Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Egyikében azon faluknak, mellyek Tátra’ bérczei alatt Trencsén’^* kies völgyén a’ rohanó Vág mellett feküsznek, délesti időben égre függesztett szemekkel álla egy vándor, kémlelgetve a’ felhőkről, ha a’ zápor, melly csak imént szűnt vala meg, nem térend e vissza megint. De épen most támada-fel a’ nyúgoti szél, szakadozni kezdett a’ fekete borúlat, a’ nap lepillanta a’ ritkúló fellegek megűl ’s egy gyönyörű szivárvány kelt-föl a’ távol hegyekből mint remény’ biztató világa ’s a’ szállongó napnak derűlt alkonyodást igért. A’ vándor visszatekinte a’ kisded udvarka felé, mellyből kilépett, még egyszer köszönetet teve a’ ház’ urának a’ szállásért, a’ vett jókért ’s fövegét komoran fejébe nyomva nehézkes, de haladékony léptekkel útnak indult. Mennyire külseje gyanítani hagyá, idegen országból jött. Öltözete’ különböző volt minden hazánkbeliektől: de a’ magyar tájak’ ismerete, mellyek felől szólott ’s az, miképen a’ honi hangot ejté, bizonyíták, hogy ez országi születés, vagy legalább több ideiglen kellett itt élnie. Kissé több mint közép magasságú, deli termetű férfi volt; ábrázata kellemes, ha bizonyos belső tünődés, melly vonásain észrevehető volt, igen is komollyá nem tették volna. Az a’ mérséklet, melly tekintetében, szavain ’s minden mozdulatán elömlött, szeretet’ és tisztelet’ érzelmeit egyiránt gerjeszte a’ nézőben. Első tekintetre úgy tetszett, hogy évei a’ negyvenedik számot már jóval elhaladták, de figyelmesben vizsgálva észrevehető vala, miképen arczaira az évület’ jelét nem korosodás, hanem hihetőbben idők’ viszontagságai vagy bú és belgyötrelmek nyomák. Az érdempénz, melly mellén függe ’s egy sebhely homlokán mutaták, hogy egykor hadi szolgálatban kellett állnia. Egy rézveretes csővű puska, ’s hosszúkás vadásztarisznya voltak minden bútora ’s egy kutya, melly kezdete óta messze vándorpályájának híven kisérte, egyetlen úti társa.

Mintegy félórányi útat már maga megett hagyott volt, mióta a’ faluból kijöve. De most a’ gyalog ösvény egy meredek bérczoldalra tért, ’s az út nehezebbé lőn, ’s ő lépteit gyorsítani kezdé; mert minél felebb és tovább emelkedék, annál inkább szemeibe tűntek a’ zivatar’ felhői, mellyeket a’ nyúgoti szél e’ csúcsok felett öszvetornyoza. Ez alkalmatlan kapaszkodás; az újra készűlgető zápor, melly minden perczenetben szakadozni akart; a’ távol zuhogó szél, végig ordítva a’ rengetegek’ fenyűin, visszatérésre tökélhették volna a’ csüggeteg lelket, de vándorunkat örök, kiolthatatlan vágy tolta hatalmas léptekkel, mellyeknek sem idő és távollét, sem zivatarok’ zajgása nem állhattak ellent. Fölért végre a’ hegylánczolat’ legfelsőbb pontjára ’s hogy fáradságát kipihenje egy sziklatöredékre űlt. Melly pillantat vala az midőn a’ világ’ négy sarkai felé tekintett! Hegyek hegyek fölé tolva, ormok az ormokon, mint kék hullámokkal hánykódó tenger, tűntek-fel szemeinek az éjszak és nyúgoti látkör’ legmesszebb távoláig, hol ég és föld egymásra hajolnak; alatta az a’ hosszú végigláthatatlan völgy, városok’ és faluk’ tornyaival elhintve, mellyeknél a’ Vág’ zuhanó hullámai szakadnak ’s körűlök tompa morajjal rezeg a’ lég, mint ha távol mennydörgő felhők űznének harczot egymással. Éjszakra a’ látkört vastag fekete felhőkkel elborulva ’s a’ messze ormok megűl sebesen kelő és tünő villámlobbanásokat lehete látni ’s harsány dörgéseket hallani, mellyek mint száz ütközet’ álgyui szívreszkettető morgással zúgták-végig a’ völgyek’ visszariadozó öbleit. A’ vándor’ tekintete, keresztűl futva a’ természetnek e’ sivatag szépségein, végtére egy kisded völgyön állapodék-meg, melly tündér bájjal nyílt-fel szemeinek, mint Palestina’ szent vidéke, az égető pusztákat bolygó zarándok’ álmain. Az alkony’ sugárai épen sűlyedni kezdének a’ borúlat megé; fényök szelíden rezgett vissza a’ harmatlepte lapályról, melly csillogó smaragdként ragyogott zöld pompájában. A’ völgyecske’ egyik szögében öszvehajladozott fák közűl fejérlett-ki egy vörös födelű mezei lak, mellynek csínos külseje azt mutatá, hogy a’ környéknek valamellyik gazdagabb birtokosa vadászati vagy egyéb mezei mulatóúl építé. Megette egy kisded kert látszott tüskesövényzettel kerítve; ágyai buján virúló növényekkel elültetve szorgalmas házasszonyra mutattak. A’ kerten keresztűl egy patak zuhogott harsogó zajjal mind addig míg a’ réti lapályra nem ért, hol csattogása megszelídűlvén virágos partok közt szaladt végig a’ tündér kis völgyön. A’ sövény mellett nehány bárány legelt ’s hogy vándorunk magát egészen egy pásztori szép világba varázslottnak higye, a’ táj’ istenei egy érzékeny éneket hagyának a’ völgy öléből hozzá felzengeni. Az ének csendes és egyszerű vala, de bús mint őszi fuvalmak’ lengése a’ száraz avarok felett. A’ csattogó patak ’s lombok’ zugása csak töredékesen hagyák azt hallani, de e’ töredékhangoknak is annyi hatások vala vándorunkra, hogy helyéből, mintha varázslat kötötte volna le, nem mozdulhata meddig a’ zengés el nem csillapodott. Titkos vágy és homályos bú, mint valamelly gyászfátyol, voltak rajta elborulva ’s olly szívolvasztó erő, melly a’ szemekből észrevétlenűl csal-ki könnyeket.

