Komor szemekkel nézett Oroszlánkőnek
*Várral védett falu Trencsén vármegyében (Szlovákia).
kevély Ura a’ vár’ fokáról alá az útra, melly a’ hegyoldalon lecsavarodva végig terjed a’ Vágvölgyön Trencsény felé, ’s távolban oszlik el a’ tekintetnek. Éppen most szöktet ki a’ várból egy szép Ifjú délczeg lován, tágosabban eresztvén azt vidám utjának. Vadon kaczag a’ Báró boszús haragjában, ’s harsány szózattal kiáltja egyik szolgájának, hogy leányja Emelka jőjjön elő.
Mint a’ szerelem’ csillaga a’ borúlat alól kitündökölve, úgy jelent be a’ leány atyjának szabájába. Ez szótlan viszi ki a’ márvány oszlopzatú folyasóra, és „látod, ismered e ama’ száguldó lovast?” kérdé hevesen. Háborgó érzések ’s elfogódás között „Igen is, Atyám, Zálán udvarnokod az” rebeg a’ leány; – „’s kit te most utólszor látsz” utána dörgé az öreg. A’ remegő szűz elhalaványodva szédeleg le a’ mélységnek, de atyja izmos karjával visszarántja, ’s aléltan adja által leányzóinak.
Zalán elhaladott, nem sajdítva a’ tőrt, mellyet a’ sötét homlokú Báró készített életének. Utjának czélja, vélé, a’ Templomvitézek’ Pöstyéni Hospitiuma: mert egy levél vala nála ezeknek Priorához olly paranccsal, hogy titkon adja kézhez. Vágyott ebben is Urának kedves szolgálatot tenni, titkos követségét bizadalom jeléűl tekinté, ’s újabb fényben derűltek reá, a’ szerelmesre, jövendőjének tündér álmai.
Alkanyodáskor küldetése’ tájára juta; de jobbnak vélvén sötét alatt érni be, az erdő’ szélein várá az éjt. A’ legszebb májusi nap után gyönyörű est álla be: felette a’ szelid nyugottnak aranybíbora elolvadozva a’ magasság’ felhőtlen kékjébe, ’s a’ mélyebb csendű völgyek’ terjengő homálya, ’s a’ magány’ ünnepélyes halgatása átnyögdellve a’ fülmile’ csattogásitól, ’s a’ lengeteg’ játéka a’ könnyűmozdulatú lombokon, – mind, mind olly erővel tolakodtak szívére, hogy a’ tág világot ohajtotta vólna melyéhez szorítani. ’S a’ mint az élet’ zaja elszenderede, ’s az ég’ fényei tisztábbra csillogának; a’ távol harang’ lágyantévedező kongása továbbmenetelre emlékezteté. Elhagyá a’ sürűst ’s a’ Vág mellett lovagola; sebesen zuhogott a’ folyam harsagó hullámain, mint ha szerelem’ indulatja hajtotta vólna. Végre elejbetűne a’ roppant Monostor, komoly és hideg helyhezetében, miként az élet gyakorta a’ szerelemnek. Megálla ’s Ura’ tanitása szerint jelt ada, hogy bebocsajtasson.
A’ vasajtó minden zörrenés nélkűl nyíla meg. „A’ szerzettől?” kérdé a’ homályban egy tompa szózat. „Az Oroszlánkő Urától a’ Priorhoz” felel Zalán. „Kövess” mond’ a’ Serviens. A’ keskeny bóltozatú tornácz végigzenge lépteiktől míg egy kerek lépcsőhöz értek, ’s azon fel az épület’ felső osztályába. Az első ajtónál megálla a’ Vezető, ’s hármat koczogata halkal de hirtelen, és belölrűl „magam vagyok” lőn a’ válasz. A’ Serviens bémenetelre mutata Zalánnak ’s eltűnt. Zalán bényitá az ajtót.
A’ Prior egy régimetszésű Karszéken üle bágyadtan körűlcsillámolva mécse’ világától hasonlólag néma veszteglésében a’ sírbólt’ szobrához; ’s midőn az Ifjú közelebb lépe, végig huzá tenyerét homlokán, mint a’ kinek lelkében múlt dolgok’ emlékezete kél, ’s azokról tisztább képet ohajt magának. Szótlan nyitá fel az általnyújtott levelet; ’s az olvasás alatt mindég nagyobb komolyra vonúltak arczvonási, ’s merőbben szegzé szemeit az irásra. Zalán a’ mély csendben szivének is halhatta dobogását. – „A’ neved?” megszóllamla a’ Prior. Zalán. – „Szüleidé?” Thekul Geysa atyamé, Lodán Agnes anyamé. Lassú elpirulás futá el a’ Prior’ halvány képét, széket mutata Zalánnak. – „’S a’ gyürű ujjadon?” Haldokló anyám’ ajándéka. – Az öreg elandaloda; de majd felsohajtva elmerűléséből, Báród, úgymond, a’ mint látom nem tudja még, hogy itten a’ Priorságban változás történt. Előm hirtelenebb hivattatott el innen, mintsem tudósitást adhatott volna: a’ levél még őtet illeti, ’s annak ime’ sorai: „halált e’ levelem’ kézhez-adójának, halált, mert alacsonyabb sorsú létére leányomat meri szeretni; titkon ki vele az élők közzűl” – még ahhoz vannak intézve.
