Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Jó szerencse kísérjen, uram, további útadon! monda szíves hangon kalaúzom, midőn a’ martinachi^* vendégháznál megérkezvén, öszvéremről leszálltam. A’ völgyek felett kékellő homály kezde borongani, ’s halavány tündökletben csillogtak tetői azon magos hegyláncznak, melly Sabaudia^* és Wallis között emeli-fel örök hóval fedett ormait. Lejöttömben a’ Szent-Bernátról,^* mellynek mívelt lelkű ’s vendégszerető szerzeteseinél töltém az utólsó éjjelt, sokat gyalogoltam, ’s az a’ marengói¹ lovaglás, a’ minden darabos utak’ legalkalmatlanbikán annyira kifáraszta, hogy nyugalomnál egyebet nem ohajték ’s ezt annál inkább, mert ezen jó indulatu uti társamtól elválván, ismét egyedűl ’s minden ismerős nélkűl maradtam. Tudnillik a’ haagi kereskedő, rotterdami professor ’s gröningi doctor,^* kikkel a’ Montblanc’^* környékeit jártam-be, St. Mauricen^* keresztűl visszatértek a’ genfi tó’ tündér partjai felé, mellyeknek emléke örök bájban áll lelkem előtt. Egy hetet tölték csak velök; de a’ hazán kívűl, a’ vándorpályán mohón ragadja-meg a’ szív, mit a’ perczenet ajánl, ’s így kevés nap elég hosszu összeszőni a’ legtávolabb földek’ fiait, a’ legellenkezőbb indulatu lelkeket, csak néhány húrjai zengjenek-össze elméjüknek. Az én hollandusaim sokat egyébként nézének mint én, sőt némelly pontokban épen ellenkezőt vítatának; de előttünk más volt a’ fő dolog. Mí mindnyájan az istennek ezen szép világát indulánk bejárni, e’ pályán ohajtásaink, czéljaink egyek voltak ’s elválásunk régi, igen meleg barátok’ elválásához hasonlított.

Feltételem volt, más nap az olasz gyorsszekéren Milánnak venni utamat, hova váltó ’s egyéb leveleim – mellyek közt igen kedvesek, igen drágák – voltak útasítva. Szomoruságomra izeni a’ postamester, hogy a’ szekérre, melly a’ Simplonon viszen-által, egy napig várakoznom kell. Azóta hogy Schweizba beléptem, a’ természet’ tisztelésében magam’ senkitől fel nem hagyám haladtatni. Éltem annak borzasztó ’s felséges, mosolygó ’s elandalító szépségeit: de itt kénytelenség lánczolt-le, ’s így a’ Rhone’ ezen gyönyörű völgysége nem vont annyira, mint vont volna egy kevesbbé szép, mellyen szabad akarat és önkény vezet-keresztűl. Éjenten hozzá szövetkeztek gyötrelmeimhez azon kínzó kis szúnyog’ fulánkjai, mellyet Martigny’^* lakója cousinnek hív – czélzással-e vagy másunnan? nem tudom – ’s minden philosophiámra szorúltam, hogy a’ hajnalt legalább be győzzem várni. Végre az is feltűnt a’ leghosszabb éjre, mellyet valaha álomtalanúl kihúztam; ’s én a’ Lyon alá siető folyó’ hűs mentét követve, egy schweizi mérföldnyire elgyalogoltam a’ st. maurici uton, hol a’ Trient vadul rohan-ki sziklakebeléből ’s a’ rút nevű Pissevache^* iszonyu fennségről ontja vizeit. A’ nap magosan állott és sugarai a’ szivárvány’ színeivel ragyoglának az omló hullámok’ kristályain. Leheveredtem a’ felséges tűnemény’ nézellése közt az áldott egű föld’ buján zöldelő szőnyegén, míg a’ közelgő déli hév, mellyel a’ nap e’ déli tartományban a havasok’ ellenére is süti a’ vándort, hontérésre inte. Itt ismét egy, az éjnél még hosszabb délestet ’s új éjt unalom, fél álom ’s naplóm’ irása között töltöttem. Néha kipillantgaték zsalúm’ nyilásain az útra, melly fejér galand gyanánt nyult-el ablakom előtt, míg a’ távol’ homálya nem borítá-el; ’s melly akkor egyetlen iránya volt óhajtásaimnak. Nem kelet felé vezet-e? ’s így közelebb ’s mind közelebb minden nyomon vágyaim’ határa – hazám felé? Nyugtalan vártam azon nagy és merész, büszke és példátlan munka’ látását is, mellyel napnyugat’ Caesara,^* havasok ’s örvények, szirtek ’s rohanó árak által elválasztott két birodalmát kapcsolta-öszve. Tudnillik franczia ’s olasz ország között Sabaudia és Wallis terűlnek-el felhőkbe burkolt tetőikkel; ’s a’ Sz. Gothárd^* ’s az óvilág’ hegyei’ fejdelme a’ Mont-blanc között a’ Simplon áll őrt, mellynek havát a’ juliusi nap sem olvasztja-le. De a’ természet egy rést hagya rajta kelet felé ’s felejté, hogy ezredek után egy férfiút szülend, ki előtt a’ hegyek lapúlni ’s az örvények öszvecsukódni fognak. Én Róma’ útjait nem láttam, de hiszem, a’ hét hegy’ imperatorai^* a’ Szajna’ megdöntött urától álmélkodásokat meg nem tagadnák.

