Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás

Hah rettenetes váz! te bünnek rút fia kerülj! ne zárd-el útamat; még a’ természet késni bátorít, czélom tovább terjed.

Alélt szellem, szédelgő tünemény! eddig, ’s nem tovább megyen futásod. Mint urad, mint jótevőd jövök feléd, ne rettegj.

Az égi harag kivont mély üregedből, ’s ércz kormányod alá veté a’ mulandót; de belsőmbe is erőt fuvalt, melly bátran gunyolja komor hatalmadat. Az ifjuság kivív sirjaid’ éjéből.

Tüzét eloltja fonnyasztó lehelletem. Lehull a’ vírág legékesb nyiltában, és a’ láng, melly kebledet hevíti az enyészetnek legbiztosb eszköze. Merre lépek, hasonló szívek porlanak-fel, ’s a’ kikelet’ zöldjét disztelenítik. Én őrje az örökkévalóságnak, kemény kézzel tartom a’ földi pályákat, lerontva a’ különbség’ zárait, a’ szegényt megváltva, a’ kevélyt lealázva határtalan szállok a’ világ’ térein, ’s a’ mi él lesüllyed alattam, ha fekete szárnyam’ árnyéka érínti. Imádd a’ végzést, melly általam büntet, ’s jutalmaz.

Te pornak ura, csak azon győzhetsz. Mit érzek, az nem halandó. Felsőbb származás fénylik lelkemen, éggel vegyülve lényem emésztő mérgednek martalékja nem lehet.

Eltünsz, ’s álmaid, érzetid veled merülnek-el. Mi a’ sírontul vár, azon nagy titkot csak a’ színváltozott érti; én vagyok azon isméretlen világnak első hirdetője.

A’ lelki-tehetség, halhatatlanságom’ igaz záloga fenntartja emlékemet, ’s habár földi részeit örök éjbe taszítod is, általsugárzik, ’s voltomat vallja.

Ez csak beteg elméd’ ahítatos reménye; fény-lepelre szorúl hijányaid’ serge. Mi állandót mutathatsz, mellyen a’ percz nem fordít, nem győzhet?

Enyim a’ gondolat, ez a’ mennyei szikra kihat a’ sötétből, és alkotó lángjánál egy világ melegszik. Bátor röptének ég- ’s föld meg-nyílik, ’s évek századok neki szolgálnak.

Csekély nyereség, olly nagy szándékért, sok a’ semmiért; félig alak, félig árnyék, a’ mit nyomoz, ’s mentűl tovább szárnyal, annál nagyobb zavarba ötlik, míg fáradtan szük határ közzé szorúl. Mi a’ koválygó ködön áltvillan, az csak a’ képzelet’ muló játéka, a’ lekötött észnek tévelygő habja; áldozz az eszméletnek, ’s ön léted károsúl. Az idő forog, állj magasan, vagy alant, vele elragad, és a’ gondolat’ fejlését, mellyre annyit epítesz, a’ vélemény, ez a’ sötétség’ szülöttje intézi, vagy tiltja.

Nézd a’ dicsőket, kik napként a’ magásról alá sugárzanak! főhajtva áll előttök az idő, nemzetek változnak alattok, ’s koszorújok’ virági most is illatoznak; egy póltól másikig terjed érdemök, ’s a’ föld’ fijait nevök lelkesíti. Ez a’ lélek’ legfőbb diadalma, ez az élet’ istenülése!

Azok kiket csudálsz, kik körül álmaid lengenek, azok leginkább bizonyítják a’ ködbe vont elmét, mellynek a’ sejtés’ végső határa; mert, örökös harczban, egymást semmisítve, homályos ’s ellenes ösvényen bolyongnak, és véleményt halmozva véleményre, valóért epedve, füstöt ölelnek. Hol az Igazság, mellyet kérkedve említesz? Hány ezer évek folytak-le buzgó vizsgálóikkal, és szent képét eddig senki nem látta.

Tettekre ébresztve tünnek-fel mindenütt az ész’ hagyományi, ’s isteni ereje a’ mindenható akaratnak, melly hegyeket mozdít, ’s világokat mér, vallja becsét a’ nemes életnek.