„Mit? ismer a’ szívnek tiszta gerjedelme ősi származást!” felkiált az Ifjú.
„Itt arról nincsen szó, mond’ a’ Prior; nékem e’ tisztemben Felsőségemtől szorosan meg van hagyva a’ Báró’ kivánságait teljesíteni – ” Elhallgata, ’s Zalán tüzben állott fel.
„Fiam! szánakodom rajtad, szóll az Öreg; esküdj hallgatást, ’s megmentelek.” Az Ifjú megesküvék.
Szelíd hangon, melyben a’ szivnek régen-fedezett lángjai leggyengédebb kiömlésökben remegének, mondá a’ Prior: „El kell távoznod még ez éjjel, távoznod halasztás nélkűl. Itt egy levél. Horvátországi Mesterünkhöz: másnak számára van ugyan írva, de vedd, olvassd, ’s jól jegyezzd meg foglalatját; Mesterünk által a’ Rendbe felvétetel, légy erős, többit bízd az Égre, ’s ha minden elhágy – fordúlj hozzám!”
„Mi által érdemeltem ennyi részvétedet?” kérdé a’ mélyen illetődött Ifjú ázott szemekkel.
„Múlt időkre vezetsz vissza, felele a’ Prior; ellágyúlva szivem, kihagyja mondanom, a’ mi titkos rejtekében él, a’ mi ki nem jöve még ajkaimon: tudd meg, anyádnak kétszer köszönöd életedet. Ah! szerettem én őt’ egykor az ifjúság’ szép korában, szerettem az édes indulat’ legforróbb hevével, ’s a’ veletöltött boldog órák most is vezércsillagai éjjelimnek! Gyakran láttam a’ virágzó leányt atyjának várában, ott látta atyád is, és szerette, valamint én, ’s ki ne szerette volna? – Kimondjam e szivemnek kínos küzdéseit? Nem tűrhetém tovább sorsom’ bizonytalanságát, ’s egyszerre kivántam azt végképpen elhatározni. Kiindulék megvallani előtte szerelmemet, ’s a’ mint atyja’ várához értem, egy fegyveres akada előmbe a’ kapuban, jókor jövök, mond’ a’ kézfogásra, öröm zajog mindenfelől, Agnes éppen most jegyeztetik el. – Láng ’s jég futa végig velőmön; egy gyürűt vevék elő, ’s kértem, adja által tőlem Kisasszonyának: megfordítva lovamat visszavágtaték, ’s Templáriussá lettem. – Egyszer, minekutána az öszvekelés megtörtént, ’s én már fogadás által lekötém magam’ a’ Szerzethez, egy Lovag jelene meg a’ Hospitiumban, holott valék. Sokat beszélt, mellyre nem figyeltem, de a’ mint anyádról szóllott, szívem felrezzene. Előbeszéllé a’ menyegzői lakodalmat, és azt, mi bús vala a’ hölgy, ’s miként tartja a’ közhír, hogy szíve másért égett, ’s hogy férjének csak magzati kötelességből adta kezét. Minden szava tőrdöfés vala szivemnek. – Azólta semmit sem hallék felőle, ’s igyekeztem is egészen visszafojtani a’ vágyat, utána tudakozódnom. Rendemtől Napkeletre küldetém: kerestem a’ halált a’ vérmezőn, ’s fel nem találám; nehány hetek előtt Hazámba, nehány napok előtt ide rendeltetém, ’s nem zúgolódom végzetem iránt, hogy nem hagya vesznem Saracének’ kardjaik alatt, mert íme szabadítód lehetek! – Ifjú! int az idő, a’ csillagok hanyatlanak, mennj, siess, Isten veled! ’s ha keserveid alatt roskadozol, emlékezz reám, emlékezz, hogy én is kimondhatatlan’ szenvedék.”