Míg a’ dal zengett’ a’ nap’ sugárai letűntek, barnán kéklő pára vonult a’ hegyekre ’s az est beálla. A’ szél hirtelen megszűnt, a’ zivatarok’ felhőinek zúgása közelebb jöve, a’ fecske alant kezdett lebdesni a’ rét fölött ’s minden jelenté, hogy a’ zápor, melly még egyszer fogja a’ tájt dönteni, közel van.

A’ vándor felkele pihenőjéről, füttyente úti társának ’s az ösvényen, melly csendes hajlással vezeté a’ meredeken, lejöve a’ hegyről. Midőn a’ patak’ gyaloghidán általlépett egy kis leányt láta a’ rétszélben ülni, ki néhány szavakat selypegve virágszálakat szedett köténykéjéből ’s azokat nagy szorgalommal egymás mellé rakva igyekezett csomóba kötözni.

A’ vándor megállott, megszólítá a’ kis tündért ’s kérdé mint híják e’ hajlék’ urát ’s a’ környéket.

A’ lyányka felkele helyéből, félelmesen hátra tévé kezeit, merőn függeszté két nagy kék szemét az idegenre, ’s elámúla, de nem szólt.

Az idegen ismétleni akará szavait, midőn egy nagyobbacska fiú, mintegy tizen egy évű, pattogó korbáccsal kezében, szaladva jött hozzájok ’s kérdé az idegent, mit akar?

Tudni akarnám, édes gyermekem, felele a’ vándor, ha jól megyek-e ezen úton Aranyosra ’s mint hiják e’ vidék’ urát?

Kelmed talán apámat keresi? szóla a’ gyermek a’ mint végig nézte az idegen’ külsejét. Az aranyosi pusztára jól jött, kelmed, mert ez az, de apám most nincs itthon, még reggel elment a’ hegyekbe.

Hogyan hívják apádat, édes fiam? kérdé most az idegen.

Apámat, mond a’ gyermek, aranyosi vadásznak hívják a’ faluban, de ez neki nem igaz neve.

Micsoda hát?

Petőfalvi Gácsi András, mond a’ gyermek emeltebb hangon, attól a’ magas vártól melly Tugár’ partján áll, ha tudja kelmed hol van, mert az én szépapám ott várnagy volt Rákóczi’ idejében.

’S honnan tudod te ezt, fiam, olly híven, mond a’ vándor megsimítva a’ gyermek’ arczát.

Honnan? – Apám beszélte. Ha bejőne kelmed hozzánk megmutatnám azt a’ nagy álgyugöbet, mellyel szépapám’ lábát ellőték. Ollyan nagy mint a’ kelmed’ feje.

De hogyan menjek-be, fiam, ha apád nincs itthon?

Az semmi. Ő haza jön estvére ’s addig megvárhatja kend. Anyám itthon van.

Köszönöm, fiam! Várni míg világos van ’s ha elsötétűlt akkor bujdoklani ez iszonyú erdőkön?

Fél kelmed az erdőkön járni? Én nem félnék. Mentem is már egyedűl, bár anyám azt mondta, hogy a’ haramiák megölnek, pedig puskám sem volt, kelmednek az is van.

’S minek volna neked a’ puska?

Minek? kérdé a’ gyermek mosolyogva ’s végig mérte áhítozó szemekkel a’ vándor’ fegyverét, adná csak kelmed ide hogyan ellőném.

Nem neked való a’ fegyver fiam. De hallod e? micsoda ének az, ott a’ fák közt?

Anyám van a’ kertben. Az neki kedves éneke, engem is megtanított rá, de én nem szeretem. Igen bús, ’s anyámat mindég elszomorítja ha énekli.

De azért csak elmondod nekem fiam, ha szépen kérlek?

Elmondom, ha kívánja kelmed, de aztán el ne búsuljon rajta, mert atyám a’ víg embereket szereti. Hallgassa hát.

A’ gyermek kezdé az éneket mondani, de alig haladott néhány szóig a’ kert’ fái közűl megzendűlt az a’ lassú gyászhang mellyet az idegen előbb hallott, ’s mert most igen közel vala egész értelmét ki-veheté. Inte a’ gyermeknek, hogy hallgasson, ’s a’ kert’ ajtajában leülve e’ szavakat hallá:

Az ének olly mély érdekletű vala hogy a’ vándor elfordúlván a’ gyermektől, kinek tekintete szünetlenűl rajta függött, titkon egy könnyet törle-ki szeméből.

