HUN–REN-DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Aurora. Hazai Almanach.
Elektronikus kritikai kiadás






[Metsző: Lehnhardt Sámuel.]



[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Johann Andreas Pfeffel után Johann Tobias Kärgling.]


AURORA

hazai almanach.
Alapítá
Kisfaludy Károly.
____________

Folytatja
Bajza.
1832.
Pesten
Trattner’ és Károlyi’ költségén.*
Károlyi István pesti ügyvéd és táblabíró 1824-ben feleségül vette Trattner Mátyás nyomdász lányát, ezzel a Trattner-nyomda egyik tulajdonosa lett, 1827-től haláláig pedig Trattner-Károlyi néven vezette a nyomdát.

NAGYMÉLTÓSÁGÚ
BUZINI
GRÓF KEGLEVICH GÁBOR’,
CSÁSZÁRI KIR. KAMARÁS’, VALÓSÁGOS BELSŐ
TITKOS ’S A’ NAGYMÉLTÓSÁGÚ M. K. H. TANÁCS-
NÁL TANÁCSOS’*
Valóságos belső titkos tanácsos; azon tanács tagja, mely közvetlenül az uralkodó elnöklete alatt a legfontosabb országos ügyekben határozott.
, A’ MAGYAR SZENT KORONA’
ŐRE’, NEMES NÓGRÁD VÁRMEGYE’ FŐISPÁNJA

HITVESÉNEK,

SZÜLETETT

GRÓF SÁNDOR MATILD
ASSZONYNAK, CS. K. PALOTA- ÉS CSILLAG-
KERESZTES
DÁMÁNAK
Ő EXCELLENTIÁJÁNAK

MÉLY TISZTELETTEL.

AURORA.
TIZEN EGYEDIK ÉV
VAGY
ÚJ FOLYAMAT’
I. ÉVE.
1832.







[Metsző: Michael Hofmann, rajzolta: Perlaska Domokos.]


REZEK’ MAGYARÁZATA.

I.
Gróf Kohári István.
Pfeffel’ régi képének hív másolata.*
Az eredeti kép 1720 körül készülhetett, a felirat szerint Carolus Wilhelmus Brand Nagyszombatban készült festménye nyomán metszette Bécsben Johann Andreas Pfeffel.


II.
Kisfaludy Károly’ emléke.*
1830-ban elhunyt Kisfaludy Károly, és szinte azonnal gyűjtést rendeztek emlékszobrának felállítására; megalakult a Kisfaludy Károly emlékére és munkái kiadására ügyelő társaság, amely Ferenczy István szobrászművészt kérte fel a mű elkészítésére, aki 1831-ben be is mutatta a szobor tervét; az 1832-es Aurorában jelent meg tehát a metszet erről a szobortervről, melyen a műalkotás a Városligeti tó egyik szigetén áll; a szobor végül csak 1844-ben készült el, s csak 1875-ben állították fel – az eredeti impozánsabb koncepció jelentékeny átalakításával – a Nemzeti Múzeum kertjébe. Az emlékműállítás kezdeteihez ld.: KFL. 2., 762.

A rajzolat egy ismeretes pesti vidéket mutat. A kisded tónak túlpartján álló bokrok elfedik a mélyen fekvő várost; ellenben a’ távolból Buda’ várhegye fejtőzik-ki a’ tekintetnek. Megette balról a’ két ormú Sashegy ’s jobbról az, melly hajdan a’ rajta tanyázó Sváboktól vette nevét. Kisfaludy Károly’ feltételes emléke azon szigetecske’ végére van gondolva, mellyhez az ismert lánczhíd vezet, sötét fákból körűlborongva az alkony’ bájos fényében. A’ sétáló nép mulatságai, elszóródásai között is illetődve áll-meg azon ünnepélyes árnyékozat alatt, mellyet az érdem’ tisztelői a’ korán kidőlt munkás, lelkes hazafi’ emlékezetének szentelnek; örömmel tekintvén vissza azon korra, mellyben a’ koszorús fej elméje’ gazdagságából évenként tevé-le a’ honi oltárra becses áldozatait.
Az emlék’ készítését, honi művészink’ legjelesbike, Ferenczy István, vállalá magára. Képe ’s elrendelése a’ müvész’ lelkében él, s a’ modelt jókor közlötte az e’ czélra ügyelő társasággal. A’ szobornak szépsége olly tulajdonságokból áll, mellyeket illy kisded helyen visszaadni, millyent e’ könyv’ formája enged, talán akkor sem lehetett volna, ha olly képirót bírnánk, ki a’ szobrásszal folytatott viszonos értekezések által annak gondolatját elérteni tudta volna. Ezekből jónak láttuk a’ publicumot inkább az iránt felvilágosítani e’ rajzolat által, mi féle helyen ’s milly környezetben gondoljuk a’ szobrot felállítandónak, hogy az figyelmet gerjesszen; de más felől, szerényen eltéve árnyai között, példázza a’ lélek’ útján csendesen tenyésző munkálatit a’ nemzeti írónak. Ferenczy’ terve szerint az emlék egy illő magasságú ’s négyszegű alapra, mellynek előszínén kevés szavakkal a’ mív’ jelentése adatik-elő, lesz helyhetve. Ezen, néhány lépcső felett egy csonkolt oszlop áll ’s rajta a’ hamvadónak képszobra, éltet meghaladó nagyságban. A’ lépcsőkre térdelten ’s a’ szoborhoz borulva, felé terjengő karokkal látni egy deli szűzet: a’ hazai Musát. Leimádkozná az égről a’ korán elvesztettet: de fenn némán és csendesen áll az márványhidegségben, színváltozott arcczal. Az oszlop’ lábainál a’ költés’ jelképei hevernek, mellyeket az ünnepelt részint alkota nálunk, részint gazdagított. – Adná a’ magyar hazafiúi buzgalom, hogy a’ szépen gondolt mív, melly a’ hazát, a’ költőt és müvészt egyiránt fogná dicsőíteni, minél előbb lételt érhetne.



[Metsző: Franz Xaver Stöber, rajzolta: Kisfaludy Károly.]


III.
Aradi gyűlés.*
Az aradi országgyűlésen Ilona királyné, II. Vak Béla feleségének sugalmazására hatvannyolc Borisz-párti főurat mészároltak le 1131-ben vagy 1132-ben (tehát az Aurorában szereplő dátum téves); a trónkövetelő Borisz Könyves Kálmán magyar király fia.
Hősköltemény Czuczortól. 5 ének.

Ilona királyné II. Béla’ neje, minekutána a’ Borics pártja’ folyvást tartó alattonos fondorkodásairól értesíté a’ rendeket, az aradi országgyűlésen (1136) egyebek közt ezeket mondá:

„Hol vannak rokonink, kiket a’ harcz nem vete sírba,
’S kiknek előtüntét várjuk régóta hiába?
Vagy bizony ők most is nyögnek még verve bilincsre
Sziklás boltok alatt ’s fenekén aszu gyomru kutaknak;
Mint negyed évre nyögött Pered imhol bátyja az őrnek,
Karra kinél nem volt hadainknak erősbje Sajónál,
Most pedig elroncsolt tetemit támasztni segédre
Kénytelen a’ nyomorúlt.”
Ezt mondván félre emelte
A’ takaró leplet ’s kire volt fordítva figyelmök,
Egykori hősfelöket látták a’ nemzeti rendek.
Szíveik’ érzeteit méltólag festni ki tudná?
’S a’ vegyes indulatok’ zavarát, melly lázada bennök?
Fájdalom és harag és örömérzet ’s néma csodálás
Fogta-el a’ gyűlést; egy testbe ’s rakásra szorongva
Körbe vevék Peredet, ’s panaszos hangokra fakadván,
Hajdani tetteivel bús sérveit összevetették. (lap. 67–68).

Ezen pillantatot adja a’ kép. A’ festő ügyesen hagyá a’ sok arczon a’ külön érzéseket előlépni ’s a’ lelkes költemény’ olvasója a’ balról álló agg alakban azonnal rá fog ismerni Lámpértra, a’ párt’ fejére, ’s a’ megette állóban az orosz Márkot fogja sejteni borzadozásiban. A’ két királyfi’ gyermekded alakja kedves változatosságot hoz a’ képre. Hátúl a’ távolban Arad’ falait sejti a’ szem.

IV.
A’ két szomszédvár.*
A metszet leírása: VMÖM. 5. 638.
Vörösmartytól.
Lásd a’ 311-d. lapot.



[Metsző: Michael Hofmann , rajzolta: Clarot Sándor.]




GRÓF KOHÁRI ISTVÁN.

Nec adversis frangi, nec prosperis elevari.*
„Se a kedvező körülmények ne tegyenek elbizakodottá, se a sorscsapások ne törjenek meg!” (latin aforizma).

