Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

A’ Felséges Császárné Erdélyben.

Dobozy, e’ nemes Magyar vitéz, hogy életét, romlásnak indult Hazájának fentartsa, szép Hölgyét lovára ültetvén mentséget keres. Bús szaladtát, imilly szívrázó szavakkal festi-le a’ Költő:

’S a’ szép Hölgy oda öntve, férjét szorosan áltkarolva, tekint-fel a’ bajnok’ szemébe, nem félelem, de szent buzdúlat, szelíd elszánás nyugszik édes képén. Szíve már nem a’ földé, túl fellengez, boldogabb tájokon.

Dobozy némán hajtja le fejét híve felé, és karjával a’ por felleget hasítja, és azon szó, mellyet utóbb ejt: Mennyünk! mennyünk, a’ míg lehet! szerelem ’s bosszus érzemény közt egész lényén elömölve látszik.

Hától Török lovagok száguldanak, kik a’ portúl eltakarva, itt ott tünnek elő, és ezen metszetnek, mellynek müvészi érdemét tagadni nem lehet, bényomását emelik.

Ezen metszet a’ Villik’ jelenetét, ’s Zalán elhalását képezi. Emelka, e’ szerencsétlen Mátka, most Villi fehér lepelbe, mirtusz párta fején, elnyulongó, szerte oszlott hajjal, gyönge árnyékként, a’ mély titkú erdőbe érkezett Hivéhez lebdes, ’s szellem karjával érinti kebelét. A’ szép alak’ képe a’ sir’ nyugalmát hirdeti, szent békére int tíszta tekintete, ’s egész valója, a’ színváltozottak jelét mutatja.

Zalán a’ szerelem’ ömlengéseivel nyitja meg karjait, a’ felé lebegő alaknak, kinek lágy ölelése halált legyint reá. Fájdalom nélkűl áll-el szive, szeme szakadoz, teste hanyatlik, míg nyilt ajkain Emelka neve, édes sohajtással szerte lengedez. A’ hold szelíden világit keresztűl a’ fenyők’ sötét sudarai közzűl.

A’ Villik homályos dalt zengve körűllengik e’ boldog párt, melly a’ por világból, a’ hivség szárnyain szebb létbe által költözik.

Ön ereje érzetében áll Árpád, a’ Magyar Fő Vezér Pannonia hegyén; elmerülten néz alá a’ szép földre, melly egy bájos kert gyanánt nyílik a’ szemnek. Mély eszmélet, csendes lelkesedés látszik a’ Hősnek képén; tekintete fellengve szállong a’ távolban, mintha ezen pontbúl akarna határt szabni győzedelminek, és a’ boldog országot, innen akarná kerekíteni. Nagy tekintet! méltó a’ magas lélekhez, ki ezen Őseitől vérrel szerzett tartományt ismét elfoglalá, és tartandó szabadságban népének áltadá.

Jobb kezében buzogánya szorúl, mintha fenyítné az Ellent, ki fegyvert emelne Híveire.

Körüle Hadnagyai állnak; buzdítva Vezérök’ lelkétől, bajnoki tűz ragyog szemökben, készek halni, ’s áldozni a’ Hazáért, példájára a’ késő maradéknak.

A’ völgyben Magyar tábor fehérlik, ’s hol előbb a’ dühös harcz dörgött, ’s éles kard villogott: ott, most életöröm, és csend uralkodik.

Minden Ország kérkedik Orvos-vizeivel. A’ Tudósok leírásokkal, a’ Rajzolók vidékeik’ képeikkel kedveltetik. Kiki szükségéhez képest ismérni, látogatni, és használni siet. Mindenütt a’ mennyiben a’ víznek hathatós ereje a’ testet gyógyitja, annyiban a’ helynek kellemetessége éleszti a’ lelket.

Hazánknak valamint egyébb ajándékokban, úgy Orvos-vizekben is bőven kedvezett a’ természet. Kiváltképpen Savanyú-vizeink olly bővséggel vannak, hogy azoknak sokaságát-é, vagy hathatóságát inkább tsudáljuk? méltán kételkedhetünk. Ezek között a’ Füredi elsőséget érdemel; mert Savanyú-vize Orvos erejére nézve akármellyikkel vetélkedhetik: Vidékének tsuda Szépsége pedig mindnyáját fellülmúlja. Ugy, hogy azt nemtsak Hazánk’: hanem egész Európa ritkaságának mondhatjuk.

Mit is kívánhatna a’ szem bájolóbbat, mit kívánhatna a’ szív kellemetesbet, mint Fürednek környéke? Nyugotról keletre nyúlnak a’ Balatonnak éjszaki hoszszában azon hegyek, mellyeknek alljában népes helységek, oldalában termékeny szőllők, tetejében sűrű erdők terjednek, ’s a’ közöttök egész méltósággal felemelkedő Badatsont uralják. – Fürednek határában, Arátsnak szomszédságában, a’ Balaton partján bugyog-ki a’ Savanyú víznek életforrása, mellytől keletre Palaznak, Lovas, A. Örs helységeket, ’s a’ Kenesei partokat; délre Somogy Vármegyének erdős dombjait szemlélhetni, Siófoknak, Kilitinek, Ságvárnak, Szamárdinak, és Szántónak tornyaival kérkedve; délestre a’ Balatonba nyúló Tihon félszigetnek szebb részei látszanak, ’s külömbféleségeikkel a’ szemet tetszetősen legeltetik. Mindezeken kívűl egészen elragadja a’ Nézőnek figyelmetességét a’ Balaton vizének temérdek síksága, melly itten legszélesebb lévén, a’ Somogyi partokat mintegy elmeríteni látszik.

Illy pompás helyheztetésű Forrásnak nem lehetett magára nem vonni a’ világ’ figyelmét. Azért már régebben a’ Sz. Benedek Szerzetének Tihoni Apátursága,^* mint Földes Uraság, a’ helyet alkalmatos épűletekkel kezdette felkészítteni; utóbb, míg a’ Szerzet eltörűlve vala, a’ Religio Fundusát igazgató M. Kir. Helytartó Tanáts nemtsak az épűleteket bővítette: hanem újjakkal is megszaporította, és tsinos anglus kerttel felékesítette, ’s mintegy bekerítette.

Most, amint a’ kép mutatja, szembetünö épűletek a’ következendők: 1.) a’ nagy Vendéglőház, mellyben az alkalmatos szállasokon kivűl a’ tarsaságbeli mulatságokra Kávéház, és tánczoló palota is találtatik. 2.) az előtte lévő Kápolna, mellynek esztendő által a’ Szerzetből Káplánya vagyon; 3.) a’ soros hars fákból álló kellemetes Sétálóhely, mellynek közepében nyolcz oszlopokon nyugovó födél alatt a’ Savanyú víz kútja. 4.) a’ Sétálóhely végében a’ Patika, ’s az Orvos, és Chirurgus lakásai, mellyekhez van kaptsolva a’ Fördőház alkalmatos fördő szobákkal; 5.) ezekkel szemközt Horváth Uraságnak díszes homlokú, és két szárnyával a’ Balatonra dűlö tágas háza, hol a’ Vendégek tsinos szállásokat találhatnak. – Vannak még ezeken kívűl mind az Uraságnak több, mind idegeneknek az Uraság engedelmével készült némelly házai, mellyek az Arátsról nézőnek ugyan tellyesen szemébe nem ötlenek: de a’ Balatonon hajókázókat, és Tihonból erre fordúlókat kellemetes tekintettel ketsegtetik, ’s a’ fördő Vendégeknek külömbféle könnyebbségeikre szolgálhatnak. Ezeket az éjszaki tekintetnek szántt rézremetszett tábla nem mutathatja.

Balatonnak tsaknem közepére a’ természet míntegy tsuda mesterséggel azon félszigetet helyheztette, melly Sz. Tichonról már az első Magyar Században Tihonnak neveztetett. Az Apáturság,^* mellyet ide I. András Király Sz. Anián Püspök nevére szerzett, még ma is olly fris emlékezetben vagyon, mint a’ minö sötét feledékenységbe merűlt Neste (Anastasia) Királyné, az ő felesége, Jaroszlaw Orosz Fejedelem’ leánya, által ugyan Tihonban az Orosz Barátoknak szerzete. Sz. Benedek Rende még ma is lakja az Apáturságot, mellynek monostorához ragasztott két tornyos templomban András Királynak temető helye mutogattatik. Ezen épűletek a’ félszigetnek keleti dombján meredeken állanak, mivel alapjok porhanyó mészkő lévén, annyira elmorzsalékzott, hogy a’ Balaton felűl, melly az allját mossa, már semmi párkánnyok nintsen. A’ Templomnak oldala éjszakra fekszik, és az Ó-vár sánczaitól, egykor Fejér Antal Urnak derék Versei által híressé lett, Echót hangoztatja.^* Ó-várnak, vagy Oroszvárnak neveztetik a’ félszigetnek legmagosabb része. Ezt délről, és nyugotról földsánczok kerítik; éjszakról pedig meredek Porfir kősziklák karimázzák. Alig hihetné az ember, de a’ most is látszó négy szegletű üregek mutatják, hogy ezen sziklák oldalaiban valaha emberek laktak: a’ hagyomány pedig fentartotta, hogy a’ lakók Orosz Barátok voltak, kikről ezen helyet a’ Nép most is Oroszkőnek nevezi. A’ Barát lakásoktól keletfelé kanyarodó dombok oldalában homokos agyag fekvések találtatnak, mellyekből a’ zápor esső szokta lemosni a’ külömbféle tsiga-tekenőket (Mytilus) ’s a’ Balatonnak hullámai úgy megváltoztatják, hogy kővé-vált Ketske körmöknek tetszenek, és úgy is neveztetnek. – Ezek ugyan nevezetes ritkaságok: de sokkal nagyobb figyelmetességet érdemelnek a’ természetnek azon külömbféle adományai, mellyekre akad a’ szemlélő, ha az Ó-várnak sánczairól a’ félszigetet körül nézi. Ugyanis látja, hogy azon keskeny bemenetelen kívűl, melly a’ Savanyú-vízről jövőt Füred, és Aszófő helységeken keresztűl vezeti a’ félszigetbe, köröskörűl egész Tihont hegyek kerítik, és, mint természeti bástyák, a’ Balatonnak tsapkodó hullámait bátran nevetik. A’ hegyeken éjszakra és délre termékeny szőllők mosolyognak; nyugotra tserfa erdők zöldellenek; keletre kopár tsútsok állanak. A’ belső részt szántóföldek, rétek, és tók foglalják el. Délkeletről választatott azon néző pont, mellyről a’ Klastromnak, és városnak tekíntete a’ képen szemléltetik. A’ házak a’ Klastromtól nyugotra meneteles domb oldalon vannak elhintve, ’s inkább szegény gunyhók, mint városi épűletek. A’ Lakosok halászatból, szőllő mivelésből, és szántásból-vetésből élnek. De az ő szántóföldeik, mellyeket a’ hegyek karimáznak a’ Szemlélőnek ugyan kellemetes látásra: de a’ tsűr töltésre nem igen szolgálnak. – Tihon a’ Balatonba majd másfél órányira benyúlik, ’s azért Szala, és Veszprém Vármegyékből útazókat a’ déli fokról bátorságos révén Somogyba könnyen általszállítja. Ezen félszigetnek fenék terűlete ollyan, mint a’ kinyilt tenyér, ’s rajta kitsinben az emberi életnek minden szükségeit kielégíthető termések feltaláltatnak.

Ezen tájnak, valamint Füred tekíntetének rajzolatját is Mélt. Petrich Generál Majornak köszönjük, aki Hazánknak szebb részeit nagy szorgalmatossággal rajzolgatván, ezen két képet Nemzeti Literaturánk’ díszére örömmel ajánlotta.

Sok virág nyílik az életnek díszére, mellyet a’ természet áldó keze ápol, sok virít önn’ kertünkben-is, mellyet kedves szorgalommal nevelnünk, gyenge bimbóit őrízve védenünk, és a’ szépet a’ jóval, ’s hasznossal egyelítnünk kell. Ezen szelíd, ’s nemes tehetség csak azon Nemnek adatott, mellyre az Alkotó minden szépét bőven halmozá, mellynek tiszta kebelében a’ szeretet örök tüze ég, és jótévő súgárival világítja, ’s kedvelteti földi pályánkat. Mindenektől tisztelve, és óhajtva áll az Asszony háza körében, ’s a’ merre tekínt, kedv, öröm, és szerencse tenyész; ő lelke az Egésznek, édes malasztja az Övéinek, és Annya a’ jövő Nemzetnek. De, hogy az legyen, világi élete figyelmet érdemel; tsak annak tudásával felelhet meg alkotása, ’s helyheztetése nemes czéljának. Eddig deák, magyar, német Irók fárasztották magokat, és olvasóikat tudós, hibás elő adásaival a’ Magyar törvénynek, de mintha a’ szép Nem a’ Magyar Társaságnak tagját sem tenné, vagy a’ Törvény száraz betűje tsak a’ férfi ránczos homlokához illene, a’ szép Nemről senki sem gondolkozik; pedig, vajmi szeretjük mi-is, ha a’ szép képet, termetet, nem tsak bálványképen nézni, hanem véle való társalkodásban eszes ki fejlését-is tapasztalni engedtetik. A’ Haza ki nem felejté bő törvényéből az Asszonyt, sok szép jussokkal ruházta fel azt, szükséges tehát ennek-is nem tsak azt tudni, hogy szép, – mert azt a’ tükrétől-is megtudhatja – hanem azt-is, mi jussa vagyon a’ Társaságban, mellynek díszes tagját teszi. Erről hol lehetne alkalmatossabban szóllani? mint itten; hol a’ tanítás száraz leczkéjét a’ következő elme gyönyörkedtető munkák kelendővé teszik, és a’ nem kedves figyelmet el-felejtetik.

Noha a’ száz vélemények közűl, mellyek a’ Magyar Nemzetnek eredetéről írattak, és egymással ellenkeznek, egy sints még tökélletessen meg erősítve, annyi még is bizonyos, hogy a’ Nemzetnek eredete Napkeleti; annál inkább lehet tsudálni tehát, hogy e’ Napkeleti Nemzet, a’ szép Nemét nem Ásiai rabbilintsre fűzvén, minden tekíntetben szolgaságra szoktatta, hanem, ámbár nem a’ Franczia Udvarisággal, és Olasz imádással, még is más hős Nemzetek példájára, valódi társaságbéli tagjának nézte, és ebből, ’s boldogító alkotványából származó igazakkal fel ruházta, úgy annyira, hogy nálunk talán panaszt nem tehet egy Asszony is, hogy tsak férfiak voltak azok, kik a’ Törvényt hozták.

Ha e’ részben hibát keresni lehet, azt a’ Világ polgárja tsak abban leli-fel, hogy Törvényeink többnyire tsak a’ Nemes Asszonyról gondoskodtak, a’ Nemtelent majd nem egészlen el-felejtették; – de ennek mentségére (mellyet magamra vállalni nem mernék,) tsak az az egy környűlmény szolgál, hogy a’ szüntelen háborúba kevert, és alkotmányának meg-tartásáért viaskodó Nemzetnek eddig kevés ideje maradt Törvényeinek híjánosságait figyelmetessen ki-pótolni.

A’ Nemes Asszonyok közűl első a’ Királyné. Ez vagy Országló Királyné, vagy Királynak Hitvese, vagy annak Özvegye. Az Országló Királyné a’ Királynak nevével és minden jussaival él a’ pragmatica sanctio szerént hozott Törvény mellett, és Maria Theresiának Országlása megmutatá, hogy helyes volt a’ Nemzet’ bizodalma, és hogy a’ gyenge Asszonyi kéz is velőssen viheti egy szabad Ország kórmányát; legalább egy Magyar sem irígylette Angliának az ő Ersébetjét, Russiának Katalinját. –

A’ Királyné meg is szokott koronáztatni. Ezen díszes hivatal peres volt az Esztergomi Érsek, és Veszprémi Püspök között, és az utóbbi időkben a’ Fejedelem intézete szerént, az Esztergomi Érsek teszi fel a’ Királynénak jobb vállára a’ Szent Koronát, a’ Veszprémi Püspök pedig egy ékes Házi Koronát a’ fejére.

Maximiliánnak Királyi Hitvese Maria az első, a’ ki a’ Nemzettől betsületbeli ajándékot nyert, az 1559. esztendei Ország Gyűlésén, utánna a’ Fejedelmét imádó Nemzet, mindenkor a’ Koronázás alkalmával hódolása mellett, ajándékot is ajánlott Királynéjának, mellynek mennyisége a’ Nemzettől függ, hogy Fejedelem Asszonya eránt való buzgó tisztelete a’ törvény szoros korlátja közé ne szorítassék, hanem tsupán a’ szivtől vezéreltetvén, szabadon ki fejlődhessék.

Azonfelűl, hogy a’ Királyné a’ Királynak Czimereibe, és személyes méltóságába, sérthetetlenségébe részesűl, voltak annak előtte a’ Királynénak bizonyos Jószágai is; nyerték azokat a’ Királynék vagy a’ koronázás, vagy a’ Házassági kötés, és Királyi ajándék mellett; az előbbenieket el-idegeníteni szabad nem volt, az utóbbit a’ Király engedelme mellett el-ajándékozhatták; illyen példát többet elő adott Pray tudós munkájában,^* hol egyszersmind a’ Királynék petsétjeinek több példányait is láthatni. Voltak a’ Királynéknak különös Fő Tisztjeik is, úgymint Fő Cancelláriussa, Tárnokja, Pohárnokja, Lovásznokja^* ’s a’ t. mindnyáján ezek valóságos Magyar Zászlós Urak voltak, és született Magyarokból választattak; volt különös Perek Igazgatója is, most tsak a’ Veszprémi Püspök él még a’ Királyné Cancelláriussa nevével, a’ többi Hivatalokat az idő el-emésztette.

Az Országlásba most-is annyi bé-folyást engednek a’ Törvények a’ Királynénak, a’ mennyit az esze, szive, ’s tulajdonságai szerezhetnek, azért a’ törvényekbe, hol a’ Királynénak ajánlott ajándékról szó vagyon, közben vetéséért és pártfogásáért esedezik a’ Haza, jól tudván azt, hogy a’ Királynak senki szívessebb tanátsot nem adhat, mint az, a’ ki szivében uralkodik.

Noha nem példa nélkűl való, hogy a’ Királynék Tanúk előtt szűltek, de Törvény nem kötelezi arra a’ Királynét, sőt mivel ezen szokás a’ Nemnek szemérmével, a’ Népnek Királynéja eránt való tiszteletével, és határtalan bizodalmával meg nem egyezett, 2-ik Andrásnak, Albertnek, és 2-dik Ulászlónak Feleségein kivűl más példát nem is mutathatunk, és újjabb időkben a’ Nemzet gondolkodásával ellenkező szokás egésszen el-tünt.

A’ Királynak Özvegyéről és Leányairól rendelés nints törvényeinkben, nem találták Eleink illendőnek, hogy a’ Királynak, ki Feje a’ Hazának, e’ részben törvényt szabjanak.

A’ Magyar Nemes Asszony hajadonságában, Házasságban, Özvegységében külön Jussokkal ditsekszik Hazánkban.

A’ Szűz vagy Szüléinek oltalma alatt, vagy Árvaságban él. Szüléinek éltében azoknak Atyai hatalmok alatt vagyon, melly azonban törvényes korlátok közé szoríttatik, és a’ Leányra nézve Házasság vagy Osztály által végződik; addig a’ reá néző ingó, ingatlan jószágról nem rendelhet a’ Szűz, sőt a’ törvényes idő korig az az 12. esztendeig még saját keresményéről sem. Az Atyai hatalom személyének urává nem teszi a’ Magyar Apát, az a’ Haza’ oltalma alatt vagyon; az Atya nem tilthatja Leányának a’ Házasságot, Klastromra azt nem itélheti, ősi Jószágából, ha az mind két ágot illető, ki nem zárhatja: de a’ Leány Attyának éltében Osztályt nem kérhet, mert más Nemzetségben által költözvén Ura köteles tartásával. A’ Szűz már 16. esztendővel éri el a’ tellyes kort, mellyre a’ törvény a’ fiúban 24. esztendőt kiván; vallyon arra nézett e’ a’ Törvényhozó: hogy a’ Szűz eszére nézve is hamarébb fejlődik ki, mint a’ férfi Nem? vagy pedig arra, hogy a’ gyenge rózsa korábban törik ki bimbójából, a’ terepély tölgynél szebb, de rövidebb életre? –

Szüléinek halála után a’ Leány másnak oltalma alá esik, melly alatt személyére nézve 12-ik, ingatlan Jószágaira nézve l6. esztendeig marad; 12-ik esztendőben valhat Ügyészt, 14-ik esztendőben adósságról, zálogról, aranyról, ezüstről, és más ingó Jószágokról, l6-ik esztendejében az ingatlan Jószágról is valhat, rendelhet. A’ törvényünk ugyan a’ Leányt, még férjhez nem menne, mindenkor másnak Gondviselése alá itéli, de a’ szokás 24. esztendőn túl fel szabadítja őtet közönségessen az alól, nem is más az oka a’ régi törvény keménységének, mint az, hogy a’ Szüléitől megfosztott, a’ Világ bajos állapotjába nem avatott gyenge Nem, tovább is az erőssebb, ’s a’ természet által oltalmára rendelt Nemnek pártfogása alatt maradjon, és igy a’ nagy Világban reá, ’s vagyonyára mindenütt ólálkodó veszedelmeket egy hiv Gondviselő karján könnyebben el-kerűlhesse.

Mivel a’ Jószág Eleink által vérrel, hadiszolgálattal szereztetett, és majd nem öt századok alatt belső, külső ellenségek ellen tsak vassal oltalmaztathatott, a’ Jószág többnyire tsak fiú ágot illetett; a’ mit akkor az alkotmány, és avval járó Haza védelme, azt újjabb időbe az alkotmány, és Haza szükségei az adományokra nézve meg kivánták; az illyen tsupán fiú ágra szerzett Jószágokból, egy negyed rész adatik a’ Leányoknak, ha Klastromba nem mennek. Az első Szerzőhez közelébb lévő Leány ki zárja az utóbbit; ki adatik a’ negyed tsak egyszer; az első Szerzőnek holta után; és kérhetik azt a’ Leányok több századok után is, még a’ Fiscustól is; nem tartoznak a’ Leányok belőle az Atyai adósságot fizetni. A’ Szűznek természetben ki hasittatik a’ Jószág, de azt férjhez meneteléig tsak zálogképpen bírja; egyébberánt ki fizettetnek a’ Leányok közönséges betsű szerént való árából a’ Jószágnak kész pénzűl, vagy méneses Lovakban; ha pedig a’ Leány Attyának vagy fiú testvéreinek engedelmével nemtelennel házasságba lép, akkor a’ negyedbe ki adott Jószágot úgy mint örökjét meg tarthatja. Ez az egyetlen eset az, mellyben a’ Magyar Leány házasságára meg kivántatik az Atyafiaknak engedelmök.

A’ Leányt régenten a’ párta külömböztette a’ kontyos Asszonyoktól, onnan hivattattak hajadon Leányoknak, és onnan eredett a’ hajadoni jus, melly abból áll, hogy a’ hajadon Leánynak az Atyai, örökös, és tsupán fiú ágot illető Jószágból, ki jár az Atyai házban való lakás, sorsához illendő tartás, és kiházasítás: Ezzel még a’ Királyi Fiscus is tartozik a’ Leányoknak.

Ha a’ Leány ollyan szerzetbe lép, ki Jószág birására alkalmatos, akkor a’ törvény mást nem rendel nékie, hanem egy tized részét annak, a’ mi az ősi Jószágból örökségképen reá néz, de ez sem lehet soha több öt ezer forintnál. Minek is vólna annak Világi Jószág, a’ ki a’ Világból ki lépvén, annak minden kivánságait el temeti? –

Az ollyan Jószágot, melly tsupán fiú ágot illet, a’ fiú maradék nélkűl szűkölködő Atya fel kérheti egyik Leányára, ki a’ Felség által fiúsitatik, és tőle származott fiú gyermekek, vagy ha a’ Fiúsitás mind két ágra ki terjed, a’ Leányai is tovább birják a’ Jószágot.

A’ házas Nemes Asszony személyére, vagyonyára nézve ugyan azon jussokkal, és szabadsággal él, mellyel a’ Nemes Férfi; tsak hogy a’ Férj, a’ nemtelent is házassága által meg nemesíti, nem viszont a’ Nemes Asszony a’ nemtelen Férjét. Azomban ezen utóbbi házasságból származott Gyermekek is, noha nem nemesek, birhatják az Annyok ingatlan Jószágait, azt örökösödés útján perrel is kereshetik, de ha egyszer örökössen el adták, ebbéli el-adást sem ők, sem maradékik, ha szinte később meg is nemesednének, többé meg nem ronthatják. Ellenben a’ nemtelen Asszonynak nemes Férjétől született Gyermekei az Attyok nemesi Szabadságában tökélletessen részesűlnek.

Valamint az Asszony férjének adósságait, úgy ez Hitvessének adósságait magáéból fizetni nem köteles; e’ részben ugyan nem olly hizelkedő a’ Magyar törvény az Asszonyra nézve, mint az Angol törvény, hol a’ Férj az Asszonynak minden adósságáért felelni tartozik, de ellenben nálunk Asszony nyakára tsak ékességet raknak, de kötelet reá tenni, ’s vásárra kergetni még a’ nemtelent, még a’ bűnöst sem szabad.

Ha a’ férjnek saját keresménye vagyon, abból a’ Feleségének bővebb házassági jutalmat (dost) köthet, ellenben az ősi Jószágból is kell ki fizetni a’ törvényes jutalmát, melly a’ Zászlós Uraknál 400. a’ Mágnásnál és 50. házhelynél többet biró Nemesnél 200. a’ többinél 100. forintra határoztatik. Ez értetődik az első férjére nézve, a’ második férjétől fél, a’ harmadiktól tsak egy negyede a’ most mondott jutalomnak jár az Asszonynak; igy az első szerelmét még a’ törvény is betsessebbnek találta a’ későbbinél. – A’ törvényes jutalom a’ Férjnek minden adósságai előtt kifizettetik, és ha a’ férj a’ Jószágát házassága alatt el zálogolta, a’ dost még a’ zálogos birtokos is, sőt a’ Királyi Fiscus is tartozik kifizetni.

El veszti azt az Asszony ha hitszegésbe marasztaltatik, ha másodszor férjhez menvén jutalmát felvenni, és az Ura jószágát kibocsájtani, az Urának irásait ki adni nem akarja, vagy azokat másoknak kiket nem illetnek, ki adja; ha Ura jószágait dossán felűl el-idegeníti.

Úgy látszik első tekíntettel, hogy a’ törvény igen csekélyre szabta a’ házassági jutalmat, de vissza kell tekínteni a’ ki-szabás idejére; hol egy tornyos templom 60. egy Nemes Curialis Házhely 12. egy egész szabad erdő 40. két üsző, négy juh, négy négy magyar forintra betsűltetett. Ha a’ mostani időkben kevesebbet tészen a’ jutalom sommája, bőven ki pótolja azt a’ régi időkhez képest hasonlatosságon felűl nőtt Jószág ára, melly az Özvegynek Özvegyi jussába marad.

A’ mit a’ Vőlegény, vagy annak és a’ Menyasszonynak Szüléi, ’s Attyafiai a’ házasság alkalmával ajándékoznak, az jegy-ruhának neveztetik, és tulajdona az Asszonynak, ha szinte esküvés előtt is meg találna halni, akár vagynak Gyermekei, akár nintsenek, szabadon rendelhet felőlle.

Mivel a’ törvény elő látta: hogy a’ Férj Hitveséhez való nagyobb szerelme miatt, az Asszony pedig Férjétől való félelme miatt sok ollyan viszonyos el-adásokba, vagy jószágaiknak zálogosításába keveredhetne, mellyek idővel a’ Gyermekeknek ártalmára lennének; a’ Férjnek meg tiltotta az ősi Jószágnak elzálogosítását, meg-engedte a’ szerzeménynek örökös eladását. Figyelmet érdemel az, hogy a’ törvény e’ részben a’ Férfiba a’ nagy szerelmet, az Asszonyban tsak a’ félelmet veszi fel a’ tiltott adásoknak okáúl; tehát tsak a’ férjet kábíthatja meg a’ szerelem? –

Azon szomorú esetben, ha az Asszony házasságtörésben tapasztaltatik, jussa van Urának, ő ellene halálos vádat tenni, ’s akkor az elválasztott Asszony a’ dossát is el-veszti, de nem a’ jegy-ruháját; olly szánakodó azonban e’ részben is a’ törvény, hogyha a’ házasságtörés után a’ Férje meg engedvén hibáját, véle él, dossát is vissza nyeri, és többé az Urának jussa nints a’ Vádra, ha szinte ismét vissza esne is előbbeni hibájába. Egyetlen példája a’ gyenge Nemnek leg nagyobb hibája eránt való engedelmes törvénynek!

Ha Atyafiságnak vagy Sógorságnak tiltott ágazatjában köttetik a’ Házasság, melly az Egyázi törvény szerént sikeretlen, azt azomban az egybenkelő pár nem tudta, akkor az el-választott Asszony, dossát, és jegy-ruháját ki veszi, Gyermekei pedig, kiket ezen házasságban nemzett, mind a’ két Szülének tellyes jussaiba lépnek. Ezen rendelésnek jó voltában tsak azon Atyafi házassok nem részesűlnek, kiknek egyben keléseket az Atyafiak nyilván ellenzették, vagy kiknek vérségek nyilván tudva való.

Az Özvegyet még él, és Ura nevét viseli, az Ura örök Jószágából, melly reá tulajdonképen nem néz, illendő lakás és tartás illeti, ha mindjárt félelemből róla le mondott vólna, vagy ha szinte férjét el hagyta volna is, és a’ féle el-hagyás annak helyén meg nem visgáltatott; de nem akkor, ha Házassági kötés mellett róla le mondott; ki jár ezen jus az Özvegynek olly Jószágból is, mellyet Férje mint első szülött birt, ha az első szerző nyilván ki nem zárta belőle az Özvegyeket. – Ha a’ Jószág igen nagy, a’ törvény szerént az örökösnek vólna jussa az Özvegyi tartást törvény által meg kurtítni, de eddig a’ Haza tsak két nevezetessebb példát látott újjabb időben S – – és B – – – Nemzetségekben, hol az oldalas örökös ezen jussal élni akart, de iparkodása sikeretlen volt, mivel a’ Biró mértékűl vévén a’ fellyebb érdeklett tsekély betsűt, melly szerént egy Házhely 12. magyar forintban vétetik, a’ nevezetesb Jószágot nem találta felesleg valónak az Özvegy dóssához képest. –

Férjének keresett zálog Jószágában, és ki-vévén egyedűl a’ fegyvereket, és ötven darabon felűl való ménest, a’ többi ingó Javaiban is örökösödik az Özvegy, ha Gyermekek vagynak, ezekkel, ha nintsenek, maga, a’ Szüléknek, és Atyafiaknak ki rekesztésével; továbbá az Urának nevezetessebb ruháit, házassági gyűrűjét, Hintós Lovait, Hintaját egésszen, a’ méneses Lovaknak, ha ötvenen alól vannak, egy gyermek részét tulajdonává teszi.