Édes gyermekem, monda akadozó hangon, szeretnék anyáddal szólni. Az ég felette elsötétedett ’s nem tudom ha még ma tovább mehetek e.

Apám igen örűlne, ha itt maradna kelmed. Ismeri őt?

Nem ismerem, fiam.

Semmi, ő még is örűlne.

Miért, te kis bohó?

Mert kelmed is vadász. Azokat ő szereti, ’s aztán még valami… mond a’ gyermek ’s mosolyogva a’ vándor mellére függeszté szemeit, mellyről az érdempénz lógott.

Micsoda?

Mert kelmed katona volt ’s pénz is van mellén, ő is volt az, ’s neki is van, csakhogy nem illyen sárga ’s ő nem hordja mellén, hanem ládában tartja. – Várjon kelmed egy kevéssé, anyám mindjárt itt lesz.

Ezzel kinyitá a’ kert’ ajtaját ’s elfuta.

A’ vándor magában sűlyedve üle egy kőpadon ’s belsejében háborgó érzelmek zajogtak, mellyeket arczainak tűkrén látni lehetett. Fejét könyökére hajtá ’s néhány perczig így marada némán; úgy látszott, iszonyú fájdalom szorította el keblét. Nem sokára zörejt és lépteket hallott, mellyekre fölemelte fejét.

A’ kertajtó csak hamar megnyílt ’s egy csínos hölgy lépett elébe egyszerű házi öltözetben ’s az a’ kis szőke lyányka, ki ruhája’ szélét megfogván anyjának, megé bújva nézett-ki koronként az idegenre. Az asszony, kinek vonásaiból szelíd lélek és jóság sugárzott, nyájasan köszöntvén az idegent, kérdé, hogy kit keres?

Sajátképen senkit asszonyom, – mond az, akadozó hangon, figyelemmel függesztve szemeit az asszonyra – idegen országból jövök, magányos útazó, ’s hazámba szándékozom. A’ faluban, melly ott a’ hegyen túl fekszik, egy háznál szálltam-meg ’s bevárám, míg a’ zápor megszűnt. A’ ház’ gazdája, a’ jámbor öreg, azt monda, hogy e’ pusztán egy emberséges vadász lakik, ki az útast éjjeli szállásra örömmel fogadja. Kérlek, édes asszonyom – mert úgy hiszem, hogy asszonya e’ háznak te vagy – légy szíves megengedni, hogy ez éjszakát hajlékodba tölthessem, mert ha ez iszonyú zivatar valahol az erdőn lep-meg, nehezen fogom gyarló csontjaimat hazámba vihetni.

Idvez légy, uram, szegény hajlékunkban; férjem és én örömmel fogunk látni ’s a’ mivel isten bennünket megálda, szolgálatodra lesz, mond szíves hangon a’ kedves hölgy ’s bevezeté az idegent.

Dicsértessék az úr, mond az, midőn a’ szobába lépett, ’s a’ serény nő egy ajtatos „örökkével” válaszolva széket teve ’s leülteté a’ kandalló mellé, mellynek lángjaitól kapá világát a’ szoba.

Ezek a’ te gyermekeid, édes asszonyom? kérdé a’ vándor a’ fiúra ’s a’ kis szőke lyánykára tekintve.

Igen, uram, ez a’ kis szöszke, felelt a’ hölgy ’s magához szorítva a’ lyánykát meg-csókolá, ’s ez a’ fiú, az én gyermekeim. A’ harmadik, egy kedves fiú gyermek, meghalt szegény ez előtt négy esztendővel; az volna legidősbik ha élne. Isten elvette őt ’s nem mondhatom-meg mint sajnáltam. Lelkemet adtam volna érte, csakhogy megtarthassam, mert az volt férjem’ kedvencze.

Adj hálát asszonyom az úrnak, hogy e’ két szép gyermeked’ megtartá. Melly boldogság egy hű párnak a’ szerelem’ illy zálogaival bírni! Ha egyébiránt házasságod szerencsés, ne irígyeld a’ gazdagok szemfényvesztő pompáját. Mit nem adnék én érte – monda ellágyult érzéssel – ha egy lelkes, jó szivű hölgy mellett illy két kincset birhatnék, mint e’ barna fiúcska ’s ez a’ kis szöszke angyal! Oh higy, édes aszszonyom – folytatá tovább nevekedő érzéssel – higy szavaimnak, ki a’ tapasztalás’ országait megjártam, a’ boldogságnak csendben, házi kör’ négy falai közt nyílnak legszebb virágai, ’s kit a’ sors’ korán zajok’ habjaira vetett ’s a’ lármás fény közt kényszerítteték leélni napjait az roszúl imádkozott istenének.

A’ mit mondasz, felele az asszony derengő érzéssel, melly a’ megelégedett szív’ égi nyugalmát festé, a’ mit mondasz igaz, ’s olly igen egyez érzéseimmel mintha lelkemből olvastad volna. Hála az úrnak, hogy nekem ezt a’ szerencsét engedte. Az angyalok’ imádságában, mint a’ szent beszéd mondja, nincs kérelem ’s nem lehet, ők, úgymond az írás, a’ megelégedés’ örök pálmái közűl csak hálaszavakat zengnek az úrnak. Atyám! monda tovább a’ kedves nő fohászkodva ’s szelíden égre emelve lelkesűlt szemeit, atyám, mint háláljam-meg, hogy nekem e’ boldogságot küldéd egeidből!

