Van, van gondviselés, vaktában semmi nem áll fen
A’ nap alatt, isten néz, Veselényi reánk.
Bölcsen elintéz ő mindent fenséges egében,
És ki merészelné ellene szegni magát?
Intésére csodát mivel a’ természeti rendszer,
’S két külön indulatot titkos erővel egyít.
Gondolhattam e azt, mikor e’ vár száll vala részint
Kormányzásom alá esni mi fogna velem?
Büszke tökélettel fektében bízva Muránynak
Hányszor feltettem, védni halálba’ fogom.
Hányszor alá nézvén gyúladt a’ völgyi seregre
Ellenséges erőm, és Veselényi reád.
Nem vagyok, a’ ki valék már! Isten akarta különben
Tett fogadalmimtól elmene kedvem, erőm.
Mint a’ nyári ború, melly hord villámot ölében
’S a’ bérczek’ tetején vésszel ijesztve morog,
Elszakadoz lassan, megcsendesűl égi haragja,
’S völgyeket enyhítő permetegével itat;
A’ napnak sugarit sem tiltja lövellni reájok,
’S a’ mélységen alatt a’ hegyek árnya lebeg:
A’ harczfergeteget ugy láttam oszolni Murányról,
Keblemet ugy sejtém hajlani béke felé.
Vizsgáló szemeim vágytak mulatozni szünetlen
A’ völgybéli hadon, ’s arczomon égé könyü.
Nyugtalanul kezdem a’ bástyatetőre gyakorta
Fel-felmenve körűlkémleni, merre lehetsz.
Hogyha szemem nem lelt gondoltam: „tartja tanácsát
Tábori színében most Veselényi reám.”
És ha kivettelek a’ völgyben közepette hadadnak,
„Már rohanást intéz,” búba merülve nyögém.
„Tedd-el, tedd vasadat hüvelyébe nyugodni kegyetlen,
Érted gyúl, kire most kardot emelni sietsz,
Érted gyúl, de utat nem lel kijelentni szerelmét,
Vagy nyugalomban nem látod e lenni Murányt?”
Így epedék, miüdőn leveled’ kezeimbe tanútlan
Embered által adá a’ leleményes eszű.
A’ kedves sorokat hév csókjaim’ ezre tetézte,
„Szép rendek! rebegém, kedvesem írta betűk!”
Olvasván letevém, ismét átnézni vevém-fel
Összetevém, de megint vágya reája szemem.
És tartalma felül magamat hogy kérdeni kezdém,
Annyi tekintet után állt habozólag eszem.
Nem nyugovék vágyam, több ízben függe figyelmem
Rajta, ’s midőn ugyan azt benne viszonzva lelém;
Illették ajakim, ’s könyüim’ bő árja szakadt rá,
A’ váratlan öröm’ cseppjei voltak azok.
Csillapodék kebelem’, ’s elmém’ habozása, de más gond
Támada-fel bennem, ’s kínzani kezde megint.
„Hátha, tünődém így, hadicsel költötte levél ez,
’S ejteni tőrbe akar csak Veselényi vele?
Hátha lecsalván majd váromból gyáva madárként
Lépedről szerelem visz diadalmi rabul?
Nem, még sem lehet ez; magyar ő, ’s Veselényi nem álnok,
Harczimezőn kívül ejteni tőrbe tilos.
És mi dicsőségűl válhatnék hősi nevének,
Hogy nőt, félvén őt’ harczban, orozva fogott?”
Érje akármi fejem, de megyek sorsomnak elébe,
A’ szerelem bátor, ’s ellene víni nehéz.
Védi Murányt szoros őrízet, Rákóczi’ hadának
Nagyjai intézik benne az őröket el.
Kulcsait a’ várnak néném’ teremébe takarja
A’ kapus esténként, nincs közösülni utam.
Még is, csak türelemmel légy, egyszerre találék;
Szót válthatni fogunk értekezésre valót.
Szombati alkony előtt egy hölgy kísérete mellett
Sétálást ürügyűl adva lemenni fogok.
Üzni halászatot a’ pisztráng kedvelte patakban
Szóltam egyébkoron, ezt most is adandom okul.
Hol sürü lombok közt kanyarúl neki váltva Tiszolcznak
A’ rejtett ösvény, járja csak ollykor utas,
Szálas szikladarab gördült a’ bérczi tetőről
A’ csermelybe alá, ’s messze kitolja vizét,
Régi mohos szirtlap boltot
*boltívet.
képezve hajul-ki
A’ víz’ medre felé, alja homályos üreg.
Ott leszek e’ biztos helyen a’ mondottam üdőben,
Óva tanúszemeket jőj Veselényim oda.
Karpereczet zárok levelembe fonottat aranyból,
Mellynek bízva hihetsz, van bele tűzve nevem.
Vajha te olly hévvel hozzám juthatni kivánnál,
Milly lángolva sovárg Mária jöttöd után.
Czuczor.