Azon férfiak között, kiknek tetteik által Magyarország’ előkorai olly gazdag fényben ragyognak, Kohári István úgy tünik-fel mint egyike a’ lelki erő’ és polgári hűség’ legszebb képeinek, mellyet az emberiség’ geniusa jó és balszerencse’ kedvezéseinek ’s viadalmának teve-ki ’s midőn annak csábjait tántorodás nélkűl, ennek veszélyeit hősi állhatatossággal keresztűl küzdé vala, felállította mint csendes zajtalan nagyság’ emlékét, például ’s ösztönűl az utókorok’ ivadékainak. – Illy lélekbe egykét tekintetet vetni, nem lehet nemkedves dolog a’ psychologus és a’ historia’ barátja előtt.
1664. hír futamodék Bécsben, hogy Kohári István, a’ báró ’s atyja annak, kiről itt szó leszen, a’ Léva melletti harczban elesett ’s a’ füleki nevezetes erősség (Nógrádban) mellynek kapitánya volt, kormányzó nélkül maradván, az ellenség’ rohanásainak tárva van. A’ hír behata a’ mi ifju Kohárinkhoz is, ki Csábrágon (1649. Mart. 11d.) születvén, minekutána a’ tanulmányok’ első magvait is itt vette volna, most magasabb tudományok végett a’ bécsi főiskolákat járta ’s tanulásainak épen utósó évét tölté, készítgetve magát a’ papi életre, mellyhez régóta bizonyos belső vonzódást érzett, ’s a’ mi hihetőleg magával is ragadta volna az áhítatos ifjat hanemha a’ környülmények más pályát mérnének elébe. Elvégezvén, tudniillik, iskoláit, atyja’ halála által haza szólíttaték, hol nem sokára parancsolatját vette első Leopoldnak, magyarország’ akkori királyának, mellyben Fülekvár’ kapitányává neveztetett. A’ még alig huszon egy évű ifjú meglepetve e’ váratlan kegyelem által, igyekezett a’ nehéz tisztséget magáról szerényen elhárítani, említvén királya előtt korát ’s tapasztalatlanságát a’ hadi pályán. Azonban Leopold bízva a’ lévai hős’ nagy reményű fijában, újolag parancsoló, hogy hivatalát haladék nélkűl vegye-fel, mellyet atyja’ érdemei miatt ada neki, kinek hogy hős nyomdokaiba bátran ’s férfiúi lélekkel fog lépni erős hittel hiszi.
Fülekvár azon korban egyike vala a’ nevezetesebb helyeknek, részint mert környéke lakhelye volt sok nemes nemzetségeknek, de leginkább mert kulcsa gyanánt tekintetett a’ bányavárosoknak. Hazánkat polgári háború pusztítá ’s a’ mi még keservesb, olly polgári párt, melly a’ törökkel köte szövetséget ’s becsalta azt az ország’ szivébe, hogy segedelmei által a’ főhatalmat magához ragadhassa. Tököli Imre volt a’ háborgók’ feje. Seregei ’s azon törökök, kik Egerben ’s környékén tartózkodtak, kegyetlen zsákmánylásokat tevének Fülek’ táján ’s készülőben voltak magát Füleket ostrom alá venni.
Kohári megerősítve a’ mennyire lehetett Fülek’ bástyáit, nem elégedett-meg azzal, hogy magát a’ falak között csak védőleg viselje majd, hanem addig is míglen az ellenség távolabb volna, sokszori és nevezetes megtámadásokkal nyugtalanító azt, ’s néhányszor a’ kóborló törökcsapatokat Fülek mellől egész a’ dunai környékig verte-el. Ezen kisebb csatáknak a’ mellett, hogy kárt okoztak az ellenségnek ’s gyengíték erejét, még az a’ haszna is lőn, hogy általok a’ Kohári név a’ füleki hadakban bátorságot és bizodalmat, a’ törökökben pedig félelmet gerjeszte.
Egy jókora csapatja a’ Budán tanyázó törököknek megindúla Eger felé ’s útközben néhány falura élelembeli adót parancsolt. A’ föld’ népe felette ki vala zsarolva, nem volt ereje az ellenség’ kivánatit teljesíteni ’s rettegés és aggodalmak között várta magára a’ vad katonák’ boszúját. Azonban egyike a’ falu’ lakóinak, talán bátrabb ’s leleményesb a’ többinél, hirtelen zajt támaszta ’s szaladva, mintha távolról jőne, fen hangon kiáltozá, hogy Kohári közelget seregeivel ’s a’ falut legott meg fogja lepni. A’ törökök hallván a’ Kohári nevet, ijedten kapkodák öszve bútoraikat,*
Felszerelésüket.
’s elveszetteknek hivén magokat ha a’ magyarsereget bevárják, lovaikra szökdelve futának lélekszakadtan; ’s szabadon és bántatlanúl maradt az adóval sanyargatott nép. Ennyit teve már ekkor a’ török seregeknél az ifju hős’ puszta neve.
De a’ szerencse, melly mind eddiglen hű kísérője volt, most elfordúla tőle, ’s olly inségek’ martalékává hagyta lenni, mellyek a’ középszerű lelket elcsüggeszték vala, de nem őt, a’ megtörhetetlent, kinek ereje a’ bajok’, a’ veszélyek’ nagysága által még inkább köszörűltetett. Tököli Imre, feje azon pártnak, mint mondatott, melly az akkori kormány ellen támadt, naponként ragyogóbb szerencsével hordozta győzödelmes fegyvereit. Szatmár és Kassa megadták magokat, a’ mi vakmerő lelkébe még nagyobb bátorságot önte, ’s mint gáttalan vízár úgy nyomult diadalmas seregeivel előre. Fülek ’s a’ hősi pályán feltűnt ifju Kohári darab idő óta nevezetes tárgyai voltanak figyelmének, de csak most látott alkalmat reá, hogy vágyait kielégítse. Felszólítá a’ váradi basát, hogy az alatt míg ő Kassa’ vidékein foglalásokat teszen, szálljon Fülekhez ’s vegye e’ sok hasznot igérő helyet ostrom alá. A’ basa megszaporítván török csapatait jókora számú magyar ’s erdélyi hadakkal, Fülek alá nyomúlt, ’s az ostrom elkezdődött. Tüzzel és vakmerően folytak a’ törökrohanások, de Kohári’ lelke annyi bátorságot ’s vitézi lángot önte seregeibe, hogy a’ vivók többszöri próbák után is kénytelenek voltak minden nevezetes siker nélkűl visszavonúlni. A’ város és vár tizen hét napig szakadatlanúl lövetett ’s pedig nagyobb erővel mint előbb, – mert az ostromlók’ száma mindég nőttön növe – a’ nélkűl hogy Kohári bátorsága megcsüggedt volna. Ez az ifju hős a’ legveszélyesebb helyeken is személyesen jelen volt, a’ ledöntött falakat újra felrakatta ’s megerősítteté; katonáit biztatta, bátorítá; a’ merészeket dicsérettel ’s jutalommal ösztönzé szebb és nagyobb tettekre, a’ félénkeket megdorgálá ’s minnyájokat a’ haza ’s király iránti kötelességre emlékeztette. Szívreható beszéddel festé előttök mi szép, mi szent halál az, mellyet egy hős a’ haza’ védelmében szenved, ’s készítgeté őket azon erős tökéletre, melly lelkében élt: a’ várat semmi nemű esetekben fel nem adni.
Láták a’ polgárok a’ veszély’ nevekedését, láták, hogy a’ várost többé az ostromlók’ rohanásai ellen védeni nem lehet ’s felgyujtogatván saját lakjaikat a’ várba vonúltak. Az égés tizennégy napig dühödött ’s a’ legrémítőbb jelenéseket szülte, mellyeket csak képzelet adhat. A’ lángok’ ropogása, mellyeknek rőt fénye az éjfélt világos nappallá változtatá, az ágyúdörgés, ellenség’ zajgása, fegyvercsattanások; a’ várba vonult asszonyok’ sikoltozásai, kik ágyúgöbektől öszveroncsolt, féligholt gyermekeiket ég felé emelve jajgattak, végre megcsüggeszték a’ várbeli őrök’ bátorságát. Fen szóval kivánták vezéröktől, hogy a’ várat, melly különben is csak kőhalom már, bizonyos kedvező feltételek alatt adja által. Kohári hallani sem akart ezek felől ’s azt felelé katonáinak, hogy készebb magát a’ vár’ omladványai közé temettetni, hogysem életét hívtelenséggel hazája ’s királya iránt venni-meg. E’ nyilatkozás új erőt önte egy részébe az elcsüggedteknek: de az csak kis rész vala; a’ nagyobb számban vétkes, áruló gondolatok kezdettek harapózni. Azonban a’ viadal folyton folyt, a’ veszély naponként nagyobb leve, nagyobb a’ félelem, reménytelenség, kétségbeesés; elannyira, hogy nem hallgatván végtére az őrsereg vezére’ szavára, az ellenséggel alkuba ereszkedék, egyezésre lépett ’s mind a’ várat, mind pedig az ifju hős vezért a’ basa’ hatalmába adá. (1682)
Zajló öröm közt vezette a’ törökvezér Fülekbe katonáit, vigadva szerencséjén, hogy illy nevezetes helynek juthata birtokába: de mint elbámula, midőn látná, hogy a’ vár, mellyet olly sok fáradsággal ’s mintegy három ezernyi ember’ éltén ’s diadal’ dicsősége nélkűl vett-meg, nem egyéb mint kőhalom ’s csaknem földig rontott omladék. Fellobbana haragjában ’s kevésben mult, hogy a’ fogoly Kohárinak saját kezével nem vevé életét. De meggondolva azt, hogy Tökölinek nagyobb örömet teszen, ha életben szolgáltatja kezeihez, mérséklé boszúját ’s bilincsekbe veretve Fülek’ hősét Tököli’ táborába küldötte.
Tököli, ki akkor Regécz alatt álla, rendkívűl örvendett a’ fogolynak: részint, mert benne egy hatalmas ellenségtől menekedett-meg, de leginkább, mert reménylette, hogy idő’ lefolytával pártjához fogja vonhatni ’s általa seregei egy jeles hőst ’s a’ mi még becsesb, jeles hadvezért nyerendenek. Mindent elkövete a’ hajlékony, a’ fortélyokkal teljes Tököli, hogy foglyának szivét magához hódítsa: de Kohári mozdíthatlan maradt; sem hizelkedés, sem fenyítés nem lehettek eléggé erős eszközök eltántorítani; sőt bátor arcczal, mint férfiúhoz illett, szavait a’ pártok’ hatalmas vezére ellen emelvén, érzékeny szemrehányásokat teve, mint lőn királya iránt hívtelen ’s hazáját, mellynek javára kellene törekednie, mint dönté vakmerő dulongásai által keserű inségekbe. ’S mind ezt olly merész tekintettel, annyi élességgel, hogy Tököli, ki eddig iránta nyájasan mutatkozott, elsáppadván a’ boszútól börtönbe viteté, ’s fogadalmat teve, hogy fejét véteti. De a’ lengyel király ’s Tököli’ barátjai nem javalák a’ tettet ’s azért megváltoztatván szándékát fogságra itélte őt; a’ legkegyetlenebbre, mellyet gondolni lehet. Elzáratá tudniillik a’ regéczi várnak egyik sötét, mély üregébe, hol huszon három hónapot töltött álmatlanság, szomj, éh és a’ földalatti falnedvek’ emésztő gőzei által sanyargatva. ’S hogy boszúja teljes mértékű legyen, feldúlá mind azon szép birtokokat, mellyek Kohári’ tulajdonai voltak, ’s nevezetesen a’ csábrági vár’ egy részét földig rontatta. Mind ezeknek híre a’ szerencsétlen fogolynak tudtára esett, hogy inségei általa még inkább neveltessenek: de őt e’ csapások’ nagysága sem vala képes meghajlítani ’s híve maradt feltételeinek elannyira, hogy végtére a’ számára rendelt őrök eltelve sajnálkozás’ tisztelet’ és szeretet’ érzéseivel e’ ritka lelkű ember iránt, utat mutattak szabadulására ’s önkényt ajánlák magokat védtársainak. De futásoknak a’ szerencse nem kedvezett. Téren, tetőn, erdők’ sivatagai között, nem ismerve a’ tájt, midőn darab ideig bolyonganának, az éhség őket egy faluba hajtotta, hol a’ szökevény őrök megismertetvén a’ futni akaró fogollyal együtt elfogattak. A’ szökésnek szerencsétlen eszközeit Tököli kegyetlenül, karókba húzatva, öldözteté-el, Kohárit pedig Munkácsra küldötte ’s egy, az előbbinél még borzasztóbb, földalatti üregbe záratá. Itt le nem irható inségekkel kelle harczolnia. Minden közösűlet a’ külvilággal el vala tőle zárva, ’s még őrei közűl is valakinek vele szót váltani tilalmas volt. A’ legártatlanabb dolgok, mellyek lelkének derűletet vagy elszóródást kölcsönözhettek volna, meg valának tagadva. Éj ’s nap egyenlők körűle; sötétség, borzasztó csend, falak’ dögletes gőzei, lélek és test öldöklő bú voltanak elválhatatlan társai. Puszta, hideg föld szolgála neki székűl és ágyúl, víz ’s egy kevés száraz kenyér naponkénti élelműl ’s annyi keresztényi szánakozás sem mutatkozék senkiben iránta, hogy minekutána ruháit a’ nedves gőz elrohasztá ’s tagjai a’ tél’ hidegének voltak kitéve, egy kevés szalma engedtetett volna fekhelyéűl. Neki a’ könyörűlet, a’ szánás, melly föld’ férgeivel is érezteti kegyelmét, meghalva látszottak lenni, ’s meghalva ’s eltompulva iránta minden emberi érzés. Illy meg nem nevezhető szenvedések fakaszthatták lelkéből azon panaszt, mellyet életirói feljegyzettek: hogy neki hazájában ’s egy nemzetebélitől kelle olly elbeszélhetetlen nyomorúságokat szenvednie, mellyeket a’ pogánynál sem reméllt vala feltalálhatni. Lelkének egy bizonyos józan életbölcseség, mellyel nagy mértékben birt, ’s a’ hévvel szeretett költés adának enyhűletet. Fogságának idejét nagyobbára magyar versek’ készítésében tölté. Elgyengűlve izmos teteme, bajnoki karjai a’ sanyargatás’ súlyaitól mozdulatlan hevert tömlöcze’ fenekén; ezt az őrök észrevévén ’s holtnak gondolván őt, megjelenték Tökölinek. Megengedtetett, hogy kihozassék tömlöczéből, de midőn a’ tisztább levegő, az álom ’s az egy kissé jobb étek egészségét valamennyire helyre állíták, Tököli őt ismét visszaviteté a’ régi inség’ és gyász’ helyére.