Szavaidból asszonyom, mond az idegen kémlelő figyelemmel, az látszik, hogy lelked magát boldognak érzi és sorsoddal meg vagy elégedve, de megengedj beszédemnek, a’ megelégedés’ hangja nem bús ’s én ajkaidból epedés’ hangjait hallottam, ’s azon gyanú ébredt bennem, hogy férjed’ karjai közt nem vagy szerencsés, ’s vissza sohajtasz egy elvesztett után.

Az éneket gondolod, uram, mellyet az imént hallhattál?

Igen. Azok kesergés’ hangjai voltak, bár mit mondjon szavad, ’s belőlük a’ vesztés’ mély érzelmei zengtek.

A’ mint mondod, uram, úgy van. Az ének, mellyet hallál, nekem kedvenczem, többször éneklem azt munka közben ’s férjem örömmel hallgat, a’ jó lélek, mert az, kiről benne szó van, ifjúsága’ barátja volt, ’s emlékezete még most is, kedves előtte. Könnyeket láthatnál szemeimben, mert egy szerencsétlen még akkor is ha egészen idegen, ha velünk semmi kapcsolatban nem állott, érdemli szánakozásunkat, az pedig, kiről ez ének szól, nekem jegyesem volt, ah egy derék, egy jeles szívű ember, méltó hogy általad ismertetett legyen, ’s méltó arra, hogy emlékezete azoknál, kikkel szorosban vala szövetkezve, tiszteltessék. A’ mit hallál, uram, nem kivágyás a’ jelen kötelékek közűl, hanem ünneplése a’ multnak. A’ kötelék, melly férjemhez kapcsolt, szent ’s csak a’ halál szakaszthatja-el ’s ha azt hiszed, uram, a’ mit mondál, felette tévedsz irántam. Én tizen négy évi tapasztalás után is azt vallhatom, hogy ha isten egy leányt boldogítani akar, olly férjnek karjaiba vezeti mint az én Endrém.

A’ vándornak e’ beszéd’ kezdete óta lépcsőnként emelkedtek nyugtalanságai. Néha merőn függeszté szemeit a’ hölgyre, másszor ismét félve kapta-el őket róla és a’ földre sülyesztve sokáig szótlan marada. Feszengései igen is elárulták volna, hogy egy rémítő mélység szélén áll, de a’ kandalló’ homályos világa nem hagyta sejteni küzdéseit. Midőn az asszony beszédét végzé néhány perczig némán maradt ’s várt az idegennek feleletére, de az nem válaszolt. Arczait tenyerével elfedve leborult az asztalra, melly széke mellett volt, és sokáig mozdulatlan maradt mint kő szobor.

Az alatt az asszony kifordúla a’ szobából, hogy konyhájában körűl tekintvén egy pár jó étekkel bizonyítsa-meg vendégszívlő készségét. Csak hamar ismét visszatért egymásba font kezekkel, melly belső szorongását mutatá.

Atyátok ma sokáig marad-el, gyermekeim, mond nyugtalan érzéssel. Még nem esik ugyan, de irtózatos szélvész van ’s a’ sötétség borzasztó. Istenem, bár ne indult volna el, ha estve még a’ faluban volt. Lehetetlen, hogy illy időben a’ hegyek közt veszély nélkűl jöhessen.

Tegyek mécset az ablakba, anyám? kérdé az a’ fürge gyerkőcze felszökve helyéből, ha a’ hegytetőről meglátja könnyebb lesz utána jőnie, mert már a’ villám megszűnt. Minap is szerencsésen vezette haza az ablakvilág, midőn az a’ nagy zivatar volt.

Az asszony javalva inte a’ gyermeknek, ’s most figyelme ismét az idegenre fordult, ki ez egész beszéd alatt azon egy helyezetben volt mozdulatlanúl az asztalra hajolva. Csak akkor látszott magához jőni, midőn az asszony közelebb lepve hozzá kérdé, ha nincs e’ baja?

Az idegen fölemelte fejét és szótlanúl reá bámula ’s látszott, hogy a’ kérdést nem értette, ’s elméje még mindég az előbbeni beszéd’ tárgyain tépelődik. Első kérdése is midőn újra megszólalt az vala: ki lett legyen ő?

Az asszony csudálkozva tekinte reá ’s kérdé, kit ért? ’s emez felelni akara, de künn zörgés támadt, léptek hallattak ’s nem sokára megnyílt az ajtó, ’s egy alacsony, kevéssé zömök ’s izmos férfi belépett. A’ két gyermek felsikolta „apánk!” ’s körűl fogák őt; a’ kedves hölgy pedig szelíd örömmel borult nyakába ’s az érzékeny öleléssel üdvözlé őket.

Te megint aggódtál rajtam, Ilonka! de most még is bátrabb valál, szemeidben nem látok köny’ jelét, mond a’ vadász és megcsokolá a’ kedves hölgy’ szemeit. Te félénk galamb, mitől rettegsz? Vigyázz, ki ne sírd nekem ezeket a’ kék szemeket.

A’ hölgy szelíden tekinte férje’ szemeibe ’s egy néma öleléssel felelt.

A’ vándornak, ki látá a’ házi örömnek e’ szép virágát, iszonyú harczokba kerűlt meggyőzni, hogy indulatai ki ne törjenek, hogy lábaihoz borúlván e’ kedves párnak, meg ne gyónja azon névtelen érzéseket, mellyek szívét kínosan tépdelni látszottak.