Kocsinkban egy franczia tiszt üle, egy spanyol születésü, de angol férjétől Thompson nevet viselő asszony, egy angol utazó, mert egyébnek nem nevezhetem, ’s két más férfi, kiknek a’ conductor is csak nevöket tudta. Eleinte az uti társak mély csendben ültek egymás mellett, mint szokás, mikor egészen ismeretlenek kerűlnek-össze, ’s valamelly köz érdekű történet nem oldozza-fel a’ nyelveket. Első, ki a’ hallgatást félbe törte, a’ fiatal özvegy volt, ki mindjárt a’ legelső lóváltáskor a’ postahelyeket tudaklá Milánig; a’ franczia tiszt, nyavalyássága mellett is eleven ’s vidám ember, azokat legott elmondá, ’s a’ nagy nemű utat, mellyet ő jól ismert, magasztalni kezdé, galeriái’² számát, hidai’ magosságát elmondogatni, vidékeit rajzolni – de a’ Mistriss vagy inkább Señora, kit félszigetén kivűl semmi nem érdekelt, a’ simploni úttal nem gondolt csak Milánnal, ’s számlálgatta, mikor lehet Genuában, hogy ott minél elébb egy nápolyi hajóra ülhessen. Itt az angol is hallatá szavát. Ő mind ezeket tudta, sőt azon utat maga is tette már; de Fiorenzát, az új világ’ ezen Athenéjét nem látván-meg, csupán azért hagyta-el ismét hazáját, noha csak kevés idővel ez előtt vette-el Londonnak egyik legszebb leányát. A’ franczia egy scribei vaudevilleból dunnogott-el fogai közt egy dalocskát; a’ bogár szemű viscayai^* asszony pedig meg nem foghatá, mint lehet új hölgyétől, néhány faragott kő vagy befestett vászon miatt, annyi mérföldre távozni; az utazó csak mosolygott és hallgatott a’ más két néma személlyel ’s velem együtt. Én nem akartam magamban hirtelenkedni az itélettel, ’s azt utóbb szerettem, mikor a’ britt nekem mind a’ három hollandust ki-pótlotta. A’ kocsiban ismét csendesség lett.

Utunk keletéjszak felé magos hegyek között, mellyeknek virító oldalai felett kopár tetők ’s havas csúcsok emelkedének, egy szoros, itt ott táguló termékeny völgyön, Riddig (Riddes) mindenütt a’ sötétkék vizű Rhone’ bal partja’ hosszában vonúlt; azon túl a’ szép folyón általkeltünk ’s most azt jobbra hagyók. A’ tér ismét tágula előttünk, ’s a’ mind inkább sürűsödő fák’ tenyészete legalább sejteni hagyá vala egy város’ közellétét, ha szemeinket egyszerre egy rendes tekintet nem lepte volna meg. Sion, a’ kis respublika’ széke, fejtekezett-ki a’ távolságból a’ maga három várával, mellyek mindannyi, a’ városból conusképen^* felemelkedő, ormon állanak. Nagy neműnek a’ látványt mondani nem lehet, de ritkának igen is, ’s ezért a’ szem örömest mulat rajta. Az ebéd már várta a’ postakocsit, mindazáltal én az egyik várdombra futék, a’ városkát, melly hármas koronázott ormát mindenünnen körülövedzi, szemlélni a’ maga sok templomaival ’s szent embereknek szánt tömlöczeivel. De az élet ezekben ma nem olly sanyarú többé, mint volt a’ hajdanban. A’ főtemplom’ ajtaja mellett egy a’ falba ragasztott kő Octavianus Augustusról emlékezik. Illyenek Helvetiában nem ritkák; alig van vidéke – annak éjszakkeleti részét, mellyet nem ismerek, talán kivévén – hol az az örök nevű nemzet nyomait ne hagyta volna vissza.

Az Augustus’ 2kán vala, midőn Martignyt elhagyók. Reggelim mellett ültem magam az ebédlőben, midőn egy csínosan öltözött férfi, ki épen akkor érkezett Lyonból, belépe, ’s rövid köszöntés után beszélé, hogy ott hiteles kútforrásból tudta-meg, hogy Párizs fellázadt a’ nemzeti törvény’ megszegői ellen, hogy a’ város csatahellyé vált, X. Károly’ trónja veszedelemben lebeg; ’s hogy az angoulémi^* herczegné ki úton volt Párizs felé, a’ bús hírek’ hallatára, hirtelen visszatért Lyonba. Hogy illyenek történtek, nem álmélkodtam, mert soká tanúja voltam azoknak, miket egy megfoghatatlan ámulattól elvakított párt teve, ’s tanúja azon szellemnek, mellyet tettei által a’ nemzetben nevele: de azon pártnak olly hirtelen bukása lepett-meg. Mint tisztelheté az a’ nemzet’ erejét olly kevessé, hogy védelmére minden előkészületet elmulaszta? – Felmenvén a’ vendégházba, hol uti társaim már a’ csemegéknél voltanak, eléjök tártam ujságaimat, mellyek minden jelenlevők előtt tökéletes újságok voltak ’s annyi beszédre adának alkalmat, hogy én az alatt ebédemet a’ legnagyobb kénnyel költhettem-el, míg a’ conductor’ harmadszori sürgetésére a’ társak végre felkeltek. Egy volt a’ sioniak közt, kinek a’ dolog épen nem tetszett. Ha a’ liberalis párt franczia országban győz – monda –, demokratiai respublicánkban oda a’ nyugalom; az alföld³ szikrát fog ’s a’ kormányt veszedelem várja. A’ másik attól félt, hogy, ha zavarok lesznek, az al- és felföld’ régi gyűlölsége újra fellobban; a’ harmadik ohajtotta, ne adott volna a’ wallisi conseil d’état^* méltó okot sokféle panaszra. Mi tüzes vitában hagytuk-el a’ kisded kört, melly csak három személyből állott, de mind annyi pártokat látszott képzeni. A’ franczia tiszt sajnálta, hogy azon hirekkel feldultam a’ jó emberek’ nyugalmát, mellyeket ő tökéletesen hamisaknak akara hinni.