Hosszabb idő’ elfolytával Tökölibe újra egykét sugára szállott a’ reménynek, hogy elsanyargatva ennyi szenvedések által e’ nevezetes ember talán még is részére vonható. Egy napon felhozatá őt tömlöczeből ’s törvényszéke elébe állítván, hol egy basa ’s néhány nagyobb tekintetű személyek ültek, parancsolá, hogy szolgaként háta megé álljon. De Kohári nem feledkezvén meg származásáról, nem hivatalairól, mellyeket tiszteletlenségtől óvni kötelességének hive, széket foga ’s arcczal fordúlva a’ pártok’ hatalmas vezéréhez, kinek pillantataitól függött léte, mindenek’ bámultára leűle. Tököli meglepetve e’ bátorság, ez arcz által, mellyben büszkeség ’s bizonyos tisztelet-parancsoló méltóság ültenek, elnyomá haragját ’s azt a’ dúló fájdalmat, mellyet foglyának megvető viselete keblében gerjesztett, ’s a’ helyett, hogy őt pironság, hogy szidalommal illetné, mérsékelt tekintettel fordult felé ’s igyekezett félig parancsoló, félig nyájas hangon makacs feltételeitől elmozdítani. „Mit használnak, úgymond, neked a’ hűségnek e’ fellengő álmai? Íme, az inségek’ örvényeibe döntöttek. Magadat gyötrelmek’, kínos szenvedések’ játékává, szép ősi birtokaidat enyészet’ martalékivá tetted. Semmid sincs többé mint puszta neved ’s haldokló életed e’ roskadozó tetemekben, melly nem is élet többé, csak árnyéka a’ voltnak, ’s hogy ennek is még birtokában hagyattál egyedűl nekem ’s kegyeimnek köszönhetd, mert tőle megfosztatnod csak egy hang, egy szemhunyorításba került volna. Most tehát kötelességnek kell ismerned, jó indulatimat meghálálnod. Térj-el átalkodott feltételeidtől, állj felemre ’s a’ szabadság’ zászlói mellé. Hazádnak csak úgy fogsz valóan szolgálni, ha bajnoki karjaidat, mellyekbe hatalmat ’s erőt ada az isten, az ellen fordítod, ki polgártársaid’ szabadságát, mellyet századok szenteltek-meg, szolgabilincsekbe készűl verni. Vagy lehet e csak reményed is tovább szabadulásra ’s eszközölheted e végét inségeidnek más úton, minekutána az ország’ nagy része fegyvereimnek meghódolt? Lehet e örömed hősi bátor lélekkel birván, olly úrnak szolgálnod, ki egy szép országot, a’ te hazádat, mellyet annyira szeretsz, fegyverrel is kezében eléggé gyáva és erőtlen volt birtokában megtartani?”
De Tököli’ hizelkedő ’s még nagyobb mértékben csábító beszéde foganatlan volt. „Tudd-meg, felelt Kohári méltósága érzetében, tudd-meg, te, ki hazád és fejedelmedhez hívtelen lettél, – mert jó polgár pártok’ vészeivel rokonait nem dúlja – hogy őseim a’ hűséget, mellyel hazájok ’s azon magas személy iránt tartoztak, kit törvények’ szentsége kent-föl magyar nép’ fejévé, soha valamelly ballépés által be nem mocskíták. Nem volnék én méltó illy atyák’ ivadékának neveztetni ha magamat vagy hatalmadtól megrettentetni, vagy incselgő beszédeid által elcsábíttatni hagynám. Mit te átalkodott, makacs feltételeknek nevezsz, az előttem semmi más nem, mint hűség a’ haza ’s fejdelem iránt, mellyet megszegni kárhozatos bűnnek tartok. Bár a’ szerencse királyom’ részéről elhajlani látszik, lesz még olly idő, melly e’ dolgokat kedvezőbbre változtatandja, mert az igaz ügy csak koriglan hagyja magát elnyomatni, nem végkép, nem örökre. Éltemet, mellyet parancsolsz kegyed ’s ajándékod gyanánt néznem, nem tartom méltónak olly nagy áron, a’ hűség’ árán, megvennem. Lelkem a’ szabadulásra el van készűlve, még a’ halál is, mellyel rémíteni akarsz, csak szabadúlást fog adni, a’ mi sokáig már úgy sem késhetik, mert ez árnyék lét, mint nevezed, roskadozó tagjaimban hosszu korig már nem tarthat. Egy mindenható bíró mindkettőnknek tetteit meg fogja majd itélni,’s akkor nyilvánná leszen, az volt e’ vétkes, ki fogytáig hű maradt, vagy ki pogánnyal köte bűnös szövetséget, hogy polgár társai’ vérében gázolva királyi bíbort ’s magas csillogást nyerhessen. Mindent tehetsz, hatalmad alá bilincselt a’ balszerencse, de azon örömet nem fogod elérni, hogy hűtelennek, hogy valaha magadénak vallhass. Történjék bár mi, én királyom’ felén maradok.”
Elhalványodék Tököli boszújában e’ beszédekre ’s talán vérén vett volna foglyának elégtételt ha nője – az angyallelkű Zrínyi Ilona, – nem könyörög vala érette. De a’ lelkes asszony’ kérlelő szavai annyira vették a’ különben kemény és hajlíthatatlan Tökölit, hogy levetetvén foglyáról a’ lánczokat, úgy küldé szabadabb tagokkal először az ungvári, később a’ sárospataki tömlöczbe. Itt vette hírét lelkének újabb gyötrelmére, lángolva szeretett anyja’ ’s Imre’ testvére’ halálának. Az első hír kivált mélyen érdeklette, mert mintegy bizonyosnak hívé, hogy ennek bánat, ’s keserűség az ő fogságbeli gyötrelmein voltanak okai. Azonban ittlétét valamennyire elviselhetőbbé tette Tököli, vagy a’ mi hihetőbb, magas szívű nője, azzal, hogy a’ száraz, izetlen kenyér naponként kétféle főtt eledellel váltaték-fel.
Ütött végre az örvendetes óra, melly Kohári’ szabadúlását elhozá. Megveretvén a’ törökök Bécs mellett (1683.) hazánk lassanként emelni kezdé fejét a’ polgári vér-özönből. A’ királyi seregek’ nyomában mindenhol győzedelem járt ’s Tököli’ pártja nem lépcsőnként ’s halkan, hanem sebes és nagy bukkanások közt közelgett végéhez. Egy év’ lefolyása alatt el volt a’ láng oltva, ’s maga Tököli hitszegő czimboráitól bilincsekben Sztambulba küldve. Kassa ’s vele a’ Tökölihez szító magyarországi felrész, megadák magokat. Patak is csak hamar meghódolt, hol legelső gond az vala, hogy a’ hűségéről elhírűlt Kohári megszabadíttassék.
Az egy szívreható pillantat volt, midőn a’ királyi katonák a’ szerencsétlen sínlődőt, ki két hónapot tölte három év felett nemérdemlett szenvedések közt, a’ börtön’ sötétségeiből felhozták. Örömzaj a’ katonák’, érzékeny ölelkezés, üdvezletek a tiszttársak’, a’ barátok’ részéről követték lépteit. Magasztalás, dicséretek ömlöttek minden ajakról a’ derék lelkű bajnokra, ezer átkok Tököli ellen. ’S megemlékezvén Kohári’ hajdani szerencséjéről, tiszteletes deli alakjáról ’s öszvevetvén azt ez előttök álló csonttá aszott, halavány rémhez hasonlító termettel, mellyből az ínség’, gyötrelem’, a’ pusztúlás’ eleven képei szólottak, sokakban az elszigorult katonai szív meglágyulá ’s szemeikben a’ szánakozás’ könnyeit lehetett látni. Voltanak többen Kohári’ baráti közt, kik tanácslák, hogy e’ beteg, roncsolt alakkal menjen királyához ’s láttassa vele milly nagy áron tartá-meg hűségét. De Kohári, ki szerényebb volt, hogysem tettein a’ kérkedésnek csak színét is megszenvedte volna, nem akara e’ rémítő alakkal királya elébe tolakodni, ’s csak midőn tagjai egy kissé több erőt ’s arcza vidámabb színt nyert vala, utazott Bécsbe, a’ király’ üdvezletére.
Leopold nyájasan ’s a’ legnagyobb leereszkedéssel fogadta. Főrendeinek jelenlétében egy rövid beszédet tarta, mellyben Kohárit dicsérő szavakkal illeté. Közelebb intvén magához nyakába egy aranylánczot akaszta ’s ezen szavak között: „éljen a’ hűség’ tűköre” öszveölelte. Ezen felűl, hogy a’ Tököli’ pusztításai által birtokain szenvedett kár valamennyire megtérűljön ’s egyszersmind maradandó emléke legyen a’ vitézi erőnek ’s a’ polgári hűségnek, Fülek’ várát a’ hozzá tartozó környékkel neki ’s maradékainak ajándékozá. Harmadik Incze,*
III. Ince pápa 1160 és 1216 között élt; valójában ezekben az években XI. (Boldog) Ince (1611–1689, pápa 1676-tól) állt az egyház élén.
akkori pápa, atyai levelet külde hozzá, jelentve örvendetét, hogy inségeiből a’ boldogságos szűz, magyar ország’ patronája, megszabadítá; ’s dicsérettel emlékezék királya iránt mutatott hűségéről. Külde ezen felül egy szentelt kalapot is pápai kegyelme’ jeléül. Olly ajándék, mellyel a’ pápák nagy tekintetű ’s a’ kereszténység’ védelmében érdemeket szerzett hadvezéreket szoktak megtisztelni.
1686. a’ király’ seregei Eger ostromára gyűltek Auria János’ vezérlete alatt. Jelen volt Kohári is, mint altábornoka a’ Dunán innen lévő részeknek, melly hivatallal fogsága után tisztelé meg a’ király. Hada az úgy nevezett hatvani kapunál állott a’ völgyben, hol a’ nép egy kútat máiglan is a’ Kohári névtől nevez. A’ várvédő török erős bástyái között igen kedvező állapotban volt ’s remény csak kevés lehetett a’ megvétel felől. Az ostrom lassu ’s csekély sikerű vala. Kohári azonban a’ várvivás alatt szünetlen munkásságban volt. Az ellenség’ kicsapásait többnyire vitézűl verte-vissza ’s rendkivűl sok nyugtalanságot, kárt és veszélyt okoza nekik apró csatáival. Azonban a’ sors úgy akarta, hogy itt új szerencsétlenség érje. Egy nap midőn a’ törökök vakmerő elszánással kirohantak, Kohári tüzes harczba keveredék ’s olly okos fordulatokat teve, hogy a’ törökök észrevévén mi tapasztalt hőssel keltek legyen csatára, nevezetes veszteség után vissza kezdének huzódni. Kohári sergei előtt űzte őket a’ kapukig ’s mert egyike volt a’ legbátrabbaknak, egészen előre nyomúlt, a’ tűznek szinte közepébe, hol záporként süvölte a’ halálos ón. A’ lövések ezrede közűl, mellyeknek mindenike mintegy ellene látszott irányoztatni, csak egy érte őt, de ez veszedelmesen ’s karját öszveroncsolva annyira, hogy kénytelen volt az ütközetből eltávozni.
Orvosi vizsgálatok után jobbjában a’ csont darabokra zúzva találtatott, a’ mi olly fájdalmat okoza, hogy sokan csak halálát várnák. Azonban magát Bécsbe vitetvén kigyógyúla, de a’ hibás orvoslat miatt karja fegyverviselésre, sőt még írásra is alkalmatlanná leve. Ez okból a’ király egy hold formájú ezüst lapra metszetvén a’ Kohári nevet megengedé, hogy aláírásokban ezt használhassa törvényes foganattal. Ezen lapról az 1715d. országgyűlésnek 29d. törvényczikkelyében is van emlékezet.
Ez idő óta visszavonult a’ csata’ mezejéről ’s nyugalomban élt a’ tudományoknak, mellyeket annyira kedvelt, miglen az újabb polgári zivatar csendei közűl fel nem verné.