A’ vadász, kifejtőzvén önnönei közűl, az idegenhez fordult ’s nyájasan, ’s olly arcczal, melly őszinte lelkét mutatá, kezét nyujtva üdvezlé őt:

Isten hozott, idegen, szegény hajlékomban. Öröm látnom, hogy e’ magányos puszta egy hadi embertől látogattatik. Mert külsőd, uram, azt mutatja, hogy katonai szolgálatban állasz, ’s e’ sebhely homlokodon azt is, hogy van szíved, melly a halállal szemközt tud állni.

Két éve hogy kiléptem, uram, e’ tisztes rendből, mellyet olly szeretve említesz, de barátja maradok mind örökké.

Ha meg nem bánt kérdésem bajtárs – mert, hadi ember lévén én is egykor, just nyertem, hogy így szólítsalak – mondd-meg, kérlek, melly szerencse hoz e’ környékbe?

Porosz országból jövök, felelt az idegen. Berlinben voltam fogva, ’s most, midőn vége a’ háborúnak, ’s katonára nem igen van többé szükség, hazámba igyekszem; leélni azon kevés napot, mellyet a’ háboru’ zivatarai közűl megtakaríthattam. Reménylem, találok még valakit rokonaimból életbe, ki előmbe jő ’s örűlni fog, hogy láthatott, mielőtt e’ roncsolt tetemeket a’ föld elborítja.

Úgy te bizonyosan ismerted a’ Hadik’ ezredét?^*

Benne szolgáltam, uram, ’s e’ két szemekkel láttam győzedelmeit dicsőséges vezérének, kire szívesen fogok visszaemlékezni koromnak legkésőbb napján is. A’ pirnai győző, lelkeim, az ám a’ katona, mondhatom neked, széles magyarország nem mutat párját. Láttad volna csak őt Görlitznél, és Berlinben vagy a’ sonnensteini bástyák előtt, hol maga vezete bennünket ostromra! Hidd-el, uram, a’ miket teve, a’ porosz sokáig nem fogja felejteni. Áldja-meg őt az isten itt és a’ más világon, nekem jó uram volt, sok kegyelmeivel dicsekedhetem.

A’ vadász’ nője ki e’ beszédet egész figyelemmel hallgatá, most hirtelen szavába vágott az idegennek ’s kérdé, ha tudja e hol van Pirna ’s volt e ott midőn az ostrom állott?

Az idegen egy kissé zavarodva süté-le szemeit ’s midőn ismét feltekinte gyanúsan függeszté az asszonyra, mintha olvasni akarná vonásaiból gondolatit; de nem látván azokban kémlelő jelt, egy kissé meghajtva fejét, néhány fürtöket homlokáról elsimíta, mellyek a’ kardvágást félig fedezték. Íme, úgymond, látjátok jelét? – Ezt a’ pirnai ostromból hozom.

Úgy bizonyosan ismerted őt, uram, mert ez ostromnál jelen volt, mond a’ vadász.

Kicsoda? kérdé emez színlett hidegséggel.

Egy szerencsétlen, kinek sorsa mindkettőnket közelebbről érdekel ’s öröm volna felőle bizonyos hírt vehetnünk, mond a’ vadász.

Talán az, kiről az imént szólál, asszonyom? kérdé a’ vándor, ’s midőn emez igennel felelne folytatá szavait:

De mondjátok-el csak, mi vágyása lehetett ezen különös embernek hadi életre, minekutána itthon egy kesergő mátkát hagyott maga után? És te, kedves asszonyom, mint emlékezhetel vissza szánakozással egy hívtelen jegyesre?

Az ő nem volt, uram. Még akkor is, midőn hirtelen eltüntének meg nem fejthettük okát, szívem mindent gyaníta, de hívtelenséget nem. E’ vétek tiszta, egyenes lelkéhez nem fért. Ő szerencsétlen volt, szerencsétlen számkivetett, hazáján kivűl bujdosó.

Tehát vétkes? mond az idegen.

Ha azt, ki nem akarva követ bűnt, így lehet nevezni, az volt.

Gyilkos, talán? kérdé folyvást amaz.

Egy éjjeli viszálkodásban embert ölt. De a’ törvény vétlennek találta, mert az ölés ön személyét védve történt ’s véletlenűl. Midőn bűntelensége nyilvánná lett a’ szerencsétlennek már hazáján kivűl kellett lennie, mert sehol sem találtatott. Esztendők’ lefolyta után vettük tudósítását, hol jelenté, hogy hadi szolgálatba lépett, ’s benne holtig kíván maradni. Hollétét nem írá, nehogy kerestetvén, mint hitte, a’ törvény nyomába akadjon. Néhány év előtt Trencsén’ városába egy sereg huszárság szálla-meg, ’s azt beszélék felőle többen, hogy csatában veszett, de hol, megmondani bizonyosan senki nem tudá, leginkább azt hitték, hogy Pirnánál. Ha te voltál ott, bajtárs, kellett őt ismerned, ’s tudsz felőle hírt.

A’ vándor földre sülyeszté szemeit olly mélyen elmerűlve, hogy a’ beszédre épen nem látszott figyelni ’s csak az ébreszté-fel, midőn a’ vadász kezét megfogván előbbeni kérdését ismétlé.

Mint nevezték őt? kérdé most lassú, szinte az érthetetlenségig elgyengűlt hangon.

Rónai, feleltek emezek.

’S kereszt névvel?

Dezső – magas, sugár termetű, ábrazata halovány, szemei tűzzel teljesek, feketék.

