Szép Lenka vár a’ part felett,
Csolnakján a’ halász,
Dalolván csendes éneket,
A’ part felé vigyáz:
„Csak vissza, vissza szép leány!
Szél támad, és hullámot hány.”
Esdekve szóll a’ szép leány:
„Nem én, halász, nem én!
Tulparton zöldell egy virány,
Kunyhó van közepén;
’S zöld árnyak a’ kunyhó körül:
Alattok, ah, kedveltem ül.
Szélvész között, zugó habon,
Rettegtet sok veszély;
Reményem még is egy vagyon,
Tán partra hajt a’ szél:
’S kit szenvedés, kit bánat ér,
Örömkönyűk a’ pályabér.”
Szép Lenka jön, ’s csolnakba száll,
Kormányt visz a’ halász,
Minden hullám csapásinál
Jobban jobban vigyáz,
’S a’ vész midőn ujúlva kél,
Mond Lenka: „partra hajt a’ szél.”
„Nem, lyány! nem partra hajt a’ szél;
Szél és hab ellenünk;
Veszélyes, ah, mig ember él,
Istent kisértenünk:
Hullám dagad ’s örvénybe száll,
Hullám között vár a’ halál.”
„Halász, szerencse jár velem,
Szerencsés csolnakod.
Nyugot felől, o szerelem,
Dereng szép csillagod –
Nyugotra vár a’ hű legény:
Nyugot felé nem félek én.”
Szóll Lenka, ’s a’ túlpartra néz –
Néz, ’s látja kedvesét.
Örömreszketve nyúl a’ kéz;
Hév önti-el keblét:
És tűn előle víz, föld, ég;
Szemében forr csak lelke még.
De vérzik ő, a’ hű legény,
A’ part felett állván.
Kél a’ veszély; húny a’ remény:
Már már hal a’ szép lyány.
És új szél zúg, és új hab gyűl –
’S a’ csolnak végkép elmerűl.
Lát a’ legény. Nem nyög; nem sir,
Nem érez, nem gondol.
Felnyílik kínja, mint egy sir,
Nem tudja: merre? hol?
’S – gyors, mint villám felhőjiből,
A’ hab közé félhalva dől.
Kölcsey.