Folytatván utunkat, azt kelle látnunk, mint kezdi a’ Rhone némelly helyeken rongálni az utat, mellyet mindenki használ, de fentartani senki nem akar. Louechenél (Luess) beteges tisztünk elmaradt; czélja útjának az éjszak felé gyönyörűen fekvő fürdő lévén. Elmaradt a’ két néma is, ’s így megfogyván a’ kisded társaság, éjfél felé érkezénk-meg Briegben, mellyet kevés órai pihenés után, még hajnal előtt elhagyánk. Ezen pontnál kezdve, a’ vidék’ charactere felette elváltozik. A’ simploni út, melly eddig a’ Rhone’ folyását követte, itt ezen folyamot ’s a’ Schweiz’ egyik legbujább virulmányát elhagyván, mindjárt a’ városka’ küszöbein kívül fel a’ Simplon felé veszi kanyarodását. Völgyet itt a’ szem többé nem lát, csak hegyeket és örvényeket, mellyekbe, ezer legördűlt szikladarabba ütődvén, hangos zajjal rohannak-le a’ jegesek’ (glacier)^* soha nem apadó vizei. Az út, illy meredek hegyek’ oldalába vágva, azokat övként járja-körül; ’s ennek mindenkori irányához képest Brieg hol elbúvék tekinteteink elől, hol ismét megjelent. A’ nap, melly sugarait egy időtől a’ havasok’ legmagasb csúcsaira lövellé, lassanként a’ völgybe is lehata. Mint bölcsejében az alvó csecsemő, fekvők mély völgyi ágyában a’ kisded város csendesen ’s mintegy elrejtve a’ világ elől; de palával fedett házai és sok tornyai csillogva villanták-viszsza a’ köszöntő sugárokat. Minden új megjelenésekor álláspontunkhoz képest nevekedett mélysége és távolsága, míg többé nem látszott. E’ rideg sivatagban el lehetne feledni, hogy a’ világ’ ezen szuga embert látott, ha ez lelke’ erejének olly óriási nyomait nem hagyta volna. Itt szikla szegezé magát az iparkodó ellen: az ledöntetett a’ riadó mélységbe; amott az örvényt csak a’ len zuhogó ár’ hangjaihoz mérjük: felette merész ívű hidak terjesztik-el lábaikat ’s hegyet heggyel kapcsolnak-öszve, mellyek örökre el látszanak szakasztva lenni egymástól; a’ halandó szédelegve nem meri pillanatait lesüllyeszteni a’ fenékig; itt ismét a’ szirtek’ meredek oldala mosolyogta az emberi erőt: azoknak keble keresztűlfúratott, ’s ím a’ pálya bíztosan átvezet rajta; másutt végre a’ hógörgeteg fenyegette veszélyeivel az útast: az boltok alatt halad, ’s a’ görgeteget kár nélkül hallja feje felett lezuhanni. Helyről helyre tanyák fogadják-be a’ vándort, mellyek a’ réfuge nevet méltán viselik. Tudnillik midőn Napoleon ezt az utat készítteté, ezen házacskák ideigleni lakhelyei voltak a’ munkásoknak; most menedékei a’ kedvetlen időjárástól meglepett vándornak. Állnak azok többnyire csak két szobából ’s mi ehhez tartozik. Egyikét ezen menedékek közűl összezúzák a’ lezuhant szirtek, ’s így a’ helyet futjuk inkább, mint keresnők; de annál kellemesb volt az, mellyben reggeliztünk. Az egy tökéletes kis vendégház vala, emelettel, csínos szobákkal, de a’ mi még kedvesb, egy, igénytelen bájaival Párizs’ minden soubrettjeinél kellőbb leányka nyájasan kinála mindennel, mit illy helyen mértékletes ember kivánhat. Én ’s angol uti társam a’ kávét jónak, a’ szolgálatot tökéletesnek találtuk: a’ spanyol angolné ellenben amazt hígnak, a’ leányt egyűgyűnek itélé, ’s ugy veve boszút Celestínen az általunk neki szánt figyelemért, hogy tartozását kifizetvén, azt az egy schweizi frankot, mellybe az egész kerűlt, a’ világért sem toldotta volna meg néhány sousval.^* Adieut mondván a’ szép havasi rózsának – mint szeszélyből Celestint elneveztem – sőt kezét is egy kissé megszorítván, utunkat egy óráig gyalog folytattuk. A’ Mistriss, ki a’ franczia szót igen különösen ejtette ’s hol a’ Pyrenéken túl született, hol a’ canálison^* túl élt asszonyt árulgutta-el, mind ezeket igen jól látta, ’s velünk kötődni kezdett. Ha az ég neki annyi lelkességet adott volna, szemeinek olly pillantatokat, olly bájt szava’ hangjának, mint neked éltem’ angyala, kit értek, úgy érdemesnek itélném az egész fontos viszálkodást, mellytől annyi ország’ java függött, itt szóról szóra megírnom; de így csak azt jegyzem-meg, hogy ez az angolnak látszani szerető asszony az inquisitiót nagy tűzzel védte ’s pedig azért, mert – mint mondá – általa egyszer egy nagy vétek jöve napfényre. Ki tudja – mond – ha az a’ nagy fontosságu intézet nem vala, mikor fogott volna a’ gonosztevő felfedeztetni!

Erre elnémultunk. Keresztűlmenvén az alatt egy, a’ sziklákon áttört galerián ’s egy 80–90 lépésnyi hosszaságu hidon, melly borzasztó örvény felett vezet-el, a’ vidék’ nagyneműsége, de a’ hógörgetegek’ veszedelme is, folyton nőtt. Innen a’ boltozatok az út felett, ’s ennek nagy kanyarodásai. Nevelte örömeimet a’ berni canton’ havas lánczainak nézellése, mellyek éjszak felé magoslottak előttünk. Azok azt ’s a’ wallisiak’ földét választják-el egymástól, ’s közöttök a’ nagy szűz⁴, mellytől nem rég örökre búcsút vettem, őr fejdelemként pillanta-le kisebb óriástársaira kevély fennségéből. Ámbár a’ pont, mellyen állánk, a’ fanövés’ vonalán már túl, hatezer lábnyira emelkedett-fel a’ tenger’ szinén felűl: az említett havasok még is nagyobb, felségesb, mérhetetlenebb tekintetet mutattak, mint ellenkező oldalról a’ berni felföldön; a’ simploni út t. i. nagyobb távolságból hagyta szemlélni, ’s így azok teljesen és szabadon fejthették-ki roppant testöket.

