ült, mikor lesz itt nyúgalom!

A’ vadász és nője szavait nem, csak elszalasztott sohajtását hallák, de az olly mélyen festé az elszorúlt kebel’ kínját, hogy e’ nemes szívű embereket nyugtalanságba hozta.

Te roszúl vagy, uram, mondának azok; az ágy kész számodra, ha tetszik nyughatol.

A’ vándor némán jelenté, hogy nyugalmat ohajtana, mellyre az asszony gyertyát gyújta ’s inte neki, hogy menjen utána.

Az felkele helyéből ’s a’ vadász’ kezét érzékenyen megszorítva jó éjszakát monda, ’s ment lassú léptekkel az asszony után, ki egy keskeny folyosón keresztűl egy közép nagyságú, csínos szobába vezeté, melly, ugy látszott, szállója vala a’ környék’ urának vadászati mulatságok’ idején.

Az asszony letevé a’ gyertyát egy asztalkára ’s menni akart, de az idegen keze után nyúlt.

Édes asszonyom, rebegé kínos feszengések közt, jóságtokat nincs tehetségemben meghálálni, de ott fenn – mond égre emelve szemeit – egy isten van, ki az ügyefogyottak’ pártolását nem hagyja jutalom nélkűl. Légy boldog olly mértékben, a’ mint nemes szíved mást azzá óhajt tenni… Légy boldog! Az égnek hajnala felvirrad majd ’s akkor meglátjuk egymást...

Tovább akara szólni, de érzései elnyomák ’s egy karszékbe omlott.

Nyúgodjál békén, holnap látjuk egymást ’s úgy hiszem, jobb állapotban, mond az asszony és sebes léptekkel elsiete.

Csend uralkodott a’ vándor körűl, mély és iszonyatos. Midőn ámulásából felébrede, csak kutyája’ nyöszörgése hallott, melly a’ szoba’ egyik szögében, öszve gömbölyögve alutt. Sötéten tünődve nézett a’ pislogó gyertya’ világba. Merengései elébe ifjonti álmait teremté vissza az emlékezet; a’ tündér napokat, a’ remény’ égi csillogványait, mellyek többé nem voltak, ’s a’ játszi képzelet szempillantatnyi nyugalmat csöppente szívgyötrelmei közé. De a’ varázslat csak hamar eltűnt; eszmélete visszatért a’ jelenre, ’s elborzadva magától felszökött, mint kit álmodás’ rémei riasztának-fel. Iszonyú hánykodások közt járt fel ’s alá a’ szobában, kezeit hol fejére kulcsolta, hol ismét szivére nyomá, mintha ott a’ szörnyű kínokat akarná elfojtani. Végtére, midőn hoszszas vergődések után valamennyire elcsillapodott volna, kihajlott a’ szoba’ egyik ablakára és kitekinte a’ gyönyörű éjbe. A’ táj szemei előtt, mint egy rég óhajtott, sejtett de el nem ért, nyugalmak’ hazája, regényes szépségekben tűnt-fel. A’ zivatar’ felhői eloszlának, csak itt ott lehete még látni a’ csillagok’ mérhetetlen kék mezején néhány vékony felhőt végig huzódni. Hallgatott a’ viharok’ fuvalma; a’ hegyek némán feküttek ’s az ég’ szelíd királynéja csendesen úszott a’ szendergő világ felett. Felnyílt az egész természet a’ vándor’ lelke előtt ’s e’ megszámíthatatlan tárgyaknak mindenike nyúgott, csendes és boldog létben; egyedűl magát látta, egyedűl magát érzette számkivetettnek. Könnyei megáradtak, felsíra istenéhez csak egyetlenegy sugáráért is a’ vigasztalásnak, de szivére enyhűlet’ harmatja nem szállott. Ott álla némán, mint hajdani gazdagságaiból megrablott, szétdúlt épület, évek előtt tündöklő remények’ palotája még, most legpusztább omladék a’ tájban.