1703. magyarország ismét fegyverben állott. – Rákóczi Ferencz, mostohája Tökölinek, fija első Ferencznek és a’ balszerencse’ kegyetlen játekivá lett Zrínyi Ilonának, kiszabadúlván németujhelyi fogságából, hová vétlen záratott, a’ vitéz lengyelek’ védelmébe futa. Innen, kitörvén magától a’ lázzadás, Junius’ végén magyarországba jöve. Tódulva rohant a’ megelégedetlen nép zászlóji alá ’s nem sokára egy jókora sereget látott maga előtt, vakmerő, elszánt fegyveresekből, kik készek voltanak a’ lehetetlenséggel megvíni, ha vezérők úgy kivánta. A’ háborgások elkezdődtek ’s felső magyar ország csaknem egészen Rákoczi’ hatalmába esett. A’ király, hogy mind inkább magához csatolja híveit, tisztségekkel ajándékozá-meg őket; nevezetesen Kohárit tábornoki fő őrmesterré nevezte. Rákóczi’ felekezete sem késett szövevényeit terjesztgetni, hogy Kohárit részére vonhassa, de ez mint mindég, most is állandó maradt magához, a’ miért a’ szövetséges seregek boszúra gerjedve ellene, midőn a’ bányavárosi környeket Bercsényi’ vezérlete alatt zsákmánylanák, Kohári’ szomszéd birtokait is el nem mulaszták öldöklet ’s ragadomány által dúlni.
Leopold’ seregeit ezen időben a’ franczia háború foglalta-el, a’ mi Rákóczira nézve felette kedvező volt, mert az ellenséges hadak többnyire az ország’ határain kivűl álltak ’s a’ szövetkezettek’ fejedelme szabadon ’s akadálytalan tehette hódításait. De megveretvén a’ francziák Hochstädt mellett (Aug. 13d. 1704.) a’ császár’ dolgai derűltebb szint kezdének magokra venni, ’s Rákoczi is egy kissé megszelidűle. Így történhetett vala, hogy September’ végétől October’ 15d. a’ két sereg között fegyvernyugvás köttetett. Leopold használni akarván ez időt, Rákóczival alkuvásokra bocsátkozék a’ béke iránt. Selmecz*
Selmecbánya.
volt az öszvejövetel’ helye. A’ király Kohárit, Rákóczi pedig Bercsényit küldő békeszónokúl. Kohári mindeneket elkövete, hogy a’ polgári lángot elcsillapíthassa; ’s szívreható beszédeket tartott Bercsényi előtt e’ szent ügyben.
„Mi gyönyörűség lehet, úgymond egy alkudozás’ alkalmával, ha magát Rákóczi magyarország’ fejedelmévé teendi, minekutána mind ezen hiú dicsőségeket csak polgártársai’ inségén ’s egy vele rokonnép’ vérével szerezhetni-meg. Nem borzad e hazája’ romlásán emelkedni egy olly fénytetőre, hol nem lehet maradandó, mert királyi hatalomnak törvény adhat csak állandóságot, erőszakos bitorlás soha nem. Emlékezzék Rákóczi őseire, emlékezzék mivé lön Tököli’ egykori rémítő hatalma? Az az isten, kinek őrszemei századok óta függnek csudatéve e’ harczok’ vészeitől szakadatlan hányatott hazán, nem fogja boszútlan nézni az ártatlanúl kiontott polgári vért, nem azt, mint pusztíttatnak vétektől fertőzött kezek által még az olly tisztelendő helyek is, mellyeket imádság ’s vallási szertartások szenteltenek-meg. Bizonyára, egykor rettentő számvetésre fog vonatni az, ki mindeneknek oka volt. Hagyja magát Rákóczi a’ hazafiúság’ szent érzelmeitől meghatni, tegyen-le fellengő képzelmeiről magyar ország’ koronája’ birhatása iránt, álljon azokra, miket az ész, polgári hűség tanácsolnak; fogadja-el a’ királytól ajánlott békepontokat, kivel most, midőn háromféle külháború által nyugtalaníttatik, nem leszen nehéz kedvező egyezésekre lépni. Itt az időpont, a’ legjobb alkalom, mellyet ha használatlanúl hagyand, félő, hogy egykor, midőn késő leszen, meg ne bánjon.”
E’ beszéd Bercsényire nézve elveszté foganatját. Ez a’ kevély, mindég szertelenekben gyönyörködő, túlságok között csapongó lélek, ki makacs volt, mert bíza elméjében, ’s bátor és vakmerő mint kevés; ki nem tudá mit teszen félni, a’ helyett hogy megszelídűlve csak kevéssé is Kohári’ tanácslatit meghallgatta volna, vad tűzzel lobbana-fel ’s az elnyomott hazát, a’ megsértett törvényeket, a’ nép felett önkényesen gázoló királyi hatalmat, mellyet sem ígéretek’ szentsége, sem koronázatkori eskü féken ’s korlát között tartani nem tudtak, olly bántó, éles, szívrázó szavakban hánytorgatá Kohári előtt, hogy ez a’ békekötés’ lehetőségéről reményeit veszteni kezdé. Nevelte Bercsényi’ bátorságát azon hír’ vétele is – mert az alku a’ fegyvernyugvás’ határidején túl huzódék – hogy Kassa, Eperjes és Eger Rákóczy’ fegyvereinek meghódolt. Ez okból olly nehéz feltételeket szabott Kohári elébe, mellyekre állnia lehetetlen volt. Így történt vala, hogy az alkudozás, mellyet Bercsényi’ heves, béketüretlen természete szemrehányásokká, szóvítákká változtata, Kohárinak nem kis fájdalmára, siker nélkűl félbe szakadt, ’s Bercsényi újra táborba szálla, Kohári pedig tudósítván a’ királyt a’ Selmeczen történtekről, mivel birtokait a’ szövetkezettek’ fegyverei pusztíták, magát Budán vonta meg.
Leopold’ halála után (1705) első József ült a’ kormányra, ’s hasonló keggyel mint atyja, viseltetett Kohári iránt. 1707. fő tábornoki helytartóvá, négy évvel később pedig honti főispánná nevezte ’s ez utóbbikká úgy, hogy az mindég a’ Kohári nemzetség mellett maradjon. Itt szerény, mindenek iránt leereszkedő indulata ’s a’ dolgokban mély belátása által magát tárgyává tette a’ szeretettel párosult tiszteletnek. III-dik Károly az 1714d. országgyűlésen (Octob. 8d.) belső titkos tanácsnoki hivatallal tisztelé-meg; December 8d. pedig midőn Pálfy Miklós ország’ nádorává választatnék, őt a’ király ország’ bírájává nevezte. Így juta a’ hivatalok után soha nem kapkodó Kohári a’ polgári fénynek csaknem legmagasabb fokáig ’s nem gazdagság és nemzetségbeli szövődések, nem hizelkedés ’s udvari cselszövények’ segédével, hanem a’ hadi és polgári körben szerzett érdem, hűség, állhatatosság által; szóval, a’ rény’ örök díszű pályáján.
Elgyengűlvén agg kora’ súlyaitól csábrági várában vonta-meg magát ’s itt élte hanyatló éveit derűlt, vidám lélekkel, a’ kies táj’ ’s haborítatlan nyugalom’ ölében. A’ várat, melly Tököli ’s Rákóczi által csaknem omladvánnyá tétetett, nagy költségekkel ismét felépíttetvén, egy messze kitündöklő méltóságos palotává tette. Nyájas szív, vidám kedv, valódi magyar barátság ’s vendégszeretet uralkodtak e’ díszes falak közt, a’ miért ritkán is voltak látogatók nélkűl. Egy tisztelkedni, más partfogást, legtöbb tanácsot kérni jöve ’s kevés volt, ki a’ bölcs öregtől vigasztalás nélkűl tért volna meg. Várának nyugoti felén egy tágas terem volt, hol réz koporsóját, mellybe temettetni kivánt, tartotta. Naponként bizonyos időben elzárkozék itt ’s hihetőleg a’ halálhoz, mellyet nem messze vélt lenni, készítgette magát. Halotti szertartásait maga rendelte-el; ’s így történt vala, hogy azt a’ nagy szempillantatot, mellyet ember többnyire rettegve vár, ő békén ’s nyugalommal várta-be. Martius’ végén 1731. gyenge ájulás lepé-meg’s benne hánykodás ’s fájdalom’ jelei nélkűl szunnyadt-el. Tetemei Szent Benedek’ templomában a’ Garan*
Garam folyó (Garamszentbenedek).
mellett tétettek-le a’ Kohári nemzetség’ sirboltjában.
Nyolczvan két évet élt nőtelenűl, ’s ezen szép kornak nagyobb részét a’ haza’ gondjaiban. Igen korán lépett, a’ cselekvés’ pályájára ’s csak néhány évvel halála előtt vonult egészen vissza. Még 1720ban úgy látjuk megjelenni, mint előülőjét egy pesti küldötségnek bizonyos vallásbeli viszály’ elintézésében, hol lelkes beszédei éles itéletet ’s nem kevés theologiai tudományt árultak-el.
Kohári nem volt azon szertelen lelkeknek egyike, kik szenvedély’ vagy elme’ erejével korlátaikból kitörvén, szembeszökőleg nagy, bámulatra méltó dolgokat visznek véghez ’s kényszerítik a’ jelen ’s utókorokat, tetteikről magasztaló szavakban emlékezni. Cselekedeteinek mindenikén bizonyos öszhang és belső csend, nyúgalom és szerénység mutatkoznak. Ő gondosan látszott elhárítani magától mind azt, mi által a’ tettek zajgó fényt, szembeható ragyogást kapnak ’s ez vala oka, hogy irígyei nem voltak, hogy társai előtt mind hadi, mind polgári pályáján köz tiszteletben álla, ’s minekutána magasabb tisztségekre emeltetett is, az udvari fondorlatoktól ’s a’ rágalom’ tőreitől ment volt. Ő fejedelmeinek egyformán maradt híve ’s egyformán bírta azok’ kegyeit, egyformán azok’ bizodalmát is; bár a’ kormány, míg ő pályáját futná, három különböző kezeken ment keresztül; ’s a’ mi még több, kedvencze vala királyainak a’ nélkűl hogy előttök, az udvariak’ szokásaként, szolgailag csúszott volna. Jámbor volt együgyűség, magas szívű kevélység nélkűl. Igéreteihez, adott szavához sanyarúlag hív, barátjaihoz szíves, ellenségeihez nemes lelkű; a’ bántást könnyen feledé a’ jótéteményt esztendők után is hálaszavakkal emlegette. Bátor és irtóztató a’ csatában, szelíd azoknak körében kiket lelke’ rokonainak hitt. Minden magától különböző természetekkel könnyen öszvetuda férni, a’ nélkűl, hogy hibáikhoz simúlna, vagy saját characteréből kivetköznék. Lelkében nem volt gőg, de egy olly nemes büszkeség, melly szívét alacsony tettektől őrzé. Feltételeiben szilárd és állandó, sem fenyítés sem kérelem által nem mozdítható. Igazságszerető ’s kegyelmes egyszersmind, a’ mi korában szinte közmondássá vált. Elméje, azon időhöz képest, tudományok által kitünőleg művelt, mellyeket a’ mint fáradhatlan szorgalommal űzött, fáradhatlan buzgósággal is ápolt. Rendkivűl nagy ’s hív emlékezettel birt meg elagott korában is. Sok évek előtt történt dolgokat név, hely, szám, idő’ tökéletes megjelelésével tuda beszélni. Fogságában több rendbeli hosszabb versezeteket készíte, ’s mert az irás’ szabadsága tőle megtagadtatott, emlékezetében tartotta, ’s szabadulása után írá-le. Felzsákmányoltatván csábrági vára Rákóczi’ hadai által, néhány verses költeményei elvesztek, ’s ő azokat újra emlékezetéből le tudta írni. Szerény vala olly mértékben, hogy ha jelenlétében dicsértetett, arczán kedvetlenség látszott ’s a’ beszédnek vagy más irányt ada, vagy azonnal félbe szakasztá. Ha tetteinek valamelyike szóba jött, magától minden érdemeket eltolt ’s társaira hárítá. Végintézetében eltiltá, hogy felette valaki dicsérő halotti beszédet tartson. Asztalánál pompa és bőség uralkodtak pazarlás nélkűl; ő maga kevéssel megelégedett, ’s ruházata egyszerű volt; ’s még ott is, hol mások tékozlásig fénylettek, ő kevéssel vala több mint nem-szegény. Termete közép vala a’ sugár és zömök közt; tagjai izmosak, hibátlanok, kivéve jobbját, melly az egri ostromban kapott sérelem miatt egy kissé öszvehuzódott volt. Domború, félig kopasz homlok emelkedett-fel szemöldei felett, mellyek alól egy pár kék villogású szem lövelte sugárait. Arczán, melly férfiúi szépséggel teljes vala, tiszteletet gerjesztő méltóság ült. Halavány színe bizonyos gyenge kétes pirosság által vala felderítve, ’s e szín – mint életirói vallják – képén mindég egyforma volt, és semmi nemű viszontagságok között nem változék. Egy csalhatatlan jele a’ tiszta, erős, ’s magán uralkodni tudó léleknek.
Adakozásait szorgalmasan feljegyzették életirói, itt elég legyen mondani, hogy holta után öszveszámíttatván, közel hat száz ezer forintnyinak találtatott a’ summa, mellyet nagy részint köz hasznú intézetekre ajándékozott.
Több magyar ’s latín verses munkái maradtak, mellyek a’ magyar költés’ kézi könyvében Toldy által*
Toldy Ferenc: Handbuch der ungrischen Poesie (2 kötet), Pest–Bécs, G. Kilian ‒ K. Gerold, 1828.
kijelelve láthatók. Bennök életphilosophia ’s didacticai lélek lehel ’s néhányat erővel és szépséggel teljes helyek ajánlanak.
Bajza.


