„Hallgatsz, ’s csak sóhajtásid lengenek,
Csak néma köny csepeg bús arczaidra,
Esengve fordúlsz ember társaidra,
Hogy eggyütt-érzéssel könnyítsenek:
Nem ők, nem ők! az érzéketlenek!
Hideg pillantást vetve kínaidra,
Miért vonúla köd szép napjaidra?
Mi bánt? mit vesztél? ők nem kérdenek.
El! A’ Bús társat nálok nem talál!
El, én hozzám. Sziv szivhez szóllhat itten.
Jer, öntsd-ki bánatod’ nekem meghitten.
’S ha hívedtől megfosztott a’ halál,
Jajgasd nevét, nevével költs-fel engem,
’S enyhülni fogsz, ha kínod’ vissza-zengem.
Szemere.