Utunk az új hospitium mellett vive-el; egy nagy és csínos épület, melly a’ régit fogja kipótolni. Ez egy jobbra bévonúló völgyben áll tova az úttól, ’s ott hol a’ régi szűk ösvény ment; barna komor falai a’ bíztos helyen nyugalommal kinálkoznak. De az új út közelebb menedéket tett szükségessé, ’s a’ császár annak építésére nagy summákat rendelt. Most a’ sz. bernáti Augustinusok^* bírják, ’s nem sokára elkészülvén, befogadhatja a’ vándort. Dél felé volt az idő, midőn Simplon’ falvában a’ hotel előtt megállánk. Egy asztalnál négy olasz pap vígan költé-el ebédét, ’s így juta eszünkbe, hogy nem messze már a’ határ. Hamar elvégezvén ebédünket, melly az alpeszi faluban jobb volt, mint Pestnek sok fényes vendégházában, folytattuk utunkat. Ez lefelé kanyarodék a’ hegyről, ’s noha ezen túl a’ jegesek megszűntek, a’ havasok megettünk maradtak, a’ táj’ érdeke nem lőn kisebb. A’ mennyit ez nagyságából vesztett, annyit nyere romantos vegyűletei által, mert itt durva sziklák sötét fenyvesekkel, mosolygó gyepekkel váltogatták egymást. Magos felleghágók’ régi nyomai a’ néhai bajokra emlékeztetének, mellyekkel küzdeni kelle az útazónak. Most a’ pálya könnyeden és bíztosan vezet-el a’, hol csörgő, hol zajogva ömledező Veriola’ vize’ mentében; ’s keresztűl a’ minden galériák’ leghosszabbikán, legszebbikén: azon, mellynek végén a’ Frissinone’^* gyönyörű omlása lepe-meg. Ezen menet, gránitszirteken átvájva, hetedfélszáz lábnyinál hoszszabb, ’s a’ simploni út’ egyik legcsudálatosb része. Túl rajta enyhebb levegőt érzénk lengeni, ’s nem sokára felkiálta conductorunk: Olasz ország!

Kocsink megálla a’ királyi harminczad előtt. Egy pillanat kelle csak a’ „carabinieri realikra”, kikkel Sabaudiában elég alkalmam volt megismerkedni, ’s tudtam, éreztem, melly tartományban vagyok. Sardiniában t. i. ezek minden nyomon vizsgálgatják az úti leveleket, a’ bútort, ’s egyetlen jelességök az, hogy ezüst kézszorítás hamar megnyugtatja, ’s a’ bőrláda elveszett kulcsa tovább nem sürgettetik. Francziául szólítottak bennünk, mert ki a’ Simplonról jő, az mindenkor francziának vagy angolnak nézetik; ’s az utóbbiakról tudva van, hogy nem ritkán sokáig ellaknak Nizzában egészségök – vagy Fiorenzában a’ muzeumok miatt, a’ nélkűl, hogy olaszúl megtanulnának.

Az folyvást a’ legvadabb szépségű sziklahon vala, mellyben jártunk, midőn a’ jelenés egyszerre ’s váratlanul megváltozott. Lábaink alatt egy paradicsomi szépségű mély völgység nyilék-meg, mellynek azt körűlvevő magas hegyeit a’ jótevő természet a’ legbujább növevényszőnyeggel borítá-be, ’s felette kellemes illat lebegett. Egy nap óta rideg magányokon, sivatag szirtek felett jöttünk; e’ boldog vidék élet, csupa élet. Éjszakról dél felé a’ Tosa’ habjai öntözik a’ gazdag kerteket, mindenütt mezei házak, kisded falvak, népes utak; a’ hegyeken számos kápolna, mellyeket hol háladatos szív, hol töredelem ’s engesztelő bánat építe a’ mindenhatónak. Egyik fő dísze a’ simploni útnak a’ crevolai híd, mellynek két íve, száz lábra felemelkedő oszlopon nyúgszik ’s így a’ sziklamedrű folyó’ meredek partjait bíztosan eggyé forrasztja.

Lovakat, szekeret, conductort Duomo d’Ossolában,^* melly a’ völgynek is nevet kölcsönöz, váltánk. Még nem léptünk-ki a’ wallisi diligenceból, már ott vala az, ki passusainkat a’ commandanshoz vitte. Míg holminkat átpakolák, én a’ várost menék nézni, melly, mintáz olasz városok rend szerint, igen jól van építve, kövezve; de tisztább azoknál, mellyeket – kivált déli – olasz ország mutat; ’s mindenütt serénység’ ’s jóllét’ bizonyos jelei – noha koldulóktól sem valánk egészen mentek. A’ koldulás olaszországban kézi mesterség inkább mint szükség’ következése, mert a dologtól nem irtózó ott alamizsnára nem szorúl. Itt ott az utczák’ szegletein hirdetéseket láttam felragasztva. Az effélék’ olvasását az idegennek el nem kell mulasztani, mert azok fontos kútforrásai a’ nap’ chronikájának. Olvasám: Szent atyák’ öszveszedett munkái – Szentek’ élete – Evangeliomok’ magyarázata ’s tb. Egyéb – tudományos vagy szépliteraturai – munkákat nem láttam hirdetve. Piemont, mint tudva van, azon szorgalma mellett, melly népét a’ többi olasz népek közűl jeleli-ki, elmulasztá a’ szabad, a’ szép müvészségeket; innen talán az a’ komoly charakter, melly egyéb népfeleitől annyira elválasztja. A’ tudományok lábra kapni, a’ felvilágosodás be kezdett hatni a’ császár alatt, midőn ezen tartomány franczia departement volt; de annak bukása óta a’ grájusi havasok^* chínai falakká levének ismét a’ világosság ellen.