A’ köz keresményre nézve, a’ Nemes Asszony Férjének éltében, ennek helyben hagyása nélkűl, tsak akkor rendelhet, ha a’ Férje Házassági kötés által, nékie arra just adott, mert a’ törvény az Asszonyt Ház ékének, a’ Férjet pedig fáradó fő keresőnek tekíntvén, ennek meg engedte, hogy az egész keresményről rendelhessen. Ha a’ Férj nem rendelt a’ Közkeresményről, fele az Özvegyet illeti, ha az adomány, vagy Szerzőlevélbe be van iktatva a’ Feleség’ neve, és akkor az Özvegynek rendelése a’ feléről még a’ Gyermekekre nézve is meg áll; de nem az egészre nézve. A’ nemtelen Asszony azomban a’ Közkeresmény feléről szabadon rendelhet, a’ Férje meg nem gátolhatja intézetét, ki nem zárhatja Feleségét a’ szerzeménynek feléből, akár legyen neve be iktatva a’ Szerzőlevélbe, akár nem.

A’ maga Hozományát birja az Asszony tulajdonképen Férjének éltében is, nem is veszti el azt akár házasságtörése, akár vérfertőztetése által, annál kevésbé Urának magva szakadása, vagy pártütése által; rendelés nélkűl lett halála után a’ Gyermekeire száll, hol ezek nintsenek, a’ nem ősi pénz, és más ingó javak az Urára, az ősiek vagy Osztály mellett által vett javak pedig Attyafiaira szállanak. Míg a’ Hozományára nézve ki nem elégittetik az Özvegy le-tartóztathatja, ’s használhatja Férjének Jószágait, követheti azt a’ Férjnek örök Jószágából is, és elsősége van eránta Férjének minden Hitelezői előtt; de tartozik meg mutatni annak valóságát, mennyiségét, hogy Férje kezéhez jött, és Férje javára fordítatott; melly utólsótól a’ Polgár Asszonyok mentek. Nem elég ezeknek bizonyitására tsupán a’ Férjnek el-esmérő Levele, mert a’ törvény azt hiszi, hogy a’ Férj hitveséhez való hajlandóságából, annyi Hozományt színezne, hogy az örökséget is meg terhelné; ezen feles gondosságot az Asszony tsak azért is könnyen meg engedheti a’ Törvénynek, hogy az már magába foglalja a’ szép Nemnek a’ Férfi szivén való hatalmának el-esmerését. –

Férje után maradott Gyermekeknek Gyám-Annya az Özvegy, természet és törvény szerént, ’s ennél fogva Férjének Jószágait is ő kórmányozza a’ nélkűl, hogy a’ jövedelemről Gyermekeinek számoljon; meg marad a’ Gyámságban még akkor is, ha másodszor Férjhez megyen, tsak hogy akkor már a’ jövedelemről számolnia kell, de ezen teher miatt ki jár nékie az Árvák jószágából való tiszta jövedelemnek egy hatoda jutalomúl.

Montesquieu állítása, hogy az Asszony a’ Despotiákban rab, és a’ Fényüzés egyik eszköze, a’ Monarchiákban pedig szabad, Hazánkban is meg-valósodik. Szabad Országnak szüleménye, egy vitéz, erős Nemzetnek Tagja, részesűl a’ Magyar Asszony az Urának szabadságába, díszébe, betsületébe, Jószágaiba, polgári, alkotmányi Jussaiba; – nem rabja Férjének, hanem igaz Felesége; – nem le-alatsonyított eszköze a’ Házi kötésnek, hanem valóságos egyenes társ; – akár pártában haggya, akár páros frigybe viszi, akár párjától meg fosztva gyászba taszítja őtet a’ szerentse, törvény oltalmát, segítségét bőven ki-nyeri, jótéteményeit tetézve érezi; – így minden tekíntetben visszont meg érdemli a’ Haza, hogy azt szeresse, nyelvét, ügyét, Nemzetének csinosodását, természettől nemére halmozva mért kecseinek, tehetségeinek minden erejével fel-serkentse, elő-terjessze.

Meddig nem emelkedel szomorogva folyó szózat a’ sokhegyű Erdély völgyeiben? E’ hír mezején is elnémulva maradsz é? Hamvaik porlanak itt széllyel Öseink ellenségeinek. Tétovázó lángok suhognak-fel néha belőlek, ’s rémítve világít kerengések az éjben.

Szomorogva folyó szózat! ki kell zengeni hallgató érzéseidnek. Méltó Kinízsi és Bátori, karokat emelő énekre. Komolyan vonódik-el a’ két diadalmas vékony árnyéka az ősznek szállongozó ködein, ’s hadi pillantások diadal-inneplést vár.

Hazám gyermekei! kél a’ háborús Atyák dicsőségének hangzatja. Látom a’ kevergő seregeket. Hallom a’ versenygő kard zörrenését. A’ húr reszket zengeni.

Magzatjai Napkeletnek, mit villog fegyveretek, a’ Magyar’ hazája felé? Nézzétek a’ zúgó felhőt, fejetek felett emelkedni. Perlekedve omlik a’ sok időt eltolyongni látott cserekre, ’s a' völgybe zudítják a’ legerősbbeket is menykövei. Bánkodik az el nem rejtezett sas, látván magas ágáról, alatt elterült fijait. Pusztító tekintetü Ali, vidd vissza Napkelet’ magzatjait. Sirnak majd vissza nem térő Atyjaikért, gyermekeik.

De, te kevélyen teríted-bé velek az Erdély széleihez csavargó utakat. Hahotával markolod a’ kardot, ’s bizakodva méri szemed a’ körűlötted forgó hatvanezeret. Mi lessz a’ tieitek száma ehhez, lakosai a’ magyar földnek, veti, lelked dölyfében.

„Napkelet dagálya! nem halaványulsz é a’ Vaskapu ormain. A’ villámzó-karú Hunyaditól földre hányt vitézeitek harapták ott a’ port, szégyenek mérge miatt. Felemelik porló árnyékká vált képeiket, intenek a’ lefoszlott csontok közűl. ’S hallod é a’ keselyüket vijjogni? Sír szelein reppentek most félre, hadad robogása elől, de, várnak.

Nincs nekem fülem a’ sír madarait hallani. Leverem a’ fenyegetőt, ha maga az éjfélnek magzatja is. Igy zúg Ali ’s hangzik seregén végig ordítása.

Hallod? hatalmas lakója a’ kőszikláról a’ Duna hullámit tekintő várnak. Zajok fergeteges csattogása földeiden, mint a’ tenger partjain, mikor haragra zudult hullámai az öblökben álló kőszirtet csapdosni indulnak.

Ereje érzésével tekint a’ Király, Rákos’ ki-szélesült mezejére. Jő, kardot emeltető hangja, a’ nagyszívü Bátorihoz, ’s a’ rettentő vágásu Kinízsihez. Hegyekről lesodródó szél az a’ hang, mellyre a’ nyugovó felhők zavarogni rohannak.

Gyaluvárában, melly alatt a’ gyürüdző Szamos, haragos-zöld erdők havassai közül a’ völgybe kisiet, volt Bátori, csatájinak nemeseivel, kik hozzá vitézi-játékokra gyültenek. Bélépik a’ Király követe, általadja neki a’ véres kardot ’s had tekintetével pillantanak egymásra a’ vitézek. Örök zürzavar háborúskodik é hát felettünk, szóll komoly szemöldökkel, a’ sokhegyü Erdély Höse. Miért nem nézhet csendesen a’ mező gyermeke, nyári munkájira, a’ szunnyadni menő természet napjaiban? Menjen két Vitéz, a’ dulongó Alinak megmondani, tegye-le földünkre, ragadományait, vagy ne legyen alacsony, oltalmatlan vidéket pusztítani.

Bocsáss engem, felkiált Csónakosi, az ifjú tűzlélek, megmondani nemes izenetedet a’ vadtekintetü Alinak. A’ hánykodva-omló Sztrigy partja szült engem, ott vagynak, kikhez a’ természet édes köteleivel vonattatom. Ha rajtok zúg már a’ vadsereg, megzörrentem a’ fegyvert ’s kiragadom a’ mindég tisztelendő Szüléket, zivatarjokból.

Végig mérte Bátori, az ifjú tűzlelket. Fiam, monda, dicséretes a’ te karod a’ kevergő vívásban, de a’ Béke ajánlónak csendesség kell. Menjen az ősz Kerecsényi, tiszteletet gerjesztő tekintetével ’s válassza maga mellé, háborúkban korosodott barátainak egyikét.

Bánat homálya borúlt az ifjúnak tavaszi arczára. Beléholt az öröm ’s a’ mindég tisztelendő Szülék láthatásának reménye elalutt szemeiben. Kipillantott a’ vár ablakán és sirt, de könny nélkül, magában.

Látta a’ haza érzékenyülőt Kerecsényi. Nagy lelkü Vajda! szólla, örömmel véghez viszem a’ követséget, kiválasztom csatájim osztozóját, Kosztolányit, de add a’ két öreg mellé e’ heves gyermeket is. Szeretem nemes büszkeségét, szeretem mivel rokonaihoz vágyik. Édes a’ vérek tekintete, csak azok, és barátjai köztt leli magát otthon a’ szív.

Felszóllaltak a’ többi Vitézek is a’ tüzeskarú ifjú mellett.

Legyen hát, felel Bátori, ő is társatok. Nem örömest szegem-meg kérését, csak atyaikép kivánok reá vigyázni ’s nem szeretném ha vissza nem hoznátok. Ő tartotta-meg a’ Csehek fő várában életemet, de ő forralta megtámodójim haragját, dühössé.

Eget verdeső lélekkel vette magára Csónakosi a’ pánczélt; megzörrent léptében fegyvere. Fekete szemeiből hadat villogott-ki a’ megtámadt hazának védelme. Félre vonta, ifjuságának egyik barátját a’ vár kerűlete nagy hársai alá, ’s rá bizta szívének egy titkát.

Elindula, a’ két ősz csatázó, a’ haza érzékenyülővel. Mentek a’ kerengő Maros hosszában tizenöt szálas vitézzel, mint a’ Béke-angyalai; kiknek fénye, félelemmel-elegy tiszteletre gerjeszt.

Bátori, azonban szélytt hordoztatta a’ véres kardot, a’ hegyek völgyeiben. Erdélynek fijai! lobog a’ veres zászló, keljetek fel. Erőre borzadással hallotta azt minden Nemes. Haragos tüzü szemmel pillantott falon függő fegyverére. ’S ölben síró gyermekkel kísérte férjét a’ hölgy, menve a’ lapály’ faluja határának halmain, mellyek’ utolsóján megállott, harmatos tekintettel nézvén Bátorihoz sietőjét, míg az ismét völgybe ereszkedett.

Micsoda zugás az, melly a’ mezőn végig zajog, mint a’ hegyek közül a’ térre csapott zápor? Attila unokáji, Tuhutum gyermekei ’s az elhunyt Dácia lakójinak maradványi sereglenek. Gyülések komoly, messzére hallik jövetelek. Hadi örömök a’ zúgás, találkoztak a’ Vajda őrseregével.

Kinízsi, a’ rettenetes erő is felemelte csatára gyűjtő hangját Temes határain. Lobogó tollú csákót nyomának fejekre vitézei, villámló kardot oldalaikra ’s komoran mentek feléje napégette ábrázatjokkal, az éjtszaka színe’ köntösében. Csoportozának hozzája a’ bőven termő határnak szilaj nemessei tüzet prüszkölő paripájikon, török kézből kicsikart éles fegyverekkel, hogy a’ napkelet magzatja azokra ismerjen suhogó karokban ’s elhüljön. Kevély pompával folyt-le a’ párduczbőr vállaikon,^* harag szikrájiban forgott szemek a’ bojtos kalpag alatt. Harczot Napkeletnek! kiált közikbe a’ Bán, hidegen verje-ki ezután a’ veríjték, rémültében, midőn honnyából határaink felé tekínt. ’S hozatta két élü szablyáját fegyveressével, ’s mejjére csatlá a’ tigrisbőr ezüst körmeit. Eltörlő harczot Napkeletnek, zugták utánna, nemessei. A’ rettenetes karu, vidámon szórta reájok szemének hadi villámzásait.

Alatta állottak hajnalban, Gyaluvárának az összesereglettek a’ mezőn ’s hallották nyerítését a’ Délczeg nevű paripának kihangzani a’ vár kapuja boltozatja alól a’ völgynek. A’ Vajda jött-le, gyöngyökkel rakott buzogányával jobbjában; vállán párducz, ’s aranyforgós kócsagu kalpag, ősz fején. Messze csengettek kantárának ezüst csillagai a’ ló nyakán. Harczba fijaim, kiálta ’s mentek utánna a’ legények.

Megpillanták a’ vidékek magzatjai a’ csatákban forgott vitézeket, lakhelyeiken ’s vágyás gyúlt bennek a’ veres zászló lobogását kísérve hallani. Jőjjetek, folyt a’ Hös hadi szava, szabadítsuk-meg Hazánkat. Bámulták a’ Vezér tekintetét, hölgyeikre, gyermekeikre borúltak ’s ezt mondák: Isten veletek kedvesek. Levették a’ falon függő kardot ’s a’ csattogni indulttak sorában zörrentették-meg.

Elérkeztek Szent Imre mezejére. Hunyadi lelke! kiált-fel Bátori, diadal örömével szemében. Utánna hangzottak a’ bajnokvérüek ’s kardjához kapott mindenik. Megtelepíti őket a’ szép téren a’ parancsolat, hogy a’ dagályos lelkühez küldettek’ visszajövetelét itt várják-meg.

Összecsoportozának a’ vitézek esténként tüzeik mellé ’s a’ sír éjjelén kivilágító szép hír dicsőségét emlegették. Elmondták Hunyadi csatájit öregebbjeik a’ fülelő ifjuságnak. „Pirult Napkelet, ütközet vesztéseinek gyalázatjaiban, így beszéllék, ’s Mezét Bég megeskette egész táborát e’ mezőn, hogy az Alla jelre csak egyedűl Hunyadinak rohanjon ’s azt megölje. A’ Gubernátor elintézte csatarendje felét megtámadásra ’s védelemre, mig ő maga, más felével, megkerült hegy megül csap majd elé. Épen ekkor tudja-meg egy kémtől, biztosaival Kemény Simon Alvezér a’ Török szándékát. Bajtársim, mond, engem termetemért gyakor Hunyadi gyanánt köszöntöttek már, támodjon-meg, engemet ma Napkelet, bosszújában. ’S míg elécsap Hunyadi a’ hegy megül, addig megtöröm a’ haragot, hogy a’ nyugott sereg, bizonyos győzödelemre jöhessen, a’ Vezér pedig diadalmaskodjék még a’ Hazának, Hunyadi megyen lesébe, Kemény siet a’ kémmel, hátra maradt fegyveresétől ajándékkal megnyerni a’ Vezérnek olly köntösét, mellyben már a’ Török előtt harczolt. Tudta, hogy könnyen kaphat ollyant, mert a’ Hös minden csatájába szerette változtatni öltözete színét, csak karja súlyában akarván megismertetni ellenjeitől. Zúg azonban már a’ harcz; Kemény vágtat egyenesen a’ sűrűjébe. Harsog ott vezéri szava, repkednek a’ csalmák körűlötte. Allát kiált Mezet Bég ’s mint egy erdő tódulnak népei. Ezernek zörög tegezze kezében, a’ mint nyilát a’ vélt Hunyadira süvöltette. A’ Bég, neki ront, de leesik jobb karja, Kemény’ vágására. Melly rettenetes ez a’ Hunyadi! ezt lihegi erre a’ meghökkent Török. Hanem százszoros erő alatt, elhunyik a’ dicsőn áldozó, ’s győzödelem riadoz a’ napkeleti táborban. Halál! zajog a’ Gubernátor még távolról, mikor azt hallá, ’s hátba vévén a’ Pogányt, ismét csatavesztés gyalázatjába borította. ’S mikor az ütközet gyérültével, várván kedvelt Keményét, megérti annak elszánását ’s holttestének egy török csoport által való elhurczoltatását, fegyverre kiáltá még egyszer szálasabbjait, neki rugaszkodott ’s elvette a’ hösi lélek hidegült tetemeit. Háromszor hajtotta-meg a’ felett kardját keresztben ’s ráborult.”

Ezt beszéllték az öregek. Az ifjak felszökdöstek háborús örömök zajjában, úgy kivántak békét Kemény hamvainak.

Igy élesztetett a’ vitézség’ ereje, a’ hajdankor’ történeteivel. Üle a’ vékony szürkületben a’ Vajda, sátora előtt, midőn hallja hogy őrein keresztül, egy ifjú hozzája vezettetést kér. Jöjjön, a’ ki engemet keres, bátran előmbe, felszóllal. ’S az ifjú, térdig-érő aranyzott dolmányban, karddal oldalán állott előtte; nyuszt süvege elfedte fekete szemöldökét, hajfürtjei vállán széllyel lebegtek göndörödve játszodólag az est’ leblével.

Kardot akarsz é te is emelni a’ Hazának zivatarában, az ifjú kornak illy gyengédségében akarod é azt emelni, kérdi a’ Vajda.

Barátomat Csónakosit keresem én, felel az ifjú, rebegő hangon, hogy fogadásom szerint vezérlésed alatt vele együtt emeljek kardot a’ Hazának zivatarában, vagy ha nem találnám is, emelem azt a’ mezőn, bár elesem, mint Atyám Palóczi Miklós, a’ csatában.

„Palóczi Miklós! csatájim osztozója volt az, jeles vitéze a’ Magyarnak. Örömmel fogadlak hát téged védelmem alá. Várd-meg itt barátodat, visszatér ő küldötteimmel.” Meghajtotta magát az ifjú, reményel szivében a’ Vajda szelíd szavain ’s ment bíztos kísérőjével, Atyjának egykori fegyveresével, külön megtelepedni.

A’ holdnak szomorgó lesietésén függének a’ nagyszívű Hös szemei, szelíd komolysággal, midőn Kerecsényi ’s Kosztolányi, a’ setéttel elegyedett rezgő fényben, hűségek szavaival köszöntötték. Végig futott eléjöttök híre a’ táboron ’s az ifjú dobogó szívvel repült. A’ Hös, csendes méltósággal fogadta vissza érkezettjeit. Béke é vagy vér, vala kérdése.

Alit, még Hunyad várában hagytuk szólla Kerecsényi. Juhoknak nevezett bennünket a’ béke ajánlásáért. Magzatja Napkeletnek! mondám, a’ nemes Hös egybe-csap a’ nemes Hössel ’s ha győz, magas-lelküleg kegyelmes, de azt nem szidalmazza. Magzatja Napkeletnek! a’ Magyar nem gyenge, tapasztaltátok zengő viadalát. Eltűri ő egy ideig a’ nemtelenségeket, de felriadása rettenetes. Izend-meg a’ hadat ’s ha abban elfutunk, akkor mondj bennünk juhoknak. „Én, nem várom egybe-gyülésteket, felelt mérgesen. Ha vívtok is, mit tesztek hatvan ezeremnek? Megbátritom Napkeletet, ne mondják ezután Hunyadi nemzete’ nevét, gyermekei, rebegéssel. Ime, várában vagyok. Fel-sohajtottam én erre. Sírt bennem a’ lélek. Jól van, mondám, harczolni fogunk, hogy gyermekeitek ezután is félelemben nőjjenek-fel. Boszonkodva fordította szemeit rám Ali; parancsolt fijának, adasson jelt Vezérei egybe-gyülésére; mi pedig elsiettünk.”

’S mikor ezt kimondá Kerecsényi, utolsó halvány fényét eresztette a’ hold sarlaja a’ Hösök pánczélára ’s lebocsátkozott a’ hegy ormója megé. Állottak a’ kemény-karuak az éjben. Háborús pillantatot vetett Bátori a’ derengő homályban maradt táborán végig. Nem fog az, vérben fuldoklani, Vitézek, győzelem nélkűl, mondá indulatosan. Mint a’ Nap kijövend az éjtszakából fényével, úgy ragyogland a’ csatának halálokat kovályogtató zivatara után.

Ragyogni fog, kiáltának a’ hösök: Jaj annak, ki a’ Magyart járommal fenyegeti; menjünk még az éjben igy kiáltának, hogy ütközetünk minél elébb megszégyenítse Alit, Kerecsényinek mondott dagályáért.

Nagyot csattant Bátori fegyvere, a’ mint megragadta tüzében. Indulni akart. De, körűlkerített homlokát, tisztult fényével Angyala, ’s okos bátorságot sugott neki. Sokáig nézte a’ körűlötte ereszkedett csendesítő fényt, feltüzesedett szemében lassandan elszelidüle a’ csata villáma, ’s hüvelyébe vissza zörrent fegyvere.

Vitézek, monda örömmel leteszem életemet veletek, hanem dicsőségünk kihaló sugárokkal fog lengeni a’ Királyhoz. Mit tesz nyolcz ezerünk Ali temérdeke ellen. Várjuk-meg a’ Bánt, osztozzunk a’ diadal hirében. Menjenek most kémek szemen tartani a’ Hánykolódó’ mozgásait, menjenek mások az én barátom jöttére ügyelni.

Ezt tanácslom én is, szólla a’ csaták megőszültje Kerecsényi. Ha tíz ezeret hoz is a’ Bán, akkor se másnak való lessz é vívás, csak nekünk. Egyesült erő nevel koszorút. Vagy fáj a’ halasztás? Az én térdeim nem reszketnek; de füst gomolygand a’ szegény Haza dőledékein.

Rázták fejeket a’ Vitézek. Túl reppene lelkek a’ halál’ emlékezetén forrva a’ bosszú és harag zajgásában. Csatát kiáltának, rengő zúgással kiálták, hogy a’ vidék faluinak gyermekei elképedve rohantak-ki, kalyibájik ajtaján. Izre és porrá Alit, harsogá a’ szárnyalló ifjúság.

Heves fijai a’ háborúknak, zeng vissza Bátori nyers szózatja, bámulásban terűl-el lelkem felettettek, reszketve gyönyörködöm tüzetekben. De a’ sebess ész veri-meg a’ roppant ellenhadat, mikor a’ védő sereg kicsiny, nem a’ szédelgő fenncsattogás. Izmos karjaitokat a’ mellé ’s pironság hirében állanak Isztambol tornyai[.]

’S hallgatás lett. A’ felzudulás’ csendesedő hangjai mondák azután szélytterjengett indulattal: várjuk hát a’ Bánt is, ’s a’ harag utolsót lobbana.

’S az én barátom, Csónakosi, hol van, kérdezé az ifjú a’ Vajdát, hozzája simuló hangján rebegésének. Bátori a’ csaták megőszültjére nézett. Nem jött vissza szóllott ez, komolyan. Víg vala ’s fennyen csattagó, mikor mentünk, Alinál csendesebb, mint gondolám. Szavakba melegedtem én ’s Kosztolányi, ’s nem vettük észre mi történt ott vele. Alitól kijövetelünkkor bánatot sejdítettem orczáján. Kérdeztük: nem szóllt. A’ török tábortól bé nem borított földre érkezvén, kért bennünk megállani. Le van szegve örömöm, halál képei lebegnek előttem, monda. Láttátok a’ szelídtekintetű rableányt? Sokat tudtam-meg elhalványult ajkán kireszkedett sohajtásából. Hunyadi várában egy pulya lelkű Ali ’s az én testvérem rableány! Forrottam mingyárt ott gázolni Napkelet vérében, de titeket gondolám, halálra kínzanak miattam. Köszöntés a’ nagyszívü Hösnek, én halálos verijtékkel is megszabadítom az ártatlanság virágát. Ifjú tűz lélek, mondám, vivj vele a’ csatában, segíteni fogja karom a’ tiédet. Elborították a’ könnyek. Menni akart, nem bocsátottam. A’ mult éjtszaka hajnalán vissza nyargalt tőlünk, hajlongva repdesvén lovának serénye a’ szélben.

Haragnak harsány szavával támadta-meg Kerecsényit, a’ Vajda. Nem megmondottam é, hogy száguldva csap-el mellőletek észvesztő hevében. Kedves nekem Csónakosi. Vére a’ Királynak; megszabadítója életemnek, ’s csak azért nem kérdezém hamar, mert a’ Haza vészét siettek még tegnap megtudni a’ Vitézek. Ne, fénylenének előttem diadalmad képei, vívnod kellene most miatta. Ezt zúgta ’s kemény lépésekkel járt fel-alá hevesen, a’ sátor mellett égő tűz’ világánál.

Egymásra pillantának a’ Hösök. Kerecsényi a’ földre lesütőleg nézett ’s keresztűl vitte kardján tekintetét, fel, de hallgatott. Kosztolányi, oszlató szavakat suga, a’ csaták derék megőszültjének ’s vitte félre az új zivatar fellegét.

Ah! rohana-ki a’ sohajtás, az ifjú dagadt mejjéből, későre jöttem én meghalni barátommal együtt. Serdülő sarjadzat mondának a’ körül állók, becsűlet a’ te szívednek, de a’ halál nem olly könnyü, mint gondolod. Vagy a’ dicsőség vonsz é? Megtalálod a’ csatában. Keresni fogom, felel ’s többet nem szóllhatott. Meleg könnyek peregtek-le tavaszi orczáján, azokon keresztűl nézte, fájdalmas érzések ömlengéseiben az éj’ csillagait.

Gyermeke, csatájim osztozójának, mond, megállva előtte a’ Vajda, érzékenyít engem, gyengéd-lelküséged a’ barátságban. Te léssz ezután Csónakosi helyett mellettem. Vissza-adom én őt neked, vagy megreped érette Ali koponyája. De az ifjú, haragos elbusulással ment bánatja súlyával ’s hijába próbálgatta szemeit a’ tábort megszállott álom.

A’ követek’ visszajövetele alatt, Ali már beljebb nyomult ezereivel, a’ várban hagyván őrizők mellett a’ Hátszeg vidéki anyák’ gyermekeit sajgó rablánczokon. Kinyilt a’ robogva dulongó tábor előtt a’ folyókat magához vevő Maros szép tere, a’ hegyek tetejéről körűl uralkodó Déva várával. ’S a’ két sorhegyek köztt mosolygva lefutó szép vidék védelmetlen lakóji hajtatnak! Benczenczig-fel a’ falukban, fojtó füst fellegek keveregnek ’s zúg ezekben a’ haragos lang pattogása. De, a’ napkelet dagálya’ fürtjeit meglebbenti a’ halálszele Kenyérmezeje határánál, lelopván magát erein végig, fonnyasztó lehellete. Megállott seregével. Miért rémülsz most te, fennhangzó szavu, miért nem vagy csendesen nemes ’s csak akkor zúgó, mikor vívnod kell. Komoly megvonult felhőkben hallgat a’ menydörgés szava, de midőn dördülve lecsap a’ kőszikláról, reng belé ég és föld ’s futkosó langkardjai sír’ halaványságát reszkettetik a’ halandó arczon.

Csónakosi a’ Hátszegvidéki^* havasok köztt lappangott két száz fegyveressel, kiket az erdőkbe futottak közűl csatolt magához. Elkeseredett Atyák, megszakasztott szívü férjek voltak. Meg-tudta, Ali felköltözését. Nincs nekem többé Atyám, ki van oltva a’ szelíd Anya élete, testvérem a’ vad Vezérrel, sohajtott az ég boltozatjain uralkodóhoz. Megkerűlöm a’ török tábort, riad hogy felvágjam a’ hármat meggyilkoló Ali homlokára, undok tette emlékezetét. Hunyad tájéka egyik falujában két rabló törökre talál. Megérti ezektől kik nyögnek a’ várban. Köntöstök bocsásson az őrízethez, kiált, ’s a’ két dúlónak bézárodott szemein halál színe borzadoz. Elrejti fegyvereseit Hunyad körűl ’s a’ következett éj holdja fényében hallgatódzva ül a’ vár egyik kőszikláján, melly szembe néz az ablakokkal. Lassan perel Zalasd, utjába dölt szirtek darabjaival. Égi szellőcske lebegteti fenn Hunyadi árnyékát, melly bánatos-komoly arczal takaródik egy felhőbe. A’ szellőcske e’ hangokat viszi a’ kőszikla tetején ülőhez:

 Egyedül állasz e’ tehát még ártatlanságodban, kiált a’ könnyes hallgató, mint a’ rengeteg’ magányos virága tövises bokrok között senkitől nem illetve! ’S midőn a’ hajnal megszülé gyermekét, a’ reggelt, ketté hasította a’ vár’ kapuját lebocsátó törököt. Utánna rohantak fegyveresei. Ki, rájok a’ belső őrök, de a’ robogó hidról Zalásd szirtjeire hullottak. Mint a’ zajgó Strigy,^* gátjain vett győzelmének büszkeségében, örvényesen gőzölgi bosszúját az ősz reggele ködéhez, úgy vala Csónakosi. A’ kelő nap keresztül villog a’ ködön, az ő kardja keresztül szikrázott azon. Ijedve szökött-fel a’ szelídszívű leány testvér, könnyes ágyából ’s napkeletre hurczoltatásától remegvén, rohan az ablakra, hogy onnan leszökjék. Ekkor ront bé hozzá a’ tűzlélek. Eszterem! kiált, itt van a’ Sándor. Sikoltva dől a’ leány a’ zörrenő-fegyverünek kebelére széllyel bontva lenyuló hajával, szótalan. Felölelte az ifjú Hös, ment vele, sebesen. Kikeresték fegyveresei is a’ magokét a’ rabok közűl, ’s a’ megszabadított férjfiak fel-kapák a’ török kéz nélkül maradt kardokat, ’s igettek heves Vezérekkel, hogy Alit, Szászváros havasainál megkerüljék. Síri csend hallgatott a’ vár körűl. Halál szelei játszodoztak a’ félholttak nyöszörgéseikkel, lebegtetve azokat végig a’ kongó szobák boltjain.

Megvitte ezt három elfutott őr Alinak, ki felforrott bosszújában felejtette rémlését. Harsogott szava, mint a’ Duna, mikor jege, a’ hegyekről rá rohanó víz miatt felrepedez. Félre buktak előle tanácsosai, reszkető lábakon. Akarta a’ Vajda igy zúgott, hogy izenjem-meg neki a’ hadat, teljék most kivánsága a’ mit ő megbán. Menjen, Islaim Aga, száz ötven Spahival, mondja-meg, ő az áruló, mert követe volt a’ ki őrizetemre mert rontani, mondja-meg, jöjjön kevély csoportjával, játékot akarok üzetni vele; maga az én vasamat próbálhatja-meg. ’S parancsolatja harsant öt ezerhez, hogy előre száguldozva, ijessze Erdély gyermekeit.

Látta az ég piros foltjait, Bátori a’ következett éj setétében: zugva nézte azokat felköltést váró tábora. Ló halálában nyargalva jöttek a’ kémlelők. Dulongva közelít a’ kegyetlenűl vagdaló Napkelet, mondák, az ők langjai festék az égre a’ rémítő pirt. Tolyongva jöttek erre a’ Vitézek Bátorihoz, hogy vezesse őket.

’S lépdellt Islaimnak arabs ménje, kevélyen szedett lábakkal a’ felzudulttak között, kik őtet fel akarták konczolni. Fijai a’ dicsőségnek kiált a’ Vajda, csatára a’ haragos karddal, béke legyen a’ küldött körűl. Megálla az Aga hatod magával, Bátori sátorában. Erdély hösei harczot kivánó ábrázattal fogadták. Elmondotta a’ csúfolkodó izenetet. ’S mersz te előttem így szóllani, dördül rá a’ Vajda, mersz bajvivásra hívó nemesnek tartatni, mikor seregeitek már ide hozzám közel pusztítanak. Végezd-el azt Alival; felel az Aga, nekem szabad megmondanom hogy a’ te tulajdon követed rohant a’ Basa őrhelyére ’s elvitte onnét a’ leányt, millyent a’ ti földetek többet nem szült. A’ Szultánnak volt ő kiválasztva ’s miatta lessz a’ halálosabb verekedés.

Vitézek! kiált Bátori, kölcsétek-fel a’ tábort indulásra. Islaim! mondmeg Vezérednek a’ halálos verekedést ’s te magad kerűld a’ bosszús Vitézt.

