Töredék egy nagyobb költeményből.
Búsan leng reám az est’ fuvalma,
Mintha mély ’s örök szenderbe dalna,
Elborítva létem’ hajnalát.
Fergeteg’ morajja zúg szivemben,
Boldogságom’ éje messze lebben;
Kéjbe néz szemem, de sírba lát.
Lyányka, lyányka, életem’ halála!
Boldogságra szűm nálad talála
’S boldogságom kínban eltemet.
Üdvezít szemednek pillanatja,
Szózatod lelkem’ veszélynek adja
’S tengerbajjal dúlja keblemet.
Édes lyányka, én majd messze szállok,
A’ dicsért ’s az istenért csatázok,
Búmat fogja szólni gyászruhám.
Hol Libánon’ régi bérczi kelnek
Harczba öntöm kínait szivemnek,
Harcz eloltja lángjait talán.
Majd ha elviharzott már felettem,
Égi lyány, kit holtomig szerettem,
Öntsed bús siromra könnyedet.
Vészek dúltak éltem’ reggelére
Még koromra férfi-nyár nem ére,
’S téllé fagy keblemben a’ kelet.
Háborúkban van minden reményem,
Ott talán a’ sirborút elérem
’S mint jegyest ölel-meg a’ halál.
Harczolok párducznál párduczabban,
Míg az óhajtott, de messze honban
Vég nyugvást a’ lélek nem talál.
Hő szerelmem lesz vezér csatámon;
Míg az élet’ vészeit lejárom
Hűn imádom mindég képedet.
’S majd ha elviharzott már felettem,
Égi lyány, kit holtomig szerettem
Öntsed bús siromra könnyedet.
Gaal.