Uj conductorunk piemonti volt, de tiszti álláspontja simulékonnyá, nyájassá tette. Nekem az ember első pillanatra megtetszék, ’s mind ezért, mind a’ szép táj miatt a’ magos és szabad imperialra ültem-ki hozzá. A’ piemonti szívesen dicsekszik avval, a’ miben ő előkelő, ’s azt a’ többi olaszok’ rovására: ’s ez egyben ő nemzeti bélyegét el nem rejtette. „Látod, uram, ezeket a’ kies tájakat! Majd ha franczia országba visszatérsz, Turínen menj-által – ugy mond – szebb város a’ világon nincs (regulárist értett). Hát még az ország millyen? Itáliában nincs olly tartomány! szép, felséges, termékeny, egészséges; a’ nép jámbor, dolgozó, sürög, forog.”

Több falukon menénk-keresztűl, mellyekhez képest a’ mi hazánkbeliek nem látszanak embereknek építve lenni. A’ lakosok túlesvén nappali munkáikon, erkélyeik alatt üldögéltek beszédek közt, ’s bennünket nyájasan köszöntgettek. Jóllét, megelégedés, kedv üle szép arczaikon. Egy neme az embereknek tünt-fel szememnek a’ többi közt, minden útközi falvakban ’s már Duomóban; ezek számosan hol a’ hidakon, a’ gyümölcsárosok’ állásai körűl ácsorogtak, hol a’ háztornáczok előtt estvéző nép közé vegyűltek, ’s ha külsejök nem volt is mindenkor nagy jövedelmek’ tanúja, arczájok, módjok elárulta a dologtalan Sinecurt. Mindnyájan térdig érő haslagot, harisnyákat, czipőiken nagy ezüst csatokat viseltek; ezekhez fekete, de jobbára kék frakkot vagy kaputot, ’s háromszögű kalapot, mint a’ mi zsidóink. Mellényök fekete bársony, nyakkötőjök fekete, felül kék csíkkal ’s fejér szegéllyel. Melly nép ez? kérdém Cicerónémat. „Sono i nostri preti”^* felele. Kocsinkhoz itt ott gyümölcsáros leányok toldultak ’s naranccsal, körtvéllyel, szőllővel kinálgattak – ezek két év óta az első szőllők voltak, mellyeket láttam! A’ sík, mellyen utunk keresztülvonult ’s magos, termékeny hegyektől vala övezve, különös látvány a’ szokatlan szemnek. A’ vetemény közt gyümölcsfák ’s szőllő vannak ültetve, mellyek faoszlopokon felfutva a’ másik sorbeliekkel sikátorformára összefonódnak.

Sokat és sokfélét beszéle conductorunk midőn, kétszer átkelvén a’ Tosa’ vizén, ’s Ornavascón tulérvén, a’ kilátás mindég tágult, ’s az olasz tavak’ fejedelme, a’ Lago maggiore előttünk nem sokára legnagyobb szélességét kifejtette. Szótlan nézém a’ varázsképet, míg Fariolo’ táján a’ tó’ partjait elérők. Az út itt a’ Simplon’ sziklalábába van bevágva, melly meredeken lemerűl a’ Lago’ vizeibe. Jobbról a’ part’ felemelkedő szirteit a’ buja vegetatio csak helyenként hagyja kipillantgatni; balról az út’ alapját gránit védi a’ hullámok ellen, mellyek azt szünetlenűl verdesik.

A’ nap a’ piemonti ormok mögött leszállott. Gyönyörűbb estvélyt utasnak az istenek még nem adtak. A’ hold, világának teljes pompájában a’ legszebb nappal vetekedvén, feltünt, ’s vakítólag ragyogott-vissza a’ nyugvó ezüst tóról, a’ távol éjszaki partokon a’ nyájas Palanza’^* gyertyái sokszorozottan tündöklének a’ víz felűletén: midőn Bavenónál azon tündérszigetek fékezék-le pillanatainkat, mellyek’ nevétől az olasz nagyság’ és dúslét’ képzetét elválasztani nem lehet. A’ Borromei-szigetek! kiálték-fel, ’s piemontim, legkedvesebb thémájára akadván „Si Signor, e l’ ottavo miracolo del mondo!”^* felel patrioticus örömében; ’s olasz inprovisatori^* folyammal és tűzzel festegeti ezen gyönyörű csudákat, míg szemeim ingatlanul rajtok csüggenek.

Hol ezeket a’ palotákat a’ vízből ki-emelkedni, a’ narancs- és borostyánligeteket virúlni, kerteket lengeni ’s azon szobrokat büszkén körűltekinteni látod, ott, uram, egykor nehány szirt bukott csak fel a habok közűl, ’s veszéllyel fenyegette a’ hajóst, midőn az Inverna az éjszaki Maggiorral szembe szállott. Hány csónak lelé akkor ott veszedelmét: most menedékét. Jegyezd-fel, uram, gróf Borromeo Renát’ és Vitalián’ neveiket, kik másfél század előtt a’ kopár bérczeket termékeny földdel boríták-be, ’s méltókká tették egy Armída’ lakhelyeivé (a’ piemonti előtt tehát Tasso nem volt ismeretlen).^* – Ez ’s efféle beszédeire figyelmem most nem volt nagy, mert mind ezeket tudtam, ’s egész lelkem szemeimbe gyűlt élni a’ látványt, mellyet le írni, sőt festeni sem tud a’ mesterség.

Legtávolabb esék tőlünk az Isola madre (anyasziget), mindég-zöld borostyán ligetével, ’s azon néhány terászon felemelkedő egyszerű mezei ház, mellynek látpontjai – mint az utazók vallják – egyike a’ föld’ legszebbjeinek.