AZ IGAZSÁGHOZ.

„Vak vagy e, te szent igazság?
Néked látni kellene;
Látni, mint hevűl a’ gazság
Jámborságnak ellene.”
Nem valék vak, hív igazság,
Láttam mit müvelt a’ gazság,
Lest intézve ’s szopván vért,
’S adtam néki méltó bért.

Ajkát méreg haboztatta,
És dühödve vítt velem;
’S eltiporván megszaggatta
Vérrel ázó kebelem.
’S hogy ne látnék vad szüvébe,
Fátyolt vont szemem fölébe;
’S nem rettegvén már tanút
Nyilt bünének tágas út.

„Szépre rútra hát így gondot
Nem tarthatnak szemeid,
Szent igazság, és e’ fontot
Még is hordják kezeid?”
Szépre rútra nincsen gondom,
’S nem magamnak függ igy fontom,
Melly kezemben semmi bért
Százak óta már nem mért.

Tartom azt újam’ hegyéből
Elmeredve, mint csontváz;
’S a’ gonosz’ rablott kincséből
Serpenyőmbe terhet ráz;
A’ teher sujt bús erőben
’S a’ lebillent serpenyőben
– Borzadjon bár föld és ég! –
Néki száll a’ nyereség.

„Hát befátylozott szemével,
Kinn e’ pompás kapunál,
’S roszra fordult mérlegével
Istenséged őrt mért áll?”
Ah ben ültem hajdanában
’S szózatom’ zengő hangjában
Fenn álló székem körűl
Megcsendűlt sok gyáva fül;
’S már itt állok elnémítva,
Bús orczámon zápor ’s szél;
’S a’ gonosz nem háborítva
Ben veszélyes kénynek él.
Zúg csapása villámának
’S romján más boldogságának,
Mellyet rogyni vígan lát
Alkot márvány palotát.

„Szent igazság! és honodnak
Hol vagynak határai?
Szenvedsz ’s vissza nem ragadnak
Hű szerelmed’ szárnyai?”
Jámbor! fen hazám az égben
Mondhatatlan messzeségben
A’ csillagpályák között,
’S már valóm felköltözött.

Ám tekintsd e’ hidegséget
Arczom’ holt vonásain,
És tapintsd e’ keménységet
Testem’ márvány tagjain.
’S ím, befátylozott szemével,
Roszra fordult mérlegével
’S kinn e’ pompás kapunál
Lelketlen kép a’ mi áll.

Kölcsey.


SZONDI.

Milly had kel a’ drégeli*
Drégelyi (a helyszín Drégely vára, amit 1552-ben a török foglalt el).
völgyön elé,
’S vet vérszemeket hegyi vára felé?
Ádáz Ali’ tábora csattog alatt,
Rombolja tekékkel*
Ágyúgolyókkal.
a’ sziklafalat.
Vaj lészen e’ hős
Olly bátor erős,
Kit nem tud ijesztni veszély baj,
Nem hat-le szüvére haláljaj?
A’ vár kicsiny, ellene nagy sereg áll,
Hódolnia kell, vele szembe ha száll.

Szondi parancsol az ormi lakon,
Buzdítja vitézit az őrfalakon;
Lobbannak az álgyuk, a’ bástya zuhan,
Jelt ád Ali ’s népe reája rohan.
Csöng kardon a’ kard,
Kar dönti a’ kart,
Vérben hörög a’ török és vész,
Döbbenve vonul tova más rész,
’S Drégel valamint ama’ bérczi vadon
Rongálva ugyan, de fen áll szabadon.

Új harczra hevítgeti Szondi magát,
Vágy hallani bús viadalmi dalát,
’S apródinak int, de Dalár ’s Zenegő
A’ két fiu esdekel, a’ remegő:
„Jó gyámol apánk,
Vész szálla reánk,
Nincs isten, elűzni fejünkről;
Menjünk-el ez árva helyünkről,
Hajt kínos igába a’ durva pogány,
Vagy lángdühe fegyverek’ élire hány.”

Mindkettejök ügytelen árva fiú,
Szondi’ kegyenczei ’s ez neki bú,
A’ hegy bekerítve, bocsássa, hova?
Vész éri, ki mer szakadozni tova.
„Édes fiaim,
Kis dallosaim!
Nincs innen erednetek út már,
Adjon menedékhelyet e’ vár,
Míg víni hadam’ megy a’ völgybe velem,
Égnek könyörögjetek, ójja fejem.”

Így Szondi. Közötte kis őrhada gyűl,
’S részével az alseregekbe vegyűl.
Küzd, harczol, előtte ’s utána halál’
Kinjajja liheg, hova kardja talál.
„Hol hadfejetek?
Hozzá sietek,
Keljen velem önmaga bajra.”*
Párbajra, párviadalra.
Kész ott Ali a’ viadalra.
Csörgnek viszonozva dühfegyvereik,
A’ bég sebesűlten odább futamik.