Elég, mond a’ vándor lobbanó hévvel, mellyben hangjai egyszerre elhalni látszottak. Ismertem jól… ő nincs többé!

Meghalt? kérdék hirtelen a’ vadász és nője.

Meghalt, mond amaz gyenge, alig érthető hangon.

A’ pirnai ostromnál?

Igen; a’ harczban esett-el, rebegé az a’ haldokló szózat.

Egy mély fohászkodás lebbent-el a’ kedves nő’ ajkairól, szemeiben könnyek reszkettek, ’s férjének nyakába borúla. Édes Endrém, mond zokogó hangon, a’ te barátod nincs többé, isten bizonyságom és te, mint szerettem őt! Emlékezete becses lesz előttem a’ sírig.

Nyugodjék békén, mond a’ vadász mélyen illetődve, a’ szerencsétlen nekem rokonom vala szivben, jó lelkét sokáig nem fogom felejthetni. De mi lel, uram? arczod hirtelen elhalványodik? Roszúl vagy?

Csekélység, mond a’ vándor erőttetett hangon; egy rövid szédűlés, melly gyakran szokott meglepni, ha az út, mint ma, rendkivűl elfáraszt.

Úgy pihenésre volna szükséged. – Édes Ilonkám, reménylem volt gondod e’ kedves vendégre.

Szükségtelen, uram, miattam fáradnotok, én csekélységhez vagyok szokva. A’ mit kérek tőletek egy pohár ital, ’s hajléktokban egy kis hely, hol lepihenhessek.

A’ mint kivánod. Örömmel töltöttem volna veled az estvét, de színed igen is mutatja a’ mit szád csak félig vall, ’s így inkább tanácslom, nyúgodd-ki magad’.

A’ serény gazdasszony’ megtörlé szemeit, mellyekbe az emlékezés’ fájdalma akasztott könyeket, kimene a’ szobábúl ’s ismét vissza jött, ’s perczenetek alatt rakva volt az asztal néhány jól készült étekkel.

Igyál uram, mond a’ vadász, megtöltvén egy poharat, nem a’ legroszabb nedv, mellyet valaha ittál. Grófnénk’ ajándéka. Az a’ jó lélek! nem feledkezik-meg hajdani kedves szobaleányáról. – Ma is köszöntetett téged Ilonkám; tudakozta miként vagy ’s miként gyermekeid.

Hol láttad őt? kérdő egy kissé felderűlten a’ bús nő.

Egy pár foglyot lőttem ’s felvivém neki a’ kastélyba. Azt mondá, hogy egy hét mulva lészen tizen negyedik évi ünnepe menyekzőnknek. Kérdé, ha jó e az út ide, ’s midőn azt feleltem, hogy hintóval is el lehetne jőni, elmosolyodék, mellyből azt vettem észre, hogy esküvésünk’ napján meg fog látogatni.

A’ jó angyal, mond a’ vadászné érzékenyűlten, áldja-meg az úr érte, hogy olly szíves gondja van szegény szolgáira.

Beszélte, hogy a’ mult hetekben Modorban volt ’s hallá, hogy az öreg Rónai félesztendő előtt megholt ’s négy száz aranyat hagyott maga után, mellyet iskolamesteri hivatalából takarítgatott öszve öreg napjaira. A’ pénz a’ városnál van letéve a’ boldogultnak azon végintézetével, hogy ha fia hat esztendő alatt vissza nem tér, legyen a’ pozsonyi irgalmas barátoké.

A’ boldogtalan öreg, sohajta az asszony, végórájában is hitte még, hogy fiát meglátja, ’s az nyugszik szegény idegen országban, senkitől nem siratva.

Oh istenem! sohajta halkan, szivére tévén kezét, a’ vándor, ki eddig szótlan ült, mikor lesz itt nyúgalom!

A’ vadász és nője szavait nem, csak elszalasztott sohajtását hallák, de az olly mélyen festé az elszorúlt kebel’ kínját, hogy e’ nemes szívű embereket nyugtalanságba hozta.

Te roszúl vagy, uram, mondának azok; az ágy kész számodra, ha tetszik nyughatol.

A’ vándor némán jelenté, hogy nyugalmat ohajtana, mellyre az asszony gyertyát gyújta ’s inte neki, hogy menjen utána.

Az felkele helyéből ’s a’ vadász’ kezét érzékenyen megszorítva jó éjszakát monda, ’s ment lassú léptekkel az asszony után, ki egy keskeny folyosón keresztűl egy közép nagyságú, csínos szobába vezeté, melly, ugy látszott, szállója vala a’ környék’ urának vadászati mulatságok’ idején.

Az asszony letevé a’ gyertyát egy asztalkára ’s menni akart, de az idegen keze után nyúlt.

Édes asszonyom, rebegé kínos feszengések közt, jóságtokat nincs tehetségemben meghálálni, de ott fenn – mond égre emelve szemeit – egy isten van, ki az ügyefogyottak’ pártolását nem hagyja jutalom nélkűl. Légy boldog olly mértékben, a’ mint nemes szíved mást azzá óhajt tenni… Légy boldog! Az égnek hajnala felvirrad majd ’s akkor meglátjuk egymást...

Tovább akara szólni, de érzései elnyomák ’s egy karszékbe omlott.

Nyúgodjál békén, holnap látjuk egymást ’s úgy hiszem, jobb állapotban, mond az asszony és sebes léptekkel elsiete.