Körüllengve babérillatoktól, közepében a’ csendével igéző – mikor a’ szelek nyugszanak – vagy háborgásával megrendítő vízszínnek – midőn felette viharzik –; magosan mint egy tengeristen’ polczán látja tetejéről a’ néző az ezüst habokat messze benyomúlni az éjszak’ gránittitánjai közé, ’s délnek, a’ nevető lombard sík’ széleit mosni; onnan bámulja nagyságát a’ természetnek, ki Mont-Rosát, Gothárdot ’s jéghomloku társait alkotta – ’s az emberlélek’ erejét, melly Arona felett egy második rhodusi csudát, ’s a’ félelmes elem’ közepén az Isola bella’ új Babylonát vonta-ki a’ semmiségből.^*

A’ Madre, ’s a’ halászsziget (isola dei pescatori) melly szerény ’s nyájas házaival, szemközt a’ gazdagság’ és fényűzés’ tömérdek műveivel, ezekkel érdeklő ellentételben áll – megettünk kezde maradni, midőn az Isola bella (szép sziget) mellyhez most közelíténk, a’ holdtól sajátlag világítva, magát az ezen úthoz szokott szomszédomat nem kevessé lepé-meg. Szellemi halvány fény verődött-vissza a’ palotákról, mellyek a’ sziget’ éjszaki végéről köszöntik a’ simploni vándort; a’ tornyokról, mellyek’ tetői nyárfák közé vegyülnek; a’ terászokról, mellyeknél az Egyptum’ pyramisai nagyobbak, a’ Semiramis’ lengő kertei csudálatosbak, de szebbek nem lehettek. Déli végén Isola bellának iszonyu boltozatokon, mellyek mélyen merűlnek-be a’ tóba, tiz terász emelkedik egymás felett fokonként keskenyedő magosságra; ’s csúcsokon egy óriási unicornis, czímere a’ Borromei-nemzetségnek, hirdeti e’ név’ fényét, ’s a’ lefelé folyvást táguló emeleteken szobrok ’s obeliskek fejérlének cyprusok ’s olajfák, áloe és myrtus ’s India’ minden illatozó virágai között. Lássa a’ legjózanabb ész, leghidegebb szív a’ Hesperidák’ ezen új kertét, illy estvély’ világában úszva gyémánt tengerén: ’s a’ mit szemlélt, tündér álomkép gyanánt örökké fog élni képzeletében.

Míg utunk hosszában vezete a’ Lago’ csudáinak, piemontim meg nem szűnt a’ legnagyobb ékesszólással emlékezni mindenekről, mikkel e’ szigethon’ kebele bájolja vendégét. A’ kelet’ és dél’ minden illataival eltölt kerti labyrinthok, narancs fasorok, hüvítő lugosok; a’ magos paloták’ szemvakító pompája a’ művészet’ annyi kincseivel, mellyek Tizian és Caracci, van-Dyck és Giordano, Procaccini ’s veronai Paolo’ ecseteiket halhatlanítják; a’ földalatti sziklakeblek és termek, mellyeknek mozaik falai ’s szökő kutai örök hüvösséget tenyésztenek, ’s hol Venus és Flora, mind kettő Canova’ halhatatlan képzete’ gyermekei, csábító lágyságban, szépségben élik márvány éltöket – mind ezek valának tárgyai méltó magasztalásainak. Ott virít még – monda végezetűl – az az agg borostyán is, mellynek héjába a’ hajdani olasz király (il re d’Italia) élte’ vezérszavát metszé, a’ híres „battaglia” (ütközet) szót; de azt a’ repedezett kérgen többé nem sejthetni, valamint elhamvadt a’ hatalmas kéz is, melly küzdé a’ csatákat.

Lassanként megettünk maradoza a’ tosai öböl is, hazája a’ feledhetetlen szigeteknek. Utunk folyvást magos hegyek ’s a’ ragyogó tó közt vonúlt-le dél felé, ’s szemünk alig sejtheté a’ kelet’ távolában Lombardia’ végetlenűl elnyúló lapályait. Várakozásom most egyedűl az arónai colosszra volt függesztve, mellyet végre Stresa, Belgirate, Lesa deli falvakon keresztűlérvén, Meinán túl pillantánk-meg, miként az magos fejét roppant rém gyanánt az éjbe felmereszté. Tudakolám távolságát – mert ohajtottam volna a’ csudaművet, ha csak a’ hold’ világánál is, szemtől szemben látni. Az csak kis félóra Arona városától, de az út meredek, ’s a’ sok gyaloglástól ’s a’ mult éj’ rövid nyugalmától elfáradt angol társam illy kalandról semmit sem akart tudni. Conductorunk mindazáltal kedvet akara csinálni, leírta az egész emléket, miképen nyolcz ölnyi gránit alapon borromei szent Károly, egyházi díszruhában, jobbját áldásra nyújtja-ki; hogy maga ezen ércz szobor közel tizenkét öl, ’s midőn a’ tizenhetedik század’ vége felé paviai Zanella ’s luganoi Falconi által készítteték, nem csak a’ dicsőnek nemzetsége, hanem a’ táj’ minden lakói örömmel tevék jámbor ajánlásaikat. Nem felejté elmondani azt is, hogy a’ fejben tizenkét ember fér-el, ’s hogy a’ művnek a’ nagyság nem egyetlen érdeme. Erre rajzolgatta a’ szentnek életét is, ki huszonhárom évü korában érsek, példája az isteni félelemnek, kútforrása számtalan jótéteménynek, alkotója százak’ szerencséjének, Milán’ esdekléseire már harmincz évvel halála után iratott a’ szentek közé: boldogságára agg anyjának, ki fia’ nemes- és nagylelkűségét illy dicsőséggel láthatá koronázva.

Csak akkor vevé a’ jámbor elbeszelő észre, hogy az angol alszik, mikor szekerünk a’ postaház előtt megállván őt felköltenie kellett.