El innét, boldogtalan! bár soha ne jöttél volna e’ kínok’ helyére, monda magának, ’s felkele helyéből azon erős tökélettel, hogy a’ házat bucsútlan még ez éjjel elhagyja. De most figyelmét néhány papiros darab, tinta és toll, mellyek az asztalon elszórva feküttek, vonák magokra. ’S elmenjek e’ a’ nélkűl, hogy ittlétemnek jelét hagynám? – Igen, így legalább nem dúlom-fel e’ háznép’ csendét, monda ’s megindúlt hogy menjen: de a’ mit monda, az a’ hideg ész’ tanácsa volt, szíve másként érzett. Lábai egy léptet sem mozdúltanak, a’ fej’ tanácsát hallgatásra bírta az érzés ’s néhány percz múlva az asztalkánál űlt ’s e’ sorokat írá:

„Édes Ilonkám! Te csendesen alszol a’ megelégedés’ karjai közt, nem gyanítva mi történik körűled, nem sejtve, ki légyen, kit hajlékodba fogadtál. Ám a’ mély bú, melly tizenöt év óta gyötör ’s a’ seb homlokomon elváltoztaták előtted az arczot, mellyet jól ismersz. Nem álmodád, hogy szerencsétlen jegyesed ön maga hallgatá, midőn történetét beszélétek, ’s tanúja volt annak mint emlékeztek róla. A’ mit felőle mondátok való, egyedűl az nem, hogy megholt. Él szerencsétlen barátotok, ti jó lelkek! él – ah! egy kínos életet. – Pirnánál a’ porosz engemet nem megölt, mint híretek mondá, hanem elfogott; ’s midőn a’ hét esztendei háborgásoknak vége lőn, ’s az út a’ foglyok előtt nyíltan álla hazájokba jöhetni, egy porosz ezered’ tábornoka által őrmesteri hivatallal kináltattam-meg. Kába én, gondolván hogy hazám nélkűl ’s nélküled lehetend élnem, az ajánlást elfogadtam. Nyolcz esztendőre adám szavamat ’s eltöltém azt hosszú, szakadatlan gyötrődés közt. Az alhadnagyi tisztség meg vala igérve, ha tovább maradok: de maradnom nem lehetett. Képed mindenütt lelkem előtt álla. Éjjel és nappal, otthon és künn, békében és csatán szünet nélkűl azon örök, kiolthatatlan vágy égett keblemben: téged még egyszer látnom, tudnom, melly sors ért ’s ha nélkülem boldog vagy e? Haza jöttem. Az atyai hajlékot pusztán lelém, rokonaimnak egyikét sem. Részint kihaltak, részint a’ sors elszórta őket a’ világban. Gyanítva, hogy grófnédnál hírt vehetek felőled, B** faluig jöttem, ’s itt a’ történet olly házhoz vete, melly veletek közelebbi ismeretségben áll. Megtudék mindent a’ mit tudni vágytam. Köszöntem istennek, hogy férjeddé Endrét tette. Eltökélem, viszszatérni honnét jöttem, ’s már úton valék. De minél inkább súgta az ész elhagynom e’ tájat a’ nélkűl, hogy jelét hagynám ittlétemnek, annál inkább tartóztata a’ szív vágyása. Ezer gondolatok ébredtek-fel lelkemben. Talán szenvedsz, szerencsétlen aszszony! Talán Endrében a’ sors nem azt adá, kit vártál! Boldogtalan vagy ’s életed gyötrelem és szívtépdelő siralmak! A’ tűnődés’ káprázatai nehéz súllyal rohantak rám. Lehetetlen volt mennem, mielőtt lássalak, mielőtt meggyőzzem magamat, hogy Endre boldoggá teve. Jaj neki, gondolám, fellobbant érzelmekkel, mellyek közel vittek a’ bőszűlethez, jaj neki! ha téged boldogtalanná teve, ha téged, tiszta lelkű angyalt, nem eléggé becsűl! Lángom elkapott, ’s egy irtóztató lépésre valék elszánva. Bocsásd-meg szándékomat, most már túl vagyok rajta, most már minden jól van. Láttalak ’s tapasztaltam, hogy sorsoddal meg vagy elégedve, hogy férjed neked annyi, hogy talán több is, mennyi én lehettem volna. – Ti boldogok vagytok, olly boldogok, millyeneket isten e’ földön teremthet. De nekem mennem kell, ha szeretlek, ha boldogságtokat öszvedúlni nem óhajtom. Könyörgeni fogok istennek, árassza rátok kegyelmeit, ’s adjon azt a’ mit tőlem megtagada – szívnyugalmat. Úgy hittem, hogy benneteket boldogoknak tudnom, hogy szerencsédet – te általam mindég szeretett és hányszor siratott! – látnom, lelkemnek nyugalmat fog adni. De ennek vége. Azt látni, milly kedvesen emlékezel még mindég szerencsétlen barátodról, sejteni, milly élet lett volna az veled egy illy kis körnek, mint ez itt, csendében, keresztűl járja tagjaimnak minden idegeit. Legszebb feltételeimet ennek mérge emészti, ’s én oda vagyok, végkép és örökre. Isten veled! Ne kérdd, hová megyek. Meglátjuk egymást: de hol ’s millyen változásban? – Ki tudná ezt megfejteni?