Hirtelen felpattana Islaim a’ ménre ’s repűlt rajta, mint a’ nyíl kísérőjivel.

A’ Vajda is már Délczegén; intve emeli buzogányát. Zugnak a’ hívó kürtök körülötte, mint az északi szelek. Körül nézi Vitézeit, szeme Kerecsényin állván meg legtovább, a’ ki szorította kardja markolatját.

’S indult hallgatva, elől. Csendesség utánna is. Messze hallott a’ lópatkók kopogása az őszi, fényesre-vert szivós úton. ’S a’ mint még távolról látták a’ robogókat az öt ezer napkeletiek, bukva siettek vissza Gyula Fejérvártól, de, béérték őket a’ sebess lovak vitézei ’s halálban heverve hagyták nyomaikon.

Kiszélesedett a’ záporsereg előtt Kenyérmezeje. Halkal vonódott annak vastaguló levegőjén keresztül most az őszifonal, ’s buta lágysággal akadozott-meg a’ gornyadó kórókon. Körűlfogták, rajta Bátorit, Vitézei, mint a’ kősziklán a’ tapasztalt Sast az ifjabbak, mikor szélvészeken keresztül hasítást forralnak. Segédei karomnak, emelé szavát hozzájok, e’ mezőn lebeg a’ csata dicsősége. Utolsó felvirradások legyen a’ harcz napján, napkelet legjelesebbjeinek, dörgötték ezek.

Most érkezének gyorsasággal a’ Szászsebesi útról Szeben és Brassó vidékeinek idegen szavú lakóji. Hallák a’ tárogató sípnak, velőt meg-mozgató hangját a’ magyar táboron ’s neki tüzülve mennek a’ Vajdához. Hadd mossuk-el késedelmünket azzal, mondák, hogy mi rohanhassunk legelőszer Napkeletre. Legyen felel az, elmaradásokon volt haragja szelidülésében.

Vára készen már által ellenbe, Ali tábora szemtévesztő sokasággal. Meg fénylének annak fegyvereik Erdély magzatjai előtt, mint mikor a’ homályban állott erdő szálasait hirtelen fel-világítja a’ felhő alól kisuhant verőfény. Muhamedhez esküdtek a’ Bairaktárok, hogy lóserényü zászlójikat nem viszik futva győzödelmes útjokon vissza ’s Ali, paradicsomot igért az azok védelmében dicsőn elesőknek.

Feltekinte hajnal-anyjának bársony párnájáról a’ nap szeme, ellövé az élet sugárait. ’S most megrémíté a’ csendet, repesztő csattogással az elszánásra borzasztó trombita, Bátori táborában. Tul szállongott visszariadásával a’ hegyeknek a’ halálra hívó hang Napkelet temérdekére ’s ott, rendül a’ föld, a’ hatvanezernek, Alla kiáltásán. Hozd nekem ménjét az ütközeteknek, kiált Bátori, paripáji vezetőjéhez, hozd Villámot a’ csataverőt. Rajta van és indul. Mozog a’ két tábor, mintha két fenyves erdő menne egymás ellen.

És te vissza ijedsz mosolygott sugárszem. Eltakarod jót szándéklott képedet, könnyező Anyádtól kért felleg alá ’s hagyod az időt vékony ködben a’ háborusoknak.

Meginditják ezek a’ halálok sergét magok előtt, egybe-harapodzik a’ menykövekkel nehéz két felhő. Látom a’ neki dölt Vitézek el-szánt képeiket. Csattogva tolja egyik kar a’ másikat, villámot szóró fegyverrel. Unokáji Tuhutumnak! ti oroszlán tejet szoptatok é? Hullanak vágásaitokra a’ félkarok, fejek ’s fojtó lehellettel pezsegnek a’ halál szelei, hajaik között. Mint a’ sárga mohu tőkék látszanak a’ taposó lovak alatt, halványságaikban. Lepengnek a’ török aczélok Etele unokáji körül ’s a’ megrémült Bégek száguldozva jőnek új csapatjaikkal.

Most Bátori is ellenek, a’ mellette felemelkedett szélnek lerohanó félben lévő jegével. Délczegen tombol alatta Villám, a’ csataverő, serényét hányva nyerít a’ seregek közé ’s a’ Hös kardjának süvöltésén ágaskodva veti magát a’ kontyosok görbe szablyáji’ eleibe. És, alszik az élet’ tüze, hova a’ süvöltő kard suhint. El-terül mellette az egyik Bairaktár ’s lóserényü zászlóját, Fogaras Ezeredesének nyujtja a’ Vajda. Dulongva emelik-fel, a’ hadnak erre fel-zudult régibb fijai a’ meggyérült ellensor gyalogait ’s rakásra hányják. Visszafutamodnak a’ haláltól reszketők ’s a’ szárnyalló ifjúság kurjongva űzi őket, csatai hevének büszkeségében.

Meglátja Bátorit egy még nyugovó szárnycsapat ’s ennek gyengébbjei döbbenéssel vetik szemeiket erősebbjeikre. Repül Kucsuk Aga, Fő Vezéréhez; hatalmasa Napkeletnek, mond, jer, megtapod bennünket a’ maroknyi tábor. Mersz te nekem, félelmet jelenteni, ordít Ali, ’s leszúrja az Agát lováról. Most, robog kiméllett ezereivel.

Sűrűbb zudulás. Mint mikor a’ szelek legelőszer megindultak erő elsőségéért vívni ’s viadaljokban lereccsent a’ kemény cser, meg-hasadt a’ kőszirt, úgy vítt másod ízben a’ két tábor. Hortyogva fuldoklának a’ lovak vagy meg-ijedve vitézeik lehullásán, nyerítve nyargaltak szélyel.

Látjá Bátorit Ali, csalmásai’ rendjeinek meg-oszlatásában. Kiált. Jöjjön előmbe a’ Vajda, hogy makacs serege, megrémüljön elestén. De, lehullott e’ kiáltásáért, Alinak barátja a’ Natoliai Basa, Kosztolányi által, kemény sujtással homlokán, a’ dölyfön költ harag karjával. Rohanva csapott Ali, Bátorira, keservében. Lakoljmeg te, ezért zúgá, hanem bután csattant félre vert fegyvere. A’ Vajda nem szóll ellenje lármájira: komolyan repkedteti a’ kardot, feje körül. Serény és messzezeng a’ kettő viadala. Megállanak a’ körülvagdalkozók, remegéssel bámulva felejtkeznek-el, nézttekben. Nagyot kotszan a’ Napkelet homloka felett lévő gyémánt, repül a’ turbánnak egy szelete ’s felzeng a’ magyar Hösök öröme. Ali, most súlyosabb csapást mér, de kizörög kemény kardja kezéből: ordít ’s falat vonnak eleibe tóduló jancsárai ’s kerengő vívásban viszik Bátori elől. Utánna ez, földrengető dulással, a’ mezőnek havasi patakán keresztül, mellynek vize haragosan fecskendi-meg a’ benne taposókat, gyöngyeivel. Vissza rohanást próbál azon túl Napkelet, – hijában! Tovább és elébb a’ Vajda ’s holttak halmáról halmokon szökik-vele hosszában Villám a’ tajtékzó paripa. Mi ez? Horkanva roggyan-le azoknak egyikén! Elég neked, tíz ütközet, híres csataverő! mond a’ Hös, érzékenyet pillantván rája, ’s mást kiált.

Most lárma kél a’ futók között ’s halál-öröm’ zajjával fordítják a’ kantárt Bátorinak. De, melléje terem Kerecsényi fedőpaizsával; kongva hullanak-le arról a’ Vajdára czélzott nyilak. Suhogó fegyveréhez közelíteni senki nem mer. Hozzád hasonlókat a’ Hazában, mond az ősz-fürtünek Bátori ’s megint lovon, melyről egykor Mehemet Basa dölt halálra.

Ali, ez alatt szégyene mérgében, hatvan ezerének megmaradottjait mind felköltötte ’s fegyvereséhez: „Fringyiának élét nekem” kiáltozá, ketté szelni a’ vérteket. Zugva rohan serege, mint a’ toronyra csapott nagy jégkopogása ’s szaggatja a’ közel győzelem tapsa miatt megoszlottakat ’s már vállaikban kapják a’ vágást, az idegen szavnak elrémült futásokban.

Fijai a’ hírnek, zeng a’ Vajdai szózat, én vissza nem megyek dicsőség nélkül, ’s meg-eresztett kantárral sodródik napkeletnek téríteni a’ halavány félelmüeket.

Hallá ezt az ősz Kerecsényi, párolgó karddal, kezében. Felzudítja a’ maga zászlóalját ’s vitézei, béfecskendett ábrázatját látván, halálos borzadással robognak utánna. „Lelkei a’ Hazáért elestteknek, fogadjátok-el bajtárstokat.” Bétolja ezzel Ali rendje közepét, de megkanyarodik a’ két szárny ’s ő közttök marad. Hasadnak ketté a’ fők kardja szelései alatt, előtte, hanem, mind újak tolakodnak eleibe, ’s Ali, többed magával, a’ földre teríti, kaczajt ütvén le-hullásán.

Felrepítette a’ te nemes lelkedet egy otromba kéz, dicső vitéze a’ magyar földnek. Igy akad a’ legégibb szív a’ halál szövevényeibe ’s nincs többé!

Keresztül vág a’ lármára Bátori ’s látja az ősz főt elhalaványodásában. Ah, sohajt, szomorú a’ te halálod. Hirtelen hozzá sujt most Ali hátulról ’s vért ereszt balkarján.

Szelíd magas lélek! te is elhunyjál e’ a’ csata’ vad zivatarában!

Ezt sohajtozá-ki az Ifjú ’s neki keseredett a’ csatának, hogy abban elvesszen. Bénéz a’ gyengéd-lélek után az Énekes, a’ harag’ harczába, ’s egy hosszú fekete rend elétolyongásán akad-meg szeme.

Kibukkan a’ dél’ napja, Temes Bánját látom halál seregével. Hallja ő a’ repesztő csattogás rivallásait, bosszú rázza-meg belé. Nemesseire néz, értik azok. „Eltörlő harczot Napkeletnek!”

Mint a’ nagy erdőre rohanó zivatar úgy robog a’ Báni tábor. Zavarogva futkos a’ még távolban dörgő zivatar előtt a’ szél, jelenteni a’ pusztulást. Szédítetve lövellnek ide ’s tova a’ fecskék ’s távol hullanak el kicsinyeiktől. Meg-ordítja most magát a’ szélvész, hord, ront, dönt. Villám reped a’ deres felhők közül a’ kőszikla várára ’s ijesztő károgással jajgat kerülötte a’ varjú sereg. Éjtszaka lesz. – Illyen Kenyér-mezeje. Kinízsi. Közben szorúltak már Ali népei ’s a’ győzelemnek fennyen szárnyaló tapsát lihegve fojtogatja bennek a’ kétségbe esés. A’ hegyről lehánykodó vizömletek gyanánt csapnak a’ fekete sereg kardvágásai ellen, de nem nyerik-el a’ nagyobb erő’ dicséretét. A’ Bán mindenütt elől, vas pánczélában, ’s fekete sisakjára egy halálfő festve. Omló ropogás harsog keresztül a’ levegőn, siketen ütközvén a’ hegyek oldalaiba, holl rettegések között törlik a’ vidéknek oda futott asszonyai, előruhájikkal szemeiket. Visszaszáguldanak a’ szarvasok, meg-pillantván a’ völgy zivatarát a’ tetőkön.

Ének hallgatója! láttad Aggtelek barlangjának dörgő patakát? Bátran csap keresztűl habzása a’ szikla hasadékain ’s diadalmasan lövődik elé a’ kivánt vidékre. Igy vágja magát keresztül Kinízsi, vért látni megszokott paripáján, a’ serény lobogtató Dalin. A’ megbontott temérdek rendekből, jobbról és balról húll a’ nép, mint a’ kaszás előtt a’ rét lengő kórója. Meredve nézi a’ Vajdát, mennyi hörög körűlötte ’s ő még, gyengülő karját Alinak szegezi, haragjában. Meglátja a’ Basa, Kinízsit, szeppenve ereszti-le a’ kardot, ’s másfelé vág. Bocsátja a’ Bán, mérgesen rá vetett szemekkel. Nyugtot elébb, Vajda, mond, megvívtad a’ csata dicsőségét. Hagyd nekem a’ halált, vagy Ali elestét tudjam, felel az. Esküszöm az Istenre, szóll Kinízsi, eltörlöm Napkeletet e’ mezőn, de neked élned kell a’ Haza diadalmainak; jer feléleszteni az erőt. Hozd nekem hát Alinak fejét vagy magát elevenen; gyűlölöm őtet, hátul támadott-meg az alacsony, zugta Bátori, ’s ment a’ mező széle halmára.

Az ifjú meg hirtelen melléje termett, gyengéden fogta karjaival a’ Höst. Engedd szívességedet meghálálnom szóll az ijedés és sajnálás hangjain, engedd sebedet békötnöm ’s félre fordult ’s megszakasztá mejjén a’ patyolatot. Jó gyermek, monda a’ Hös, az Ég küldött é táborba, hogy most enyhülésemet segítsd. Sohajtott az ifjú, nem felelt, csak híven állitgatta a’ serkedező vért az útnak lapujival. ’S belé és belé tekintett a’ távol csatába ’s elfordulva törölgette könnyeit.

Látja a’ Hös a’ halomról, megszaladni Napkeletet. Hallik Kinízsinek zugtta: „Ezeren alugyanak-el Barátom’ sebéért” hallik kétélü szablyájának aprítása. „Fegyveremet ide” kiált rá a’ Vajda. Száguldani akart a’ harczolók közé, de, körűlállóji nem bocsáttották².

’S te hanyatlasz kezemből csatát hirdető lant? Sokszor nyomnak-meg újaim ’s homályos hangot adsz, mint mikor egy légy reád reppen ’s lassudan penegsz utánna. A’ baráti-hívség teszen é némává, vagy remegéssel nézed a’ mező patakát, mellynek havasi vize vérré keveredett ’s zavarogva dagad partjáig. Zengd bátran a’ Höst, vér neveli a’ csata koszorúját.

Nyargal Ali a’ Bánnak. Ne hulljanak, büntetlen ezereim, kiált, vívj-meg velem. Nincs nekem vágásom, válaszol a’ Bán, alacsony ellen, a’ ki orozva döf; láncza zörögjön annak, fülemben. De, ne hogy azt gondold, mintha reszketnék előtted, állítsd-ki jelesebb Vitézeidet ’s mikor azok nem lesznek többé ’s te még is bátor maradsz szembe vágni velem, akkor méltónak tartalak mint Höst, a’ vitézek viadalára.

Nem lesznek többé? rontott mérgesen közbe a’ Jancsárok Vezére, ’s Kinízsi ábrázatjának szurt, dsidájával. De a’ Bán, keményet sujt ’s a’ dsidásnak turbánján keresztűl, ketté hasad koponyája. Lobogva mérgében, vad riadással rohan most Imur, Krimiának fija, tör lelapítani Temes bajnokát. Híresek a’ Tatár csatáji, bizik Ali. Együtt dúlong a’ két evő lang, haragosabban egyik a’ másiknál. Helyet adnak nekik a’ körülállók ’s reszketnek. Ropog a’ kardcsattogás, mint a’ meggyujtott fenyvesnek ágain egyenesen felverekedő tűz bőgése ’s hamvadni döl Krimiának hirben élt gyermeke. Illy gyalázat pirítsa e’ Napkeletet, kiáltanak a’ török bajnokok ’s két Spahilár Aga mér halált a’ Bánra. Egyiknek fegyvere a’ tigrisbőr körmeit találja. Megharagított tenger lessz a’ Bán: lerepeszti annak karját vállából ’s a’ másik Aga feje, körül-suhintott szablyáján reppen feljül ’s irtózatosat koppan Ali paripája lábainál. Meg-horkanva hányja a’ mén, vezérét; csörög rajta aranyzott ékessége. Rettenetes erő! sug Napkelet, ’s arcza ollyan mint az éjji tűzbe néző vándoré.

Akarsz e’ most is vívni, dördül a’ Bán, halált lehellő szóval, Alihoz. Magát elszánt csapás volt ennek válasza, szégyenében. Szelésre visít Fringyiának éle, de megtolatik. Borzadás szelleje csap a’ Bég homlokára ’s hirtelen elkeveri magát népe sürüjébe. Izre tépdelő bosszút szikrázik Kinízsinek hadiszeme, utánna. Gyalázat fatyja! ordít, elevenen csusznál előttem, ha bátornak ne nézzelek. Hányta széllyel az eleibe állttakat. Megállott és nézett. Komor éjben kipattanó villámhoz hasonlítottak halálserege’ kardjai. Örült annak ’s nagyokat kiáltott mérgében.

Ali, fiját kereste. A’ leszaladt dicsőség mardosásai, az ölni vágyás szikráji vívnak atyai érzésével. Csillaga életemnek, rebeg a’ gyermekhez, kerűld Kinízsit, menj hátra bosszúllóm lenni. Forrott az ifjú, nem engedelmeskedett. Ali, erővel vitette. Maga, repíté ismét lovát, három ezerével, hogy a’ halmon látott Höshez kerüljön. Megkiálták ezt a’ Bánnak, vitézei ’s ez robogott halált osztójival. ’S a’ mint hirtelen nőtt szárnya Ali reményének, úgy hamar hullának színzett tollúji. Nem hánykolódik többé a’ dagály szava.

Bántjátok e’ még ti valaha a’ Magyart, ezt zugták most, a’ Vajda és a’ Bán vitézei a’ kontyosokhoz, ’s csoportokra szorították hogy halmokat rakjanak belőlek. Most le van szegezve nyelvek, a’ halálos borzadás elcsendesedése nyugszik ezreiken, mintha a’ sír éjjében járnának ’s a’ hogy a’ hullámok köztt vergődőnek csak a’ vizhez csapkodásai hallatnak, úgy nekik egyedül reszketve emelt kardvágásaik vagy lovaikról lezuhanások. Csak itt amott vív egy csoport, kevélyebb a’ szaladásnál. De, kiválnak a’ remegő szivüek süllyedve ’s mint a’ megijesztett gyermek sereg, egymásba botolva hullanak.

Ott ismer Bátorinak egy vitéze, a’ tábor hátuljában, elrabblott nőjére. Szép szemek ragyognak szelíd orczájából ’s most elakarják kapni a’ futók. De az Édesnek könyörgő pillantatja halálba-lapítást lövell férjébe ’s bézáródik a’ Napkeletinek buján kacsangó szeme. Egy se mer többé foglyához nyulni, siket hanggal esnek-le a’ rablánczok ’s tapodtatnak. A’ szép Asszony, köszönet melegével dől derék férje nyakába.

Nem kap már több, hozzá-mérkezőt a’ Bán, ’s a’ futót bántani nem szokta. Diadalmában lépdelteti most nyugtatva, a’ serénylobogtató Dalit ’s végig tekíngeti a’ teret hosszában. Jer ne rezzenj félre többé te is est’ szele, hivelgesd a’ csata lángjait a’ Győző ereiben.

„Haragos kardok fijai” igy szóllítja Vitézeit, „térjetek-meg, széllyel van oszlatva a’ felhőkkel járó büszkeség.” ’S terjeng a’ visszaindulásra gyülekeztető sípok éneke, a’ csatai elkeseredés megszelídülő hangjain. Jőnek annak hallása alatt vérben kevert kardjaikkal a’ Vitézek, Kinízsitől dicsértetve. Hátra és hátra tekint a’ Bán a’ mezőre, ’s komolyodva elhallgat. Iszonyú vagy te, mezeje a’ diadalnak, mondák a’ harczosok, haldoklójid hangjaival, de még is gyönyörködtető a’ győzőnek. Sírni fognak neveden a’ török anyák ’s a’ rajtad elhaladó, csontok hamvadása szeleit sejtendi maga körűl.

Az enyhült Vajda messzére ment eleikbe ’s hevesen kérdezte Alit. A’ Bán, komolyan nézett-le lováról végig a’ rablánczuak sorfejein, kiket mellette hajtottak a’ vitézek. „Ezek gyógyítsák sebedet ’s Ali elfutását, monda.

’S ő még él! zajdul-fel a’ Vajda. Ezer helyette vissza, csak ő ne. Hátul vág az alacsony ’s illyen miatt van oda Csónakosim ’s a’ hív Kerecsényi. A’ Bán, összehuzott szemöldökkel hallgatott. Elbeszéllék a’ harczosok, Bánjok viadalát. Tettein kelő öröm sugárzattal felelé most ez: Hírnek dicsőségében estek-el a’ te Vitézeid, bétölt nálak a’ harcz fijának ohajtása. Ali nem lessz többé ha megint jő, höseid pedig hadd nyugodják a’ hosszú álmot békével. Nyúgodják, foly érzékenyedett heve a’ Vajda szívének. Meg-kerestetem az ősz Vitéz tetemeit, ott fekügyék hol a’ harcznak ágaskodott Villám elbukott. Kápolnát emel oda kezem, hogy abban a’ dicsőség lelkeiért e’ csatának minden esztendei napján imádkozás buzogjon ’s vajha az idők’ később fija is melegednék ez emléken! Hös! szóll a’ Bán, szerezze-meg a’ maradék tulajdon tetteivel, nevét, ha gyalázatot nem akar fején, mi most éljük örömét e’ csatának.

’S a’ Vitézek, hadi bosszú’ kieresztése kevélységével oldák-le kardjaikat: a’ hír pedig felreppent.

Zsibongott a’ halálok csapkodásaiból magát kivívott sereg, ölelte hölgyét a’ férj, szívesen fogadta az Atya, serdülő fiját, ’s rokonait a’ rokon. Gyermekei a’ diadalnak! kiálta közikbe a’ Bán, vagynak közöttetek, kik fájdalommal nézik a’ mezőt? Az élet szeme elébb utóbb bé-hunyik, boldogok a’ dicsőségben elesettek. Örömben vonódjék-el most fejetek felett az éj.

Lobogó szövétnekeket szurdaltat a’ rettentőkaru, komor füst-felhő alatt terűl azok világa. Felpattana szavára a’ vitézek hadi-daljok ’s a’ vígasság leve megindul. – Menj-te szelíd álom, béke magzatjaihoz, a’ csatázottak győzelem tapsaiban délczegeskednek.

Miként andalog Kinízsi nótája, mély érzések hullámain! Olvasztó édességü ének, megragadva repíted-fel csillagokon túlig a’ lelket ’s mint a’ nógató szél a’ gomolygó felhőket a’ büszkélkedő fenyvesekre inti, ugy te halálos rohanásra keseríted a’ Magyart. Csaták szülöttjei ti, hogy’ van együtt taps és nemes elszánás vígasságotokban? A’ szabadság megfojtását panaszoljátok é, ’s egyszer’smind örvendetek el nem enyészthetett dicsőségtek emlékezetén.

Szomorgó-gyönyörködéssel hallgatja a’ két Hös-barát is. Kinízsi eleibe feltüzesedve sereglének ifjusága képei vissza ’s a’ Vitézek tánczát járók közé keveredett. Ollyan volt ő, mintha akkor is kétélü szablyájával hasogatott volna csalmákat. Komoly állásban, büszke szemekkel, vivásnak szegült vállal, magas érzések ösztönein lépdeltek kevélykedve szedett lábai. Meg megered néha erősebben a’ záporos dalnak édesen-szomorú felharsanása ’s a’ vigadozó tábor egyé olvasztott szívnek mélyéből kiáltozza zúgó örömeit.

Bátori szemét, elandalodott érzés könnye futá-meg. Míg a’ te höseidnek szabad magyar föld, monda, büszkén dagadoz kebelek e’ dalra, életen és halálon vágnak ők keresztül éretted, hogy a’ téged alacsonyan elnyomni akarónak felgőzölögtessék vérét.

Igy hallott a’ szilaj vigásság. De, egyszerre megint hadi kiáltozás támad. Mint az éjnek tétovázó lángjai, jő, mondják az őrök, több helyen látszó világosság felénk a’ setétben, le-bukva ’s meg felemelkedve.

Csak ő jöjjön, hogy örökre lebukjék világával, zúg hirtelen haraggal a’ Vajda ’s bosszú reszketésével kap suhogó fegyveréhez. Nemes Hös! csillapítsd lobbanásodat, könyörög az ifjú, ki mindég vele volt, felszakadnak kötéseim ’s kifoly életed. De, Alié is megnémul, harsan a’ válasz, ’s gyorsan lépik a’ közeledettekhez. Orozó gyilkos! te ólálkodol é megint, kiált közikbe, állj-elé, egyikünknek se legyen segítsége. Alit szóllítod é te, éjben kiáltó! felel vissza egy szózat, – jő. ’S eleibe áll a’ Vajdának Napkelet magzatja, délczegen, társai között, körűlvétetve kísérők’ szövétnekeivel. Itt vagyok mond, Ali én is, fija a’ Vezérnek, most embereid foglya. Kardom nincs, hanem adass, ha tetszik. Nekem az élet úgy sem kell rablánczokon. „Atyád nemtelen lelkének jöttem én; reszkessen az életért mint ő, a’ kire én kardot emelek.” Igy Bátori. Reája a’ fiú. Legyen Atyám lelke akármillyen, de vitéz ő, ’s én fija, szeretni fogom az életet, ha akarod. Felemelte homlokára a’ kardot Bátori, indulatjában. De, rohan az alatt Csónakosi, ki hátul kísérte a’ fogolysereget Eszterével, ’s leborúl a’ Vajda előtt.

Atyám helyett maradott Atyám, szóll, engedj-meg, tudok mindent mire ingereltem Alit, ime, bocsánatodat, fija elődbe hozásával vágytam megérdemleni. Gyermek! meggyaláztad a’ Követséget, ezerek nyögtek a’ halálban, védelmetlenűl miattad, ’s hogy ezt elfelejtsem, Ali kellett volna, nem e’ fiú, kit büszke vagyok bántani Atyjának bünéért. Kezemben volt az öreg is; becsületére, szabadon hagytam őt jönni, ’s esküvése ellen elszökött az alacsony. Tépte a’ fogoly fiú, pelyhesült szákállát, ennek hallására. De, ha még kelhet haragod mond tovább Csónakosi, adj mellém ötszáz Vitézt, megzaklatom én a’ határokat ’s vagy Gyulavárban látod vagy engem se többé. Csak e’ testvért vedd kegyedbe ’s egy leányát kebelemnek, kit eddig is elhagynom sok kínomba kerűlt. Ezt repíteté-ki vele a’ hír’ heve, de szíve, elömlött az utolsó szavakon, könnyekben.

Az ifjú arczát erre, Bátori mellett, halaványság lepé-el. Állott a’ Vajda, megilletődésében hallgatva, leeresztett karddal jobbjában, balkeze homlokán. És az ifjú, mind, ijedezés pillantatait szórta a’ késedelmező felemelni hajlik az ismeretlent ’s lelke oda hal a’ halvány vonásokon. Ilka! te paradicsoma életemnek, kiált-fel, emlékezeted tett engem búsabb csatázóvá. Meleg lehelletét hagyta a’ leányal, annak orczán érzeni ’s az, nyujtotta kezét. Én vagyok, szóll a’ férjfi öltözetü leány, kit te heves vadásza a’ dicsőségnek, azzal megint fel-tudnál cserélni. Mikép jövék ide, azt barátod beszéllené-el, de ő nem él. Most nekem kelletvén szóllanom, pirulást ne éreztess, mert inkább itt maradok a’ holttak halmain. Együtt él és együtt hal a’ hív szerelem, zajongották érzésim ’s jöttem. A’ Vajda béfogadott. Te el-maradál ’s én kerestem a’ halált. Barátod vont vissza ’s ő esett-el, fájdalom! helyettem. Menj-te, hírnek szomja, az én megbántott szerelmem kevélyebb az élethez ragaszkodásnál.

Szerethetted volna é a’ férjfit gyávának hallva? mond Csónakosi ’s hirtelen Bátorihoz fordúl. Dicsőség és szerelem köztt állok, diadalmasa e’ mezőnek, igy szóll: Nézz végig foglyaim fejein midőn hajnallik ’s felejtsd-el haragodat.

Hallottam beszédeteket, felel most, a’ hirtelen tüzü ’s hamar érzékeny Hös. Hagyd-el te a’ reszkető futót, magam oltom még-ki egykor életét. Megigértem ezen ifjunak, hogy én téged neki visszaadlak. Híres bajnoka volt az ő Atyja csatájimnak, maradjatok együtt békében.

’S repült Eszter Ilkának mejjére. Engedj-meg a’ hír fijának, így kéri, hogy testvérével együtt kivánta magát neked általadni.

Jőnek e’ hát az esze vesztett juhok szövétnek világánál, ekkép kérdezé délczeg megvetéssel a’ még vigadozó Kinízsi, jőnek é, hogy meghosszallott életek béhunyódjék. De, csatázók helyett foglyait vezette a’ Vajda után Csónakosi a’ Bán eleibe ’s elbeszéllé neki, tetteit. Derék fiú, vagy te, mond, neked való e’ vitéz keblü leány, nem fog sopánkodó könnyekkel tartóztatni a’ csatából. Jer most velem, együtt érzeni a’ győzelem vigasságát.

Ebben lepé-meg az Erő táborát az őszi hajnal’ derengő világa. Véknyan szürődött az a’ hegyek körül kovályogni szerető ködeken keresztül.

Mind a’ két Hösnek külön helyen zendűl-meg egybe-gyüjtő kürtje. A’ Vitézek ismerték megszokott hangjokat ’s kiki a’ maga Vezére zászlója alá ment. Együtt állnak felhőt-tartóztató szálas legényei Bátorinak; rendjekben feketélnek Kinízsi nemessei ’s halál serege. Vitézek! szóllnak a’ Hösök, lejtve nyargalván csoportjaik előtt, adjatok hálát Istennek. ’S a’ tábornak buzgón ment-fel imádsága.

A’ Vajda maga térdepelt, mély megilletődéssel tekintvén az égre-fohászkodásaiban. Mikor felkölt, az ifjú Alit hozatta magához: „Atyádnak köszönd azt hogy vissza nem küldelek, külömben enyhítetni fognak kerülöttem a’ fogolyság epesztései, mert nemesek valának szavaid.” Ezt mondá, szelidültebb kebellel.

Mentek azután a’ Hösök végig a’ mezőn. Látták a’ halálban heverőket. Temettessenek-el, szólla Bátori, a’ hazáért elesettek; halom hányassák testeikre, hogy a’ később idők származatjai tudhassák hol nyugszanak vitézeik. Fekete zászlók lobogjanak temetődombjaikon a’ Nemeseknek. De a’ Napkeletnek rajtunk hadarászott elesettjei rakásra zuhogtassanak-bé a’ Marosba, kiálta-fel Kinízsi ’s a’ mint ezt ki-zugá, összehuzott szemöldököt vetett a’ csoportonként egybe-füzöttekre. Megrémülve hajtották ezek egymásra fejeiket.

Ne tagadj-meg, oh Bán! néhány maroknyi földet a’ halottól, igy szóll a’ Vajda. Vad léleknek buta eszközei voltak az itt heverők, de bétöltötték hazájok iránt kötelességeket. Igy a’ fogolylánczot zörgetőknek is legyen nálunk irgalom. Menjenek előttünk szabadon léphetve. Tudja-meg a’ török föld, hogy mi csattogva védjük a’ Hazát, hanem a’ diadal után, könyörülést mond a’ mi Istenünk. ’S mint a’ lecsatolt ágak, keményen rugódnak vissza, olly hirtelen pattant az öröm szikrája, bánatjok helyébe, szemeikre a’ fogságba estteknek ’s Allához imádkoztak háladatosságokban.

A’ Bán félre fordult, még felhővel tekintetében, de nem szóllott barátja ellen.