Néma érzeményben dőle az Ifjú a’ Prior’ karjai közzé; ez csengetett, ’s a’ Serviens belépe, Zalán kitámolygott ’s nyeregben üle alig tudva, mi történt vala. Búsan tekinte a’ táj felé, hol majd Oroszlánkő ragyogland a’ koránynak feltünésein, mély bánatban merengve szive, midőn lovát ismért ösvényéről az újra, az idegenre fordítá.
Azalatt Oroszlánkő’ várában szomorú csend uralkodott. Alig nyitá fel Emelka szemeit ájulásából, midőn a’ Pöstyéni Priortól olly izenet érkeze, hogy a’ Báró’ követje keresztűl akarván usztatni a’ Vágfolyón, annak sebes árjaiba fuladott.
Emelka, a’ Háznak egyetlene! emésztő betegségben sinlőde. A’ Báró’ kőkeblét rettegés’ gyötrelme szállja meg, ’s egy orvosló Szerzetest hozat leányához; ez megmenti ugyan enyhítő szereivel a’ közel haláltól, de ah! kínjainak fő okát nem képes elszéllyeszteni. Igy mulik el a’ tavasz, így a’ nyár, így az ősz is: és Emelka mindég hervadólag. –
Beáll a’ fanyar tél. A’ Báró gyakran futá be vadászaival a’ rengeteget, kanok’ üzésében keresvén eloltani nyugtalan tüzét; de még gyakrabban jára el Temetvény’ Urához, kivel nagy dolgok felett látszaték tanácskozni. Sürű pillékben repdezett a’ hó öszvevissza, fuvatagjai alá borítva a’ vidéket. A’ magára hagyatott Emelka szomorún nézett ki ablakából az időre, melly háborga, mint kebele; ’s midőn a’ tunya homály elterjesztgeté unalmas szárnyait, ’s minden még borzasztóbb csendbe süllyede, hogy azt csak a’ fagyban meredő sas’ vijjogása csak az elhintett egyes őrök siket felkiáltásaik zavargaták: lehajtá fejét párnájára a’ boldogság vesztett leány, ’s néma fájdalomban szabadulásért esdekle fel. Eléggé törekedett hű Dajkája, az öreg Gunda, szorgalmas szavaival felvidítani Nevendékét; de csak ritkán vonhatá el azt bús képzelgéseitől regéjivel, a’ kandallónak recsegő lángjainál. Regélt az előkor’ történeteiből: a’ Magyarok’ költözéséről, bajnok Vezéreikről, első Téritőjik’ csudatételeiről; előadta vigasztaló példában, mint koronáztatik meg az el nem csüggedő szerelem, mint suhog elő még a’ sírból is éjfélenként a’ kisértet megboszúlni a’ hitszegést, milly’ örömben ölelkeznek az élet után, kik a’ világi tekintetek miatt itt alant egymáséi nem lehettek. ’S midőn Emelka e’ mesékben tulajdon sorsát, érzeményeit, önmagát találta fel: hol szelíd megnyugvásra, hol ismét ujabb keservekre olvadoza. De legédesebben mulatozott ábrándozása a’ Villiről szólló regén; ezt az öreg mindenkor így kezdé:
„Villinek, kedves gyermekem! azt a’ leányt hivják, a’ ki mennyasszony korában hal meg. A’ Villik szüntelenűl kerengenek idestova, keresztútakon tartják tánczaikat, ’s ha ott valamelly férjfit kapnak elő, azt halálig tánczoltatják, ’s ennek árnyéka osztán a’ legifjabb Villinek vőlegénye, ’s az a’ Villi akkor mégyen nyugalomra. Illyen szerencsétlen leány a’ hugom is, ah! sokszor láttam már én őtet a’ holdvilágnál.” – E’ bévezetés után elő szokta volt Gunda beszélleni testvére’ szerelmének, kinjainak, ’s halálának szivreható történetét. Igy szeretett a’ mélyen-szenvedő Emelka egy tündér világnak tájaira elszállongani bánatjainak súlyai alól.
Közelíte ismét a’ tavasz, midőn egy nap’ visszatérvén a’ Báró Temetvényről, leányának azt jelenti, hogy menyasszony, és pedig Temetvény Urának menyasszonya. Emelka, atyjának megátalkodottságát ismervén hallgatásban távoza el. A’ Báró öntetszéssel tekintgeté végig a’ Vág’ völgyét, „itt, és jobbra, és balra, ’s túl a’ hegyeken – e’ roppant birodalom enyém ’s leányom’ Uráé, ’s én mindenütt egyiránt parancsolhatok az egyezés szerént!” csak e’ gondolatot hánytorgatá dagályos lelke. De Emelka szobájába érvén, eldőle. „Az én kebelem szivnek, gazdag szivnek nyílt! nem csatolhatja azt többé magához bár mennyi kincsnek büszke birtokosa, üres ragyoglás engem’ boldoggá nem tehet.” Ezt nyögvén, szavai érzésébe fojtódtak, ’s halványan terűle el.
