Láttam veszélyes tájadat oh, Sziget!
Előttem állott roskadozó falad,
Előttem a’ mult kor’ csatái
’S gyászba borult ege Hunniának.
Itt késve mérgét nyelte az agg török;
Itt táboroztak népei dölfösen:
Ott fenn erős de számra kisded
’S győzve fogyó hadaink tanyáztak;
’S onnan, ha kellett mint az egek’ nyila
A’ záporoknak vad zuhanási közt,
Csattogva sujtva, száz halálban,
Törtek alá rabölő haraggal.
Két száz ezerrel víva-meg egy marok
Népség ’s vitái győztösek annyiszor,
De ah! – borúlj-el gyászhozó nap! –
A’ diadal közepett enyésztek.
Vagy melly tünő fény leng szemeim felé?
A’ csendes éjnek réme talán? – Vagy a’
Fagyos halálnak váza, vagy bús
Képe az ősi idők’ fiának?
Oh Zrínyi’ roncsolt képe, te vagy! – Dicső
Hős, hajdan a’ vérfergetegek között,
Rémítve villogsz most előmbe
Századaink’ sanyarú korából:
Dúló vasat tart rettenetes karod,
Elszánt komolyság terjedez arczodon,
Lelkedben a’ szép hír, boszúság
És kitörő harag ég szivedben;
Mert vesztegelnek társaid a’ mezőn
Csatátlanúl rosz, gyáva tanács miatt,
Míg téged a’ veszélyek’ útán
Sírba viszen csapodár szerencse.
Te a’ hazáért halni tudál, dicső!
Mi nem tudunk már érte csak élni is;
A’ támadó nap tudja, látja
A’ szomorún nyugovó bününket.
Mikor szününk meg bor, szerelem között
A’ honn’ virúltát messze felejteni?
Mikor kerűlhet vissza a’ künn
Elpazarolt arany és dicsőség!
Haj elközelget majd az enyészet így!
Eltörli a’ nép’ bajnoki tetteit:
Megdőlnek a’ fajult vitézek,
Sírjai hős eleik’ nevének.
P.