Álgyuk törik újolag a’ falakat,
’S már külsejök össze halomra szakadt,
Lobbot vet a’ vár’ magas ormozata,
’S a’ láng’ harapó dühe szerte hata.
Tódúl Ali fel,
Szondi kikel,
Nem néz, nem ügyel kire, csak vág
’S már látja, hogy a’ csatahely tág;
Nincs egy török, a’ ki megállani mer,
Száz van, ki lesujtva mögötte hever.

Drégelre fel im Ali-küldte követ
Zászlósan Oroszfalu’*
Szomszédos település.
papja siet,
Néz Szondira búsan a’ jámbor öreg,
’S hozzája keservkönyüt öntve rebeg:
Ó drága felem,
Jer Szondi velem,
Enged szabadon Ali menned,
Nincs, látod, ugy is hova lenned.
Drégel rom, erős Ali, gyenge hadad,
Kíméld-meg utóbbi javunkra magad.

Szondi a’ jámbor atyára borúl,
Lágyul szüve, majd hamar elkomorúl,
Kardjára csap, égbe felölti kezét,
’S mond a’ törökökre szegezve szemét:
„Esküt fogadok:
E’ helyt maradok,
Nincs alkum örökre pogánnyal,
Játszik szava ’s kénye hazámmal,
Míg e’ kar aczélt bir emelni, velök,
Isten veled! én viadalra kelök.”

A’ bég, mivel állni akarta szavát,
A’ várnagyi válaszon ette magát.
„Hát veszen-el, a’ ki szavamra nem ád”
Szól, ’s felveri mind valamennyi hadát.
Egyszerre ropog
Húsz álgyu torok,
Vársarkon az őrtorony eldűl
’S öl részt a’ maroknyi seregből;
Jancsár, Spahi, ’s Asszap üvöltve tolul,
A’ vár bekerítve szükebbre szorul.

Többször viszonoztatik a’ rohanás,
Drégel maga már hamu ’s sziklarakás;
Vív a’ magyar és sebes arczra terül;
Sírnak kis apródjai Szondi körül.
Mint bérczi fenyő
Rendíthetlen ő,
A’ kis fiukért öli csak gond,
’S mellette vitézeinek mond:
„Küldjétek-el a’ fogoly ozmanokat,
’S hozzátok előmbe a’ fő rabokat.”

Kettőnek aranyban ajándokat ád,
’S emlékre himes körü szép kaczagányt,
Öltözteti dúsan a’ kis fiukat
’S küldvén velök, ejt vala illy szavakat:
„Üdvözlöm Alit,
Kit bosszu hevit;
Elszenvedem, öntse ki bár rám,
Csak szánja-meg két kicsiny árvám’,
’S oktassa csatákra, ’s ha tenni fogom
Majd lelkemet, eltakarítsa porom’.”

Drégel’ közepén sürü füst gomolyog,
A’ máglya kigyúl, ’s fel egekre lobog,
Mindent megemésztete Szondi vele,
A’ melly javat ott takaritva lele.
Majd kardot emel,
Ménólba menel,
Nyerges Daliját üti szügyben,
A’ többit is átdöfi rendben,
’S mond „honnosimat soha Szondi’ lován
Ülvén ne kerítse, ne űzze pogány’.”

Dolmányt aranyost veszen és süveget,
’S állítja nyomában a’ kis sereget.
Istent velök esve le térdre imád,
’S hallatja utószori búcsu szavát:
„Rontsunk ki tehát,
Szebb érni halált,
’S honnért tusakodva lehúllni
Mint gyáva sok életet élni,
Hű társaim! itt van az óra, jerünk,
Isten’ kegye járjon örökre velünk.”

’S dárdásan előre hajulva nyomul,
A’ sok dühös ozman elébe tolul,
Hozzá torolatlanul érni ki mer?
Földhöz sokat ő fene fegyvere ver.
Lábán sebesik
Térdére esik,
Karjában erő lobog, öl, ront,
Miglen sok ütött sebe vért ont,
Hajh! nem szüve még, hanem élete fogy,
’S dárdája kezébe szorulva lerogy.

A’ bég noha vad, ’s dühe Szondira fúlt,
A’ hült erü bajnokon elszomorúlt,
A’ hegyre temette a’ hős tetemet
’S dárdát maga szúra-le sírja felett.
Ott szendereg ő
A’ harczkeverő
Kit nem tuda győzni veszély, baj,
Nem szálla szüvére haláljaj;
Most alkonyi lengeteg éri nyomát,
’S enyhítgeti mennyei béke porát.

Czuczor.


IZMÉN’ SÍRJÁRA.

Sok szívnek gyötrelme mig élt, gyötrelme hogy elhalt,
A’ gyönyörű Izmén nyugszik e’ hantok alatt.

Vörösmarty.


AZ ÁLKIRÁLY.

Vígjáték
egy felvonásban.

Személyek.
Mátyás király.
Upor László, főispán.
Vidor, udvari bolond.
Fokos, udvarbíró Palotán.
Margit, a’ neje.
Juczi, leánya.
Ludas, kántor a’ szomszédfaluból;
Miksa, fija, a’ fekete seregben.
Királyi kíséret. Vadászok.

A’ játékhely Palota, Mátyás’ vadászkastélya ’s erdőség a’ Bakonyban.

Egyszerű szoba. Téli estve.
Fokos, Ludas egy asztal mellett kulaccsal.

Fokos. Már én mondom kegyelmednek, koma, hogy Mátyás ma itt lesz.
Ludas. Így jövésem nem esett hiába; mert megvallom, e’ bajos utra ma csak ez vett rá, hogy királyomat megláthatom, azután meg’ hogy e’ kulacs bort itt ketten eldörsöljük.
Fokos. No no! hisz a’ kulacsnak is meg van a’ maga becse, mig kivált töltén van, mint most kün a’ hold; de Mátyást ma meglátni, koma, ez olly valami nagy izé – hogy – hogy – – egy szóval, erre igyunk, a’ mint szükség. (iszik.)
Ludas. Kelmedben, koma, fojtva van látom az érzés, belőlem ennek ki kell pattanni, mint parázsból a’ gesztenyének; én míg ki nem érzem magam, nem ihatom. Egy szóval, koma, én erre verset mondok:

Szálj-be hozzánk, kedves Mátyás,
Készen vár itt jó áldomás.
Van szivünkben ’s kulacsunkban,
’S a’ sor most épen rajtam van.

(iszik.)
Fokos. Kelmed boldog, koma, mert csak pereg a’ nyelve ha akarja, az enyém mikor legnagyobb szükség volna reá elakad, mint mikor a’ kopó nyomot veszt, aztán senki sem érti; pedig, hej barátom! itt is dobog ám, még pedig ugy dobog, a’ mint szükség!
Ludas. Egy szóval, mikor várjuk ő felségét?
Fokos. Ma estére van téve a’ rendelés. Az ebek ’s vadászok délben már itt voltak, ő felsége’ kiséretével együtt ma, ha későn is, itt lesz; mert látja, kelmed, holnap itt egy nagy farkas vadászat fog tartatni, a’ mint szükség. Királyunk ezt igen kedveli, ’s a’ hőseknek az illy időben kivált egész lakodalom. Tudtam én, hogy nem fogja soká láttatlan hagyni Mátyás kedves Palotáját, a’ mint szükség.
Ludas. Tűzvére nem nyughatik néma falak között, szabad tájt fürkész a’ villogó szem, ’s mulatságot és lármás életet ohajt a’ hő kebel, egy szóval, ma meglátjuk Mátyást – éljen a’ király! viruljon honunk. (isznak.)
Fokos. A’ mint szükség! Én alig várom a’ felséges jelenést. – Millyen lehet most a’ gyermekévü Mátyás! kit még nagy Hunyadink alatt láttam; milly dicső, illy nagy nemzet fölött ragyogva! milly hódító a’ már férfias valódisággá fejlődött gyermeki elevenség!
Ludas. Egy szóval, még kelmed sem látta hát a’ királyt?
Fokos. Mióta rám bizatott e’ vár’ gondviselése Mátyást a’ cseh háboru elvoná kedves szenvedelmét a’ Bakonyban kielégithetni, a’ mint szükség, ’s így, mióta a’ cseh fogságból szabadulva dicső tronusunkon fénylik, nem láthatám. Tegnap előtt jöve a’ rendelés a’ holnapi vadászat végett, – ’s már sátorok is vannak készitve, és két falu hajtani kiparancsolva, a’ mint szükség.
Ludas. Oh, bár csak Miksa fiam a’ kisérettel kijöhetne.
Fokos. Egy óra sem mult benne.
Ludas. Egy szóval, reménylhetném? koma! fiamat mint ifju hőst látni ’s a’ király mellett – egy szóval, tán még egy kardvágással is homlokán, mit honnunk’ szabadságáért visel, – illy gondolatra ugy tele vagyok – ugy; hogy – hogy – egy szóval, már megint verselhetném.
Fokos. ’S én olly üres mint ez a’ kulacs.
Ludas. Mért? – egy szóval. –
Fokos. Irígylem a’ fias apák’ sorsát. Koma, nekem nincs fiam, kit hazámnak ’s a’ királynak adhatnék, a’ mint szükség, – rozsda emészti kardomat, mellyet néhány év előtt már fiam’ derekára kelle vala kötnöm, hasztalan áll, ha csak leányom konyha kést nem csináltat belőle! Ez búsit, koma, a’ hányszor rá eszmélek.
Ludas. Ej! ne aggódjék illyekről hasztalan, kelmed. A’ mivel honjának tartozott maga már lefizette; én mind eddig csak torkommal vivtam, ’s ha nem diadalmaskodtam is a’ magos hangok fölött, dicsőségem csak egyházunk’ falai között maradt. Egy szóval, nekem nagyobb szükségem volt ki fegyverrel küzdje-ki nevemre is a’ borostyánt, mig én itthon legfölebb bus requiemeket énekelhetek a’ hősek fölött. – Aztán van leánya, lehet onokája, ki még megforgathatja apósa’ kardját! – Egyszóval, koma, derüljünk-ki – mert nem sokára üdvözölhetjük Mátyást!
Margit. (sietve jő) Atyámfiai! aztán igy vesztegelve, hogy tudnék én illyenkor lenni. Oh hányszor mentem már ma föl a’ kapuba, le a’ toronyba, hatszor be, tizszer ki, – azután tudakozódtam, vizsgálódtam, de semmit sem láttam.
Ludas. Egy szóval, komám asszony, ott van a’ hol mi. –
Margit. Ugyan ugy? ’s mint érti? de hamar, mert ismét ki futok.
Ludas. Mi sem láttunk semmit!
Margit. Oh lelkemadta, én már sokat láttam életemben mindenfélét, farkast, medvét, csak még királyt nem; pedig úgy szeretném már látni millyen. –
Fokos. Majd meglátod, a’ mint szükség.
Margit. Kelmed is, apjok, még nem vette rá karácsonyi köntösét, én is annyiszor megmosdottam már, de ujra bemocskolódom. Aztán millyen is lehet az a’ király, édes Ludas koma, mondjon valamit felőle, hogy megösmerjem, mert mondják, hogy sokan jőnek. Ugy szeretném tudni –
Ludas. Egy szóval, komám asszony, az ollyan mint mi, csakhogy más forma, szintugy keze lába, csakhogy sok rajta az arany. De csakugyan szeget ütött fejembe, hogy miként beszéljünk vele, ezt még nem próbáltam.
Margit. No majd mondok én neki szép jó reggelt, csak megérti tám.
Ludas. Meg ám, de este van most. Aztán nem ugy közönségesen kell ahhoz szólni, hogy úgy – izé – egy szóval, no – úgy versben.
Fokos. Én nem tudok szólni, szivem érez, a’ mint szükség, de czifra beszédhez nincs szokva nyelvem, mint gonoszé az imádsághoz.
Margit. Jaj hát!
Ludas. Nem kell félni, szólok én, ’s ugy szólok, hogy azt minden meghallja még az udvaron is. Egy szóval, rendeljük-el a’ dolgot, hogy illendően fogadhassuk a’ királyt, mert így szokás.
Margit. Csak mondja, édes komám, hogy’ – miként? én mindent szeretnék tndni.
Ludas. Kelmed, komám, mivel nem tud szólni, hallgasson, – komám asszony, mivel ugy is sokat szeret beszélni, álljon mellém, hogy szükség’ idején befoghassam a’ száját. Én középen majd szólok.
Margit. Aztán hogy ’s miként ? Oh csak hamar lenne már, én meghalok addig.
Fokos. Kelmed tehát, koma, mint értelmesebb szóljon, de okosan, a’ mint szükség. Mi, anyjuk, ketten térdre esünk, ’s a’ király’ palástját te megcsókolod, én csak azt mondom: üdv a’ királynak!
Margit. Én a’ térdét csókolom-meg ha hozzá férhetek, aztán én is csak elmondom a’ mit kelmed apjok.
Ludas. Egy szóval, ez igy lesz: mi itt állunk hárman, ’s mikor már halljuk hogy jő a’ király, elébbre megyünk. Mikor nyilik az ajtó kelmetek körűle térdre húllnak, én állok. Most jő a’ király. – (nyilik az ajtó ’s Mátyás, Vidor közvadász öltözetben belépnek.)
Fokos. (zavarodva térdre esik) Uram Jézus!
Margit. (hasonlón fölkiált) Király az üdvnek!
Ludas. Uram király! – egy szóval, im ezek itt térdelnek, én állok, te meg bámulsz –
Mátyás. Nem értlek, barátom! (Vidorhoz titkon) Tám nem vagyunk elárulva?
Vidor. Hagyd helybe, komám, véleményöket, evvel többre megyünk mint kopott táskánkkal.
Margit. Hisz’ nem is aranyos. –
Fokos. (fölkél) Mi letérdelénk a’ mint szükség, de hiába –
Margit. Mit akartak kendtek?
Ludas. Hát mi, egy szóval, ma ide a’ királyt várjuk.
Margit. Aztán kántor uram monda, hogy most jő.
Fokos. ’S mi üdvözleni akarók, a’ mint szükség.
Ludas. Egy szóval, el volt tévesztve a’ dolog – no! Hát mi járatban vagytok öcséim?
Vidor. Hát az a’ kulacs mi állásban van ott, öreg bátyó? Szeretnénk vele sorsot cserélni, majd mi telepedünk – az járjon.
Ludas. Egy szóval, szomjasok vagytok.
Vidor. Helyesen magyarázod szavaimat, csak az kár, hogy vele nem telik-meg a’ kulacs.
Fokos. (Margithoz) Anyjuk, töltsd-meg abból a’ két akósból (titkon) nem tudjuk kifélék, illik megvendégelni őket, a’ mint szükség.
Margit. De addig majd megint beszélnek ’s én nem hallom, még tám a’ királyról is – pedig be szeretném tudni. (el.)
Mátyás. Mi hallottuk, hogy holnap a’ király itt nagy vadászatot fog tartani –
Fokos. Azt – a’ mint szükség. No ’s?
Mátyás. Gondolánk, hogy segédül lehetünk kelmeteknek, udvarbíró uram. Aztán ha tetszik továbbra is maradhatunk.
Vidor. ’S ha a’ nyulak is e’ vidékben mind olly lusták mint az a’ borért menő menyecske, mind elfogjuk őket elevenen.
Ludas. Egy szóval, öcsém, te nekem tetszel, ha ur volnék mindjárt udvari bolondommá fogadnálak.
Vidor. Tudod e hát mi különbség a’ bolond és ur között?
Ludas. Hogy egyik okos, a’ másik bolond.
Vidor. Nem találád. Az, a’ mi van a’ hordó és csutora közt. Lásd:

A’ hordó nagyobb mint a’ csutora,
Így van az ur meg’ a’ bolondja.
A’ nagy hordó sötét börtönben ül,
Mig a’ kulacs fönt víg kéz közt ürül:
Az urat is sötét gond nyomja,
Míg kedvére él víg bolondja.
Aztán a’ hordó konoghat,
Csak a’ kulacs legyen tele!
Érted nem érted szavamat,
Nem sokat törődöm vele.

Hanem az az asszony jó lett volna alkalmatlan vendégnek, ha egyszer elküldik, soká jő vissza.
Mátyás. No ’s – mire határozá kelmed magát?
Fokos. Az bizony jó lenne –
Mátyás. (titkoson) Tudja, értjük már mi az illyen dolgot. Az erdő ’s vadászat kezünkön fog állni, egy pár öl fával, egy két szarvassal a’ király meg nem szegényűl, – no érti?
Fokos. (rá meredve) Értem? – értse a’ gazember, de míg ez a’ szívem ver, én addig nem értem.
Vidor. Megmagyarázom én. A’ király ur, kelmed szegény. Ő Budán éli világát; kelmed Palotán gyüjtsön pénzt, – ’s ha halála’ óráján valami más fojtogatja is nyavalyáján kivül; az onokái áldani fogják érte.
Fokos. Ejnye semmire valók! még nekem halálom’ óráját akarjátok megnehezíteni ’s királyomat csalni, kinek kegyéből élek! Tudjátok merre jöttetek bé?
Vidor. Arra még emlékezünk, csak ne villogtasd ennyire szemeidet, mert félek, hogy nem fogjuk tudni, merre megyünk-ki.
Ludas. Egy szóval, koma, ezek rosz járatbeliek, ez mindég csutorát emleget; amaz pedig lopni akar.
Fokos. Lopni ám, míg azt az ölfát hátára nem rakom*
Rá nem csapok a hátára.
’s szarvasaival meg nem futtatom, a’ mint szükség.
Mátyás. Hiszen nem ollyan lopás volna ám ez, aztán észre sem vennék, nekünk meg használna, különben csak úgy mondom –
Vidor. Aztán meg nem ollyan gonosz ám ez a’ pajtás, hogy miatta engem is meg kéne ugratni; csak igen szolgálatra termett, mindent véghez vinne tetszésért. Oh a’ mi erkölcsünk olly tiszta mint a’ jó bor, mást megrészegíthet, de magunk józanon maradunk. Ne hallgasson rá kelmed, csak jól tartson, mi meg a’ bűnt is szentté tesszük.
Fokos. Igyátok-meg erkölcsiteket, de engem meg nem részegítetek vele.
Ludas. Koma, egy szóval, ebből az egyikből mégis nézek-ki valamit.
Mátyás. (kezet fogva) Emberséges ember kelmed, millyenre még utamban nem sokra találtam. Én csak próbálni akartam elébb, ’s megvallom, ha megegyezünk, holnap tüstént Budára mentem volna vádra. Hanem igy maradunk, ha szükség van reánk.
Ludas. A’ legény derék; egy szóval, koma, majd aztán mondok valamit.
Vidor.

Nekünk csak az a’ hibánk,
Hogy nincs fényes palotánk,
Különben a’ szolgabér,
Igazaknál rosz kenyér.

Nem volnánk mi rosz fiak másként; csak ezt hűsége bünteti, engemet nyelvem ver, de azért fölfogadhat minden jó keresztény, mert a’ bot az ebnek fáj, nem az urának.
Fokos. Ugy van a’ mint van. Hisz’ egy próbahét nem örök élet, én hát fölfogadlak benneteket; hanem most mindjárt menjetek-ki az erdőre, ’s ott holnapra igazítsatok-el mindent, a’ sátorokat szedjétek rendbe, a’ hajtókat majd igazítsátok útba, a’ mint szükség.
Vidor. Én ugy vélném, hogy a’ próbahetet jobb volna itthon kiállni. Itt a’ meleg szobában szem előtt volnánk, az erdőben senki sem lát. Aztán adnál bort, ételt, hogy meg tudnád mennyitől részegszünk-meg és mennyitől kapnánk hideglelést, ’s ekként tudnád aztán alkalmaztatni.
Fokos. Szemmértékre is eltalálom én azt; ti most csak menjetek, a’ mint szükség.
Mátyás. Megyünk; csak aztán jól szóljon kelmed rólunk a’ király előtt is.
Vidor. No ha te mégy, pajtás, én sem maradok. Ki tudja? még körülted dicsőség hárulhat rám, ha kün meg nem fagyunk az éjjel; ’s hogy ez ne történjék, jónak találnám bevárni azt a’ boros asszonyt;

Mert a’ bor gondot űz
Ha isszuk, fagyban tűz,
’S ki e’ mellett is fázik még
Azt csak koporsóba tegyék.

Ludas. Egy szóval, ez az öcsém csak visszatér mindenünnen a’ borra, mint madár a’ fészkére.
Vidor. Hja! az én eszem ugy van a’ borral, mint földünk a’ nappal – mindég körűlte forog.
Margit. (sietve) Hát itt vannak még? mit beszéltek eddig? – be szeretném tudni. Hamarább jöttem volna, de kifutottam a’ kapuba, nem jő e a’ király.
Vidor. S mi jó asszony téged itten epedve vártunk, jobban mint a’ királyt; mert te kulaccsal jősz, ő aranyban jár, ’s ha látja az ember még szomjasabb lesz aztán azon kincsre, mi nem az ővé. De ha jó borból ihatom, magam’ is királynak látom.
Mátyás. Most menjünk ’s a’ csutora is velünk jő.
Vidor. Reggel óta most szóltál, pajtás, legbölcsebben, csak az kár, hogy ezen kulacsnak lába nincs – czepelni kell; pedig nehéz ’s félek, hogy majd ha könnyítünk rajta a’ mi fejünk nehezűl-meg.
Mátyás. Holnap illyenkor találkozunk, (mennek.)
Fokos. Isten’ hírével.
Margit. Aztán hová mennek illy hamar? én nem is beszélhetek velök, – ’s mit mondtak? látták e ezek már a’ királyt ’s mikor? én ugy szeretném tudni.
Ludas. Egy szóval, koma, tudja e én mit gondoltam? Ez a’ két legény mégis alig ha roszban nem töri a’ fejét.
Fokos. Azért tartám-meg őket ’s küldém most ki, hogy ha valamit tapasztalok körűltök, két gonoszt legalább bevádolhatok királyom előtt, a’ mint szükség.
Margit. Aztán gonoszok volnának.
Ludas. Egy szóval, igaza van, koma, én is így véltem.
Margit. Hallja kend, apjok – mint dobognak? aztán milly nesz van, én kifutok – tán most jő a’ király. – Oh be szeretném tudni. (kifut.)
Ludas. De valami van kün, – egy szóval, mi is megnézhetnők.
Fokos. Nem bánom, de most le nem térdeplek ám, míg jól nem látom. (el.)

