Leszálsz te is kecsegtető sugár!
Ki rég borult egemre feltünél,
’S ujonnan a’ remény’ lágy karjain
Biztatva szép álmokba ringatál!
’S habár csak messziről mosolygtanak
Felém búszenderítő bájaid,
Bátran megvívtam a’ jelen’ hijányait,
Magas bért sejtve tiszta kebleden.
Örömszínben, vezércsillag gyanánt
Lebegdelt képed napjaim körűl,
’S bájképzetim fellengve bolygtanak
Jövendőmnek derengő tájain.
„Elég merész Szív! véghatárod a’ remény,
Ezentul a’ szegénynek nincs java;
A’ szépség felhőtlen tetőre vágy,
Birtokhoz, csak szerencsés juthat-el.
Némulj-meg, és tanulj lemondani.
Nyugasztalódj belső világodon,
Örökségűl neked tündéri álmokat,
Nem földi jót adának istenid.”
Így dörge rám küzdőre egy hideg
Egy vak szokáson szentesült erő –
Ércz kormányát vadon zajogtatá
’S habok közzé süllyeszti partomat.
Mély örvényt vág frigyes pályánk között,
’S kinézteim homályba oszlanak.
’S Te még egyszer ragyogsz felém Kegyes,
Gyötrelmem’ titka lángol könnyeden:
„ Áldozz! ez élet a’ földé; a’ rény’
Pálmája vad tövis között virúl.
Győzz tűrve!” így vigasztalál, ’s azon
Kinos perczben viszon-szerelmed’
Vallása reszket bíbor ajkidon;
’S mit a’ Boldog nem nyerhete,
A’ Szenvedő’ alélt szivén remeg.
Elválsz! ’s utánad ah haszontalan
Nyilong karom; tompán zug-el szavam
A’ puszta téreken; letünt az égi kép,
Csak könnye reng keblem’ hullámain,
A’ multnak bús, komoly emlékjele.
’S míglen borulva veszteségemen,
A’ távolt méri lankadó szemem,
Szelíd fény leng körűl, lágy hangzatok,
Mint a’ lantnak homályos zengzeti,
Gyöngén ihletve szerteömlenek;
’S egy bájalak világos szárnyokon,
Csendes méltósággal lebeg felém.
Nem földi kényt lövell tekintete,
Szent béke ül felséges homlokán,
’S a’ merre lép az ég’ malasztja kél.
„ Te hív valál, ’s vesztél; fel Csüggedő!
Sorsod csak a’ mulót ragadta-el;
Lángzók maradnak a’ rokon tüzek,
’S a’ por felett buzogva érlelik
Tisztult lényök’ nemesb tökélyeit.
’S ha a’ világ’, ha vad korod’ szilaj
Dagálya éltedet zavarja, jer
Berkembe; mirtuszim’ hüs árnyai
Ölelnek ott, ’s az ének’ szelletin,
A’ Hiv’ körébe szálva, részvevő
Érzelmin enyhülsz.” Így a’ Mennyei;
’S míg dalra ébredt lantom’ hurjain
Bus hangok rezgenek, lelkem vidúl,
’S a’ szív’ zajongó habja csendesűl.
M. T.