Jött a’ bánatja-oszlott hösleány Bátorihoz, ujra békötni sebét az utnak. Mellette Csónakosi. Derűlni kezd ennek látására a’ Bán. Vitéz fiú! te mellettünk léptess, monda. Ha szelídek volnának paripájim, leányaidnak azokon kellene jönniek.

Fogadd köszönetemet, diadalmas Barátom, szóll a’ Vajda, Kinízsihez, fogadd, hogy kész vagy most bétölteni régi fogadásodat ’s nekem látogatásomra jössz, jössz látogatásomra vitézséged’ dicsőségében, vidám indulattal ezen ifjak iránt.

’S a’ Hösök megindulának. Békeség szelei kezdettek előttek enyelegni. Vitézeik, győztesek énekével mentek nyomokban csendesedve, mint a’ sűrű erdőkkel volt vivások után a’ lakhelyeikre vonódó szélvészek. Gyula Fejérvár bástyáji fogadják-el őket, a’ vidékek lakosainak öröm kiáltásaik között.

Királya a’ kősziklákon álló várnak, hatalmasok voltak Vezéreid karjai. Diadalmaskodva viszi a’ hír rettentő és irgalmas neveket feléd. Öröm üljön homlokodra. Nézzd a’ folyóknak, magas lakod alatt csattogó hullámokban sodródó fejedelmét. Úgy vivék Vitézeidet, a’ Kenyér-mezei hös-barátok, Ali bajnokaira, mint az, a’ tenger ellen, a’ belé omló havasi vizeket, ’s el, nem nyeletének.

A’ kecske-kő’ szálain meghasadozva zuhogott alá le a’ térnek az őszi felhők terhe ’s egyszerre kopogással csapdozák a’ vár ablakait az eső’ jeges cseppjei. Benn ülének a’ Vitézek Bátori fegyveres-palotájában.

Jer elé, csaták énekese, mond a’ Bán, adj életet e’ komor estének.

Akarjátok é a’ Vajda’ tetteit Moldovában? kérdezé a’ csaták’ énekese.

Mond, mond, harsan-meg a’ Bán, hadd világoljon a’ hösi-lélek dicsősége.

Halljuk, sürgeték a’ palotának ősz vitézei, halljuk az ifjuság nyers tetteit. Forgassák azokat magok előtt ujjonczaink.

Elkezdette a’ hadakat édesen elbeszéllő. Kinízsi szeme, diadalban gyönyörködő tekintetet villámlék ’s meg el csendesedett, mint a’ hallgató méltóságu Duna Visegrád alatt. A’ Vajda, lehajtotta fejét.

„Felhágtunk az erdőktől szeretett hegyekre, bétekíntettünk Moldovába. Mint a’ villámok, mikor ezek köztt lobognak, fénylettek a’ Király seregének kardjaik. Elszéllesztette volt már Erdély völgyeiben a’ morgó zivatart, melly ellene tartotta gyüléseit, most Moldova pártoskodott Vajdája. István seregeire vezetett. Hösünk a’ rábizott dörgő csapat előtt fénylett. Jelen volt Ország Mihály, a’ Nádor; jelen Csupor Miklós és Pongrácz János Erdélynek Vajdáji; jelen Bánffy Miklós. Elértük Rimánvásár tájékait. A’ város elterűlt erőnk alatt ’s a’ Szeret folyója mellett álló vár játék volt karainknak. Meg-hallotta csattogásainkat a’ Vajda, ’s ijedés szavaival könyörgött békeségért. De, ismerte a’ Király, ravaszkodásban zavaroskodó lelkét. Serény ő a’ viadalban és vitéz, harczoljon velünk, ha háborgott, monda.

Beljebb vitt a’ Király bennünket, Bányának. Vígan ment a’ sereg, énekelte a’ dalt, melly így végződik:

Ugy van, kiáltának a’ Vitézek. A’ Magyar nem igába született. De, merje osztán bántani valaki, Fejedelmét.

A’ csaták énekese tovább folytatá: Ellentállás nélkül mentünk-bé, Bánya kapuji alatt. Elosztott a’ Király, a’ városban bennünket; maga, közepére vonatta pompás sátorát. Az estének szelei jöttek jelenteni az éjnek elterűlni akarását, ’s mü, csendet gondolván körűlöttünk, letettük fegyvereinket, midőn a’ Királyhoz egy idegent hoztak őreink.

Idegen földnek fija vagy é te, kérdezé a’ Király, ki, bujdosva jöttél az éj’ setétében meg-kémlelni seregemet?

Nem idegen föld fija vagyok én, felelt a’ fogoly, Erdély az én Hazám. Nőm Moldovai, azért járok e’ tájakon. Megsajnállottam a’ haza-sohajtozó Asszonyt ’s magam indulék ide bé, hirt vinni néki véreiről, mert ő kicsinyeit, egyedül nem hagyhatá. ’S a’ mint most jövék vissza tizenkét ezer kardot láttam vezettetni, seregedre. A’ Királyt hadi-tűz folyá végig, de csalárd képként rémlett előtte mondása.

Király! szólla az ismét, huzassd-ki a’ kardokat. Velek jöttem én magam is, mert Moldova fijának néztek engemet ’s hajtottak magokkal. Némán dobogott a’ tegnapi csendes éjben, ólálkodó lépések. Ma, mind erdejikben lappangva, nyugodtak. Hadd fogjon-el téged ’s Vitézeidet mondák, az éjtszakán, az előálom édessége, öldökölve rettentenek-fel abból ’s fel-ébredéstek utolsó leszen. De én elillantottam tőlök, hozzád siettem, mert szánom nemzetemet.

Megtetszék ez a’ Királynak. Fogadjátok Etelének e’ nemes unokáját, monda, szívesség szavaival. ’S ha menni akarsz, te a’ Székely földnek jó fija, tizenkét fegyveresem kísér, nődnek hajlékáig. Ment, gazdag ajándékokkal.

Fegyverhez kapott most a’ Király ’s paizsára ütött. Oldalainkra termettek nekünk az életet-hunytató kardok, ’s hadat-hajtó szélvész koválygása csapta fel magát fejeink felett.

Igy vártuk a’ ránk orozva rohanókat. Siketen zugva hullattak már, halálos csoportjaik. Jó fija a’ Székely földnek, csenddel lebegjen sírod felett a’ nyúgalom, mint a’ tavaszi fény a’ dombon. Sajnállottad Nemzetedet.

Halkal csuszának, bástyáinkhoz a’ bosszúban evődő Vajdának néhányai ’s három hely vetett egyszerre lobbot általak. Suhogó ropogással kezdettek tekeredni a’ széles lángok az éj’ setétében. Halál’ halaványát festették a’ hadakozókra. Bérohantak a’ tűztől sápadtan világított arczal ’s mint a’ menykövek dörögve keresik az őket magokhoz vonó csért, úgy kerestek bennünket alvó helyeínken, kardjaik. Megdöbbentek készségünken.

Halálokat akart vágni az ő elkeseredések arczainkra, de, a’ mi bosszúnk szélyt repdestette kardjaikat. Keresztűl hasított Hösünk hadi-szava a’ fegyverek csattogásain, ’s rettenetesen döltek vitézei, hallására, a’ tizenkét ezernek. A’ ti holttesteitek felett lobogjanak a’ lángok, mellyeket a’ miéinknek gyújtottatok, ezt kiáltá. És lobogtak. Villámozva kevergette a’ kardot, Ország, Drágffy, Pongrácz, Pálffy, de Hösünk úgy kitetszett közülök, mint az oroszlán a’ maga ellenjei csatájában.

Tűzbe emelkedett, édes szavú! érzésed, szóll közbe Bátori, sokat fogsz mondani felőlem. A’ Király is…

„Büszkének akarom az Énekest, pattan-fel a’ csata-beszéllő. Szaggassa-meg hurjait a’ pulya előtt, de lelkes ígéjét, az Erőnek. Höse a’ Moldovai csatának, esküszöm, az én kebelem, kevély szavaiban.”

Tovább, tovább, sürgetődzének a’ palota’-vitézei. A’ Vajda, mosolyog, az Énekes kényességén. „Hagyd tehát, szavaidat folyni, a’ mint azok, kevély érzéseid közül kelni szeretnek.”

Jelen voltam én magam is, az éj’ csatájában, kezdi komolyabb szemmel, én is osztottam halálokat. Hallottam én a’ Király parancsoló hangját, láttam arra felbuzdulva rohanni vitézeinket, láttam őtet magát, hírt érdemlő erejében. Kicsap az Orkán a’ fekete-tengerről ’s meghajlanak előtte még a’ völgynek is fűzei. De a’ tető’ czedrusa megverekedik vele ’s fennáll. Csattog az ég háborúja, de a’ tetőnek czedrusa fenn áll ’s méltósággal néz-le száz törzsökre, mellyek sudarai, társul állottak a’ felhők tartásában. Igy volt a’ Király Libanonnak czédrusa.

Rezgő setétbe néztünk az éjnek e’ csatájában a’ lángok mellől, megtompult azokban szemünk világa. Ijesztve süvőltöttek a’ haláltól sebeket szakasztani megfogadott nyilak. Nem tudták, a’ lang néhol megaluván eleresztőjik, kire bocsátják, hanem, vaktába, repttekben, otrombán ütköztek abba, a’ ki előttök volt. A’ Király vállába is szúrta egy magát, de Moldova sok fijának halálos elterülése fizette-meg az ő sebét.

És, győzelemmel kezdők utoljára, karaink sűrübb forgatását hagyni. Kisebbedett a’ harcz a’ hova te jutottál, szemérmes hallója, tetteidnek. Kétségbe esve vágtak, nyilaztak ugyan ránk a’ fennmaradottak, de majd a’ setétnek keseredtek. Sok, a’ tűzbe szökött közülök ’s a’ langok, robogva vívtak egymással, testeikért. Az éjnek fele, rég eltölt már ekkor, de nem hallatott az elrémült kakas szava, azt megjelenteni.

Igy segítette a’ hív sereg, a’ Királyára rohanttak elszéllyesztését. Csatát végezve állottunk a’ városban, mig a’ langok világlását, a’ pirosló hajnal váltotta-fel arczunkon. Körűl néztek vitézeink ’s magok bámulták, a’ füstölgő üszkök mellett halaványodók sokaságát.

’S István, a’ Vajda? – kiáltá Kinízsi.

„A’ Vajda, megijedett, hogy mást teszen helyébe a’ Király. Jött hozzája ’s alázatossággal csúszott kérésében, mert nem volt lelke, vagy új csatában keresni a’ halált, vagy távol siratni szégyenét. Csak még most engedj-meg, Királya a’ Magyarnak, igy könyörgött, meg-ismerem mindenkorra fényes koronád hatalmát, mellynek e’ tartomány úgy is rég meghajlott. A’ Király délczegen állott, békötött sebével, ’s indulatosan támadta-meg. El, nem fogatlak itt, mert bizodalommal mertél előmbe jönni, zúgott hozzája; de, takarodj előlem; másé lesz, méltóságod. Földig meghajolt és sirt. Miért nem tudott ez kezemre kerűlni az éjben! dörgöttem én magamban. Vigyed hát, leányaim közül az egyiket zálogul, ha szavamnak nem hiszel, monda megint a’ Királynak. „Félre tőlem, leány záloggal; add fijadat, ha vitéz.” Az csak egy van, sohajt István Vajda ’s elvennéd é azt is tőlem?

Hallgatás lett köröskörül. Én, a’ ki gyűlöltem elébb a’ csúszót, most szelidültem iránta. Néztem a’ Királyt. Vagy vége Vajdaságodnak, monda, vagy egyetlen egy fijad velem jő; de ha, hűség’ seregeit küldöd csatázójimhoz, két esztendő mulva utánna izenhetsz fijadnak. A’ Vajda mindent igért; sírva vált-meg fijától.

Egy hét mulva, megfúvatta a’ Király az indulót. Vigság volt minden legény homlokán. Felszedtük a’ Moldovai seregek zászlójit a’ Király pompás sátora mellől, hozták a’ testőrzők, Királyunk mellett, kiterjesztve a’ szélnek. Kevély örömmel pillantottak azokra, néha bajnokaink, Buda várában állanak.

De, a’ hol jöttünk, mindenütt lángok lobogtak utánnunk Erdély széléig. Széllyel hánytuk a’ tanyákat. A’ Király nem szóllt ellene a’ vitézi vad pajkosságnak. Reszketéssel, emlékezzenek reánk, Moldovának könnyen feltámadóji, monda.

Az ifjúságnak tűz-veszes kora, hevített engem, ’s a’ Király és én, a’ Moldovainak kigyólelküségén, ízre porrá törő haragra gerjedtünk, szóllalt fel Bátori.

Hadd-el azt, veti délczeg felköltében a’ Bán, éljed diadalmad hirének örömet ’s jer, mutasd-meg többieid sorában a’ kardot, melly keresztül villámlott a’ csata éjtszakáján.

Hah rettenetes váz! te bünnek rút fia kerülj! ne zárd-el útamat; még a’ természet késni bátorít, czélom tovább terjed.

Alélt szellem, szédelgő tünemény! eddig, ’s nem tovább megyen futásod. Mint urad, mint jótevőd jövök feléd, ne rettegj.

Az égi harag kivont mély üregedből, ’s ércz kormányod alá veté a’ mulandót; de belsőmbe is erőt fuvalt, melly bátran gunyolja komor hatalmadat. Az ifjuság kivív sirjaid’ éjéből.

Tüzét eloltja fonnyasztó lehelletem. Lehull a’ vírág legékesb nyiltában, és a’ láng, melly kebledet hevíti az enyészetnek legbiztosb eszköze. Merre lépek, hasonló szívek porlanak-fel, ’s a’ kikelet’ zöldjét disztelenítik. Én őrje az örökkévalóságnak, kemény kézzel tartom a’ földi pályákat, lerontva a’ különbség’ zárait, a’ szegényt megváltva, a’ kevélyt lealázva határtalan szállok a’ világ’ térein, ’s a’ mi él lesüllyed alattam, ha fekete szárnyam’ árnyéka érínti. Imádd a’ végzést, melly általam büntet, ’s jutalmaz.

Te pornak ura, csak azon győzhetsz. Mit érzek, az nem halandó. Felsőbb származás fénylik lelkemen, éggel vegyülve lényem emésztő mérgednek martalékja nem lehet.

Eltünsz, ’s álmaid, érzetid veled merülnek-el. Mi a’ sírontul vár, azon nagy titkot csak a’ színváltozott érti; én vagyok azon isméretlen világnak első hirdetője.

A’ lelki-tehetség, halhatatlanságom’ igaz záloga fenntartja emlékemet, ’s habár földi részeit örök éjbe taszítod is, általsugárzik, ’s voltomat vallja.

Ez csak beteg elméd’ ahítatos reménye; fény-lepelre szorúl hijányaid’ serge. Mi állandót mutathatsz, mellyen a’ percz nem fordít, nem győzhet?

Enyim a’ gondolat, ez a’ mennyei szikra kihat a’ sötétből, és alkotó lángjánál egy világ melegszik. Bátor röptének ég- ’s föld meg-nyílik, ’s évek századok neki szolgálnak.

Csekély nyereség, olly nagy szándékért, sok a’ semmiért; félig alak, félig árnyék, a’ mit nyomoz, ’s mentűl tovább szárnyal, annál nagyobb zavarba ötlik, míg fáradtan szük határ közzé szorúl. Mi a’ koválygó ködön áltvillan, az csak a’ képzelet’ muló játéka, a’ lekötött észnek tévelygő habja; áldozz az eszméletnek, ’s ön léted károsúl. Az idő forog, állj magasan, vagy alant, vele elragad, és a’ gondolat’ fejlését, mellyre annyit epítesz, a’ vélemény, ez a’ sötétség’ szülöttje intézi, vagy tiltja.

Nézd a’ dicsőket, kik napként a’ magásról alá sugárzanak! főhajtva áll előttök az idő, nemzetek változnak alattok, ’s koszorújok’ virági most is illatoznak; egy póltól másikig terjed érdemök, ’s a’ föld’ fijait nevök lelkesíti. Ez a’ lélek’ legfőbb diadalma, ez az élet’ istenülése!

Azok kiket csudálsz, kik körül álmaid lengenek, azok leginkább bizonyítják a’ ködbe vont elmét, mellynek a’ sejtés’ végső határa; mert, örökös harczban, egymást semmisítve, homályos ’s ellenes ösvényen bolyongnak, és véleményt halmozva véleményre, valóért epedve, füstöt ölelnek. Hol az Igazság, mellyet kérkedve említesz? Hány ezer évek folytak-le buzgó vizsgálóikkal, és szent képét eddig senki nem látta.

Tettekre ébresztve tünnek-fel mindenütt az ész’ hagyományi, ’s isteni ereje a’ mindenható akaratnak, melly hegyeket mozdít, ’s világokat mér, vallja becsét a’ nemes életnek.

A’ hideg ész, melly magasra vágy, megfoghatja e azt, a’ mit büszkén állítani mer? Minden rémzet után esengve, szeret ragyogni a’ sokaság előtt. A’ távolban minden szép, és a’ rejtelmes szó, csiklándja a’ gyarló szívet. Ha nyilt szemmel behatsz léted’ titkába, dermedve fordulsz felém, ’s keskeny boltom leszen világod. Bölcseséged’ minden foglalatja az, ha békén tanulsz halni.

Nézd a’ dicsőség’ Templomában a’ Hőseket, kik nagy tettek által azon tetőre felvívtak, hová nem ér a’ mulandóság’ karja! Borostyánjok hüséből néznek le a’ jövendőségbe, és az év-könyvek kérkednek nevökkel.

Csalóka vágy! A’ történet megvesztegetett Biró – a’ környűlmény lánczait hordja; olcsó tömjénynek csak gyermek örvend. Ledől az oszlop ércz szobrával, mert a’ földi zavar állandót nem szenved, és ki ma koronákkal játszik, holnap helyet alig lel hideg hamvának. Nézd a’ világ’ bálványát, egy pillantat, ’s dísztelen hever a’ porban, és neve csak példáúl szolgál a’ bátor küzdőnek, midőn fenndörgő tetteit a’ mulandóság szánakodva mosolygja.

Minek tehát ezen ösztön a’ forró kebelben? minek a’ hév kivánat, melly kizudulva mereng?

Engem keres! ’s az legyen fő java, ha tisztán feltalálhat.

Mély borzanat leng sirjaid körűl, szemed’ sötétje enyészettel frigyes – én még lenni ohajtok. Ah ez a’ világ olly szép, és kedvezve nekem annyi édest igért! Engedd szépét kiélnem, bájait ölelnem. Illy örömtelen nem válhatok-el.

Az öröm’ tarka szinén legel boldog szemed, tavaszod’ zöldjébe rejtezik tövise; de rekkenő nyarad méreggé forrallja, ’s csak lassú telednek hidegén fagy-meg. Háborgó e’ világ, külseje tetszetős, de benn édes méreg lakik, és a’ legnemesb szív felett, letiprott reményiden kevélykedik a’ méltatlan szerencse.

Még is van boldogság a’ szerelem’ nyugtató ölében; ott lebeg hívem, a’ serdülő élet virít körűle; szelíd szózátja édesen hangzik vissza melyemben, midőn nem ismert éleményre int. Oda – oda engedj röpülnöm!

Ne higy a’ szerelem ámító szavának! ön hevétől lesüllyed éktelen mélységbe. A’ birtok közt kegytelen eltaszít, kiválva tőled csak fájdalmad marad fenn; hideg lánczokra fűz, ha bár hivtelen elillan, és alacsonyba merít. El-szórt romok között bánat lappang nyomában, ’s váratlan rivaszt-fel andalgásidból, ’s a’ tündér képnek ijesztő vázait mutatja.

Te komor ellenség! mit adhatsz létemért, ha minden szépét olly hidegen téped-el?

Nyugalmat – a’ béke’ szent malasztját. Nem örülsz ugyan, de nem is csalódol, és a’ földi inség kígyós fejét káratlan rázza feletted. Ki tőlem fél, azt én üldözöm, ki megvet, azt ápolom, és az érte hullongó könnyeket a’ megbékélt Istenség’ trónusához viszem, hol az erkölcs’ fénykoszorúja készűl.

Ez tehát szomorú sorsom, hogy a’ végső határnál megvetni tanuljam azt, a’ mi egykor gerjeszte? Egy láncznak rabja, ki a’ forrásnál szomjúzni kénytelen; kire égi fény világít ugyan, de csak békóját mutatja? Nem több egy néma növevénynél, melly azért virágzik, hogy az Egésznek ékét tudatlan emelje?

Térj magadba; ne keress kivűl maradást létednek. Benned ég a’ mennyei Jóság’ örök tüze, ’s testvéri karoktól áltölelve a’ Hit, Remény, és Szeretet szebb létbe kísérnek. A’ fergeteg önkényt hányja a’ port csattogó szárnyain; köszönd, hogy hajnalod velem kezet foghat, minekelőtt megragadt a’ világ’ ordító zajszele, és búcsuzó lelked örömmel csókolja omladó házát, midőn szemed az égre tekínt-fel utólszor.

Az irtózat mulik! végy magadhoz Halál! érzem e’ lét nem legfőbb adomány, ezen túl van a’ jobb lelkek’ hazája. Még egy tekíntetet a’ világra – zárd-bé szemeimet!

Nyugodj!

A’ következő Regének (melly egy Episódja Tasso Torkvát’ Gerusalemme liberatajának^*) felvétele, ellenkezni látszik ugyan azon jelentési czikkellyel mellyben Auróra’ tartalmának merő eredeti Magyar elmeszüleményeket szabtunk, mindazáltal a’ ki meg-fontolja, milly becsű az illy tolmácsolat akár müvészi akár egyéb tekintetből nyelvünkre nézve, megbocsátand e’ léptünknek. Tasso jobbára 12 és 13 szótagú mértéktelen sorokban alkotá Hierosolymiásza’^* stanzájit, e’ jelen fordítás 10 és 11 szótagú mértékes sorokban szerkeztetett, ’s így e’ fordítás minden sornál 2 – 3 ’s minden stanzánál 16 – 20 szótaggal rövidebb az Eredetinél, a’ mi nem csekélység az illyetén nemű munkában; sőt annál dicsőbb e’ merész próbaszándék által megmutathatnunk: hogy habár nyelvünk mindeddig rím’szükéről vádoltatott, mindazáltal e’ pontban is verseny pályát futhat a’ miveltebb Nyelvekkel; mivel e’ Regének egy Stanzája sincsen mellyben tiszta rím ne volna a’ hív fordítás mellett.

Az illy költemény azonban eredetileg is fenntebb nyelven lévén írva, fordításban is fenntebb nyelvet kivánt; azért az itt előkerülő ujítások mellőzhetetlenek valának.

Komor szemekkel nézett Oroszlánkőnek^* kevély Ura a’ vár’ fokáról alá az útra, melly a’ hegyoldalon lecsavarodva végig terjed a’ Vágvölgyön Trencsény felé, ’s távolban oszlik el a’ tekintetnek. Éppen most szöktet ki a’ várból egy szép Ifjú délczeg lován, tágosabban eresztvén azt vidám utjának. Vadon kaczag a’ Báró boszús haragjában, ’s harsány szózattal kiáltja egyik szolgájának, hogy leányja Emelka jőjjön elő.

Mint a’ szerelem’ csillaga a’ borúlat alól kitündökölve, úgy jelent be a’ leány atyjának szabájába. Ez szótlan viszi ki a’ márvány oszlopzatú folyasóra, és „látod, ismered e ama’ száguldó lovast?” kérdé hevesen. Háborgó érzések ’s elfogódás között „Igen is, Atyám, Zálán udvarnokod az” rebeg a’ leány; – „’s kit te most utólszor látsz” utána dörgé az öreg. A’ remegő szűz elhalaványodva szédeleg le a’ mélységnek, de atyja izmos karjával visszarántja, ’s aléltan adja által leányzóinak.

Zalán elhaladott, nem sajdítva a’ tőrt, mellyet a’ sötét homlokú Báró készített életének. Utjának czélja, vélé, a’ Templomvitézek’ Pöstyéni Hospitiuma: mert egy levél vala nála ezeknek Priorához olly paranccsal, hogy titkon adja kézhez. Vágyott ebben is Urának kedves szolgálatot tenni, titkos követségét bizadalom jeléűl tekinté, ’s újabb fényben derűltek reá, a’ szerelmesre, jövendőjének tündér álmai.

Alkanyodáskor küldetése’ tájára juta; de jobbnak vélvén sötét alatt érni be, az erdő’ szélein várá az éjt. A’ legszebb májusi nap után gyönyörű est álla be: felette a’ szelid nyugottnak aranybíbora elolvadozva a’ magasság’ felhőtlen kékjébe, ’s a’ mélyebb csendű völgyek’ terjengő homálya, ’s a’ magány’ ünnepélyes halgatása átnyögdellve a’ fülmile’ csattogásitól, ’s a’ lengeteg’ játéka a’ könnyűmozdulatú lombokon, – mind, mind olly erővel tolakodtak szívére, hogy a’ tág világot ohajtotta vólna melyéhez szorítani. ’S a’ mint az élet’ zaja elszenderede, ’s az ég’ fényei tisztábbra csillogának; a’ távol harang’ lágyantévedező kongása továbbmenetelre emlékezteté. Elhagyá a’ sürűst ’s a’ Vág mellett lovagola; sebesen zuhogott a’ folyam harsagó hullámain, mint ha szerelem’ indulatja hajtotta vólna. Végre elejbetűne a’ roppant Monostor, komoly és hideg helyhezetében, miként az élet gyakorta a’ szerelemnek. Megálla ’s Ura’ tanitása szerint jelt ada, hogy bebocsajtasson.

A’ vasajtó minden zörrenés nélkűl nyíla meg. „A’ szerzettől?” kérdé a’ homályban egy tompa szózat. „Az Oroszlánkő Urától a’ Priorhoz” felel Zalán. „Kövess” mond’ a’ Serviens. A’ keskeny bóltozatú tornácz végigzenge lépteiktől míg egy kerek lépcsőhöz értek, ’s azon fel az épület’ felső osztályába. Az első ajtónál megálla a’ Vezető, ’s hármat koczogata halkal de hirtelen, és belölrűl „magam vagyok” lőn a’ válasz. A’ Serviens bémenetelre mutata Zalánnak ’s eltűnt. Zalán bényitá az ajtót.

A’ Prior egy régimetszésű Karszéken üle bágyadtan körűlcsillámolva mécse’ világától hasonlólag néma veszteglésében a’ sírbólt’ szobrához; ’s midőn az Ifjú közelebb lépe, végig huzá tenyerét homlokán, mint a’ kinek lelkében múlt dolgok’ emlékezete kél, ’s azokról tisztább képet ohajt magának. Szótlan nyitá fel az általnyújtott levelet; ’s az olvasás alatt mindég nagyobb komolyra vonúltak arczvonási, ’s merőbben szegzé szemeit az irásra. Zalán a’ mély csendben szivének is halhatta dobogását. – „A’ neved?” megszóllamla a’ Prior. Zalán. – „Szüleidé?” Thekul Geysa atyamé, Lodán Agnes anyamé. Lassú elpirulás futá el a’ Prior’ halvány képét, széket mutata Zalánnak. – „’S a’ gyürű ujjadon?” Haldokló anyám’ ajándéka. – Az öreg elandaloda; de majd felsohajtva elmerűléséből, Báród, úgymond, a’ mint látom nem tudja még, hogy itten a’ Priorságban változás történt. Előm hirtelenebb hivattatott el innen, mintsem tudósitást adhatott volna: a’ levél még őtet illeti, ’s annak ime’ sorai: „halált e’ levelem’ kézhez-adójának, halált, mert alacsonyabb sorsú létére leányomat meri szeretni; titkon ki vele az élők közzűl” – még ahhoz vannak intézve.

„Mit? ismer a’ szívnek tiszta gerjedelme ősi származást!” felkiált az Ifjú.

„Itt arról nincsen szó, mond’ a’ Prior; nékem e’ tisztemben Felsőségemtől szorosan meg van hagyva a’ Báró’ kivánságait teljesíteni – ” Elhallgata, ’s Zalán tüzben állott fel.

„Fiam! szánakodom rajtad, szóll az Öreg; esküdj hallgatást, ’s megmentelek.” Az Ifjú megesküvék.

Szelíd hangon, melyben a’ szivnek régen-fedezett lángjai leggyengédebb kiömlésökben remegének, mondá a’ Prior: „El kell távoznod még ez éjjel, távoznod halasztás nélkűl. Itt egy levél. Horvátországi Mesterünkhöz: másnak számára van ugyan írva, de vedd, olvassd, ’s jól jegyezzd meg foglalatját; Mesterünk által a’ Rendbe felvétetel, légy erős, többit bízd az Égre, ’s ha minden elhágy – fordúlj hozzám!”

„Mi által érdemeltem ennyi részvétedet?” kérdé a’ mélyen illetődött Ifjú ázott szemekkel.

„Múlt időkre vezetsz vissza, felele a’ Prior; ellágyúlva szivem, kihagyja mondanom, a’ mi titkos rejtekében él, a’ mi ki nem jöve még ajkaimon: tudd meg, anyádnak kétszer köszönöd életedet. Ah! szerettem én őt’ egykor az ifjúság’ szép korában, szerettem az édes indulat’ legforróbb hevével, ’s a’ veletöltött boldog órák most is vezércsillagai éjjelimnek! Gyakran láttam a’ virágzó leányt atyjának várában, ott látta atyád is, és szerette, valamint én, ’s ki ne szerette volna? – Kimondjam e szivemnek kínos küzdéseit? Nem tűrhetém tovább sorsom’ bizonytalanságát, ’s egyszerre kivántam azt végképpen elhatározni. Kiindulék megvallani előtte szerelmemet, ’s a’ mint atyja’ várához értem, egy fegyveres akada előmbe a’ kapuban, jókor jövök, mond’ a’ kézfogásra, öröm zajog mindenfelől, Agnes éppen most jegyeztetik el. – Láng ’s jég futa végig velőmön; egy gyürűt vevék elő, ’s kértem, adja által tőlem Kisasszonyának: megfordítva lovamat visszavágtaték, ’s Templáriussá lettem. – Egyszer, minekutána az öszvekelés megtörtént, ’s én már fogadás által lekötém magam’ a’ Szerzethez, egy Lovag jelene meg a’ Hospitiumban, holott valék. Sokat beszélt, mellyre nem figyeltem, de a’ mint anyádról szóllott, szívem felrezzene. Előbeszéllé a’ menyegzői lakodalmat, és azt, mi bús vala a’ hölgy, ’s miként tartja a’ közhír, hogy szíve másért égett, ’s hogy férjének csak magzati kötelességből adta kezét. Minden szava tőrdöfés vala szivemnek. – Azólta semmit sem hallék felőle, ’s igyekeztem is egészen visszafojtani a’ vágyat, utána tudakozódnom. Rendemtől Napkeletre küldetém: kerestem a’ halált a’ vérmezőn, ’s fel nem találám; nehány hetek előtt Hazámba, nehány napok előtt ide rendeltetém, ’s nem zúgolódom végzetem iránt, hogy nem hagya vesznem Saracének’ kardjaik alatt, mert íme szabadítód lehetek! – Ifjú! int az idő, a’ csillagok hanyatlanak, mennj, siess, Isten veled! ’s ha keserveid alatt roskadozol, emlékezz reám, emlékezz, hogy én is kimondhatatlan’ szenvedék.”

Néma érzeményben dőle az Ifjú a’ Prior’ karjai közzé; ez csengetett, ’s a’ Serviens belépe, Zalán kitámolygott ’s nyeregben üle alig tudva, mi történt vala. Búsan tekinte a’ táj felé, hol majd Oroszlánkő ragyogland a’ koránynak feltünésein, mély bánatban merengve szive, midőn lovát ismért ösvényéről az újra, az idegenre fordítá.