Csend uralkodott a’ vándor körűl, mély és iszonyatos. Midőn ámulásából felébrede, csak kutyája’ nyöszörgése hallott, melly a’ szoba’ egyik szögében, öszve gömbölyögve alutt. Sötéten tünődve nézett a’ pislogó gyertya’ világba. Merengései elébe ifjonti álmait teremté vissza az emlékezet; a’ tündér napokat, a’ remény’ égi csillogványait, mellyek többé nem voltak, ’s a’ játszi képzelet szempillantatnyi nyugalmat csöppente szívgyötrelmei közé. De a’ varázslat csak hamar eltűnt; eszmélete visszatért a’ jelenre, ’s elborzadva magától felszökött, mint kit álmodás’ rémei riasztának-fel. Iszonyú hánykodások közt járt fel ’s alá a’ szobában, kezeit hol fejére kulcsolta, hol ismét szivére nyomá, mintha ott a’ szörnyű kínokat akarná elfojtani. Végtére, midőn hoszszas vergődések után valamennyire elcsillapodott volna, kihajlott a’ szoba’ egyik ablakára és kitekinte a’ gyönyörű éjbe. A’ táj szemei előtt, mint egy rég óhajtott, sejtett de el nem ért, nyugalmak’ hazája, regényes szépségekben tűnt-fel. A’ zivatar’ felhői eloszlának, csak itt ott lehete még látni a’ csillagok’ mérhetetlen kék mezején néhány vékony felhőt végig huzódni. Hallgatott a’ viharok’ fuvalma; a’ hegyek némán feküttek ’s az ég’ szelíd királynéja csendesen úszott a’ szendergő világ felett. Felnyílt az egész természet a’ vándor’ lelke előtt ’s e’ megszámíthatatlan tárgyaknak mindenike nyúgott, csendes és boldog létben; egyedűl magát látta, egyedűl magát érzette számkivetettnek. Könnyei megáradtak, felsíra istenéhez csak egyetlenegy sugáráért is a’ vigasztalásnak, de szivére enyhűlet’ harmatja nem szállott. Ott álla némán, mint hajdani gazdagságaiból megrablott, szétdúlt épület, évek előtt tündöklő remények’ palotája még, most legpusztább omladék a’ tájban.

El innét, boldogtalan! bár soha ne jöttél volna e’ kínok’ helyére, monda magának, ’s felkele helyéből azon erős tökélettel, hogy a’ házat bucsútlan még ez éjjel elhagyja. De most figyelmét néhány papiros darab, tinta és toll, mellyek az asztalon elszórva feküttek, vonák magokra. ’S elmenjek e’ a’ nélkűl, hogy ittlétemnek jelét hagynám? – Igen, így legalább nem dúlom-fel e’ háznép’ csendét, monda ’s megindúlt hogy menjen: de a’ mit monda, az a’ hideg ész’ tanácsa volt, szíve másként érzett. Lábai egy léptet sem mozdúltanak, a’ fej’ tanácsát hallgatásra bírta az érzés ’s néhány percz múlva az asztalkánál űlt ’s e’ sorokat írá:

„Édes Ilonkám! Te csendesen alszol a’ megelégedés’ karjai közt, nem gyanítva mi történik körűled, nem sejtve, ki légyen, kit hajlékodba fogadtál. Ám a’ mély bú, melly tizenöt év óta gyötör ’s a’ seb homlokomon elváltoztaták előtted az arczot, mellyet jól ismersz. Nem álmodád, hogy szerencsétlen jegyesed ön maga hallgatá, midőn történetét beszélétek, ’s tanúja volt annak mint emlékeztek róla. A’ mit felőle mondátok való, egyedűl az nem, hogy megholt. Él szerencsétlen barátotok, ti jó lelkek! él – ah! egy kínos életet. – Pirnánál a’ porosz engemet nem megölt, mint híretek mondá, hanem elfogott; ’s midőn a’ hét esztendei háborgásoknak vége lőn, ’s az út a’ foglyok előtt nyíltan álla hazájokba jöhetni, egy porosz ezered’ tábornoka által őrmesteri hivatallal kináltattam-meg. Kába én, gondolván hogy hazám nélkűl ’s nélküled lehetend élnem, az ajánlást elfogadtam. Nyolcz esztendőre adám szavamat ’s eltöltém azt hosszú, szakadatlan gyötrődés közt. Az alhadnagyi tisztség meg vala igérve, ha tovább maradok: de maradnom nem lehetett. Képed mindenütt lelkem előtt álla. Éjjel és nappal, otthon és künn, békében és csatán szünet nélkűl azon örök, kiolthatatlan vágy égett keblemben: téged még egyszer látnom, tudnom, melly sors ért ’s ha nélkülem boldog vagy e? Haza jöttem. Az atyai hajlékot pusztán lelém, rokonaimnak egyikét sem. Részint kihaltak, részint a’ sors elszórta őket a’ világban. Gyanítva, hogy grófnédnál hírt vehetek felőled, B** faluig jöttem, ’s itt a’ történet olly házhoz vete, melly veletek közelebbi ismeretségben áll. Megtudék mindent a’ mit tudni vágytam. Köszöntem istennek, hogy férjeddé Endrét tette. Eltökélem, viszszatérni honnét jöttem, ’s már úton valék. De minél inkább súgta az ész elhagynom e’ tájat a’ nélkűl, hogy jelét hagynám ittlétemnek, annál inkább tartóztata a’ szív vágyása. Ezer gondolatok ébredtek-fel lelkemben. Talán szenvedsz, szerencsétlen aszszony! Talán Endrében a’ sors nem azt adá, kit vártál! Boldogtalan vagy ’s életed gyötrelem és szívtépdelő siralmak! A’ tűnődés’ káprázatai nehéz súllyal rohantak rám. Lehetetlen volt mennem, mielőtt lássalak, mielőtt meggyőzzem magamat, hogy Endre boldoggá teve. Jaj neki, gondolám, fellobbant érzelmekkel, mellyek közel vittek a’ bőszűlethez, jaj neki! ha téged boldogtalanná teve, ha téged, tiszta lelkű angyalt, nem eléggé becsűl! Lángom elkapott, ’s egy irtóztató lépésre valék elszánva. Bocsásd-meg szándékomat, most már túl vagyok rajta, most már minden jól van. Láttalak ’s tapasztaltam, hogy sorsoddal meg vagy elégedve, hogy férjed neked annyi, hogy talán több is, mennyi én lehettem volna. – Ti boldogok vagytok, olly boldogok, millyeneket isten e’ földön teremthet. De nekem mennem kell, ha szeretlek, ha boldogságtokat öszvedúlni nem óhajtom. Könyörgeni fogok istennek, árassza rátok kegyelmeit, ’s adjon azt a’ mit tőlem megtagada – szívnyugalmat. Úgy hittem, hogy benneteket boldogoknak tudnom, hogy szerencsédet – te általam mindég szeretett és hányszor siratott! – látnom, lelkemnek nyugalmat fog adni. De ennek vége. Azt látni, milly kedvesen emlékezel még mindég szerencsétlen barátodról, sejteni, milly élet lett volna az veled egy illy kis körnek, mint ez itt, csendében, keresztűl járja tagjaimnak minden idegeit. Legszebb feltételeimet ennek mérge emészti, ’s én oda vagyok, végkép és örökre. Isten veled! Ne kérdd, hová megyek. Meglátjuk egymást: de hol ’s millyen változásban? – Ki tudná ezt megfejteni?