Atyámtól maradt örökségemet gyermekeidnek hagyom. Tekints körűl ez asztalkán ’s meg fogod találni. Ott, hová én megyek, úgy hiszem, nem lesz reá szükség. Ők hasznát vehetik. Oh ezerszer öleld-meg őket helyettem ’s mond nekik, emlékezzenek arra, ki atyjoknak barátja volt, ki anyjokért a’ szeretet’ minden érzéseivel holtiglan lángolt. Beszéld-el nekik szerencsétlen barátjok’ sorsát.

Isten veletek kedveseim. A’ mennynek angyalai hordozzanak karjaikon, te tiszta lélek!”

E’ levelet kitárva hagyta az asztalon ’s egy erszényt, mellyben apja’ hagyománya volt letéve. Bútorait magára raká, felkelté hív úti társát ’s ment sebesen, hogy minél előbb távol legyen gyötrelmei’ helyétől.

A’ vadásznő, kinek a’ hallott hirek ’s ez idegennek felette különös viselete,’s az, miként tőle búcsút vett, nyugtalan álmot okoztak, hallá mint csikorgott az udvarajtó ’s felrezzenve ágyából az ablakhoz ment nézni, mi okozta legyen e’ zörejt. Azonnal szemeibe tűnt az idegen, ki míg a’ házhoz közel vala, lábhegyeken ment halkan, később pedig sebes léptekkel. A’ hold tisztán fénylett ’s midőn már távol volt is látni lehete árnyékát. Az erdőszélben, úgy látszott, megálla ’s néhány perczig vissza nézett. A’ nő’ szivében nyugtalanító sejdelmek támadtak, fölkelté férjét ’s most mindketten az ablakhoz mentenek, de már a’ sötét árnyék is eltűnt. Végig néztek a’ gyönyörű völgyecskén, melly a’ holdfénytől egészen meg vala világosítva ’s íme egyszerre láng lobbana-fel távol a’ sötét fák között ’s utána egy harsány roppanás támadt, melly mint felhők’ mennyköve dörgött végig az egész völgyön. A’ roppanáson túl egyszerre ismét csend lön, de néhány perczenet múlva rémítő ebvonítás hallott a’ távolból.

A’ szelíd hölgy’ szivét a’ borzadásnak minden rémei körűl fogák.

Első gondolat, melly a’ vadász’ elméjébe ötlött, az vala, hogy a’ szobába menjen, hol az idegen lenyúgodott. A’ szobát üresen találta. A’ gyertyavilág még az asztalon pislogott ’s mellette egy levél vala kitárva, mellynek sorai, még nedvesek, bizonyíták, hogy csak az imént volt írva. Belőle minden világos lőn. A’ szerencsétlen még élt, midőn az erdőben megtalálták, de magán kivűl vala ’s néhány óranegyed múlva meghalt. A’ hív kutya mellette űlt. Borzasztó vala hallani, mint ordíta uráért.

A’ vadász le volt verve; Ilonka’ keserve leírhatatlan. Holnapok múlva csillapodott-el fájdalma valamennyire. Nem zengett az ének többé a’ völgy’ fái között, helyette gyász, néma ’s megmondhatatlan fogta-el érzékeny szívét, ’s még esztendők után is gyakorta, midőn a’ bús nő a’ kisded udvarka’ ajtaja előtt megállott ’s feltekinte a’ halomra, hol szerencsétlen barátja nyúgodott hosszas gyötrelmei után, szemeiből keserű könnyeket törlött-ki.