Az arónai vendégház nem a’ legjobb véleményt gerjeszté bennünk olasz társai iránt. Szobái magosak és szépek, de az asztal nem jó, a’ szolga nagy úr, a’ számolat szer-feletti. Azon suhancz, ki úti leveleink’ gondját viselte, egy francot exequált mindeniktől fáradságáért, ’s hálául még a’ kocsiba is bésegített, midőn hajnali öt árakor a’ szép fekvésű de szoros utczáju várost elhagyók. Noha a’ kilátás az útról, melly csak rövid időre hagyogatja-el a’ tó’ partjait, igen kecsegtető volt; a’ reggeli álom még is elnyomott, mellyből egy különös rengés, tompa zörgés a’ szekér alatt ’s száz külön hang’ quodlibetje költött-fel. A’ mit láték, felette vonzó volt. Kocsink a’ repülő hidon állt, melly azon ponton visz által a’ virány partu Ticinón, hol az a’ Lago maggiorból kifolyván, Lombardiát Piemonttól elválasztja. Éjszak felé Schweiz’ havas csúcsai csillogtak a’ reggeli fényben, előttünk pedig Sesto-Calendéban – melly nevével ’s római hida’ omladékival dicső hajdanára emlékeztete – egy iszonyu kétfejű sas hirdette a’ birodalom’ urát.

A’ városban épen az nap héti vásár tartatott. A’ folyó’ tulsó partjáról is felesen gyűlt-öszve a’ nép áruival a’ hídra, ’s angolom, ki a’ szép tájak iránt egy kissé hidegnek látszott, most egy rajzkönyvet vont-elő, ’s az élettel és érdekkel teljes tarka grouppot,^* millyet csak olasz földön láthatni, mohón papirosra hányta. Az asszonyok’ főkötői, a’ leányok’ pompás haj-alkotmányait, aranyos nyilakkal átszurdalva, és sok szinű galandokkal összefonva nem kevesebb figyelemmel rajzolta mint az egész sokaságot, mellynél minden nemű ’s korú a’ legkellemetesb változatban vegyűlt-össze. A’ postahivatal felé a’ piaczon menénk keresztűl. Melly szívesen tölténk vala itt egy pár órát is, ha időnk engedte volna! Egy illy olasz vásár, mellyen a’ föld’ leglángolóbb szemű népe zajog, illy kisded városban is más arczu és sokkal elevenebb és változatosb, mint a’ nyúgati Európa’ fő empóriumaiban. Azokban kiki szorgosan dolga után jár, ’s ez a’ dolog után járás, ez a’ hivatalosság többnyire elömlik az arczon és egész viseleten. Itt épen az ellenkezőt tapasztalni. Az ember azt vélné, ez a’ nép mulatni gyűlt-össze a’ legszebb ég’ platfondja alatt. Minden vidám, fecsegve, nevetve sürög, ismét meg-megáll, ácsorog ha kocsi jő, öt minútumra elfelejti dolgát, főtül talpig megmustrálja a’ lovakat ’s utazókat szekerestűl; amott egy gyümölcsáros’ pyramisforma alkotmánya emelkedik-fel 8–10 lábnyi magasságra, mellynek lépcsőiről fris levelek közűl a’ nyár’ minden kellő gyümölcsei mosolyognak-le; köztök a’ vérpirosságu görög-dinnyeszeletek lelnek legtöbb kedvellőket, ’s a’ szerencsés kalmár, feltürt karokkal, alig győzi hol ezt hol amazt leszolgáltatni a’ kiáltozóknak, kik néhány centesimóért⁵ magokat megfrisítvén, másoknak engedik-át helyöket, ’s ismét egy marionettjátékos’ szekrénye előtt állnak-meg, hol a’ víg nép’ kaczajából, bármelly zajgó is az, kihallik a’ maestro’ rekedt hangja, ki két kezével ugrándostatván a’ ruhadarabokból gyúrt Don Alfonsót ’s szép Signorináját, azoknak éktelen mozdulatait gyakran a’ legocsmányabb dialógussal követi. A’ declamatióval nem igen gondol nagy buzgóságában, ’s néha a’ kisasszony basszusban szól ’s a’ lovag discantban sípol.

Amott egy gioculator megesz két galambot egyszerre ’s kanárivá változva húzza-ki füléből a’ nép’ bámulása ’s röhögései között. Egyszerre mindenünnen a’ sok nép kocsink felé toldúlt – ekkor vevők észre, hogy mellettünk egy kópét vezetének, ki olly ügyetlen vala, először hogy meg hagyta magát látni, mikor selyemkendőt csent, és, másodszor, üldözőit ki nem tudta játszani, ’s megfogatott. Számosak voltak az itt ácsorgó nézők között is a’ fenn említett háromszeg-kalapúak ’s nagy csatú czipősök: de figyelmem hirtelen más pontra gyűlt, hol néhány magyar közvitéz vásárlott. Édesen rezge-által lelkemen a’ gondolat, mikép közelítek óráról órára mind inkább a’ honi határhoz; ’s egy templomnak, mellynél eljövénk, orgonája érzéseimhez emelőleg társasítá ünnepélyes hangjait.

A’ postaháznál megállván, a’ conductor azt ajánlá hogy, míg holmink átpakoltatik más kocsira (mert sardiniai diligence Lombardiában nem járhat) ’s ő az ausztriai tiszttel számol, használnók az időt ’s reggeliznénk. Fogadtuk tanácsát, ’s azon „caffeteriába” menénk, melly hátával a’ postaházat nézi, előtte a’ Ticino foly. Hamar megbántuk választásunkat, de mit volt tenni; távozni nem vala tanácsos. Ez a’ kávéház ritkán-felmosott téglákkal volt kirakva, az asztalok nem tiszták, a’ kávé felette rosz, mindazáltal egy olasz lira⁶; be kelle elégednünk a’ süteménnyel ’s oda siettünk, hol a’ vámtiszt nyugtalanul várt földön álló holmiaink mellett. A’ conductor bucsúzott, én értém nyájasságát, nem-üres kézzel megszorítám az övét, a’ mire ő intett, adnánk a’ tisztnek is valamit, hogy bútorainkat fel ne hányja és semmit el ne vegyen. Így valójában hamar keresztűl estünk az inquisitión, de hogy még is sanyarúnak látassék a’ tiszt, azon tokot, mellyben rezeim voltak, felnyittatta, ’s szivemre köté, hogy azokat Milánban híven előmutassam a’ censurahivatalnál. –