Atyámtól maradt örökségemet gyermekeidnek hagyom. Tekints körűl ez asztalkán ’s meg fogod találni. Ott, hová én megyek, úgy hiszem, nem lesz reá szükség. Ők hasznát vehetik. Oh ezerszer öleld-meg őket helyettem ’s mond nekik, emlékezzenek arra, ki atyjoknak barátja volt, ki anyjokért a’ szeretet’ minden érzéseivel holtiglan lángolt. Beszéld-el nekik szerencsétlen barátjok’ sorsát.

Isten veletek kedveseim. A’ mennynek angyalai hordozzanak karjaikon, te tiszta lélek!”

E’ levelet kitárva hagyta az asztalon ’s egy erszényt, mellyben apja’ hagyománya volt letéve. Bútorait magára raká, felkelté hív úti társát ’s ment sebesen, hogy minél előbb távol legyen gyötrelmei’ helyétől.

A’ vadásznő, kinek a’ hallott hirek ’s ez idegennek felette különös viselete,’s az, miként tőle búcsút vett, nyugtalan álmot okoztak, hallá mint csikorgott az udvarajtó ’s felrezzenve ágyából az ablakhoz ment nézni, mi okozta legyen e’ zörejt. Azonnal szemeibe tűnt az idegen, ki míg a’ házhoz közel vala, lábhegyeken ment halkan, később pedig sebes léptekkel. A’ hold tisztán fénylett ’s midőn már távol volt is látni lehete árnyékát. Az erdőszélben, úgy látszott, megálla ’s néhány perczig vissza nézett. A’ nő’ szivében nyugtalanító sejdelmek támadtak, fölkelté férjét ’s most mindketten az ablakhoz mentenek, de már a’ sötét árnyék is eltűnt. Végig néztek a’ gyönyörű völgyecskén, melly a’ holdfénytől egészen meg vala világosítva ’s íme egyszerre láng lobbana-fel távol a’ sötét fák között ’s utána egy harsány roppanás támadt, melly mint felhők’ mennyköve dörgött végig az egész völgyön. A’ roppanáson túl egyszerre ismét csend lön, de néhány perczenet múlva rémítő ebvonítás hallott a’ távolból.

A’ szelíd hölgy’ szivét a’ borzadásnak minden rémei körűl fogák.

Első gondolat, melly a’ vadász’ elméjébe ötlött, az vala, hogy a’ szobába menjen, hol az idegen lenyúgodott. A’ szobát üresen találta. A’ gyertyavilág még az asztalon pislogott ’s mellette egy levél vala kitárva, mellynek sorai, még nedvesek, bizonyíták, hogy csak az imént volt írva. Belőle minden világos lőn. A’ szerencsétlen még élt, midőn az erdőben megtalálták, de magán kivűl vala ’s néhány óranegyed múlva meghalt. A’ hív kutya mellette űlt. Borzasztó vala hallani, mint ordíta uráért.

A’ vadász le volt verve; Ilonka’ keserve leírhatatlan. Holnapok múlva csillapodott-el fájdalma valamennyire. Nem zengett az ének többé a’ völgy’ fái között, helyette gyász, néma ’s megmondhatatlan fogta-el érzékeny szívét, ’s még esztendők után is gyakorta, midőn a’ bús nő a’ kisded udvarka’ ajtaja előtt megállott ’s feltekinte a’ halomra, hol szerencsétlen barátja nyúgodott hosszas gyötrelmei után, szemeiből keserű könnyeket törlött-ki.