Azalatt Oroszlánkő’ várában szomorú csend uralkodott. Alig nyitá fel Emelka szemeit ájulásából, midőn a’ Pöstyéni Priortól olly izenet érkeze, hogy a’ Báró’ követje keresztűl akarván usztatni a’ Vágfolyón, annak sebes árjaiba fuladott.

Emelka, a’ Háznak egyetlene! emésztő betegségben sinlőde. A’ Báró’ kőkeblét rettegés’ gyötrelme szállja meg, ’s egy orvosló Szerzetest hozat leányához; ez megmenti ugyan enyhítő szereivel a’ közel haláltól, de ah! kínjainak fő okát nem képes elszéllyeszteni. Igy mulik el a’ tavasz, így a’ nyár, így az ősz is: és Emelka mindég hervadólag. –

Beáll a’ fanyar tél. A’ Báró gyakran futá be vadászaival a’ rengeteget, kanok’ üzésében keresvén eloltani nyugtalan tüzét; de még gyakrabban jára el Temetvény’ Urához, kivel nagy dolgok felett látszaték tanácskozni. Sürű pillékben repdezett a’ hó öszvevissza, fuvatagjai alá borítva a’ vidéket. A’ magára hagyatott Emelka szomorún nézett ki ablakából az időre, melly háborga, mint kebele; ’s midőn a’ tunya homály elterjesztgeté unalmas szárnyait, ’s minden még borzasztóbb csendbe süllyede, hogy azt csak a’ fagyban meredő sas’ vijjogása csak az elhintett egyes őrök siket felkiáltásaik zavargaták: lehajtá fejét párnájára a’ boldogság vesztett leány, ’s néma fájdalomban szabadulásért esdekle fel. Eléggé törekedett hű Dajkája, az öreg Gunda, szorgalmas szavaival felvidítani Nevendékét; de csak ritkán vonhatá el azt bús képzelgéseitől regéjivel, a’ kandallónak recsegő lángjainál. Regélt az előkor’ történeteiből: a’ Magyarok’ költözéséről, bajnok Vezéreikről, első Téritőjik’ csudatételeiről; előadta vigasztaló példában, mint koronáztatik meg az el nem csüggedő szerelem, mint suhog elő még a’ sírból is éjfélenként a’ kisértet megboszúlni a’ hitszegést, milly’ örömben ölelkeznek az élet után, kik a’ világi tekintetek miatt itt alant egymáséi nem lehettek. ’S midőn Emelka e’ mesékben tulajdon sorsát, érzeményeit, önmagát találta fel: hol szelíd megnyugvásra, hol ismét ujabb keservekre olvadoza. De legédesebben mulatozott ábrándozása a’ Villiről szólló regén; ezt az öreg mindenkor így kezdé:

„Villinek, kedves gyermekem! azt a’ leányt hivják, a’ ki mennyasszony korában hal meg. A’ Villik szüntelenűl kerengenek idestova, keresztútakon tartják tánczaikat, ’s ha ott valamelly férjfit kapnak elő, azt halálig tánczoltatják, ’s ennek árnyéka osztán a’ legifjabb Villinek vőlegénye, ’s az a’ Villi akkor mégyen nyugalomra. Illyen szerencsétlen leány a’ hugom is, ah! sokszor láttam már én őtet a’ holdvilágnál.” – E’ bévezetés után elő szokta volt Gunda beszélleni testvére’ szerelmének, kinjainak, ’s halálának szivreható történetét. Igy szeretett a’ mélyen-szenvedő Emelka egy tündér világnak tájaira elszállongani bánatjainak súlyai alól.

Közelíte ismét a’ tavasz, midőn egy nap’ visszatérvén a’ Báró Temetvényről, leányának azt jelenti, hogy menyasszony, és pedig Temetvény Urának menyasszonya. Emelka, atyjának megátalkodottságát ismervén hallgatásban távoza el. A’ Báró öntetszéssel tekintgeté végig a’ Vág’ völgyét, „itt, és jobbra, és balra, ’s túl a’ hegyeken – e’ roppant birodalom enyém ’s leányom’ Uráé, ’s én mindenütt egyiránt parancsolhatok az egyezés szerént!” csak e’ gondolatot hánytorgatá dagályos lelke. De Emelka szobájába érvén, eldőle. „Az én kebelem szivnek, gazdag szivnek nyílt! nem csatolhatja azt többé magához bár mennyi kincsnek büszke birtokosa, üres ragyoglás engem’ boldoggá nem tehet.” Ezt nyögvén, szavai érzésébe fojtódtak, ’s halványan terűle el.

„Isten segíts! oda Emelka!” jajgatá Gunda a’ Báró’ elébe; ez harag’ ’s ijedés’ szenvedelmében fut leányához, ’s látja, az oszlatás’ szine fogta el arczát ’s ajkait, látja szemeinek fényét homályba borúlni, hollóhaját gyürűtlenűl lefolyni vállán ’s karjain: Emelka még egyszer nyitja fel az atyai szózatra szemeit, „megbocsátom néked Atyám! hogy Zalánt keblemtől elszakasztád” – ezt rezgé haldokló lehellete, ’s kevés pillanatok alatt Gunda’ karjai között múla ki.

Mint egy mennykőcsapott dermedten álla a’ Báró hidegült leányja felett. Nem sírt, mert könyűje nem volt: de a’ szép a’ jeles Ifjúnak, kit egykor maga is kedvelt, szántszándékos kivégzése lelkét a’ legdühösb kinokkal marczangolá. ’S midőn Emelka az éj’ sötétében szövétnek-világnál sirjába viteték, leordíta a’ kisérőknek, álljanak meg, ’s eszeveszve rohana a’ koporsóra – hasztalan! a’ holtakat örök álmaikból a’ megbánás’ legforróbb özöne sem idézheti fel. Egyedűl tévelyge tavaszát-vesztette Várának puszta szobájiban: eltünt belőlök a’ tárgy, mellyhez kötötte vólt kevély feltételeit. „Bővségedben nyomorúlt halandó!” fel–fel-kiáltoza öklével ütve homlokát; ’s mintha Emelkának elsuhanó árnyalakja e’ szókkal riasztgatná fel nyugtalan álmaiból: későre térsz magadhoz Atyám! nem ősi nemes vérből származott e’ Zalán? ’s annyi derék tulajdona nem ért e’ fel Temetvény várával? – Nem türhetvén már tovább vétke’ furdalásait, egy szerzetest hivatott, meggyónt, ’s a’ világról lemondva, ugyan azon erdőben, hol Emelka’ sírja álla, remeteségbe vonta magát, ’s imádkozásban tölté napjait.

Oroszlánkő’ elpusztulásának híre Kereskedő utasok által sebesen elszárnyala Horvátországra. „Vissza, vissza sirhalmához!” felsohajta Zalán égő keserveiben, ’s utnak indúla az éj alatt. „Nem hasonlít e életem olly virághoz, melly örömvirultában letapodtatott? hullongjanak el hát a’ hervadt levelek ott, hol egykori boldogságom nyugoszik; vagy ha még azt sem szenvedné a’ vad Báró, hogy együtt őrizzem vele leányja’ sírját, öljön meg!”

Késő est vala, midőn hosszas vándorlása után e’-végre Oroszlánkőhöz érkezék. Vonszódása legelsőbben is a’ mély titkú erdőbe vezérlé. Lágy suhogás lengé itt körűl, miként a’ szélforgatott őszi levelek’ zördűlete, ’s gyönge hangzatok, mint a’ távolban elhaló sípzengés, szakadoztak feléje; szállongó fénybogarak’ szikrázatjaként repeső csillám lövellé által a’ sötétet – – a’ hold felhője alól kitűne ’s az éjfél zúga le a’ bús tetőrűl: a’ vándor keresztúton álla ’s Villik között. Szelíden emelkedének szózatjaik; egy homályos dal, mint ohajtozásnak lebegése az epedő szerelem’ szárnyain, áradoza szellem ajkaikról, ’s mindég erősb kerengésben zajogva, a’ villogó gyürűk, a’ myrtuszpárták tisztábbra tündököltek, hajaik elnyulongó köd gyanánt széllyelúszva fodraikban: – ekkor egyikéjök egyenesen a’ bámuló felé lebdes, és karjainál fogja, Zalán feltekint „Emelka!” kiált, ’s pillantatja elmered, a’ Villi melyére öleli ’s az Ifjú szive eláll – ’s kedvese’ alakjának csókjai között hidegűle meg.

Bejárván a’ Báró másnap a’ völgyet reá akada egy rózsabokornál a’ holt testre ’s megismeré egykori Udvarnokát. „Irgalom’ Istene bocsásd-meg bűneimet!” felfohászkoda forró könyűjiben, ’s vállaira ölelve az Ifjút leányához temeté. Azolta gyakran jelent meg álmaiban a’ boldogságot nem ért pár, hajnali csillag’ ragyogásaként, ’s égi vigasztalása lemosolyogva a’ kesergőre! –

Már töbször tekinté a’ szívnek szemével keresztűl Elíza a’ hazai történetek’ őskönyveit, mellyek mindennemü nagyságos tettekkel díszledezve sok nemes ősz hazafit, sok derék ’s okos férjfiút, ’s ön elszánással magokat feláldozni bátor ifjakat örökösítnek. De azon érzékeny tisztelettel, mellyet ezen boldogító ’s lelkesítő visszapillantások szűlnek, mindenkor öszve rokonúlva dagadozott keblében a’ rénnyé vált irígylet, annak elfontolására, hogy a’ Hazának férjfi magzati vették egyedül annak dicsét osztályul: mert megismérte ő, hogy noha számtalan Római lelkű asszonyok ékesíték is e’ szép Haza’ téreit, azoknak mívei mindazáltal a’ férjfi magyar tettek’ tengerében csak elenyésznek.

Ez érzetektől újra élesztve, egyedűl ezektől lelkesíttetve vala a’ hív ’s buzgó hazapolgárné, midőn anyja lön egy kellemes leánykának: remény- ’s búsongástol magán kül ragadva, midőn a’ kisded, szakasztott képe hazafi férjének, az anyai arczra ’s emlőre kezde simulongani – ’s ím megjelent előtte a’ szeretett Ország’ védlelke, ’s egy Pelikánnak melly önkebelén táplálja piczinjeit, mutatván képezetjét, nyájasan sugallá feléje: kövesd ezt ’s nemesítsd a’ példát valódi hazai neveléssel, mellynek sarkalatjai: a’ józan elvek, a’ hazai nyelv, a’ szív- ’s észnek kimivelése, ’s nem csak osztani fogod ez által, de tenyíszteni is Hazád’ dicsőségét, mellynek magas büszke forrása leend így a’ bájos gyengéd asszonyiság’ jámbor serény szorgalma, lelkes szerelme! – – A’ jelenet eltünt, a’ szózat megszűne, ’s általa kifejtve lelé magában Elíza ’s megérlelve, a’ mi már olly régóta volt lelkének néma hijánya. Követé ő ’s tellyesíté a’ dicső meghivást, ’s gyorsan hirdeté az égi jóslatot az Ország’ minden jó Leányinak, mint a’ hatalmas szellem azt meghagyá.

* *

Elhunyt Eleink tettekben gazdag történeteinek azon siralmas időszaka, midőn Hazánk a’ Mohátsi örökre emlékezetes veszedelem után szinte két század lefolyta alatt a’ pogány ellenség könnyű ragadománya, a’ belső egyenetlenség szerentsétlen mezeje lön, – a’ Hazaszeretet, hősi elszánás, és férjfias vitézség dicső példáiban leginkább bövelkedik; mintha a’ kedves hon’ boldogtalan állapotja a’ szíveket ahhoz szorosbban kötötte, a’ pártosság pusztító tüze a’ kemény akaratot edzette, és a’ vad ellenség jelenléte, mindennapi tekintete a’ bátorságot a’ legfőbb pontig gyúlasztotta volna. Egy nagy Nemzet világi életének ezen eggyes vonási, mellyekben karakterének szebb oldalai legfényesbben tündöklenek, hazánk még el nem fajult Fiait, és Leányait közelről illetik. Megfogják tehát ezek engedni, hogy figyelmöket egy illy történetre vonhassuk, melly mindeneket szánakodással vegyült bámulásra, örömre, minket pedig azon hazának, nemzetnek, melly illy tetteket szülhete, tisztább szeretetére gerjeszt.

A’ ravasz Utyssenitz, máskép Martinúzy György, az Erdélyi Vajdaság, Esztergomi Érsekség és Kardinál Kalapért az ifiú János Zsigmondot és ennek Annyát, Izabellát, a’ gyáva Zápolya még gyávább Özvegyét, elárulván, a’ Török pártfogás alatt lévő Erdélyt I-ső Ferdinand választott Magyar Királynak általadván, a’ büszke Szolejmannak alkalmatosságot nyujtott az 1547-ben öt esztendőre kötött fegyvernyugvás felbontására. Az ellenségeskedés tsak hamar elkezdődött, de kevés sikerrel. Mehmet Beglerbég Lippát, és némelly más várakat minden ellentállás nélkűl elfoglal, de Temesvárt hijába ostromolja, ’s a’ közelgető tél miatt haza vágyó katonaság unszolására kénytelen viszszavonulni; az eggyesült Császári és Magyar sereg pedig, melly a’ had mezején az ellenség eltávozása után jelent meg, Lippának árulással fertőztetett viszsza-vételén kivűl semmire sem mehet, Vezérei, a’ két szinű Martinúzy, és az álnok Castaldo egyenetlensége miatt, mellynek ez a’ Barát-Vajda siralmas meg-gyilkolásával vete véget.

Illy tsekély katonai tettek között tünt el a’ megújult Török háború első éve, az olly nevezetes 1552-diknek helyt adván. Hogy a’ gőgös Szolejman Erdély’ elvesztét könnyen szivelni, Lippa’ viszszavételét, az ott hitetlenül leszabdalt őrző seregen elkövetett kegyetlenséget boszszúlatlan hagyni nem fogja, előre látta Ferdinand; az ellenséget tehát készen akarta várni. Minekutána a’ Magyar Országgyüléstől tetemes pénzbeli segedelmen kivűl azon esetre, ha maga vagy fia Maximilián veendi által a’ vezérlést, egy közönséges felkelést-is nyert volna; Erdély helyesebb igazgatása végett Báthory Andrást nevezi ki Vajdának; Izabellát, ki Kassán tartózkodva a’ belső tsendességet zavarhatta volna, jegypénze egy részének kifizetése által a’ had mezejétől eltávoztatja; Lengyelországot fényes követség által segedelemre kivánja birni, és hasonlót ügyekszik a’ Német Rendeknél-is eszkőzleni. De mind ezen helyes intézetek foganatlanúl maradtak. A’ Mühlbergi fényes ütközet (April. 24. 1547.) mellyben Erdélyi Jósef, Nagy-Szombati születés, fogta el János Szász Választó-Fejedelmet, Németországban a’ vallásbéli háborúnak nem vetett véget, sőt a’ Protestánsok Frantziaországgal a’ Friedwaldi szövetségre lépvén, (Octob. 5. 1551.) és Móritz Szász Hertzeg az eddig viselt álortzát végre letévén, ezen esztendőben új tűzzel ütött ki, ’s a’ két-szinű Móritz gyorsasága által annyira ment, hogy Inspruck véletlen meglepésével, V. Károly és Ferdinand szinte elfogatának. Ezen előre nem látott történet miatt a’ Király, Császár testvérétől ’s a’ Német Rendektől semmi segedelmet sem reménylhete, és Magyarországban se maga, se fia személyesen nem jelenhetvén meg, az igért felkelést nem használhatá; e’ mellett a’ királyok testvérében megbántott Lengyelek tsendesen maradtak, Izabellának pártosai a’ Martinúzy alattomos meggyilkolása, Castaldo szertelen fösvénysége, igazságtalan kegyetlensége által új erőt nyertek; a’ betegeskedő Báthory pedig a’ várakozásnak nem felelt meg. Ekép a’ szegény, nagy részint török kézben lévő Magyarország, katonaság, pénz, eggyesség és fő nélkül az ellenség előtt táran állott.

Mind e’ mellett is Tóth Mihály, és Nagy Ambrus, két bátor Magyar Kapitányok, nyitották meg a’ hadviselést, 5 ezer Hajdúval, és néhány száz Német Lovassal Szegedet hirtelen meglepvén. De ezen vakmerő tett, a’ zsákmányozás, és dorbézolásban elmerűlt Hajdúk’ vigyázatlansága által olly szerencsétlenül ütött-ki, hogy eggy Budáról érkező Török sereg, az egész csapatot vitéz ellentállás után öszvedarabolta, és Tóth Mihály alig tuda huszadmagával a’ Tiszán áltusztatni (Mart. 10.)

Azomban Szolejman utnak indult temérdek népe hazánkat három felől fenyegeti. – Illyés, Havasalföldi Vajda, 50 ezer emberrel a’ Törtsvári szorosnál üt-bé és Erdélyt Szebenig, Háromszékig pusztítani kezdi. Edenfi László mindazáltal a’ közellévő Várakból a’ katonaságot öszvevonván, az Oláhok megijednek, és tetemes veszteséggel viszszavonulnak. – Inkább kedvezett a’ szerencse Amhát Natóliai Basának. Ez 160 ezer válogatott katonáival, 100. tábori ’s 16. ostrom ágyúval Titelnél a’ Tiszán áltszáll, minden akadály nélkűl Temesvárig hat, és ezen erősség nevezetes ostromához fog. Losonczy István katonai ügyessége, az őrző sereg vitézsége nem mentheté meg a’ magára hagyott Várat; egy hólnapi bátor védelem után kénytelen magát megadni, és Amhát a’ hősi csapat hitetlen felkontzolásával áll boszszút a’ Lippai árulásért. Temesvár’ eleste után a’ több szomszéd helyek sem oltalmazhatták magokat; Karánsebes, Lugos, Lippa, és Solymos kevés napok alatt meghódoltak. Aly, Budai Basa, egy harmadik sereggel, melly Magyarországi várőrzőkből állott, nem volt kevésbé munkás. Veszprémet tsekélv ellentállás után meghódítván, éjszaknak fordúl; Drégelyt, a’ derék Szondy György Várkapitány vitéz halála után, ostrommal megveszi; Ságot, Gyarmatot, Szécsényt a’ katonaságtól elhagyatva elfoglalja; Palánkot, Hollókőt az őrzősereg hitetlensége által kezére keríti, és Bujákot tsekély ostrom után megvívja; végre pedig Teuffel Erazmot, ki Ferdinand parantsolatjára 10 ezer emberrel Léva felől előnyomult, hogy győzedelmeit gátolja, Palástinál, még minekelőtte a’ Vármegyéknek Füleknél gyülekező seregeivel eggyesűlhetett volna, megtámadja, és az elbizott Német Vezér, tapasztaltabb Magyar Kapitányai tanátsának ellenére, a’ ravaszúl ajánlott ütközetet elfogadván, minekutána a’ Német katonaság a’ puskaporos szekerek hirtelen meggyúladása által rendetlenségbe jött volna, olly tökéletesen megveri, hogy az egész sereg eltöröltetik, Teuffel pedig 4000 emberrel, 40 Zászlóval fogságba esik (8. August.)

Igy jutott újra Magyarország nagy része számos erős helyekkel a’ pogányság kezébe, igy tétetett Ferdinandnak eggyetlen serege, melly az ellenséget tartóztathatta volna, semmivé; míg a’ két Fejedelmi testvérek, Európának leghatalmasabb Urai, a’ Német Protestansok által Passauban a’ Vallásbeli frigy aláirására kényszeríttetnek. Semmi sem gátolhatja többé a’ győzedelmes Török’ előmenetelét, és Erdély, a’ hadviselés fő czélja, bizonyosan még ezen esztendőben hatalmába esik, ha Amhát tüstént ezen roszszul őrzött tartománynak fordúl. De Hazánk, és az egész Kereszténység szerentséjére, a’ török Fő-Vezér Aly, tsiklandóztató igéretei által magát elengedte ámíttatni, hogy előbb némelly apróbb városokat hódítana meg, mellyekből az Őrzőseregek a’ Budai Basát gyakor kiütéseikkel háborgatták. Véle egyesülvén tehát Szolnok várát, jóllehet ezen nevezetes Erősség a’ szükséges élelemmel és védelmező eszközökkel bőven fel volt készítve, az Őrzősereg félénksége, és Nyári Ferentz Várkapitány gyávasága miatt tsak hamar elfoglalja (Sept. 2.) és győzedelemhez szokott népével Eger alá robog.

Eger vára, mint a’ felföld kultsa, nevezetes katonai pont vala ugyan; de helyheztetése miatt nem számláltathatott az Ország első rendű Erősségei közzé. Egy kies hegy oldalába építve, a’ sebes Eger vize által ketté hasított völgy és az abban fekvő Város felől való oldalai a’ természettől-is nyertek valamelly erősséget, de a’ több részekről a’ magasabb hegyek az ellenséges ágyúknak könnyű játékot engedtek; és így, jóllehet Perényi Péter azt külömben jó állapotban helyhezteté és kétfelé szakasztván, némelly új erősségekkel bővitette volt, Szolnok várával távolrol sem hasonlíttathatott se fekvésére se katonai készületére nézve. Ennek gyors megvétele felől bizonyos reménnyel lehetett volna a’ nagy ellenséges sereg, ha Ruszkai Dobó István, és Metskei István, a’ vár két Kapitányai, rettenthetetlen bátorságok, fáradhatatlan igyekezetek által minden akadályokat meg nem győztek, minden hijányosságokat ki nem pótoltak volna. –

Ferdinand, és Oláh Miklós Egri Püspök, kinek a’ Vár három esztendővel az előtt általadatott, tetemes segedelmet nem küldhettek; a’ Szikszónál öszvegyült Megyék pedig tsúfosan azt izenték a’ Kapitányoknak: „ha a’ Vár jövedelmét megemészthették, annak védelmét is viseljék." Az elsőbbek’ unszolására mindazáltal némelly jobb gondolkozású Megyék, Városok, és mind egyházi, mind világi Urak küldöttek némelly tsapatotskákat és több királyi Hadnagyok, kik között a’ tapasztalt Bornemisza Gergely, máskép Gergely Deák, egy Pétsi kováts fia, a’ vitéz Pető Gáspár, és az Ifjú Zoltai István különös említést érdemelnek, katonáikkal megjelentek. De így is az egész Várőrző sereg alig ment 1800 fegyveresre, 200 parasztra, sütő aszszonyra, és kézmivesre, kiket Dobó sok eleséggel és oltalom-eszközökkel a’ vidékből gondosan gyüjtött öszve, hogy semmibe se légyen fogyatkozása. Számára nézve illy tsekély, de hősi el-szánásában épen olly erős tsoporttal várták Vitézeink a’ 150, mások szerint 180 ezer emberből álló ellenséges sereget. A’ Basák személyes szabadság, és vagyonbéli bátorság igérete alatt még Szolnok alól felkérték a’ Várat; de Dobó, leveleket a’ Várpiatzon öszvegyült Katonái előtt elolvasván, olly fényes hittel erősitett egyességre birja ezeket, hogy ha még érkeznék levél, azt bontatlan megégessék ’s a’ gyáva feladásról alkudozni merőnek fején halál légyen. Szent egyezés után az őrök kiállíttatnak; Metskei a’ belső, Gergely Deák a’ külső vár védelmét vállalják magokra; Dobóra pedig az egész kormányon kivűl különösen az ágyúk igazgatása bízatik, és ezek mellé, az egész várban 9 pattantyús lévén, a’ parasztok rendeltetnek. –

A’ Török sereg nyomban követte felkérését. Már September 9-dikén mutatták magokat Maklárnál némelly tsapatok és más nap Aly Basa is megérkezett 25 ezered magával. Gergely Deák, Pető Gáspár és Zoltai István merészen megtámadják ugyan az ellenséget, és egy lesbe tsalván, győztesen és nagy zsákmánnyal térnek meg; de még sem akadályoztathatják, hogy még az nap Felnémetig ne nyomuljon ’s a’ Vár egy részét meg ne kerítse. Dobó most a’ várbéli épűletek könnyen meggyúlható fedeleit lehányatja és a’ várost, mellyet tapasztott falaival úgy sem lehetett volna oltalmazni, felégetteti, hogy az ostromlóknak a’ várbeli ágyúk ellen menedékűl ne szolgáljon.

September 11-kén Aly Basa 9. lövéssel nyitá meg az ostromot, és két napi munka után sántzaival a’ Királyszeke nevű tetőig hatván, a’ várat közelebbről kezdé lövetni. De itt Dobó derekasan megfelelt és jól igazított lövéseivel sok kárt okozván, hamar elhallgattatá őtet. A’ valóságos ostrom tsak a’ nagy sereg megérkeztével kezdődött-el. Ez ötöd nap meg-jelenik, a’ Várat egészen megkerüli, Almagyart, Tihamért, és Kis-Tályát katonákkal megrakja, Amhát a’ völgyben, Aly a’ hegyeken táborozván. Az ostromlottak, kik eddig a’ minden felől nyüzsgő pogányság gunyolására az Eger vizéhez leereszkedtek, lovaikat, marháikat az ellenség szemei előtt itatták, most kénytelenek voltak a’ várost egészen oda hagyni. A’ Törökök ezt tüstént elfoglalták; 14 nagy ágyúkból, mellyek közül az eggyik 55 fontot szórt a’ falaknak, és számtalan taraczkokból lőtték az erősséget. Így a’ várfalak nagyon meg-rongáltattak, sok Magyar Vitéz vesztette el jobb sorsra érdemes életét és nem kevésbbé nagy volt a’ kár a’ marhákban is. De mind ezek által még haragosabb tűzre gyúlt az ostromlott hősi nép’ bátorsága. Az Erősség megromlott részeit éjjel megigazította, az öszveomlott falak megett új falakat, vas kaptsokkal öszvefoglalt gerendákból új rekeszeket, földdel megtöltött hordókból új töltéseket emelt, új sántzok megett magának bizonyosb menedéket készített; nappal pedig az ellenséget mindenfelől lövöldözni, előmentében akadályoztatni nem szünt meg. Legnagyobb kárt tett Arszlánbég a’ Boldog Aszszony Klastromából, hol őtet Dobó ágyúval nem érhette-el. A’ bátor Zoltai és Pető tehát dél tájban egy kis sereggel hirtelen kiütnek, a’ Monostort megvívják, az elrémült pattantyúsokat levágják, vagy elkergetik, ágyújikat öszvetörik, bészegzik, és még minekelőtte a’ bámuló Jantsárok segédségűl jöhetnek, kevés veszteséggel, és a’ legszebb renddel viszszavonulnak, az egész pogány tábor szeme előtt. Új veszéllyel fenyegeték a’ Várat a’ sok tüzes lapták és nyilak, mellyeket a’ Törökök kivált az élésházak és marhaistállók felé hajgáltak. Végre kénytelen Dobó az istállók fedeleit elhányatni, a’ szalma és széna nagy részét maga elégettetni, hogy a’ meghagyott kazalt, és vermekbe hányt gabonát szüntelen nedvesített marhabőrökkel béfedve, a’ meg-emésztéstől könnyebben őrizhesse.

Az Erősség már három helyen volt keményen megrongálva. Amhát ebéli bíztában a’ Várat újra felkéri. De az Őrzősereg esküvésére emlékezik, és válaszadásra néma. Most a’ Török közönséges ostromot rendel. Szent Mihály napját megelőző éjjel a’ nagysereg válogattabb része a’ végsántzokba gyűl tsendesen és hajnalban dobok pergése, sipok zengése, trombiták’ harsogása, idomtalan ágyúk’ dörgése között a’ vár éjszaki törésének rohan; győzedelmében bízván, vad Allah-kiáltással a’ levegőt eltölti. De ítt, valamint későbbre a’ szeglet vagy Bolyki bástyánál nyakas tsata után viszsza-nyomatik. A’ kétszer megvert 27 Zászló-alja annál nagyobb dühhel esik az ókapu törésének. Több ízben újul meg az átalkodott hartz. A’ sebeiben ellankadt Pető Gáspár végre kénytelen a’ tornyot áltengedni az ellenségnek. A’ Jantsárok tombolva lobogtatják győzedelmes zászlóikat a’ vérrel itatott omladékon, a’ vár-piatzaira viszszanyomott őröket szabadon lövik. Hiába ügyekszik Gergely Deák, a’ Bolyki bástyától győzedelmes tsapatjaival segítségül sietvén őket elkergetni. A’ pogányok megtartják halállal vásárlott állásokat, és a’ külső várat vég-veszedelemmel fenyegetik. Ekkor Dobó a’ belső vár’ ágyúit egyszerre ezen nevezetes pontnak szegezi, az ingadozó torony hirtelen beomlásától tartó Jantsárokat nagy rendetlenséggel ki-szalasztja, ’s új bátorságot nyert vitézeivel, a’ táborig űzi.

Ezen tüzes ostrom, melly reggeltől estig tartva, Ahmátnak ezer embernél többe került, őt nem tsak az őrsereg tántoríthatatlan bátorságának betsülésére, hanem arra is megtanítá, hogy ki a’ ditső halált a’ tsúfos életnek eleibe teszi, győzhetetlen marad. Megint érkezik hát a’ várat felkérni új levél. De Vitézeink a’ követet vasra verik; az irás felét vele magával hajíttatják láng közzé, felének pedig meg-evésére kénszerítik az akkori szokás vadsága szerént. Tsak az ostrom végfelbontása után tudták meg tőle, hogy Arszlanbég nem tsak szabad elmenetelt igért nekik, hanem nagyobb bátorságokért az egész tábornak három órányi földre viszszavonulását is fogadá.

