Milly had kel a’ drégeli
*Drégelyi (a helyszín Drégely vára, amit 1552-ben a török foglalt el).
völgyön elé,
’S vet vérszemeket hegyi vára felé?
Ádáz Ali’ tábora csattog alatt,
Rombolja tekékkel
*Ágyúgolyókkal.
a’ sziklafalat.
Vaj lészen e’ hős
Olly bátor erős,
Kit nem tud ijesztni veszély baj,
Nem hat-le szüvére haláljaj?
A’ vár kicsiny, ellene nagy sereg áll,
Hódolnia kell, vele szembe ha száll.
Jó Szondi parancsol az ormi lakon,
Buzdítja vitézit az őrfalakon;
Lobbannak az álgyuk, a’ bástya zuhan,
Jelt ád Ali ’s népe reája rohan.
Csöng kardon a’ kard,
Kar dönti a’ kart,
Vérben hörög a’ török és vész,
Döbbenve vonul tova más rész,
’S Drégel valamint ama’ bérczi vadon
Rongálva ugyan, de fen áll szabadon.
Új harczra hevítgeti Szondi magát,
Vágy hallani bús viadalmi dalát,
’S apródinak int, de Dalár ’s Zenegő
A’ két fiu esdekel, a’ remegő:
„Jó gyámol apánk,
Vész szálla reánk,
Nincs isten, elűzni fejünkről;
Menjünk-el ez árva helyünkről,
Hajt kínos igába a’ durva pogány,
Vagy lángdühe fegyverek’ élire hány.”
Mindkettejök ügytelen árva fiú,
Jó Szondi’ kegyenczei ’s ez neki bú,
A’ hegy bekerítve, bocsássa, hova?
Vész éri, ki mer szakadozni tova.
„Édes fiaim,
Kis dallosaim!
Nincs innen erednetek út már,
Adjon menedékhelyet e’ vár,
Míg víni hadam’ megy a’ völgybe velem,
Égnek könyörögjetek, ójja fejem.”
Így Szondi. Közötte kis őrhada gyűl,
’S részével az alseregekbe vegyűl.
Küzd, harczol, előtte ’s utána halál’
Kinjajja liheg, hova kardja talál.
„Hol hadfejetek?
Hozzá sietek,
Keljen velem önmaga bajra.”
*Párbajra, párviadalra.
Kész ott Ali a’ viadalra.
Csörgnek viszonozva dühfegyvereik,
A’ bég sebesűlten odább futamik.
Álgyuk törik újolag a’ falakat,
’S már külsejök össze halomra szakadt,
Lobbot vet a’ vár’ magas ormozata,
’S a’ láng’ harapó dühe szerte hata.
Tódúl Ali fel,
Rá Szondi kikel,
Nem néz, nem ügyel kire, csak vág
’S már látja, hogy a’ csatahely tág;
Nincs egy török, a’ ki megállani mer,
Száz van, ki lesujtva mögötte hever.
Drégelre fel im Ali-küldte követ
Zászlósan Oroszfalu’
*Szomszédos település.
papja siet,
Néz Szondira búsan a’ jámbor öreg,
’S hozzája keservkönyüt öntve rebeg:
Ó drága felem,
Jer Szondi velem,
Enged szabadon Ali menned,
Nincs, látod, ugy is hova lenned.
Drégel rom, erős Ali, gyenge hadad,
Kíméld-meg utóbbi javunkra magad.
Jó Szondi a’ jámbor atyára borúl,
Lágyul szüve, majd hamar elkomorúl,
Kardjára csap, égbe felölti kezét,
’S mond a’ törökökre szegezve szemét:
„Esküt fogadok:
E’ helyt maradok,
Nincs alkum örökre pogánnyal,
Játszik szava ’s kénye hazámmal,
Míg e’ kar aczélt bir emelni, velök,
Isten veled! én viadalra kelök.”
A’ bég, mivel állni akarta szavát,
A’ várnagyi válaszon ette magát.
„Hát veszen-el, a’ ki szavamra nem ád”
Szól, ’s felveri mind valamennyi hadát.
Egyszerre ropog
Húsz álgyu torok,
Vársarkon az őrtorony eldűl
’S öl részt a’ maroknyi seregből;
Jancsár, Spahi, ’s Asszap üvöltve tolul,
A’ vár bekerítve szükebbre szorul.
Többször viszonoztatik a’ rohanás,
Drégel maga már hamu ’s sziklarakás;
Vív a’ magyar és sebes arczra terül;
Sírnak kis apródjai Szondi körül.
Mint bérczi fenyő
Rendíthetlen ő,
A’ kis fiukért öli csak gond,
’S mellette vitézeinek mond:
„Küldjétek-el a’ fogoly ozmanokat,
’S hozzátok előmbe a’ fő rabokat.”
Kettőnek aranyban ajándokat ád,
’S emlékre himes körü szép kaczagányt,
Öltözteti dúsan a’ kis fiukat
’S küldvén velök, ejt vala illy szavakat:
„Üdvözlöm Alit,
Kit bosszu hevit;
Elszenvedem, öntse ki bár rám,
Csak szánja-meg két kicsiny árvám’,
’S oktassa csatákra, ’s ha tenni fogom
Majd lelkemet, eltakarítsa porom’.”
Drégel’ közepén sürü füst gomolyog,
A’ máglya kigyúl, ’s fel egekre lobog,
Mindent megemésztete Szondi vele,
A’ melly javat ott takaritva lele.
Majd kardot emel,
Ménólba menel,
Nyerges Daliját üti szügyben,
A’ többit is átdöfi rendben,
’S mond „honnosimat soha Szondi’ lován
Ülvén ne kerítse, ne űzze pogány’.”
Dolmányt aranyost veszen és süveget,
’S állítja nyomában a’ kis sereget.
Istent velök esve le térdre imád,
’S hallatja utószori búcsu szavát:
„Rontsunk ki tehát,
Szebb érni halált,
’S honnért tusakodva lehúllni
Mint gyáva sok életet élni,
Hű társaim! itt van az óra, jerünk,
Isten’ kegye járjon örökre velünk.”
’S dárdásan előre hajulva nyomul,
A’ sok dühös ozman elébe tolul,
Hozzá torolatlanul érni ki mer?
Földhöz sokat ő fene fegyvere ver.
Lábán sebesik
Térdére esik,
Karjában erő lobog, öl, ront,
Miglen sok ütött sebe vért ont,
Hajh! nem szüve még, hanem élete fogy,
’S dárdája kezébe szorulva lerogy.
A’ bég noha vad, ’s dühe Szondira fúlt,
A’ hült erü bajnokon elszomorúlt,
A’ hegyre temette a’ hős tetemet
’S dárdát maga szúra-le sírja felett.
Ott szendereg ő
A’ harczkeverő
Kit nem tuda győzni veszély, baj,
Nem szálla szüvére haláljaj;
Most alkonyi lengeteg éri nyomát,
’S enyhítgeti mennyei béke porát.
Czuczor.