„Isten segíts! oda Emelka!” jajgatá Gunda a’ Báró’ elébe; ez harag’ ’s ijedés’ szenvedelmében fut leányához, ’s látja, az oszlatás’ szine fogta el arczát ’s ajkait, látja szemeinek fényét homályba borúlni, hollóhaját gyürűtlenűl lefolyni vállán ’s karjain: Emelka még egyszer nyitja fel az atyai szózatra szemeit, „megbocsátom néked Atyám! hogy Zalánt keblemtől elszakasztád” – ezt rezgé haldokló lehellete, ’s kevés pillanatok alatt Gunda’ karjai között múla ki.
Mint egy mennykőcsapott dermedten álla a’ Báró hidegült leányja felett. Nem sírt, mert könyűje nem volt: de a’ szép a’ jeles Ifjúnak, kit egykor maga is kedvelt, szántszándékos kivégzése lelkét a’ legdühösb kinokkal marczangolá. ’S midőn Emelka az éj’ sötétében szövétnek-világnál sirjába viteték, leordíta a’ kisérőknek, álljanak meg, ’s eszeveszve rohana a’ koporsóra – hasztalan! a’ holtakat örök álmaikból a’ megbánás’ legforróbb özöne sem idézheti fel. Egyedűl tévelyge tavaszát-vesztette Várának puszta szobájiban: eltünt belőlök a’ tárgy, mellyhez kötötte vólt kevély feltételeit. „Bővségedben nyomorúlt halandó!” fel–fel-kiáltoza öklével ütve homlokát; ’s mintha Emelkának elsuhanó árnyalakja e’ szókkal riasztgatná fel nyugtalan álmaiból: későre térsz magadhoz Atyám! nem ősi nemes vérből származott e’ Zalán? ’s annyi derék tulajdona nem ért e’ fel Temetvény várával? – Nem türhetvén már tovább vétke’ furdalásait, egy szerzetest hivatott, meggyónt, ’s a’ világról lemondva, ugyan azon erdőben, hol Emelka’ sírja álla, remeteségbe vonta magát, ’s imádkozásban tölté napjait.
Oroszlánkő’ elpusztulásának híre Kereskedő utasok által sebesen elszárnyala Horvátországra. „Vissza, vissza sirhalmához!” felsohajta Zalán égő keserveiben, ’s utnak indúla az éj alatt. „Nem hasonlít e életem olly virághoz, melly örömvirultában letapodtatott? hullongjanak el hát a’ hervadt levelek ott, hol egykori boldogságom nyugoszik; vagy ha még azt sem szenvedné a’ vad Báró, hogy együtt őrizzem vele leányja’ sírját, öljön meg!”
Késő est vala, midőn hosszas vándorlása után e’-végre Oroszlánkőhöz érkezék. Vonszódása legelsőbben is a’ mély titkú erdőbe vezérlé. Lágy suhogás lengé itt körűl, miként a’ szélforgatott őszi levelek’ zördűlete, ’s gyönge hangzatok, mint a’ távolban elhaló sípzengés, szakadoztak feléje; szállongó fénybogarak’ szikrázatjaként repeső csillám lövellé által a’ sötétet – – a’ hold felhője alól kitűne ’s az éjfél zúga le a’ bús tetőrűl: a’ vándor keresztúton álla ’s Villik között. Szelíden emelkedének szózatjaik; egy homályos dal, mint ohajtozásnak lebegése az epedő szerelem’ szárnyain, áradoza szellem ajkaikról, ’s mindég erősb kerengésben zajogva, a’ villogó gyürűk, a’ myrtuszpárták tisztábbra tündököltek, hajaik elnyulongó köd gyanánt széllyelúszva fodraikban: – ekkor egyikéjök egyenesen a’ bámuló felé lebdes, és karjainál fogja, Zalán feltekint „Emelka!” kiált, ’s pillantatja elmered, a’ Villi melyére öleli ’s az Ifjú szive eláll – ’s kedvese’ alakjának csókjai között hidegűle meg.
Bejárván a’ Báró másnap a’ völgyet reá akada egy rózsabokornál a’ holt testre ’s megismeré egykori Udvarnokát. „Irgalom’ Istene bocsásd-meg bűneimet!” felfohászkoda forró könyűjiben, ’s vállaira ölelve az Ifjút leányához temeté. Azolta gyakran jelent meg álmaiban a’ boldogságot nem ért pár, hajnali csillag’ ragyogásaként, ’s égi vigasztalása lemosolyogva a’ kesergőre! –
Gróf Mailáth János.