Ezen ajánlás-is válasz nélkül maradván, a’ pogányság élő szóval mindenféle nyelven kezdé a’ várbelieket a’ Kapitányok’ elhagyására buzdítani; sokat igérvén, fenyegetődzvén, és némelly Magyar Lovasokat, kik a tábor háta megett vakmerő zsákmányozás közben fogságba esének, szemek láttára a’ legnagyobb kínok között le-öldösvén. A’ kegyetlen rémitő példa siker nélkül nem maradott. Hegedűs István, a’ Seredi Gyalogok gyáva Hadnagya már sokakat eltsábított volt, midőn a’ dolog kitudódott. A’ hitetlen Tisztre halált mondott a’ hadi itélet, ’s ő kivégeztetett; pártostársainak pedig gyalázatos árulások örök bélyegéül füleik vágattak el. Ennél veszedelmesebb következésű lehetett volna a’ puskapor hirtelen meggyúladása. Ez a’ sekrestyét, hol tartatott, a’ monostorral, két malommal, a’ bástya egy részével, több emberekkel és marhákkal szörnyű ropogás között felvetvén, az egész várat megrezzenté ’s a’ sziveket félénkséggel, réműléssél töltötte-el. De Dobó, és Metskei, ügyességök, fáradhatatlan munkáságok által ezen siralmas esetben új fényel tündöklének. Parasztjaik által, a’ támadott tüzet oltatván, az elrémült strázsákat őrhelyeikre viszszakergetik, a’ katonaságot fegyverre szólítják, a’ félénket lelkesítik, helyeiken maradásra serkentik; ugy hogy midőn a’ Törökök a’ nagy lármára e’ zavart használni akarván végsántzaikba gyülekeztek, a’ rend már egészszen helyre volt állítva. Az első örömekből megtért pogányok a’ készen álló őrsereget megtámadni nem merték, és feladásra buzditó kiáltásaik a’ dobok’, sípok’ és trombitáknak a’ szemes Kapitányok által készakarva gerjesztett lármája miatt a’ köznép füléihez nem hathatván, meghunyaszkodva mentek táborokba viszsza. Kevés nap mulva a’ 20 hordótska hijján megemésztett puskapor nagy vesztesége is ki volt pótolva. Dobó ugyan is az eggyik malmot megigazíttatá és abban éjjel nappal dolgoztatott. –

Míg a’ várbeliek illy belső viszontagságokkal küzdének, az ostromlók nem henyéltek. Számtalan ágyúikkal a’ régi töréseket untalan nagyították, bövítették, újakat készítettek sántzaikkal az ostromlottak töbszöri kiütései, tüzes lövései ellenére is közelgettek, gyakori különös ostromaik által a’ várbelieket szüntelen nyugtalanították és majd minden nap új fortéllyal fenyegették. De a’ Vezérek ditső példája által örökös munkásságban, bátor elszánásban tartott őrsereg nékiek mindenütt megfelelt; töredezett falait fáradhatatlanúl foltozá, nagy erölködéssel új oltalmat teremtett, erőnek erőt, fortélynak fortélyt szegezvén ellen. Itt a’ kemény bőrrel bévont fedeleket, mellyek alatt az ellenség bátorságban hatott a’ várfalakig, tüzes vas szerszámokkal keresztül lyuggatja, és forró víz faggyú és szurok segítségével, a’ Törököket alóla kihajtja. Amott a’ nagy bajjal öszvehordott idomtalan farakást, mellyel a’ ravasz Arszlanbég a’ vár árkát békezdé töltetni, – kénkővel puskaporral megtöltött átalagotskákat, meggyújtott szalmát vetvén közibe, nem tsak porrá égeti, hanem az oltásra nyargalt Jantsárok között a’ tűz világánál nagy vérontást tészen. Egyszer midőn a’ Törökök a’ vár árkának külső partjáig vontatott nagy ágyúikból a’ gyenge falakat vég romlással fenyegetnék, mordályokkal, pisztolyokkal mesterségesen kirakott, mindenféle éghető szerekkel bétöltött hordót, és hasonló készületű bédeszkázott kerekeket meggyújtva véletlen az árokba dönt; hol ezen idomtalan testek a’ belső tűz ereje által mindenfelé gördűlvén, tűz fegyvereikből halált szórván, az elrémült pogányságot sántzaiba viszszakergeti. – Másszor az ellenség a’ vár’ felvettetésén munkálván, a’ nagy részint elkészült üreget, mellynek hollétét a’ föld mozgása árulta el, még maga idejében felbontja, a’ török ásókat véletlen megtámadja, kiszalasztja és munkájokat elrontja.

Igy tette a’ vitéz tsoport, Gergely Deák találmányos elméjétől segíttetve az ostromlók’ iparkodásait semmivé, a’ nélkűl hogy magát a’ veszedelemből kimenthette volna. A’ vár falai, a’ várbeli épületek a’ sok lövések, a’ minden napi tűz által annyira meg voltak rongálva, hogy inkább egy kőrakásnak, mint erősségnek látszott; sok helyen lóháton bé lehetett volna vágtatni és a’ közelébb tetökről az őrzőknek minden mozgásai észrevétethettek. E’ mellett a’ sebesek, betegek, és holtak által öszve-olvadott várbelieket az éjjel nappali eröltetett nyughatatlanság egészen ellankasztá. Önnön erejek belső érzésén kivűl, a’ Ferdinand által küldendő segítség lelkesítette őket. De végre ettől is megfosztattak. Vas Miklós, Dobó hív követje, és Nagy Lajos, ki Vátz felé száguldozva, kin rekedt volt, huszonnegyed magokkal szinte képzelhetetlen vakmerőséggel és szerentsével az egész ostromló táboron keresztűl-vágván magokat, e’ részben sok igéretet, de kevés nyugtató hírt hoztak. Móritz a’ Passaui békekötés következésében seregével megjelent ugyan, de a’ legszebb időt Győrnél elvesztegette, állítólag, a’ több Német Fejedelmek segítségére várván; a’ mindenektől gyülölt Castaldo az elidegenedett Erdélyt nem hagyhatta-el, kivált minekutána Német katonái is pártot kezdének ütni; Nádasdy Tamás és Balassa Menyhért, Ország kapitányai, a’ hoszszas háborúzás által elgyengült hazában semmi sereget sem tudtak gyüjteni; Ferdinandnak kezeit pedig kötve tartotta kiüresült kintstára. Az egyszerű Tinódi erővel tellyes kifejezése szerént, Eger megszabadulásáért sok áhítatós imádságok küldettek az Egek Urához, de semmi földi segedelem sem érkezett. Egy maroknyi vitéz tsoportnak volt azon ditsőség fentartva, hogy Európa és Ásia eggyesűlt erejének minden külső segedelem nélkűl ellentáljon. A’ Kapitányok szivekben a’ kétségbeesést mélyen elzárva, helyes rendeléseik, hathatós buzdítások és serkentő példájok által katonáikban a’ hősi szellemet végig meg tudták tartani. A’ Basák’ harmadik felkérő levele újra bontatlan égettetik meg, és a’ várfalaira függesztett gyászos koporsó azt adja tudtokra, hogy vitézeink a’ hivségökre bízott Erősség’ omladékai között sírt keresni magokban eltökélették.

Illy környülállások között viradt meg Maximilián napja (12. Nov.) melly, mint a’ Török táborban észre vett zsibongás mutatta, egy közönséges ostromnak volt szánva. Négy oldalról támadta-meg a’ temérdek pogányság a’ várat; de Metskei, Dobó, Tukán János és Gergely Deák hideg vérü bátorsággal fogadták zabolátlan vakmerőségét. Kétszer futamodott meg a’ Bolyki bástyánál, és annyiszor tért viszsza nyugott erővel és új megátalkodással; a’ föld bástyánál pedig már a’ törést is megvívta volt; midőn a’ sebeiből alig kigyógyult Pető Tukánnak ségítségül jöve, nem sokára mindazáltal, az éjtszaka a’ vérontásnak véget vetvén, az ellent-állás által felingerlett vad dühe kénytelen volt az életekért, kedveseikért és szeretett hazájokért viaskodó várőrzők komoly vitézségének minden felől engedni; minekutána ezek 20 mázsa puskaport sürű rendjei közé ellövöldöztek és fejeikre erős karjaikból mindenfelé halált szórtak volna.

Amhátnak nehezen esett, hogy ezen tsekély váratska, mellyet előbb tsúfosan rosz akolnak neveze, győzedelmes előmentének gátot vete és nagy seregének olly nyakasan ellentálla; más napra tehát egy új az előbbieknél keményebb közönséges ostromot rendel. A’ nagy sereg délig az egész környékből öszvegyűl, számtalan mennyiségével az egész vidéket ellepi, a’ kis váratskának három osztályban rohan, míg a’ Fővezér jelenlétével a’ bátorságot éleszti és idomtalan ágyúiból a’ várbelieket végromlással fenyegeti. A’ katonai muzsika-szerek tsengése, a’ viaskodók’ vad riadásai, az ágyúk’ dörgése, a’ puskák’ ropogása, a’ fegyverek’ tsattogása között a’ viadal tsak hamar közönséges lesz és a’ nagyobb erő a’ várbeli vitézek tsekély számát elnyomni látszik. Az első ostromló sereget, Mehmet Jantsár-Aga vezérlése alatt Metskei az ó kapunál sürű kőesővel fogadja, melly első rendjeit öszvezúzza, mind e’ mellett is némelly merészebbek a’ törést elfoglalják, a’ magyar Vitézeket viszszaverik. Ezen elhatározó pillantatban a’ megsebesedett Metskei utolsó erejét öszve-szedvén felboszszantott katonáiba új erőt lehel, és a’ félig győzedelmes ellenséget nagy vérontás után sántzaiba viszszakergeti. Hiába ügyekszik az Aga Jantsárjait új ostromra buzdítani; sok tsatákban bébizonyitott vitézségök meg volt törve, tsúfos futással kivánták életöket megtartani. – A’ második sereget vitéz Arszlanbég a’ Bolyki toronynak vezérelte. Itt Gergely Deák vitézül ellentált; de mind maga, mind pedig bátor Hadnagyai Zoltai és Figedi sebbe esvén, a’ vár őrzők engedni kezdenek. Már némelly vakmerő Törökök győzedelmet kiáltva ellenséges zászlót lobogtatnak a’ vérrel festett vár fokain, midőn Gergely Deák véletlen néhány ágyúiból a’ társaik után siető pogányok közzé lövet, lankadó katonáiba új bátorságot önt, és így az ellenséges rendeket olly zavarba hozza, hogy nyoltz ezer holtak és több zászlók elvesztése után, kénytelenek viszszavonulni. Legtüzesebb volt a’ viadal a’ tömlötz-bástyánál, mellyet a’ kegyetlen Aly Basa támadott meg egy harmadik sereggel. Dobó, jóllehet fegyverhordója mingyárt eleinten mellőle ellövetett és maga is két sebet nyert, minden ügyekezeteit sikeretlenné teszi. De végre tsekély számú serege öldöklésben kifáradván lankadni kezd. Ekkor volt alkalmatosságok az Egri Aszszonyoknak bátor vitézségeket bébizonyítani, az engedő katonaság segítségére sietvén. A’ haza-szeretetétől lelkesítve, férjeik, fiaik és atyáik veszedelme által felboszszontva, a’ merész Budai, és Pesti törökökre nagy szikladarabokat hömpölyögtetnek, forróvizet és szurkot öntenek ezen magyar hölgyek; végre pedig fegyvert ragadván, a’ tolongó ellenség sürű rendjei közé vetik magokat, a’ halál megvetésében, a’ bátor elszánásban a’ férjfiakkal ditsőségesen vetekedvén; úgy hogy a’ vad pogányság erejének meg-rontása nagy részint nékiek, és a’ Pető vezérlése alatt segítségül siető tsapatnak tulajdoníttathatik. Elnyomott boszszúval kénytelen a’ dölyfös Aly ezen Magyar Amazonokkal vegyített seregetske előtt megfutamodni, minekutána legjobb katonáit, sok alvezéreit elvesztette és tulajdon arany zászlóját a’ győzedelmesek’ kezébe hagyta volna. –

Illy ditső vége volt ezen fényes napnak és általa az egész ostromnak. A’ Törökök még egynéhány napig gyengén lőtték a’ várat, de azután megvételét többé nem reménylhetvén, és a’ nagy faggyal hírtelen beállott téli idő, vagy a’ Szász Móritz és Castaldo közelgetésének tsalfa híre miatt félelemmel telvén el, a’ közellévő helységek felégetése után olly hirtelen eltakarodtak, hogy némelly ágyúik, puskaporok és táborok egy része a’ várból ki-ütött magyarok kezébe esett.

A’ várbeliek az ellenség vég elmeneteléről meggyőződvén, a’ várban találtatott 12 ezer nagyobb ágyú golyóbisokat rakásokra gyüjtötték, az elfogott ellenséges, zászlókkal omladékikat kiekesítették, minden tűzi fegyvereikből az utolsó töltést kilőtték és így az egész környéket öröm kiáltásokkal bétöltvén, a’ Mindenhatónak hálákat adtak, hogy tsekély számokkal egy hetvenszer nagyobb ellenségnek 32 napig ellentállhattak, annak ügyekezeteit semmivé tehették, elhitt büszkeségét lealázhatták, Hazájok nagy részét a’ tsúfos igátol felmenthették és Erdélyt koronás Fejedelmöknek ez úttal legalább meg-tarthatták. Minden hitelt felülmúl, a’ mit az azonkorú irók a’ Törökök és Magyarok veszteségének külömbségéről említenek; amazok nagy seregöknek harmad részét, körül belől tehát 50 ezer embert hagytak a’ várfalai alatt; ezek pedig tsak 300 holtat, és mintegy 200 veszedelmes sebest számláltak, de a’ katonák nagyobb része és majd minden Tisztek testeiken hordozák vitézségök ditső bélyegeit.

Ferdinand érezte az Egri Vitézek által tett szolgálatok nevezetes voltát, és azért a’ ditsőséges ostrom szerentsés végzetéről hírt hozó követeket megkülömböztetéssel fogadta, és ajándékokkal megterhelve eresztette el; az Egerbe maradt tiszteket, közvitézeket pedig pénzzel, nemességgel, jószággal, és külömböző tisztséggel jutalmazá-meg. Igy Dobót az Ország Zászlósai közzé felvévén, mindjárt a’ következő esztendőben az Erdélyi Vajdaságra emelte; Bornemisza Gergelyt pedig némelly Sáros Vármegyei joszágokkal ajándékozá meg, és Egri Kapitánynak nevezte ki. A’ szerentse későbbre kevésbbé kedvezett az Egri ostrom első rendű hőseinek. Metskei még minekelőtte a’ háladatos Fejedelem kegyelmeibe részesűlhetett volna Várkonyban, a’ parasztok zendülése alkalmatosságával, egy fejszeütés által vesztette el vitéz életét; Bornemisza Keresztesnél, Egertől két mértföldre, egy kis tsatában a’ Hatvani Basa kezébe esvén Konstantinápolba küldetett, és ott Ahmát parantsolatjára tsúfosan végeztetett ki. Dobónak pedig a’ halál azért kedvezett hoszszasabb ideig, hogy földi dolgaink változandóságát annál több ízben éreztethesse vele. De semmi hatalom sem foszthatá meg őket, és az egész Egri sereget azon hervadhatatlan koszorútól, mellyet magoknak belső érdemeikből fűztek. Örök emlékül szolgál minden Hazájaért elevenen dobogó magyar szívnek és tisztelettel fognak ditső neveik említetni mind addig, míg személyes bátorság, vitéz türés, fáradhatatlan ügyesség, tántoríthatatlan akarat és minden névvel nevezhetendő katonai érdem, az emberek között tsudálokra talál. –

 Táblabíró Dlugóvszkynak most veszem levelét. Kér, hogy kiküldötségünk’ határnapja előtt térjek-be nála Dlugován.

Mit akar? nem tudom.

Kétségkívül bennem nem Kapitány, hanem Táblabíró Derry Tamásra lészen szüksége.

Ámbár szüléim halála ’s kormányatlan jószágaim Zászlóink mellől haza parantsoltanak: te, édes barátom, mind e’ mellett is, nyugtan lehetsz erántam. Esküszöm: vesztegleni nem fogok. A’ Hívatal lészen őrfalam, és a’ költés’ országaiban soha többé nem fellengezek. Külömbben is, mit használ egekben szántanunk és vetnünk, midőn aratnunk végtére is csak ide lent, a’ földön, kelletik?

 Egy kép, hasonló őhozzá! De nem! Tulajdon ő maga Theréz...

Megfoghatod e? Hiheted e?

Ő itt, itt ezen vidékben. Távol szülötte földétől!..

Ma, midőn indúlóban valék, előttem röpüle-el egy leeresztett-fedelü hintóban.

Boglárdon vártak szürkéim; ’s forspontosomat vissza küldém. A’ bíró’ házánál szállottam le. Épen akkor válta lovakat ottan egy ismeretlen uraság is. Hirtelen öszveismerkedénk.

Az Úr Derry Tamás, így szólla hozzám; ’s mi barátok vagyunk.

Kezet szorítánk.

Igen is. A’ te kebleden lehet pihenni. Te képes vagy a’ mennyei érzések elfogadására. Oh, azok a’ föld fiijai. Ők többnyire érczből vannak alkotva! Csak azon szív doboghat vissza melegen, mellyet a’ Grátziák varázsló vesszejekkel megillettek!

Elrettentem e’ szóra.

Gyanítani kezdém, mit képzel felőlem. Tudod, némelly gyermekibb darabjaimat kedvedért az Ujságlevelekben kieresztettem, ’s ezen barátom talán onnan ismeri nevemet. De nékem a’ költés soha mesterségem nem volt. ’S most, midőn ez úgy nyilatkoztatta ki magát, hogy ő csak költővel szővhet barátságot: tusakodtam, ha felőlem való álmából felrezzentsem e? Ereszd ősvényén a’ széplelkü ábrándozót. Ez vala elhatározásom.

’S ki volt ezen isméretlen? Báro Légh, Theréznek testvérbátyja anyáról.

Ölelés és csók pecsétlé-meg szövetségünket. Ellágyulva vált el tőlem, bár bizonyossá tevém, hogy Ügödön egymást látni fogjuk.

Hajts, hajts! kiálték több ízben kocsisomnak, kit békeséges tűrése már-már hagyogatni kezde. Dünnyögései eszméletre hozának, ’s tudakozgatám magamtól: De mi tehát az, a’ mi tégedet annyira vonz, ragad? Talán csak tünemény; semmi egyéb? ’S épen ezen pillantatban ugrik-fel mellettünk egy nyúl.

Nehezen leszünk szerencsések: mond inasom.

Puskát ragadtam. Reá gyujték. Az szaladt.

Hijában! Bokron és tövisen és kátyun keresztül törtettünk; ’s a’ vére-szakadt jövendölő kezembe került.

Melly nagy lett örömem! Megvalljam e, miért? Theréz lebegett lelkemben; ’s azt gondolám: Találsz – akkor ő tiéd! Dlugován ébredék fel andalgásaimból.

Udvar, ház, kertek, csűr – szóval minden, a’ miket itt megpillantottam, dúzs, gazdát sejdíttettek velem. Dlugóvszky folyosójában üle: egy piros-pozsgás, őszbe-hajlott pohók. Mellette szolgálóji kukoriczát fosztottak; előtte pedig egy butyoros Zsidó álla.

Isten hozta, isten hozta, édes Táblabíró Ur! Kati te, mozdulj. Széket. Férjfi cselédeim mindnyájan a’ pusztán vannak, mert egy kevessé el-késtünk a’ szántással ’s vetéssel, a’ nyomtatás is félen áll, a’ szüret is ma holnap nyakunkon. De külömbben is az én házamnál szakács nem szakács, inas nem inas, mindennek ez a’ commando-szava: Ásáte et kapáte!^* No, de mivel, szolgáljak? Kávé nincs házamnál. Én csak eleimmel tartok. A’ mi nélkül ők el lehettek: miért ne mi is?

Ez alatt a’ Zsidó nehányszor nyúla kalapja és botja után. Dlugovszky tartóztatá: Kérem, Salamon szomszéd, ne légyen kend olly méreg drágás. Már csak egy két forint a’ külömbség köztünk. A’ vevő is enged, az adó is enged; ’s topp, kész az alku.

Jelentém, hogy sokáig nem mulathatok.

Értem, értem. Sajnálom. Annyi mint az, Salamon: még egy pár juhbört is adok ráadás fejében. Táblabíró Urhoz pedig legyen továbbra is szerentsém. Azonban… De, hiszen tetszett venni levelemet. Mit? Vagy épen és egyenesen a’ magam tulajdon szájából akarja hallani a’ történetet? Szívesen; örömest. Es még is… Oh, ez az alku felette szívemen fekszik. A’ Zsidó meg van szorulva, ’s már egynéhány darab portékáját negyed áron vásárlottam-meg. Mondom Collega Úrnak, az egész dolog nem egyéb, mint egymást nem értés mátka és mátka között; ’s az öszvebékélés még édesebb leszen. Holnap mindent, mindent!

Tehát ajánlom magamat!

Szolgája, szolgája. Holnap, édes Collega Ur, holnap! – ’S röpültem Ügödre.

Theréz itt van, Ügödön van. Láttam őt. Egy házban vagyok vele. Képzelted e valaha ezen szerencsémet? De, o barátom, mint el van ő hervadva! ’S vallyon reám ismert e?

Még napvilágon értem ide; ’s egyenesen a’ Báró udvarába hajtattam. Csak nem egyszerre érkezék velem a’ Báro is. Legalább Theréz elébe egyszerre léptünk.

Nyugtalanság és félelem látszott a’ szép angyal’ ábrázatján: ellenben testvérének minden mozdúlata örömet és diadalmat árúlt-el.

Nyertünk! ugymonda.

Theréz könyűbe olvadt tekintettel hagya magunkra bennünket.

Oh, barátom, mint ohajtottam a’ titok leple alá tekinteni. A’ helyett, hogy környülállásaikban csak legkisebb részt is vehettem volna, a’ Báró, viszontlátásunk által elragadtatván, panaszokra fakadozott.

Jer barátom, kiálta; ’s karomba öltvén karjait, az ablakhoz vezetett. Nézd ezen vidéket. Nem hazánk e ez itt, kis képben? Amott a’ sík lapály gazdag reményben mosolygva, túl rajta a’ kopár sziklák, hol, mint Mídásnak kezében, minden arannyá változott! ’S itt is amott is a’ folyamok csörgedező tükrei! ’S mind ezek között paripáink, juhaink és tulkaink – mindnyájan ugy születve, mint ezen paradicsom’ termésétől várhatni. Egyedül az ember az, ki szülötte földére érdemetlen. Ennyi század lefolyta után még csak most ébredez hajlandósága nyelve eránt. Pedig melly nyelv ez! Mivé nem varázsolhatnák szép-művészei, a’ költök?! De ápolgattatunk e? Mostohák vagyunk édes anyánk kebelén.

Én, folytatá tovább; csak nem gyermek koromban árultam el érzéseimet. Keveset várhatni belőle: sápítának nevelőim. Egy magyar Mágnás minden tartozna lenni mindenekben. Előáll a’ felkelés, akkor ő katona; Országgyűlésre hivattatik, akkor ő törvényalkotó test; iskoláink’ kormányát kell felvállalnia, ’s akkor ő tudományos ismeretek nélkül nem szükölködhetik: ’s íme Ügödy csak képzeletével játszodoz. A’ két elsőbb pályán magam is megfordultam, ’s nem minden kedv ’s készület nélkül. De mi lön sorsom? Felkelő tiszteim megszollítának, orrok alatt mosolygva: Nem csinálnék e a’ Regulamentból hősi költeményt? Követtársaim azt tanácslák, hogy nyelvünk polgári divatja eránt tett értekezésemet adnám ki versekben. ’S ezer meg ezer illyetén történetek. Makacsságom annyira ingereltetett, hogy mindentől lemondván, egyedül literaturánk menetelében és virágzásában vettem részt. Igy tölt el eggyik nevezetesebb városunkban ifjuságom. A’ városi mulatás, könyvtáram, ezen felül játékszínünk megállapítására tett segítségeim, leginkább pedig két elvesztett pöröm kenytelenítettek Ügöddel megelégednem. Az minden örömem, hogy szerencsétlen Therézem osztozik gyönyörködéseimben, ’s gyakorta meglátogat.

Épen kérdést szándékozám tenni; de nem volt bátorságom. Féltem, hogy álmom elröppen.

Vacsorára csöngetének.

Theréz rosszúl volt; ’s a’ Báro nem távozhatott tőle. Egyedül ültem. ’S most, midőn soraimat írom, éjfél van. Aludj csendesen!

Dlugóvszky öszvebékélleni Therézzel akar – ’s én általam?

Oda vagyok!

Imádkozzál érettem, hogy kétségbe ne essem!

Lemondottam reményeimről; csendességem visszatért. Tudósítalak.

Ma a’ kisbíró hozzám jöve, hogy valamelly Tekintetes Ur kéret: aláznám-meg magamat a’ Notárius házánál. Megigérkezém.

Belépek; ’s Dlugóvszkyt villás fölöstököm mellett találom. Örömmel tipegett felém; ’s utolsó falatjának rágcsálása között így kezdé történetét.

Mihelyt a’ harminczba derekasint beköszöntöttem azonnal kötélességemül tevém, hogy megházasodjam. Feltételem hamar betellyesedett. Egy gazdag háznál jelentém magamat, ’s a’ szülék kapva kaptanak rajtam. Isten dicsekedésül ne vegye, csak volt annyicskám, a’ miből egy feleséget böcsületesen eltarthattam; bizony csak volt azt a’ mit a’ téjbe aprítanom. Hogy a’ madarka kezem közül ki ne röppenjen, hamar öszveesküdtünk. Azonban a’ Báróné betegségbe esik ’s meghal; ’s utána csak hirtelen az Ipam is ő Nagysága. Tudnivaló, hogy mély gyászba öltözém, noha az egész jószághoz illy hevenyében hozzá juthatni, a’ legnagyobb keresztyén bánatját is megtántoríthatja. Később látám, hogy ez a’ halál rám nézve veszedelmes. Mátkám egybekelésünket hátráltatni akará: azt gondolám hogy a’ gyász miatt; Hidegséggel viseltetett erántam: ’s én szüléi után való szomorúságát vetettem okúl; kértem, sürgettem, nógattam: kövessen! Nem! Legalább tehát előre kezemhez foglak szoktatni! ’S hozzá kezdettem a’ leczkézéshez.

Hiszi az Úr, hogy eleinte mosolygott, midőn első szüleinket, Ádámot és Évát, mustráúl említém? Ugyvan, úgy történt. Én őtet cziczámnak szóllítám, ő engemet eleink példája szerént kendezni tartozott – vagy inkább csak tartozott volna, mert a’ titulust többnyire mindég ki-kerülte. Másik kívánságom az volt, hogy egybekelésünk napjától kezdve, szünös-szüntelen magyar főkötőben járjon. Mit? Hát ez nem helyes kívánság volt e? Oh Uram, az illyen régi szokások alatt sok fekszik.

Jol jut eszembe, hogy gyermekkoromban ujság volt házunknál a’ könyv, ’s a’ midőn leány testvéreim könyvhöz nyultak, ’s ez csak ünnepeken történt, épületességre tartozandókat olvasgattak. Hát az én cziczám! Csak elhültem belé, midőn testvérétől egy rakás könyvet kapott. Felnyitok eggyet, felnyitok mást. Hát volt közöttök valami üdvösségre tartozó? Egy sor kevés, Uram; de annyicska sem volt. Hohó, gondolám magamban, ez rosz, ez veszedelmes. Ha kedvemet teljesíteni akarod édes cziczám, mondj le az olvasásról. ’S mit felelt? Soha sem felejtem el. „A’ szent természet légyen tehát ennekutána könyvem; annak kebelébe öntöm ki érzéseimet.” Érté az Úr? Szent természet! Szent? Melly káromlás! ’S mit értett ő a’ természet keblén? Mit tészen az: érzést kiönteni? Szó ide, szó amoda. Ez nem egyéb, mint elmeháborodás’ előljáró postája.

Mi történik? Szemesebb kezdek lenni eránta, kérdezősködöm, lesegetek, híreket kapok; ’s végre kisül, hogy jövedelmeit csak úgy hajigálja a’ sárba, mintha azokat a’ szemeten szedte volna. Mikor – csak gondolja Collega Ur! egyetlen egy magyar könyvet sem nyomtattak, hogy az én cziczámnak neve az Előfizetők között ne volt volna. Neszeneked olvasás: imhol a’ gyümölcse. Ez merő tékozlás, pazérlás, fecsérlés, vesztegetés. De így van, midőn az ember a’ fát maga alatt vágja; így van, midőn még az országgyűlésen is azt sürgetjük, hogy nyelvünk miveltessék. Kell kés, szükség van reá; de nem gyermek kezébe: kell könyv, kell olvasás; de koránt sem Asszonynak. Kalendáriom nekik; ’s vége!

Bezzeg ha ezen épűletes beszédemnek valami sikere volt volna! Azt gondolja az Ur, hogy megköszönte? Dejszen. Befagytak ajkai.

Márton, mondék inasomnak; lódúlj a’ Tiszteleteshez: kérd nevemben: imádkozzék ő Nagyságáért, mert már elállott a’ szava. Tán elmosolyodott ezen gyönyörű elméskedésemre? Koránt sem. Némább lett a’ halnál. Sőt könyekre fakadt.

Hanem, bezzeg a’ mit nyelvecskéjével elmulasztott, azt cselekedetével eléggé helyre ütötte. Egyszer csak hült helye. Csak úgy hagyta itt potomra ezt a’ szép jószágot; ’s azután bátyját ültette belé. Az is csak ollyan magam sem tudom mi féle teremtés.

Csak várom, csak várom. Győztem biz őt várni. Napok múlnak, hét múlik; minden hijában.

Nem képzelheti az Úr, mennyi kárt vallottam ezen idő alatt gazdálkodásomban. Nem volt sem éjjelem, sem nappalom; szüntelen aggódtam, tünődtem.

Épen utána szándékoztam; ’s betoppan nálam egy Eskütt. Egy hosszú levelet nyujt által. Olvasom: Ajánlom hivatalbeli szolgálatomat Táblabíró Urnak! Ehol la! Még egybe sem keltünk, ’s még is – Elváló Pörbe idéztetem! Pedig későbben meg súgták, hogy ezen lépés felől az én cziczám semmit sem tudott. Az egész dolog bátyjának koholmányából sült ki. Az öszvebékéltetésekről nem szóllok. Elég az hozzá, hogy a’ megteendők megtétettek, a’ pör végső útján van; ’s könnyen meglehet, hogy az alatt míg én itt hosszasan beszéltem a’ történetet, a’ nékem kedvező itélet kikiáltva is vagyon. Azonban a’ felesleg való cautela nem árt. Collega Úr mindent elkövethet. Csak eggyet kérek ki. A’ többi kiküldött társainknak is írék. Tessék bevárni azokat is.

Köztünk legyen mondva, az én kedves mátkámnak szép jószága van, ’s még bátyjáról is jó rakáska néz reá. Az illyen pótolékot nem örömest engedi az ember más bitangnak, most, Isten velünk! Egy szót se a’ felől, hogy eggyütt valánk!

Dlugovszki bocsánatot kére hosszas beszédéért: én is azt kérek tőled, édes barátom.

Ölellek!

A’ békéltetők, hála Istennek, mind ez ideig meg nem jelenvén, a’ Bárót keresém fel. Irásai és könyvei között találám.

Épen jókor jösz; monda. Nézzd értekezéseimet. Szóllj, mint vélekedel ezen tárgyak felől?

Így és így! felelék.

Végtére barátságos kérdéseinkből ’s feleleteinkből egy egész kettős-beszéd szövődött. Halljad.

Báró. Mit gondolsz? Vallyon lehetne e nekünk mythológiánk?

Kapitány. Vagynak nemzetek, mellyekről a’ Hisztóriának oklevele nincsen, hogy azok sokistenüséget gyakorlottanak volna; ’s ezek között találjuk a’ mienket is. Eldődeink, mint Platon a’ legrégibb népek felől állítja, a’ magok polgárságának bölcsöjében a’ napot istenlették.

Báró. Sokszor gondolkozám a’ Magyarok istene felől, ha vallyon ez egy volt e a’ nappal?

Kapitány. Én nem látok kulcsot ezen tárgyhoz: megvallom.

Báró. Mert némellyek mythológiánk’ nem létéből akarják vitatni azt, hogy eleinknek a’ költésre szellemek nem volt.

Kapitány. Ha jól emlekezem, leginkább nemzeti characterünk ellen tétetik vád. Azzal terhelnek, hogy Leo Császár ’s Prümi Apát Regino már 889 évek körül is ugy ismerték Magyarjainkat, mint büszke, tüzes: de magokba zárkozott kevésbeszédü népet. Sőt még ma is szomorgás és büszkeség az, mellyekkel charakterök megbélyegeztetik. Pedig kétséget szenved: ha ezen tulajdonságok az ízlésre, ’s ennél fogva a’ szép művészségre alkalmatosok e?

Báró. Annyi bizonyos, hogy költőink bajnokai is illyetén sajátságokkal festetnek.

Kapitány. Erős és heves nemzetnél a’ művészség’ gyönyörüségei elrészegültségig terjednek; ’s az illy mértékü indulatosság elsüllyedést ’s bágyadást okoz: innen magyarázgatám én magamnak azon észrevételt, hogy a’ Magyar sírva tánczol, sírva énekel. Külömbben nem képzelhetem, hogy a’ szabadság magas érzése a’ szolgai martalék busongásának hajlandóságával egy és azon kebelben mint férhetne-meg.