A’ hideg ész, melly magasra vágy, megfoghatja e azt, a’ mit büszkén állítani mer? Minden rémzet után esengve, szeret ragyogni a’ sokaság előtt. A’ távolban minden szép, és a’ rejtelmes szó, csiklándja a’ gyarló szívet. Ha nyilt szemmel behatsz léted’ titkába, dermedve fordulsz felém, ’s keskeny boltom leszen világod. Bölcseséged’ minden foglalatja az, ha békén tanulsz halni.

Nézd a’ dicsőség’ Templomában a’ Hőseket, kik nagy tettek által azon tetőre felvívtak, hová nem ér a’ mulandóság’ karja! Borostyánjok hüséből néznek le a’ jövendőségbe, és az év-könyvek kérkednek nevökkel.

Csalóka vágy! A’ történet megvesztegetett Biró – a’ környűlmény lánczait hordja; olcsó tömjénynek csak gyermek örvend. Ledől az oszlop ércz szobrával, mert a’ földi zavar állandót nem szenved, és ki ma koronákkal játszik, holnap helyet alig lel hideg hamvának. Nézd a’ világ’ bálványát, egy pillantat, ’s dísztelen hever a’ porban, és neve csak példáúl szolgál a’ bátor küzdőnek, midőn fenndörgő tetteit a’ mulandóság szánakodva mosolygja.

Minek tehát ezen ösztön a’ forró kebelben? minek a’ hév kivánat, melly kizudulva mereng?

Engem keres! ’s az legyen fő java, ha tisztán feltalálhat.

Mély borzanat leng sirjaid körűl, szemed’ sötétje enyészettel frigyes – én még lenni ohajtok. Ah ez a’ világ olly szép, és kedvezve nekem annyi édest igért! Engedd szépét kiélnem, bájait ölelnem. Illy örömtelen nem válhatok-el.

Az öröm’ tarka szinén legel boldog szemed, tavaszod’ zöldjébe rejtezik tövise; de rekkenő nyarad méreggé forrallja, ’s csak lassú telednek hidegén fagy-meg. Háborgó e’ világ, külseje tetszetős, de benn édes méreg lakik, és a’ legnemesb szív felett, letiprott reményiden kevélykedik a’ méltatlan szerencse.

Még is van boldogság a’ szerelem’ nyugtató ölében; ott lebeg hívem, a’ serdülő élet virít körűle; szelíd szózátja édesen hangzik vissza melyemben, midőn nem ismert éleményre int. Oda – oda engedj röpülnöm!

Ne higy a’ szerelem ámító szavának! ön hevétől lesüllyed éktelen mélységbe. A’ birtok közt kegytelen eltaszít, kiválva tőled csak fájdalmad marad fenn; hideg lánczokra fűz, ha bár hivtelen elillan, és alacsonyba merít. El-szórt romok között bánat lappang nyomában, ’s váratlan rivaszt-fel andalgásidból, ’s a’ tündér képnek ijesztő vázait mutatja.

Te komor ellenség! mit adhatsz létemért, ha minden szépét olly hidegen téped-el?

Nyugalmat – a’ béke’ szent malasztját. Nem örülsz ugyan, de nem is csalódol, és a’ földi inség kígyós fejét káratlan rázza feletted. Ki tőlem fél, azt én üldözöm, ki megvet, azt ápolom, és az érte hullongó könnyeket a’ megbékélt Istenség’ trónusához viszem, hol az erkölcs’ fénykoszorúja készűl.

Ez tehát szomorú sorsom, hogy a’ végső határnál megvetni tanuljam azt, a’ mi egykor gerjeszte? Egy láncznak rabja, ki a’ forrásnál szomjúzni kénytelen; kire égi fény világít ugyan, de csak békóját mutatja? Nem több egy néma növevénynél, melly azért virágzik, hogy az Egésznek ékét tudatlan emelje?

Térj magadba; ne keress kivűl maradást létednek. Benned ég a’ mennyei Jóság’ örök tüze, ’s testvéri karoktól áltölelve a’ Hit, Remény, és Szeretet szebb létbe kísérnek. A’ fergeteg önkényt hányja a’ port csattogó szárnyain; köszönd, hogy hajnalod velem kezet foghat, minekelőtt megragadt a’ világ’ ordító zajszele, és búcsuzó lelked örömmel csókolja omladó házát, midőn szemed az égre tekínt-fel utólszor.

Az irtózat mulik! végy magadhoz Halál! érzem e’ lét nem legfőbb adomány, ezen túl van a’ jobb lelkek’ hazája. Még egy tekíntetet a’ világra – zárd-bé szemeimet!

Nyugodj!