Pakoltatánk. Egy sereg facchino⁷ foglalatoskodott a’ szekér alatt, felett ’s körűl; ’s mikor a’ munka megvolt, azok is ostromlának bennünket jutalomért, kik tán csak fél fülét fogták-meg ládáinknak. Az olasz köznép’ ebbeli szemtelen tolakodásáról csak annak lehet képzete, ki azt tapasztalta. Vagy hármat kielégítettem, midőn beülvén a’ kocsiba, újra jött három még egy pár soldót kizsarolni; de ekkor Mistriss Johnson, neheztelése’ tüzében, spanyol-olaszúl úgy ledörgé, hogy hallgatva legott félre vonúlnának. Felűlt most bakjára a’ kocsis, midőn a’ kovácslegény, ki a’ lovak’ patkolatján igazított, hasonlókép egy kis honoráriumot kér. De ennek olly „Corpo di dio”^* repűlt szeme közé, hogy meglepetésében szájtátva nézne utánunk, midőn a’ kapun kivágtatánk.

Az út, melly Milán’ kapujáig a’ „strada del Sempione”^* nevet viseli, itt is azon formáju és szélességü mint túl a’ Ticínón; de itt folyvást síkon megy. Két felől sürü fasor rejti-el a’ mérhetetlen terjedésű rizskásaföldeket, mellyek rend-kivűli gazdagságban és friseségben állanak. A’ lombard lakónak a’ rizs legkedvesebb étele, ’s így azt nagy szorgalommal míveli; de földe is felette alkalmatos reá. Lombardország havasok alatt terjed-el, mellyek vízzel nagy mértékben bővölkednek; onnan száz és száz, nagyobb és kisebb folyót és csermelyét nyer ’s ezer forrást, mellyre minden nyomon akadni. A’ természet’ ezen jótékony ajándékát használja a’ gazda, ’s minden irányban csatornákat von földén ’s azt általok szűntelen’ víz alatt tartja, mellyet csak akkor csapol-le, mikor a’ veteményt tisztogatja; búzaföldeit ’s réteit pedig hetében egyszer, kétszer süllyeszti víz alá. Ez, a’ legkegyesebb éghez járuló szorgalom ’s mesterség alapja azon úgy szólván kimeríthetetlen gazdagságnak, mellyel ez az új Kánaán meg van áldva; de más felől kútfeje azon állványos lázaknak is,^* mellyek olly időben töltik-el a’ kórházakat, midőn azok, szárazabb ’s mérsékeltebb légü tartományokban szinte üresen állnak. A’ lombard vidékeken való utazás nem a’ legkellőbb, sőt lehetne mondani untató, mert a’ sürü fasorok elzárnak minden kilátást, ’s a’ szem sokszor mérföldekre sem lát egyebet a’ fejér útnál, melly minden kanyarodások és változatosság nélkűl terjed-el egyenes irányban. Ehhez járul a’ szertelen hév (mert a’ nem magos fák a’ széles utat bé nem árnyazzák) ’s a’ porfelleg, mellyből soha ki nem fejtőzhetni. A’ sestoi út bátorságosabb annál, melly Milánból a’ cómoi tóhoz vezet, hol a’ haramjacsoportok nem félnek világos nappal a’ legnépesebb szekeret megtámadni. Itt a’ közösülés nagyobb ’s hol nehéz kétkerekű terhszekérrel találkozni; hol egy serény sedia surran-el a’ nehezebb diligence mellett. Illyen sedia a’ legkönnyebb, de legkülönösebb kocsi, mellyet képzelhetni. A’ két kerek közt helyhetett ülés sokszor szűkebb egy karszékünknél; benne ül egy lovát hajtva a’ gazda, az a’ könnyed terhet alig érzi ’s vele fut, rohan, röpűl. – Több falvakon jövénk-keresztűl, mellyek nem olly szépek ugyan, mint a’ mellyeket Anglia mutat ’s a’ német alföld; de jobban épűltek mint akárhol a’ szárazföldön. Falok kő, fedelök égetett kő; kár hogy udvarok olly messze távozik a’ hollandi tisztaságtól. Templomaik, bőkezű istenfélés’ emlékei, díszére lehetnének sok magyar városnak is.

Ro faluban ebédeltünk. Délutáni utunk az iszonyú hév miatt türhetetlen kezde lenni, ’s így Garegnano’ klastroma, melly az úthoz közel fekszik és számos jeles olajfestéseiről nevezetes, látogatlan maradt – minden ohajtásunk Milán volt. Az már látható lett volna, de az út néhányszor megváltoztatá irányát, ’s a’ számos allék a’ mélyen fekvő roppant várost elfedék. Végre az útnak egy fordultával feltünt az, hajdani fénylaka császárok- ’s királyoknak, ’s kebeléből az előkor’ egyik legrendkivűliebb óriás emléke bukott-fel: a’ dóm, mellynek, Rómán kívűl, nincs párja az olaszok’ földén. Sokféle beszédek után, mellyek a’ Mistriss’ részéről a’ bőrládák’ vizsgáltatását, részünkről a’ got templomot tárgyazák, előttünk álla a’ félmagosságát még el nem ért „arco del Sempione”,^* végpontja azon nagy munkának, melly által Napoleon franczia országból eleddig bátorságos és kellemes pályát készíte annak, kivel haszon vagy életkedv hagyatja-el házi isteneit. Ez a’ római kapu, melly folyvást épűl ’s mindég az első terv szerint; ’s melly mindennel fog mérkőzhetni, mit a’ szép mesterség nemeset és nagyot alkothat e’ nemben, első határoztatása szerint a’ franczia imperatort dicsőítő diadalmi kapu. De azóta széke összerogyott, ’s az utókor a’ pacificator’^* szobrát csudálandja felette.