Báró. A’ nyiltkedvü nép örömest sző társaságot, örömest gyül-öszve.

Kapitány. Igenis. És mennél többfélék ’s gyakrabbak az illy örömünnepi öszvejövetelek, annál távolabb vagyon onnan a’ szomorgás: mert az örvendezőnek nyugtalanságul szolgál, ha nincs kebel, hová kiömölhessen; a’ bús ellenben magába és magányba vonúl. Pedig hányszor ülnek illy ünnepeket Magyarjaink!

Báró. A’ vendégfogadás nálunk, nem parancsolatokon épült, mint némelly nemzeteknél, de igen a’ szív leggyökeresebb érzésein; ’s elég nemes házaink találtathatnak még ma is ollyanok, mellyeknek udvarát nem őrzi kapu annak jeléül, hogy oda a’ vándor mindenkor betérhet.

Kapitány. A’ szivesség hasonlóképpen nem komor busongás szüleménye; mert a’ bú gyűlöl inkább mint kedvel, ’s inkább tol, mint fogad: a’ Magyar pedig a’ németet sógorává, a’ tótot komjává, a’ czinczárt diákjává felesleg is avatgatja fel.

Báró. Ha hitelt érdemelhet azon vád, hogy a’ Magyarnak tüze ollyan láng, melly magas oszlopban kél ugyan, de fel és el egyszerre tünik: úgy ez is nem nehéz, hanem könyüded sebes vérü ifjúra mutat, a’ ki egy régi danánk szerént:

 Eleinket folyton folyó egyenetlenség dúlta egymás között. Bizony a’ versenyküszdés bágyadságból vagy csüggedelemből nem forrhatott-elő.

Kapitány. De sok még itt a’ kérdés. Péld.

Vallyon nem volt e nemzetünk’ vállain teher?

Nem bágyasztá e valamelly elő-és visszaérzés?

Nem hasonlíta e sorsa Baróti Szabónk’ diófájához?^*

Nem lehete e némellykor a’ jólélés, jóllakozás is ok az elbúsúlásra, a’ midőn az érzéki és lelki erő között tartandó eránysully elmozdíttatván, az elsőbbség a’ testnek adaték, ’s ez a’ lelket szolga-martalékjává tevé?

Báro. Az is lehetséges, hogy nemzetünk a’ maga nyugotra lett általplántáltatását épen úgy sínlette, mint minden illy túlültetés a’ természetben; ’s régibb korai felé vissza-vissza-sohajtozott.

Kapitány. Hogy a’ költésben igen régi hagyományokat nem bírunk, annak okai koránt sem Nemzetünk’ sajátságában feküsznek. Mind azon útazók között kiket ezeknek társok, az érzékeny, említ, csak maga a’ gondtól üres Yorick az ki környülállásaival játszodozhat: azon vándor ellenben, ki buzgánnyal vállain, vérrel ázva vonja lépéseit, felejt Tihanyunk Nümphájával zengzetet váltogatni; ’s hadi történeteink ezen öszvehasonlítást eléggé igazolhatják.

Báró. Osztán az időnek oklevelei sem mindég hitelesek.

Kapitány. Sőt némellykor épen ellenkezőt magyarázunk azoknak sötét gothbetüjikből; gyakorta történvén, hogy az érdemest a’ környülmények zavarjai elsüllyesztik, az érdemetlen pedig korról korra, maradékról maradékra fenn lebeg.

Báró. Nekem ugy látszik, hogy nemzetünk Gáncsolójinak ítéletébe még más csalódas is avatta magát. Ők csak azt veszik művészségnek, melly a’ nyelv által vitetik véghez; ’s minthogy régibb nyelvtörténeteink remekmívekkel nem dicsekedhetnek, azonnal kész a’ következtetés: hogy eleink fellengző lélekkel megáldva nem voltak. Pedig nem csak az poesis, mellynek köre a’ gondolat ’s szárnyas eszköze a’ szó: a’ táncz épen ugy metriconja járásomnak, mint beszédemnek az ének. ’S íme nemzetünk a’ tánczban és muzsikában lelkesedését lelé, ’s annyira, hogy mind a’ kettőt a’ maga eredeti sajátságával pecsételé-el.

Kapitány. ’S még is kétlem: ha poezisünk kifejlődését nem nemzeti sajátságunk gátlotta e? Idegenek lévén attól, hogy nézetésül vagy hallatásul közre kitegyük magunkat, muzsikusaink és henkerjeink ugyan azon egy népsepredékből választattak.

Báró. Ezen idegenség annyival figyelmesebb tekintetet érdemel, minthogy az alsóbb rendü hazánkfiaiból is kitör.

Kapitány. Nem értelek.

Báró. Tapasztalhattad, hogy azon népfelekezet között, kiknek országunk fészket ád, a’ Magyar az ki a’ maga vigadozásait legkevesbbé zajogva nyilatkoztatja ki. Ő ritkán dalol eggyütt és többed magával.

Kapitány. Ridegségét büszkélkedés szüli e mindenkor, vagy néha-néha szerénység is? e’ részben nehéz bizonyosig, nehéz valóig eljutni.

Báró. Annyi igaz, hogy a’ productiótól való idegenkedés gátolja még ma is a’ müvészségnek eggyik nemét –

Kapitány. A’ theátrumot. Magyarjaink a’ színjátszást, kivált az alsóbb Comicumban, characterök alatt valónak képzelvén és állítván.

Báró. Elfelejtettem Magyarjaink örömünnepei között említeni azt, hogy sok helyeinken még temetkezés alatt is mulatságos öszvejövetelek tartatnak, ’s táncz és billikom által enyhítik a’ veszteség’ sebeit.

Futnom, távoznom kell! felkiálték tegnap estve, minekelőtte feküdni mentem; ’s rendeléseket tevék, hogy reggel indulhassak.

’S íme, itt vagyok még ma is!

A’ Báro sejteni fogta szándékomat; ’s midőn fogatni akarék, minden kerekeim kivoltak szedve kocsimból. A’ kávézás alatt ismét marasztott; ’s kifordulván; testvérét hívá közbenjárójának. Talán nem fog elhagyni bennünket, ugymond Theréz; míg egy történetben nem részeltetem.

Oh, barátom, melly boldogság vala a’ következendőket hallanom; ’s az ő szájából!

Szüléim ez előtt néhány esztendővel az őszi melegebb napokat Budán töltötték, rokonaiknak társaságában. Atyám nem szerette a’ zajt; ’s a’ Vízivárosban tarta szállást. Alig mulatánk ott két hetet. Egy nap’, dél felé, tűz ütött-ki a’ Ráczvárosban. A’ szél feltámadt; ’s égő üszköket tépett, szórdozott ide ’s tova. Még távol valánk a’ veszélytől. Azonban, csak nem egyszerre, jaj, lárma és kiáltozás hallatszik hozzánk; ’s udvarunk el van borítva füsttel. Szabadúlni akaránk. Alig volt lehetséges. Jobbról és balról és szemköztt – mindenütt füst és láng és falszakadások. Szegény atyám, egy testes kövér ösz, első volt a’ kilépésben; ’s az anyám és én, háznépeinkkel eggyütt, követtük. Mint levénk oda, midőn megijedésünk’ első zavarából magunkhoz térve, körűlöttünk kerestük és nem találtuk. Képzelheti a’ feleség’ és magzat’ kétségbeesését; de képzelje örömünket is; midőn az Elveszett, a’ Siratott, könnyeinknek visszaadaték. Hintó álla-meg előttünk: ’S, imhol megmentőm; rebege atyám. És – boldog Isten! melly különös öszvefűződés! felkiálta. Ellenségemnek vére az, ki életemet a’ magáénak koczkáztatásával kiszabadítá: Ő Consil. Derrynek gyermeke; ’s mátol fogva nekem és nektek és mindnyájunknak rokonbarátunk. Ah, ezen szövetség csak álom maradott. Barátunk eltiltaték tőlünk. Megvallom, külömbben is a’ titok, csak boldogoké: a’ visszaemlékezés… az elveszett reménység ő…

Itt van ő, Theréz! kiálték. Jőjön Nagysád, tegye boldoggá imádóját. Szüléink öszvebékéltek a’ sírban. Mi egymásnak vagyunk rendelve ’S leomlottam lábai előtt.

Ah, barátom! Épen ekkor lépe be testvére. Theréz süllyedt szemekkel távoza el.

Örvendek; mond a’ Báró. A’ mint látom, ez szerelemvallástétel. Szinte most akartalak tudakozni: ha Eleinknek költeményeikben volt e szerelem? Hol nincsen az elömölve, áradva? felelék zavartan. Nem elég; ugymond. Először külömbbséget kell tennünk a’ szerelem és szerelem között. Ezen érzemény a’ szerént, a’ mint egyik századnál az asszonyiság becse a’ férjfiúinak, másiknál pedig ez amannak inkábbá vagy kevesebbé alárendeltetve volt – két külömbböző, ugymint természetes és érzékeny alakban nyilatkoztatta-ki magát. Athén és Róma csak az elsőbb formával bírtanak. Később a’ kereszténység morálja a’ két Nem között szorosbb korlátot kezde vonni. Majd, az örök egymástól-elzárkozásnak fogadástétele egyik dicsőségesebb neme lön a’ rénynek. Így állott-elő a’ Lovagoknak sentimentalismussal-tellyes kora. A’ mind inkább kevesebbedett élv, ’s annál több kívánat, a’ szük korlát ’s annál feszülőbb vágy – mind ezek a’ magok tusáiban szivtől velőkig űzetve, az érzékeny szerelmet vagy az ugynevezett petrarchismust varázslották-elő, melly a’ maga Laurájit^* gloriával körül-fonván, azokat csaknem imádás tárgya gyanánt éneklette.

Szerencsémre kocsizörgés hallatszott. A’ Báró kitekinte; ’s ment. Én pedig vissza ismét Therézhez: fájdalom, csak – képzeletemben.

Oh barátom, mi a’ halál? Csak percz, mint maga az élet. De a’ haldoklás: az iszonyú ’s rettenetes. ’S még ennél is kegyetlenebb lelkünk habzása, függőben létele a’ nyereség és veszteség között!

Túl estem mindenen. Nehány nap múlva karjaim közzé foglak szorítani.

Mihelyt ábrándozásaimból felocsúlni kezdettem, azonnal eszembe jutott a’ vendég érkezése; ’s bár el valék sötétülve, engedtem az illendőség törvényének, ’s felmenék.

Belépek. Kit látok? Derék jó Alispányunkat. ’S mind ő, mind Theréz, mind a’ Báró jelentéssel-tele örömorczával mosolygának előmbe. A’ Viczispány öszveölelt, ’s megcsókolt. A’ mint hallom, öcsém katonásan bánsz a’ dologgal; jösz, látsz és diadalmaskodol. ’S te, a’ ki nem régen múlatsz megyénkben, honnan tudhatád meg, mi kincs vagyon itt elrejtve? Nem értem Uram Bátyámat; mondék. Hiszen a’ Vármegye engemet Ügödre deputált. Annyi igaz; ’s a’ kiküldöttségnek Collegám is eggyik tagja. De épen ő tőle tudom, hogy megjelenéstek’ határnapja kiszabva és tudósítva mind ez ideig sincsen.

Dlugóvszkynak levelét akarám mutatni.

Követem, követem igen szépen! kiálta Dlugóvszky fuldokló lélekzettel berohanván. Inasa vevé köpönyegét, ’s ki akara fordulni. Megállj! Mit is akartam mondani? Bizony nem volna csuda ha az ember e’ tenger bajban eszétől távoznék: majd fejem füsti megyen. Szolgájok, kedves Uraim! Engedelmekkel.

’S leült.

Pedig hogy szerencsém vagyon előadni környülállásaimat, kedves Uram Öcsém, Viczispány Ur előtt. Most hallám meg szerencsés ide érkezését. Csak ki fúhassam magamat, mingyárt… Úgy! Majd el is felejtém. Márton, lódulj vissza, ’s mond meg a’ Tiszttartónak, hogy a’ csürből egy szem magot se húzasson ki. A’ szóráson, törik-szakad, jelen leszek.

Az inas ment.

Szemmel kell tartanom tiszteimet, ugymond Dlugóvszky; mert a’ hívatal csak hívatal a’ gazdaságban is. De a’ dologra tehát. Jobb lábát a’ balra fel rakván, nehány krákogása után, így folytatá.

A’ mint elváló ügyem elindíttaték, legelső gondom az volt, hogy a’ pör tengelyére és kerekére valami zsiradékocskát készítsek. Juhászod a’ veszendőbb birkákat már félre csapta; harmadévi csátés szénádnak nem sok hasznát veszed; egy két verem búzád dohoskás; a’ tavali rothadt szőlőből szűrt boraid nem tartósak: mind ezekből a’ házasság védelmező Tiszti Al-Ügyész Urnak juttathatnál valamicskét; külömben is ajándék-marhának nem nézik fogát – ekképen tünődtem magamban. De előre és mingyárt? A’ kölcsönös egyezés azt tartja: adok, hogy cselekedjél. ’S hátha te, Dlugóvszky Bénjámin adsz, ’s az Ügyész Úr még sem cselekszik, legalább nem cselekszik úgy, mint te akarnád. Bíz ez könnyen megtörténhetik. Egyik bajom másikát érte; ’s az ajándék csak igéretben maradt.

Nincs olcsóbb a’ tanácsnál. Neked, mondék magamnak; a’ feleségvételről remek gondolataid vagynak. Nem vehetne e hasznokat a’ Tiszti Al-Ügyész Úr? Sőt inkább igen is nagyon. Berándúlok tehát a’ városba; ’s meglátogatom. A’ tárgyba ereszkedünk. Előhozom egyik erőségemet, ’s ő álmélkodik; én fejtegetem; ’s ő ostromolja; én alkalmaztatom az alkalmaztatandókat, ’s ő felkél, ’s kezeit hátúl öszvekulcsolva, sétálgat. Én ismét kezdem vítatásomat: Minden törvényes állapotban az a’ legelső kérdés, ha a’ tárgy személy e vagy dolog. ’S mi a’ leány, tudniillik a’ magyar? Persze, hogy minden ember ezt mondja reá: személy. ’S miért? Mert nem lát tovább az orránál, azaz a’ mindennapi vélekedésnél. Azonban kérdezzem csak: Vallyon a’ mit elidegeníteni lehet, micsoda? Dolog, nem de? Hát mi volna más? ezt fogja felelni. Ugy de a’ magyar leány nevében hordja a’ maga dologiságát, eladódhatóságát: a’ midőn közönségesen eladó leánynak hivattatik. És így…

A’ Báro beszédébe vágott.

Határtalankodás mindenben, ’s hol igen fennt hol igen alant lebegés, ’s fáradság még a’ nyugalom pillantataiban is, ez férjfiúság, az asszonyiság pedig határ, rend, mérték, letelepedés, sőt még a’ fáradozás órájiban is nyugalom. A’ mi éleményünk félszin vagy ál élemény, mert nem élni hanem élendeni vágyunk, mert nekünk minden csekély, ha jelenvaló: az asszonyiság’ éleménye egész, tellyes sőt többszerü, mert nem csak a’ jelent öleli, mint a’ gyermek, hanem az elmúltakat is. Mi toljuk magunkat az aggság felé: ők pedig vissza- visszafordúlnak ifjuságoknak eltűnt koraira; ’s így a’ mi érzésünk játékainkban is komolyság – az ő érzések ellenben komolyabb helyzeteikben is játék. Onnan e bennök ezen örök gyermeki játszás, hogy mindenik születendő gyermekeikkel visszaifjulhatván, azokat annál gyöngédebben ápolgathassák? Avagy ezen anyaságtól ered, hogy ők a’ legtisztább emberiséget végiglen megőrzik? Elég az, hogy az ő apró de örök foglatosságok még a’ természet szüleményeinek, plántáknak és virágoknak, dajkálkodtatásokig is kiterjed; ’s hogy azok, kiknek ember és természet mintegy emlőjökre függesztettenek, ember és természet eránt valóbb és hívebb, nagyobb és mélyebb érzésekkel vonzódjanak: tagadhatatlan. A’ poezisnak is e’ kettő a’ tárgya. Nem történhetik tehát másképen, mint hogy a’ költő asszonyi sajátságból nyer érzéseket; ’s megjegyzésre méltó, hogy a’ természet az ihletés’ erejével asszonyainkat áldotta-meg, a’ szűlés’ terhét és örömeit a’ férjfiak’ rendeltetéséül hagyá; a’ midőn poetáskodó szépet találni olly ritkaság, mint nem csuda az, ha a’ Delphi lángot^* kebleinkben ők lobbantják fel. Szükség tehát csak ezért is, hogy a’ két Nem illő közelségben álljon egymáshoz; szükség, hogy az asszony se több se kevesebb ne légyen mint: embertárs.

No – ’s képzelhetik e, folytatá beszédét Dlugóvszky; képzelhetik e, mi lett a’ Tiszti Al-Ügyész Úr felelete? Nem egyéb, mint ezen szavacska: Megfoghatatlan! ’S mi lett a’ következés? Tanácsomat nem fogadá el; erőségeimet nem iktatta a’ pörbe; ’s ügyem a’ maga első csatornáján csak folyt, csak folyt, ’s végtére is a’ szegény Dlugóvszkynak nem kedvező ítélettel szúrták-ki szemét. Úgy volt. Hiszen tudja kedves Uram Öcsém, Vicispány Ur. Ha a’ Táblabíróságból annyi haszon sem cseppenhet, hogy az ember a’ maga hívatalának tékíntetéből egy lárifári pört megnyerhetne; úgy jó éjtszakát neked, Hívatal. Igy szóllottam; ’s búcsut vevék a’ zöld asztaltól.

Vallyon a’ barátság’ útján nem remélhetnék e valamicskét? Ki tudja? Talán igen; talán nem. Ezen elmélkedésem alatt érkezik hozzám a’ Tekintetes Vármegyének kegyes Határozása: hogy Derry Tamás Táblabíró társammal Ügödre ki-küldve vagyok. Kéz kezet mos, ’s holló hollónak nem vájja-ki szemét; ’s ő társad. De nem ismered személyesen. Semmi. Házas; tudja, mint kell szívet engesztelni. Egy szó annyi mint száz: Derry Tamás Romvártt, legjobb szószóllód ’s békéltetőd lehet. Tehát írok neki, de csak amúgy homályosan. Ezt mondám és cselekvém; ’s levelem ment. Ő pedig itt van.

A’ bátyám mosolygott; ’s szólla:

A’ Derry nemzetségnek egyik legnevezetesebb fundálója, ha jól emlékezem, Gedeon, lelkes egy férjfiu volt; de könnyen hitt és hamar csalatkozott. Egy történet, melly nem ide való, felette nagyon megbuktatta; ’s bizodalma helyét örök kételkedés foglalá el. Hihetetlenségét maradékaiba is által akará plántálni; ’s végrendelésének egyik pontjában azt hagyá: hogy a’ tőle származandóknak elsőszülött férjfi magzatjaik a’ szent keresztségben Tamás nevet nyerjenek.

Dlugóvszky figyelmezett.

Igy szaporodának el közöttünk a’ Derry Tamások. Ha Bátyám Uram gyűléseinktől el nem vonta volna magát: úgy most pirulásától meg-kimélhetném. De szóllanom kell.

Csend lett.

Fogta hallani Bátyám Uram, hogy Consiliarius Derry Tamás, ’s Theréz’ atyja, a’ Generalis, idegenségben voltak egymás eránt. Ugy volt: valamelly pör miatt. Ebben az utóbb leve győzedelmes; az elsőbb pedig veszte. Csak nem ekkor tőrtént, hogy a’ Consiliarius fija a’ Generalist a’ Budai tűzvészből kiszabadítá; ’s a’ két ellenséges ház gyermekei, fiu és leány, egymással megismerkedtek. Békét remélle minden. A’ remény hazudott, mint többnyire mindég. Az eggyetlenegy fiu katonasághoz tolatott el; ’s szüléinek haldokló szemeiket idegen kezek fogták be. A’ Generalis házánál is beköszöntött a’ szerencsétlenség. Egyetlen leányok – mint feláldozándó, oltár előtt álla már; de a’ kés kitépetett mészárlójinak kezeiből. Az engedelmesnek szüléji, minekelőtte a’ rettenetes tökélletességre mehetett volna, hirtelen elhaltak; testvére pedig törvényeink szent karjaihoz folyamodott, szerencsétlen húgának erőszakolt esküvését feloldani: ’s lépései szerencsével koronáztattak. A’ deréklelkü leány tisztelte a’ világ’ vélekedését; ’s áldozatúl akará felszentelni ifjuságát, reményeit ’s boldogságát a’ becsűletnek; ’s egybekelést forgatott elméjében. Ez alatt az ifju Kapitányságig küszde fel. Azonban Gyámbátyja, Derry Tamás Romvártt, tudosítja, hogy jószágainak gondviseléséről lemondani kénytelen. Ez nyugalomra lép, ’s visszatér. Főispányunk Táblabírósággal tiszteli meg. Kiküldetik egyszer, kiküldetik másszor ’s maga eránt figyelmet támaszt. ’S midőn most legközelebb kiküldetnék; feltalálja azt, kit óhajtott – ’s Bátyám Uram által!

Dlugóvszky hosszu lélekzetet vett, ’s megtörlé homlokát. Hm, hm! különös. Majd meglássuk. Én ugyan nem engedem, nem hagyom. ’S vége!

Ez volt utolsó szava; ’s az ajtót reánk csapá.

Haszontalan fenyegetések, monda a’ bátyám. Bízvást, barátim! A’ felszabadítandó felszabadítva vagyon.

Theréznek megcsókolám kezét, ’s szóllani kezdék.

Ah, barátom, miket rebegtek hozzá érzéseim? nem tudom. Karjai között tértem magamhoz. A’ Báró forró csókkal avata fel rokonbarátjának. A’ bátyám pedig áldásait ezen szavakkal rekesztette be: Emlékezzél öcsém mostani kiküldötségedre, ’s légyen serkentésedül! Rajtad bétellyesedett a’ közmondás: A’ hívatal nem csal.

A’ Kályha így panaszkoda házi Urának: minden bútorod mozdult már helyéből gazdácskám miolta én egyhelyben senyvedek; mozdíts már engem ís valahára! Nem tudod mit kérsz jó meleg-adóm, felel a’ gazda, látom bóldogságod’ nyugalma bánt, minden bútor irígyelhetné inkább békés pihenésed’. A’ Kályha ha mozdúl, ritkán esik meg, hogy darabjaiban kárt, ’s csorbát ne valljon, ’s az újonnan rakott kemencze vagy füstől, vagy gőzölg.

Ujítni, javítni igen vágyok értetek e?

A’ gyermek egy rostát forgata kezében, mellyet Apja épen a’ Vásárról hozott. O Apám ezt nem nézted-meg jól, így szóll a’ tapasztalatlan, hiszen csupa lyuk ez; lesz bajod míg béfolytozgatod! Édes Fiam, felel az Attya: épen az a’ rostának minden érdeme ’s használhatása, hogy lyukazatokkal bírjon, mellyeken a’ búza közzűl a’ szemetet ált’ ereszthesse.

Bölcselkedők mosolyogjátok a’ gyermeket? de nem vagytok e rokon balgatagok vele akkor, midőn a’ világból az erkölcsi, ’s állati rosszakat kiűzni óhajtnátok? rosszal szőve jó a’ világ, ’s az élet benne.

A’ szegény Tóth levet csapolt egy nyirfából. Elhitten kérdi ez a’ szüretelőt: ő vólna e az elsőbb a’ nemesebb, vagy a’ világszerte kikiáltott szőllőtő? A’ ki az áldott szőllő-nedvet nem kaphatja mint én, felel sohajtva a’ jámbor, hitvány nyirvizet iszik az; de hidd-el hogy mind a’ főld, melly tégedet terem sovány Haza, mind vized mellyet nyújtasz szegény ital!

Nagy lélek-erő kell ahhoz, hogy önszeretetünkön olly diadalmat vehessünk mellynélfogva illető becsünket biczczenés ’s mások érdeme mellőzése nélkűl határozhassuk-meg.

A’ galamb-nő fájdalmas nyögéssel panaszlá barátnéjának, szeretett himje mint hagyá-el őtet. Ah mindég féltettelek e’ csapástól, felelt résztvéve emez; mert míg nem hajlottál, szünetlen turbekolt körűlted a’ hitetlen!

Lyánykák! meg ne csaljon a’ lidércz-fény! higyjétek el: az igen kedvkereső szeretőből, rendszerint durva, ’s a’ csapodárkodóból hideg férj szokott válni.

Bár melly nevezetes és drága szempillantás az, a’ mellyben a’ tsetsemő e’ nap világra köszöntvén leg először édes annya’ karjai közé szoríttatik: de az emberi élet’ első szent pertzenésének ezt igazán nevezni még nem lehet. E’ tsak a’ testi lételnek azon időpontja, a’ hol fájától elválván a’ gyümölts, magában meg állapodik, hogy testalkotása’ törvényei szerént elintézett érettségre lassan lassan juthasson. Az Ember – az a’ kettős természetű Való – az a’ két homlokú Jánusz – a’ látható világra megjelenésének zsengéjét tsak akkor éri meg, mikor az önnérzés ébred melyében, mikor nem tsak önnön magát a’ körültte lévő dolgoktól meg külömböztetni kezdi, de a’ belső természetét-is már a’ külsőjétől érezve elválasztja. Azon időtől fogva két nevezetes tünemény virrad fel az Emberben; az egyik magára tekintve, a’ másik a’ külső világra nézve. Magára tekintve ugyan azon szempillantástól fogván kettősnek érzi magát az Ember; két ellenkedő izgát ’s ösztönt vesz észre magában, a’ melly kétfelé ingerel; ebből szűnetlen tusakodás és viadal ered, a’ melly szíve’ nyugalmát lehetetlenné teszi, azt szakadatlanúl addig háborgatván, míg a’ két ellenző fél az igaz Kultúrának alapos békességére nem lép, a’ melly szerént egymás jussait meg nem sértvén, és mindenik független maradván, még-is az egyik tsak azt kivánja és tselekszi, a’ mit a’ másik kiván és tselekszik. –

De nem tsak magában tapasztalja azt a’ kétféleséget az önnérző Ember, hanem annál fogva a’ külső világban-is, az egész természet szélén, minden ötletben, külső jelenésétől külömböző belső lételt keres, minden testben különös élesztő Valót bámulva lát, a’ földet ’s eget lelkesíti. Igy a’ gyermek, az érzékeny ifjú, a’ vad ember, minden fában fűben Drüászt, minden forrásban folyóban Nájászt, minden hegyben üregben Oreászt tsudálva sajdit; minden legkissebb testnek mozgását nógását valamelly Daemon’, Nymph’, Gnom’, Elf’, vagy más Tündér’ hatalmas mivelésének tulajdonitja; azért hitelt ád a’ bűbájosnak, a’ boszorkánynak; azért retteg a’ kisértetnek, az íjjesztő váznak, az éjjel járó lelkeknek láthatatlan befolyásaiktól; onnan származik a’ fetisch-tisztelet, a’ bálványozás, a’ buta állatok’ imádása.

Mennél inkább az emberi ész kifejlődésében előlépvén a’ természet’ erejit ’s törvényeit vizsgálja ’s tanúlja, annál jobban átlátja ugyan ezen jelenéseknek közelebb való okait. A’ tsudák meg szűnnek, a’ tündérek elenyésznek, a’ világból a’ sok lélek kipusztúl, és az ész, a’ természet munkáinak öszve-szerkesztetését úgy tekinti, valamint akármelly más mesterséges mű’ rúgóinak, kerekeinek és egyébb részeinek egymásba kaptsolását. Eképpen a’ természet’ rejtekéhez közelebb érni, a’ vad tudatlanságból származott bámulást és félelmet magától elháritani látszik az okos Ember: de más részről még sokkal nagyobb tsudákra akad. Feszes tekintete előtt a’ természetben előkerülő minden Szerek nyilván két fő rendre oszolnak, az érzéki, (vagy-is érezhető, látható, testi) és az érzékentúlvaló, (vagy-is érezhetetlen, láthatatlan, észi, lelki) Szerekre. E’ két osztályrész nem tsak igen-is egymástól külömböző, de épen egymással ellenkező, sőt egymást rontó és elenyésztő tulajdonságokkal bír, és egymást szegő törvényeket követ: mindazonáltal pedig tsak a’ kettőből forrhat öszve a’ világnak alkotmánya; tsak a’ kettőnek egyesüléséből eredhet a’ természet’ létele és minden munkája, a’ legkissebb porszemtől fogva a’ teremtésnek legfelségesebb remekéíg.

De miképpen férhet öszve a’ két ellenző elementom (ók-szer)? Millyen hathatóság egyesíti azt? Ki tudja a’ módját, a’ mellyen az érzekentúlvaló észi erő béhat a’ materiába ’s vele öszve forrván vagy olvadván életet ébreszt, virágot fakaszt, gyümöltsöt termeszt? – Megfejthetetlen titok marad ez minékünk. Híjjában igyekezik az emberi gyengeség annak szent lepelét elvonni, vagy épen általhatni rajta. A’ böltselkedő felekezetek’ legelmésebb állításai vagy szerkezetei – az Idealismus, Realismus, Synthetismus, Identismus ’s a’ t. – mind tsak annyi homályos métsek, a’ mellyekkel keresztűl világítani akarván, tsak az elő vontt kárpitnak sűrűségét velünk még jobban észre vétetik.

A’ természet’ téres színén pedig mindenütt, legparányibb dolgaiban és tüneményeiben-is, ugyan az a’ két ellenkedő elementom szoros egyességben megjelenik, ’s nem-is válik el egymástól, hanem ha az egyes testnek (individuumnak), a’ mellyben eddig együtt lakott, romlásával és vesztével. De nem minden jelenésben, avagy egyes testben, egyarányos mértékkel és képességgel találkozik meg a’ két elementom. Némellyekben a’ testiség haladja a’ lelkiséget, másokban ellenkezőleg a’ lelki vagy észi tehetség felűl múlja a’ testiséget, véghetetlen gráditsonként; a’ honnan-is az a’ határtalan külömbféleség származik, a’ mellynek mind nemeit, mind léptsőit, az atomustól kezdve a’ tökélletes ember’ formájáig tsudáljuk.

Más részről az emberi természet-is kettős (az az testi és lelki,) tehetséggel bírván, az egyikkel a’ külső dolgoknak érzéki szereit sajditja, a’ másikkal azoknak érzékentúlvaló részeit el-fogadja ’s magába felveszi. De valamint ez az emberi természet a’ tökélleteség’ póltzát, a’ valódi Kultúrát, tsak akkor éri-el, ha a’ kettős, egymással válhatatlanúl ki egyengétett, tehetség, ellenkedő erányzásaival felhagyván, közös jelességre jut: úgy a’ külső jelenések-is, az emberi természetre való vonzatjaikat tenkíntve, tsak akkor tökélletesek és kellemetesek, ha érzéki és érzékentúlvaló részei egyarányos mértékben szorosan egyeledett Egészet tesznek, melly az egyesűlt emberi természet’ törvényeinek – az igaz Kultúra’ principiuminak – meg felel.

Ebben áll pedig a’ Szépség, a’ melly magában az Emberben, kettős természetének egyenlő szoros egyesülését és virágzását nyilatkoztatja; egyébb külső ötletekben pedig azon formáit jelenti, a’ mellyek az emberi egyesűltt kettős természete’ törvényeivel megegyeznek. E’ szerént a’ Szépség, valamint a’ tsupa kedvességtől, úgy a’ merő eszességtől meg külömböztetve, az emberi Kulturával együtt jár. Mennél inkább kifejtődik az Embernek érzéki természete tulajdon törvényei szerént, úgy mindazonáltal hogy a’ lelki valósága-is benne szintén egyarányos előmenetellel tökéllesűl: annál nagyobb díszszel ragyog külső jelenése, annál magasabb póltzát éri el a’ tökélletes Szépségnek. A’ mennyi léptsőjét tehát ennek a’ kifejtődésnek gondolhatni, annyi gráditsát a’ Szépségnek-is lehet külömböztetni. Méltán azért a’ Szépséget az emberi jelesség’ symbolumának nevezhetni. Nyájas igazsággal énekel díszes Költőnk:

Innen könnyű megérteni a’ Szépség bájoló Erejének ’s hathatosságának okát; minthogy az embernek nem tsak testi külső alkotását külön, valamint a’ kedvesség, nem-is tsak a’ belső lelki indúlatját magánosan, valamint az eszesség vagy értelmesség, hanem a’ kettőnek egyesűltt természetét, annak törvényei szerént, elfoglalja ’s ketsegteti. Innen meg érteni a’ valódi szép’ míveknek ’s formáknak az egész emberi természet’ tökélletesitésére, és az igaz Kultúrának előmozditására foganatos béfolyásait.

Ezen tekintetből véve a’ Szépség’ Tudománya az Ember’ kimívelése’ Mesterségével, vagy a’ Kultura Tudományával egybe-áll, a’ honnan igaz hasznát és méltóságát meg lehet itélni. – Épen oda tzéloz édes Költőnk is,^* a’ ki Schiller után úgy énekel:^*

Futva futott a’ Rákos mezői véres ütközet után, hol két erős Nemzet a’ Duna uradalmáért végső elszánással küzdött, a’ vert Német Had nagyobb része Pannonia belsőbb vidékei felé, ’s bizonynyal hitte: hogy a’ Magyar Tábor fényes győzedelme gyengeségének pihenést, félénkségének nyugalmat nem fogna engedni. Erdőkben, a’ Vértesi és Bakonyi százados sürü erdőkben, keresett a’ zavarodott Sereg rövid időre menedék helyet, míg szerentsétlen, de betsűletre vágyó, Vezérei a’ bomlott rendet szüntetni, és Fehérvárt új egyesűlés piatzává tenni erölködtek. A’ sok ostromot büszkén kiállott Aqvincum, mellynek helyét ma Ó-Buda fedi, a’ Duna hajóhidán viszsza szorongó őreitől elhagyatva Magyar Zászlókat lobogtatott erős kőfalain; a’ mostani Pestváros homok halmain támadott Magyar Rév, ’s az ellenében fekvő Kelemföld,^* ezernyi munkás szolgákat látott több napokig hadi teher szállítással foglalatoskodni. Nem kételkedének már e’ föld bujdosó és búslakodó lakosi, hogy a’ párdutzos^* és buzogányos Vitézek Attila országát helyre állítani, és boldog tartományát örökös vagyomokká^* tenni jöttenek.

Leírhatatlan lelkesedés szállott a’ győző Magyar Nemesség keblébe e’ viadal után. Öröm kiáltások, győzedelmi énekek, vitézi játékok, gazdag vendégségek, víg tántzok, pompás hadi fordúlások ditsőítették a’ hajdan Bátor nevet viselt Város bevételét. A’ diadalmakban őszűlt öreg Bajnokok, ifju tüzre éledve, érzékeny könyeket sirva, magasztalásokkal halmozák a’ merész rokon Leventákat; a’ szíveket bájoló szép Nem az együgyü természet illatos virágaiból jutalom koszorukat fonogata drága Kedvelteinek; az elfáradott, de meg nem lankadott, Vitézek arany ’s ezüst poharakban villogó bor mellett indúlatosan beszélgeték tsataveszélyeiket; a’ nevendék Ifiuság, a’ Nemzetnek édes reménye ’s utóbbi oszlopa, a’ szomszéd zöld pázsit bokros füvein birkózva, nyilat eregetve, tanúlt biztos paripákat nyargalva, gyakorlá gyengébb ínait, ’s bizodalommal eltölté a’ figyelmes Nézőket, hogy egykor belőle is Magyar Névre érdemes Hazafiak válnának.

E’ köz vidámságból egyedűl Árpád, a’ Magyar Had szeretve tisztelt Fő Vezére, látszott kevesebb részt venni. Őt hivatalának sulyos kötelességei, őt a’ nagyobb ditsőségre törekedő vágyás, őt a’ Nemzeti Méltóságnak fellengzőbb képei nyugtalanították. A’ férfi kornak legszebb éveit élő Hös, kit már ifiuságában a’ zuhanó Tanais mellékén nemes szíve, szelid kormánya, bátor vitézsége, sok tudománya, deli termete, bő gazdagsága, számtalan hadnépe miatt a’ Haza igazgatására mindenki legérdemesbnek ítélt, éjjel nappal azt forgatá eszében: mint lehetne Serege örvendezését állandóvá, Pannonia birtokát egészen bátorságossá, szabad Katonatársait boldogabbakká, Nemzete hirét halhatatlanná tennie? Egymást érték mindenfelé kiterjedő rendelései; egymást felváltották a’ jövő ’s menő Kémeknek tudósításaik, ’s minden készűletei azt engedték sejdíteni, hogy pompásabb nemzeti üdneppel kivánná meglepni bátor vitézeit.

A’ husz napi késedelem Aqvincumban, ha az okos elrendeléseket késedelemnek lehetett tartani, időt hagyott az elszéledett Ellenség öszvegyűjtésére. Ismét tsatarendben állották Fehérvárott a’ Német Bajnokok, ’s annál nagyobb buzgósággal várák a’ jobb szerentse kedvezéseit: mennél több újonnan érkezett katonaság kaptsolta magát osztályaikhoz; mennél inkább foghatatlan vala előttök a’ Magyar Tábornak hoszszas hátramaradása. Ez a’ Magyar Seregnek nagy veszteségeit, amaz belső egyenetlenségeit, egy másik az uralkodó nyavalyákat adta az elmaradott üzés okának. Mindnyájon erősen hitték egy következő győzedelem lehetőségét, ’s már arról beszélgetének az estvéli tábor tüzeknél a’ közlegények is, mint fognák a’ Magyar Sereg nagyobb részét nemes boszuállásból Duna ágyába szorítani.

Nem valának esméretlenek az Ellenség Vezéreinek bátorító hireszteléseik a’ Magyar Fő Vezér előtt. Ez, hogy Magyar Ditsőségnek újabb Borostyánt szerezne, és a’ balhireket végképen elenyésztené, tanátskozásra öszve hivá vezértársait. A’ méltatlanságokra felhevűlt Férfiak tüzesen kiránták fegyvereiket, ’s a’ Magyar Nemzet Élő Istenére halált esküvének az Ellen Táborra. A’ tanátsház lármáját viszonozták a’ pompás rendben kivűlálló Ezeredek, ’s Árpád a’ lángoló gerjedelmeket bajjal tudta rövid időre letsillapítani. Elvégeztetett három nagy szakaszban a’ megindúlás, de az utválasztás a’ hét fő Kapitányok között titokban tartatott.

Más nap hajnal hasadtakor megfuvatott a’ harsány trombita. Indúljunk, mondá mindenki, a’ betsűlet utára, ’s vigyük országunk határát az Anasus vizéig, hol vitéz öseink végőröket tartottak. „Pannonia birtoka, vagy halál” leve jelszóvá, ’s egy szív és egy lélek uralkodott az egész seregben, melly Árpád előtt a’ várból ki felé vágtatott. Ete és Vajta osztálya Százhalmon keresztül Baranyavár felé tartott; Usubu és Őse, népeit Fehérvár és Beszprém ellen vezette; Árpád szakaszával fontos okokból hátra maradott, ’s előjáró tsoportokat küldött a’ régi Bregetium, most Szőny, felé, mellyek az ellenség mozgásait a’ Duna folytában szemügygyel vizsgálnák. A’ második osztály előmenetelei Árpád várakozását leginkább illették.

Akadály nélkűl ment ez a’ Pákozdi nyulánk hegyekig a’ régi Fertő, ma Velentzei tó, sürü nádasai mellett. Itt, hol első éjjeli szálását választotta az osztály, először tüntek szemeibe a’ Fehérvári Noé, vagy is Szőlőhegy, halmain néhány őrálló kisded ellenséges Tsoportok, de ezek is azonnal viszsza vonták magokat, mintha nyilazásba ereszkedni nem kívántak volna. Tsudálkozott ezen a’ Magyar Táborszem, de még váratlanabb vala Vezérei előtt, a’ mit a’ leselkedő Kémek egyezőleg vallának, hogy a’ Fehérvári sántzos Német Tábor nagyobb része három nap előtt Pannonia Város felé a’ Móri sürü erdőn keresztűl elutazott, roppant Vágásokat hagyván bástyáúl a’ Bakonyban maga után; másik szakasza sietve a’ Beszprémi várba zárkozott; a’ harmadik pedig Palotánál a’ Zirtzi erdőség felé kitért. Egyező volt az a’ tudósítás is, hogy a’ számában igen nevekedett ellenség büszke kevély hangon beszélt mozdúlásairól. E’ hirtelen változásokban tselvetést lappangani gyanítottak a’ mély látásu Hadnagyok, ’s tüstént Aqvincumba Hirészeket küldöttek Árpádhoz, és abban is megegyeztek: hogy más nap kétszeres figyelemmel folytatnák rövidebb kitérjedésre az utat.

Nem volt felesleg való e’ gondoskodás, mert Aqvincum felett valóban rettenetes veszély lebegett. Belebb akará tsalogatni az Ellenség Usubu és Őse osztályát, ’s másfelől a’ Bregetiumi uton nagy erővel előnyomúlni, Aqvincumot viszsza nyerni, és a’ két előre álló osztályt a’ Dunától elszakasztva feldúlni. Hátát a’ Vértesi sorhegyek, a’ Bakony tornyozott Vágásai bátorságba tevék támadhatások ellen; előlről a’ tájék hív esmérete, az élemedett vitézi szellem, a’ betsűlet ösvénye nem engede látni semmi gátokat. Nagy vala bizonynyal a’ tzél, alkalmasak az eszközök, helyesek az Intézetek, igen hihető a’ kimenetel. Annál hihetőbb: mivel a’ Palotánál erdőbe vonúlt nép is Zirtzen által Pannonia Város alá utósereg szolgálatot viselni sietett. Árpádnak egy tévedő választása, egy bé-nem ható tekéntete, mind ezeket könnyen végre hajthatta volna.

De a’ nagy ütközeteket mindég böltsen vezérlett Bajnok nem kisebb veszélyt forralt éles eszében a’ Német Had ellen. Midőn a’ Hirészek Usubu és Őse jelentéseit előadák, akkor már negyven ezer válogatott Lovag, kik között a’ réműlést támasztó Turul Nemzetség is helyet foglalt, Turkátz tapasztalt Vezér, Árpádnak legidősbik élő fia, kormánya alatt Bregetium felé felkerekedett; más negyven ezer a’ végső parantsolatra készen várakozott. Villám gyorsasággal nyargalt emezekhez Árpád: említé a’ Bátroknak, a’ mitől úgy is égett kebelek, a’ Haza szent nevét, és az utrakelést. El is indúlt velek tág meszszeségben egymástól Fehérvár felé a’ Pákozdi uton. Előd azonban, e’ Testnek másod Vezére, Sóskutról Bodajk környékéhez látszott a’ többi szakaszoknál sietvébben közelíteni, míg Árpád népével tsendesen halladott. Sok titkos teher követte Előd táborát, sőt számtalan szekerek is valának hozzája kaptsolva. Mindnyájon azt vélték, hogy Usubu és Őse seregéhez fognának rendeltetni, melly az utban vett hirek szerént Pétváron, a’ mai Palotán, túl Beszprém felé ballagott.

Lasan nyomúlt előre a’ ki szabott rendszerént Turkátz pályáján; tsendesen Árpád: Ellenben Előd, kivel minden közösűlés burkolva esett, husz ezer Görög és Bolgár szabadságot reménylő Rabszolgákkal annál foganatosabban munkálkodtatott. Éjjel nappal vagdalták, tördelték, hordották, ezek a’ Bakony Vágás tornyait, ’s két nap és éj multa után a’ vivhatatlan fabástyák helyén téres utat nyitottak a’ sudamos fáknak homályaik között, melly Árpád és Elődnek egyesűlt Vitézeit Kis Bér felé nyil gyorsasággal rejtekben vezette. Ötöd napra az elindúlás után Árpád osztálya az Ellenség háta megett állott. A’ két felé látszott éjjeli lángok meszszire hirdették a’ közelítő balesetet. Itt Árpád, amott a’ Duna oldalainál Turkátz készített galibát a’ tsalatkozott Ellenség fejére.

Sok erölködésébe kerűlt Turkátznak, míg a’ Nyergedszegig nyomakodott Ellenséget Almásig viszsza feszíthette. Itt állott a’ rendelt határnapon, ’s hajnal hasadáskor Motsa felé indította seregét, hagyván egy kisded vigyázó szakaszt Bregetium körűl, melly Gönyőt és Átsot szemmel tartaná. Az Ellenség hírt vevén Árpádnak nem képzelt jöttéről, főbb szakaszait éjjel viszsza vonta ugyan Banáig, de minden iparkodása mellett az Arrabonai, vagy is Győri, uton magát meg nem menthette. Árpád korán Mező-Örsön termett, ’s az ütközet elkezdetett. A’ gyönyörü róna térséget a’ Pannoniai hegyek alatt most közel kétszáz ezer ember ellepte; a’ hadi robaj, a’ nyil suhogás, a’ vérteknek, a’ pántzéloknak és lántsáknak zörrenéseik, a’ kard villogások, a’ parípáknak nyerítéseik borzasztóvá tették. Dühös vakmerőséggel küzdött mind a’ két ellenfél; hol egyiket, hol másikat bíztatta a’ tsalóka győzedelmi remény, a’ mint hol egyik, hol másik fél hadlába léptetett előbbre a’ tsata véres mezőjén. Turkátz is, megnyervén viaskodva Igmándot, már Tárkányig vergődött közel a’ másik Magyar Sereghez. Ennek egyesűlhetése nem szenvedett többé kétséget: Azért a’ Német Tábor Vezérei, ne hogy az egész erőt feláldoznák, viszszavonúlásra parantsolatot küldöttek. Ez félénkségbe hozta a’ Német Sereg sok osztályait; a’ Magyar Vitézeket ellenben, kik eddig harmintz ezer foglyot számlálának, újra felbátorította. Üzőbe vették az Ellenséget; nagy károkat okozának a’ szaladóknak; elfoglalták a’ Tábor terheit, és két nap alatt a’ maradék hadat Rábaköz végéhez hajtották.

Árpád Turkátztzal és a’ Magyar Tábor egyik részével e’ diadal után Pannoniába, a’ tartomány fő Városába, szálván, követeket küldött heves Vitézei után, hogy negyed napra hozzá mindnyájon viszsza sietnének. Más nap meg-járta az ütközet helyét; azt a’ Magyar és Német holttestektől nagy számu szolgái által megtisztíttatá, és tudósításokat küldött Aqvincumba, Etéhez, Vajtához, Usubuhoz, Őséhez. Ezek, ostrommal megvevén Beszprémet, már Vasvárig hatottak; amazok fegyvereikkel Mursa, mai Eszék, felé nyitottak ösvényt. Hirűl adatott az is mindenüvé, hogy a’ győzedelem heted napára nagy Áldomás, vagy is Hála Áldozat, fogna tartatni; a’ mi számtalan Magyarokat, főkép az Aqvincumba hagyatott Őszökből és szép Nemből, Pannoniába fel édesgetett. Nem esmért határt az öröm; nem esmért mértéket a’ készűlet e’ nemzeti üdnepre. A’ viszsza érkező Hadak a’ Mindszenti és Mező-Örsi téren, hol új országot és halhatatlan nevet küzdének, Táborba szállottak nyughatatlanúl várva a’ heted nap hajnalát.

Pannonia hegyén, az utóbbi Szent Márton hegye tetőjén, a’ gondos Táltosok, Manó hitének^* fő oszlopai és szolgái, mindent elkészítettek, a’ mit az áldozat szertartása, vagy a’ felséges szándék kivánt. Tágos és magos Oltár emeltetett, mellyhez hét garádits vezetett. Együgyü vala ez minden szobrok nélkűl, mint maga a’ Magyar Nép vallása: Tsak a’ nyert zászlók, dárdák, pántzélok, sisakok, és kardoknak mesterséges öszve rakatásaik tevék köröskörűl ékesgetéseit, és ime rövid bevésett felírás: A’ MAGYAR NEMZET ÉLŐ ÉS ÉLTETŐ ISTENE DITSŐSÉGÉRE. Mellette a’ galyas fák kiírtattak, a’ tsemete bokrok lenyesettek a’ tsata piatza felé nyiló szép kilátás miatt. Tiz hófehérségü gyönyörü paripa áldozatra, számtalan ökör és vad vendégségre levágatott. A’ Jósló Aszszonyok, kiknek jövendőt látni és mondani tisztekben állott, váltva éjjel nappal babonáson vigyázának az Áldomás helyénél azokra, a’ mik ottan történtek. Utoljára az Ördöngöt, mert így hívta a’ Régiség Mánes Évangeliomát, hoszszu rendben szent éneklések között az övedzett folyó mentéjü Táltosok felvitték; a’ helyet és oltárt, mint tisztát, alkalmast, foganatost, Ármánytól és Zaklától menttet,^* megszentelték, és saját osztályaikkal, ne hogy valakitől a’ hely megfertőztetnék, híven őriztették. Hatod napon alkonyodás előtt a’ más napi rendtartás mindegyik Hadlábnak Vezérétől tudtára adatott.

Éjfélután már mozgásba jött az egész Tábor. Mindenki legtsinosabb módon vágyott megjelenni; mindenki magára ohajtotta vonni a’ néző Szép Nem és Sokaság szemeit. Maga Árpád, ki egyébbkor fénygőz nélkűl, de még is méltósága feltartásával, szokott a’ köz gyűlésekben részt venni, most egyszer öltözetében tékozlást mutató pompát szemléltetett. Azon zomántzos drága Kardot köté oldalára, mellyet Simon Bolgár Fejedelem lealáztatása után bölts Leó Görög Tsászártól ajándékba nyert; azon arany Turult repítő Vértet ragadá kezébe, mellyen sok évek előtt a’ Magyar Nemzet víg örvendezései között Fő Vezérnek felemeltetett; azon gyémántokkal hivalkodó forgót tüzeté magos kotsagu Sisaka mellé, mellyel neki, a’ Morva Had veszélye után, a’ szövetséges Arnulf Német Király hálából kedveskedett; azon Párdutzbőrt keríté izmos vállaira, melly a’ hódolt Kióv városa ajándék bőreiből, mint legszebb, számára kiválasztatott; azon fellengző szökésü paripát nyargalá, mellynek a’ Bakony folyásánál élete megmaradását köszönte. Illyen válogatás a’ temérdek zsákmányt szerzett köz vitézekig terjedett. Ezekben is tapasztalható leve: hogy a’ Magyar, takarékossága mellett is, sokat tart akkor a’ külső színre, mikor a’ külső szín a’ Nemzeti Dísznek adhat tündöklőbb ragyogást.

Mire a’ reggeli szürkűlet elüzte az éj setétségét, hoszszu rendekben állott egymás után a’ Pannoniai hegy alatt fekvő síkon a’ Magyar Sereg, ’s tábori Musika zengésével várta a’ Fő Vezér jövetelét. Meg is jelent nem sokára Árpád sebes vágtatva Vezér Társaitól és a’ száz nyoltz Nemzetség Biráitól késértetve Bajnokainál. Háromszori „Éljen a’ Fő Vezér” kiáltás fejezte ki a’ had lelkesedését, mellyet a’ szív mélyéig ihletődött Fő Vezér háromszori kardhajtással köszönt. Ezután végig nyargalta a’ rendeket; néhány katona fordúlásokat parantsolt; bámúlta népének erős lovaglását; ditsérte rendes végrehajtásait; azután, négy szegü zárt képzetvén, lángoló érzelmeiből így szólott kedves Hazafitársaihoz:

„Viszsza nyertétek, ditső Magyarok! Pannoniát, Attila régi nagy birodalmának legboldogabb országát. A’ győzedelem, mellyet e’ fő város szemeláttára itt a’ bujálkodó termékenységü rónaságon vérontással, és vérhulladással hatalmas ellenség kezéből kiragadtatok, Nemzetünk határát az Anasus vizéig, régi vitézségünk hirét a’ világ széléig fogja terjeszteni. Egyenként borostyánt érdemlene bátorságtok, ha nagy lelkek mulékony jutalomban ditsőséget kereshetnének. Karomat és karaitokat a’ tsata piatzán ezernyi veszélyek között századok boldogsága, nem egyedűl a’ jelenkor fénye, erősítette; Rokonink, Véreink, kik a’ betsűlet pályáján elestek, érettünk is, de a’ késő Unokákért is rohantak a’ halálosztó dárdák, pallosok és nyilak elébe. Arra törekedjünk, gondos Hazafiak! hogy új Hazánkat, ösi Szabadságunkat, Nemzetünket, Méltóságunkat a’ Maradék számára is megerősítsük, fentartsuk, ’s ha lehet valami az emberi alkotmányok között örökös, századok mulva is örökössé tegyük. Rendeljétek el közelébb a’ köz Boldogság ügyeit; oszszátok föl a’ gazdag Földet; határozzátok el a’ Haza jövendő Védelmét, ’s hagyjátok végoktatásúl Utóitoknak: hogy jó katonák, egyetértők, vigyázók, erősek, bátrok, és, a’ mit leginkább szívetekre kötök, a’ nagy tzél végre hajtásában, mint mi, állhatatosak legyenek. Ezt adja, engedje, ’s fogantassa közöttünk és késő Unokáink között a’ Magyar Nemzet Élő Istene, kinek ma Áldomásunkat háláúl felküldeni fogjuk!”

Érzette a’ Fő Vezér nemes előrelátásának fontosságát az egész Tábor, ’s ihlemedett szívből felemelt kezekkel kiáltá az ég felé: „Adja, engedje, fogantassa a’ Magyar Nemzet Élő Istene!! – Égtek a’ kebelek, ’s érzékeny könyek borították el a’ Hazafiuság tüzeit, de egy kilentzven esztendős ősznek, ki Ákosnak hivatott és a’ régi Ákos Nemzetségből vette származását, ime töredezett ki ömlései viszsza állították az előbbi néma tsendességet:

„Végső eloszlása felé közelget aggott életem. Ma holnap üstökös Atyáim társaságokba e’ ditsőség lakhelyéről elmegyek. Hajfürteim a’ Haza szolgálatában őszűltek meg; kezemet Nemzetem védelme reszketi; nehéz lábaim’ kevély paripáknak rázásaiktól inganak. Esmértem Hazámban bátor Hösöket. Sőt, míg erőm győzhette, magam sem valék méltatlan Magyar. De most már semmi érdemünk. Te, Te nagy lelkü Árpád! meggyöztél minden századot. Ti Bátrok! előnkbe léptetek. Mi Vének örűlve látjuk fényteket. Nyugottan hagygyuk el a’ Hazát. Már vagynak nálunk erősebb bajnoki. Ti még sokáig éljetek! Éljetek, és hozzátok méltó ifiuságot hagygyatok! Én, ha lelkem égi szárnyra kel, ha testemet e’ boldog ország béveszi, büszkén elmondom Ámosnak, elbeszélem a’ szittya Dédösöknek; hogy Árpád nagyobbá tette Nemzetem: hogy Árpád, a’ Magyar Égnek ember Istene – – – – –”

Nem mondhatott ki többet a’ görbedett és szívben olvadó öreg, mert Árpád eránt viseltető tisztelete mellét egészen elszorította, ’s a’ köny özönök nagy tseppekben hullottak égre emelt homályos szemeiből. Ennek látására le-ugrott Árpád paripájáról, által ölelé, megtsókolá a’ hattyu énekü nagy vitézt. Szorongatá kezeit, és ezzel a’ vitézi kézfogásokban gyakorlott Bajnok magához eszméledett. Ujra szólani akart, de Árpád és Vezér Társai kotsira ülteték, hogy Nemzetének illy fényes lemenő tsillaga a’ hegy tetőn mégláthatná a’ hála Áldomást. Kinyittatott a’ négy szegü zár; elvitetett az öreg; helyre állottak a’ Seregnek előbbi hoszszu rendei.

Míg ezek történtek, közel vala az éltető Jó Nap a’ felkeléshez. Semmi felyhő nem homályosította pályáját, semmi szellő nem hüsítette nem sokára eresztendő meleg sugárait. A’ leggyönyörűbb nyári reggel reménye ketsegtette a’ Fő Táltost, ’s azt hitte mindenki: hogy Ormosd előtt kedves, igen kedves, lészen a’ Magyar Hála Áldozat. Jöttek is a’ hegy tetőről énekelve a’ Fő Táltos követei Árpádot és a’ Nép Fő Urait felmenetelre meg kérni. Elindúlt a’ Fő Vezér előbbi késérőivel, és Tábori Muzsika zengedezése mellett a’ meredek hegyre diadalmi pompával léptetett. Midőn a’ tetőre fel-értek, háromszor megkerűlték az oltárt, és, körűl tekéntvén, az oltár előtt egyenes sorban meg-állapodtak. A’ kellemes tájék annál inkább meg-nyerte elégedéseket, mivel álló helyekből a’ Móri hegyeket, Almást, Tatát, Motsát, Igmándot, Tárkányt, Mező-Örsőt, Átsot, Gönyőt, Arrabonát, szóval az egész tsata mezőjét egy pillantatban a’ vitézekkel együtt magok alatt szemlélték. Jobbra ült a’ gondos felvigyázásu Anyákkal a’ nevendék Ifiuság, e’ Történetnek késő Hirdetője; Balról az Ősz Vitézek foglaltak székeket; az oltár háta megett a’ ki látás az alatt rendben álló Sereg felé egészen szabadon hagyatott. A’ Táltosok egyenesen az oltár előtt a’ ragyogó öltözetü Fő Táltos körűl tartózkodtak.

Feljött ditső méltóságában a’ láthatárra a’ villogó Nap arany sugárival. Rövid imádsággal köszöntötte a’ földig leborúlt Fő Táltos, ’s ezután az Ördöngből azon hoszszu tzikkelyt fenszóval olvasta, melly a’ Hadverést és Győzedelmet az Isten legnagyobb ajándékának hirdeti. A’ hegy alatt szinte ezt olvasták a’ Vitézek előtt a’ Hadláboknak egyes Táltosaik. Mikor a’ tzikkelynek vége szakadott, fent a’ hálára gerjedett Fő Vezér és Társai, a’ Nemzetségi Birák és a’ Néző Sokaság; alatt az egész Tábor vitézséget élesztő Hála Dalt, mellyet a’ Fő Vezér első Énekésze igen forró hévvel készített, kezdettek zengeni. E’ Dal után ismét röviden imádkozott a’ Fő Táltos, kérvén Ormosdot, hogy kedvesen fogadná e’ Magyar Áldomást. Kis idő mulva égő fáklyát vett kezébe, és az áldozat alatt fekvő rakásfát meg gyujtotta az oltáron. Tüstént lángot vetett a’ fa tüze, ’s a’ füst egyenesen magosra felsietett az Ég felé. Erre Árpád ’s vele az egész fent és alatt tartózkodó Magyar Nép nagy örömmel ’s megindúlással égre feszített szemekkel és felemelt kezekkel kiáltá: „Áldott légyen a’ Magyar Nemzet Élő és Éltető Istene.” Mellyre a’ Fő Táltos buzgón válaszola: „Ditső Nemzet! kedvesen vétetett Áldomásod, mellyet a’ Győzedelem Urának nyujtottál.”

Míg az ízzó tüz egymásután emésztette az áldozatot, a’ Fő Táltos ismét elővette az Ördöngöt. Azon tzikkelyét kezdette fenszóval olvasni, melly azt vitatja: hogy a’ hív és érdemes Szolgának nem adhat Ura nagyobb kintset a’ felszabadításnál. Midőn a’ tzikkely végére ért a’ Fő Táltos, megszólamlott e’ képen a’ Fő Vezér: „A’ Nép szova, az Uraknak eltekéllett akaratjok, hogy azon husz ezer érdemes Görög és Bolgár szolgák, kik a’ Bakony Vágásait elhányták, mától fogva nem tsak szabadosok legyenek, hanem egyszer ’s mind fegyverviselésre méltassanak.” – A’ Fő Táltos mély hajtással felele: „Ha tetszik a’ Népnek, ha tetszik az Uraknak, nintsen akadály.” – Ekkor elkezdődött a’ felszabadítás szere. Megjelent mindegyik Úr szolgáival Nemzetségének Bírája előtt. Az Ur artzúl legyéntvén szolgáját, nevénél fogva Uri Hatalmából azt szabadosnak hirdette a’ Bíró jelenlétében, ez pedig szabadság süvegét nyujta a’ szabados kezébe. Innend Urával az oltár elébe ment, hol a’ Vezér neki kardot ajándékozott, a’ Fő Táltos pedig Szabados Levelét kézhez szolgáltatta. A’ nagy szám miatt sokáig tartott e’ felszabadítás, melly annál pompásabb vala, mivel senki nem emlekezett az öregek közűl, hogy egyszerre illy sok szolga, és ugyan fegyverviselő kegyelemmel együtt, szabados karba általlépett volna. Árpád mély böltsességből a’ háboruban elesett hazafiakat jövevényekből így akarta pótolni, a’ mit példájára utóbb gyakrabban elfogadott az intézeteihez ragaszkodó maradék.

A’ Szabados Kar eltávozása után felszólala a’ Fő Táltos: „Jósló Aszszonyok! Az Ormosd kegyesen fogadta Áldozat végéhez közelít. Üdvözségtekre, szentségtekre, kérdezlek, ha láttatok-e e’ hely és hegy körűl valamit, a’ mi e’ mai kedves Áldomásból Nemzetünknek előre bizonyos hitelü Jövendőt kinyilatkoztatott? – „Valóban kedves, felette kedves, az Ég előtt e’ mai Áldomás, így válaszóla a’ Fő Jósló Aszszony, mert látások által előre tsudálatossá tétetett. A’ hegy körűl szemlélt éjjeli lángok mellyek a’ földből mindenfelé sürüen el széledni látszatának: a’ Pázmándi hegy oldal felett éjfél-után megjelent, hoszszu fényel világított, utóbb későre elpattant, ’s Árpád szállására esett Tsillag, azt hírdeték: hogy e’ Helyből az egész Nemzetre nagy világosság fog terjedni; hogy Árpád ditső Tettei századok mulva a’ Pázmándi hegyeken fognak új életre felemelkedni.” – Úgy legyen! – Bizonyal úgy lészen! kiálta a’ Néző Sokaság, melly rövid éneklés után a’ Fő Táltostól megáldatva szép rendben elhagyta Musika zengései között Pannonia hegyét, ’s nem sokára dús gazdag Vendégséggel béfejezte a’ pompás nemzeti üdnepet.

Igaz leve a’ Fő Jósló Aszszony jövendőlése! A’ Keresztyén Hit jótevő világa Pannonia helyén fekvő Szent Mártonból hintette sugárait Gyéza Vezér alatt Hazánknak minden részeire; Árpádnak – a’ nekünk boldog Hazát és örökös ditsőséget szerzett Árpádnak – felséges tetteit a’ Pannoniai hegy oldalban Pázmándon énekli századok mulva, de talán még nem későn, egy buzgó tiszteletre, közpártfogásra ’s ápoló élesztésre méltó nemes szivü, nagy tehetségü, lelkes Magyar Hazafi.