Erdőség a’ Bakonyban. Szép téli éj.
Távolabb vadásztanyák ’s tüzek látszanak.

Mátyás, Vidor.

Vidor. Komám! te bolond után jövén illy véget várhatál; de én okossal indulván meg sem álmodhatám, hogy ekkorra már meleg szobában ne nyujtózzam.
Mátyás. Már ben vagyunk, csak várjuk végét.
Vidor. Csak várni ne kényszerits, uram, mert agyon ásítom magam. Aztán lányok’ dolga ez, nem magosra termett férfiaké, millyenek mi vagyunk. Én ugyan mindég jobb szeretném a’ váratlan szerencsét, mint a’ várt roszat. Az várja csak nehezen a’ reggelt, kitől este kenyeret kérnek, aztán nem adhat; add nekem komám birodalmodnak csak egy negyedét, én még halálomat sem várom.
Mátyás. Ki tudja, mi váratlan eset érhet bennünket is itt.
Vidor. Teszem, egy csapat farkas előre boszút áll rajtunk nemzetségének holnap kiontandó véréért.
Mátyás. Mért ne lelhetnénk épen egy eltévedt szelíd baránykát is?
Vidor. Értlek, komám! de nem biztathatlak vele. Hanem ha épen várni kivánsz legyen neked is egyszer önakaratod; én itt megtelepedem ’s majd a’ csutora mellett elmélkedjünk az időről.
Mátyás. Élessz tüzet e’ gallyakból ha fázol.
Vidor. Az az: te még jobban fázol; de szégyenled megvallani – (tüzet rak.) Találd-el hát most, mellyik tüz az, mellynél egyszerre egész országod melegszik?
Mátyás. A’ nap.
Vidor. Igen magosan jársz, pedig alantabb néha többet lelnél. Tekintsd e’ kis tüzet, komám, mellynél most melegszel, ’s ha nem te vagy képe országodnak ugy mesém tökéletlen.
Mátyás. A’ mint látom a’ hideg még emeli elmésségedet. Eztán ha jó kedvedet akarom, jégverembe záratlak.
Vidor. Csak jól befüttesd elébb, egy kulacs mellett ott is elrostálgatom én a’ világ’ folyását. Hanem tán innánk?
Mátyás. Óh az ugy is olly ritka órája egy királynak mellyben csendes körülte minden! Most Vidor, most hagyj innom kedves magyar népemért – e’ pillantat! – e’ hely’ szentségétől ihletve, lelkem magas egekben szállong, – hagyj jót kivánnom népemnek most, midőn itt ember lehetek – távol a’ hizelkedők’ kigyó csoportjától (iszik.)
Vidor. Ho hó! komám, te ábrándozol, pedig hizelkedőktől ment nem lehetsz, csakhogy máshol aranyos ruhákban, ’s itt csikóbőrben*
Utalás a csikóbőrös kulacsra.
vagynak öltözve. A’ hizelkedőt én legjobban a’ borhoz hasonlíthatom, – mindenik csúszik, de azért hogy fölül kerűlhessen rajtunk. A’ bort alá nyeléd, uram, de ha még egypárszor illy szent ihletés száll-meg, félek, hogy fölül kerül ’s fejed elfoglalván, uraddá lesz. – Igy igazgatnak a’ hizelkedők téged ’s a’ boros kulacs engem. Csakhogy én asztán kialszom mámoromat: te ébren bajlódol velök ’s az elég dicséreted, hogy el nem altathatnak!
Mátyás. A’ főispán eddig aggódik rajtunk, – majd megnevessük holnap.
Vidor. Mert nem méltattál kegyes nevetségedre, komám, engem is? Én olly jobbágyi főhajtással vártam volna végét királyi kaczajodnak a’ meleg ágy közt, mint akár mellyik okos, de most kevély vagyok, mert fázom, nem hajlik a’ nyakam.
Mátyás. Majd szélt nézzünk odább is a’ vadászok közt, tüzök is több tán, azonban megvirrad.
Vidor. Tudod mit szeretnék most uram. Ide hozni sok tüzes uracskát hűtteni, sok árvát kit gyámjai rabolnak, hogy fagyjon-el érzése, sok örök lánggal lobogó szerelmet, hogy itt egy pillantat kioltsa, ’s egy csutora jó bort, megmutatni, hogy mindennél többet ér, mert ez itt is változást nem szenved.
Mátyás. (vizsgálódva) Mit látok? – nézd csak.
Vidor. Valóban én is látok valamit, mint ha két csillag szált volna le az égből ’s ott bujkálna a’ fák között. – Nem üstökösök e? azok járnak illy rendetlen utakon, szeretnék planétájok lenni, hogy magamhoz szíhatnám.
Mátyás. Felénk tart.
Vidor. Mindenütt igazúl, hogy nap vagy, komám, nézd hogy közelgetnek feléd. Hanem húnynál-el uram, mert nap, és csillag egy időben nem láthatók, – majd leszek én hold – így össze férhetünk.
Mátyás. Jer rejtőzzünk-el előle, mindjárt itt lesz, észre ne vegyen, ki tudja mire akadunk?
Vidor. Én nem bánom, komám, de majd meg fázol, aztán egy lángkebel nem lesz elég fölmelegítésedre. (el a’ fák közé.)
Juczi. (jő) Istenem! eddig már beért a’ király, aztán Miksát még sem látom. Oh pedig ez a’ várás, meg az a’ Miksa! Aztán hideg is van, az anyám meg eddig keres otthon ’s nem lel! Ugyan jámbor ember gyujtotta ezt a’ tüzet, isten áldja-meg érte; itt majd egy kicsit megmelegszem, aztán haza futok, mert ki tudja ott is mi történik? – aztán az a’ király is millyen? meg’ az a’ Miksa. (melegszik).

Mátyás, Vidor előjőnek.

Mátyás. Te tüzünknél melegszel, szép leány, jó tettünkért engedd, mi meg nálod melegedhessünk.
Juczi. (ijedve) Istenem! oh ne bántsanak kegyelmetek. Kik magok, hallják?
Vidor. Mi nagy urak vagyunk, hugám, de egy pillantat könnyen szolgákká tehet. – A’ hol parancsolni kell, ott hatalmasok vagyunk, de hol nekünk parancsolnak hamar elösmerjük az uraságot. Ez a’ pajtásom félig már jéggé vált, tekints rá, hogy kiengedjen, de minden szavának ne higyj, mert bár most hideg van: a’ leány szív könnyen gyúlad!
Juczi. Aztán csak érteném –
Mátyás. Nem látod, hogy királyi vadászok vagyunk?
Juczi. Királyi? szerencsés jó estét kívánok.
Vidor. Annyiban különbözünk csak mástól, hogy nem sokat ügyelünk a’ vadakra, ’s annál nagyobb gondot fordítunk, a’ szelidekre – mond-meg most, hugám, vad vagy e, vagy szelid? – ha vad vagy csak fuss előlünk, mert megszelíditünk.
Juczi. Engem mindég isten’ félelmében nevelt édes atyám, aztán szelídségre intett, a’ kántorunktól is sok szépet tanultam én, lássa.
Mátyás. ’S mit keressz e’ zordon időben itt magad.
Juczi. Anyám elküldött nézelni, – mert lássa, mi ma a’ királyt várjuk ám – aztán magam is örömest jöttem, mert talán Miksát is elhozza magával a’ király, lássa – nem tudom ösmerik e?
Mátyás. (gondolkodva) Miksa, Miksa – nem Ludas Miksa, a’ fekete seregből?
Juczi. Az hát, biz az ám – ’s ösmeri? Oh már hat nagy esztendeje, hogy oda vagyon katonáskodni; azóta nem is láttam, ’s most tudja, ollyan nehezen várom, úgy e derék legény?
Mátyás. Jó fiu! hanem megházasodott.
Juczi. (meglepetve) Oh ne mondja kérem – hiszen nekem irt is lássa, – mert az ő apja kántor ám, aztán tudós ’s a’ fiát is megtanította – biz én csak nem hiszem.
Mátyás. Pedig ugy van, voltam is a’ lakodalmán.
Juczi. (sirva fakad) No ne mondja, mert én azt nem hiszem, – lássa – nem – csak azért sem hiszem – ugy! óh istenem, aztán hátha mégis igaz?
Vidor. Ne sirj, hugám, mert könnyeidre a’ milly forrók mind elolvad a’ hó ’s nem láthatunk farkas-nyomot. Boszuld-meg mátkádat, te meg menj férjhez, aztán sirjatok mind a’ ketten.
Juczi. Ugy ám, de kihez?
Vidor.

Ád az isten kinek nincs,
Egy leány nem olly nagy kincs,
Ha kettő megcsalt, okos légy,
A’ harmadikon boszút végy.

Mátyás. Valaki jő felénk.
Vidor. Komám, ma igen résén tartod a’ szemed, majd megfájúl. Pedig mikor illy szépet láthatsz, ne nézz máshová, mert meglátnak:

Aztán az is a’ tied lesz,
Ha valaki érte szót tesz.

Mátyás. Várjuk-be, képe ismerős. –
Miksa. (jő) Jó estét, pajtások! Tüzetek erre csalt; tanyátok látom jó, tölt kulacs ’s szép lány mellett könnyü melegedni.
Vidor. Fogadj isten, földi! itt mint látod háromféle tűz van: bor, leány, s parázs. Mi is hárman vagyunk, osztozzunk-meg rajta. Válassz, de a’ kulacsot nekem hagyd.
Miksa. Szép leány’ ölében e’ tűz mellett kulacsot forgatni nekem leginkább tetszenék.
Vidor. Hohó! sok is lenne tán együtt. Különben okosan veszed-föl a’ dolgot, mert ha a’ bor lerészegít, a’ leány majd észre hoz, ’s ha kebledből kialudt már a’ láng, melletted legalább ég a’ tűz.
Miksa. Lelkemre! ez szép leány akar hol vettétek. Hol lakol, hugám?
Juczi. Hát Palotán, ott nem messze ni!
Mátyás. Hát kelmed hol kalandoz illy későn ’s egyedűl? Nekünk kötelességül van téve illy gyanús embereket szemmel tartani.
Miksa. (ránéz) Gyanús? Én király’ embere vagyok ’s utamról számolni illy pór népnek nem tartozom. (Vidorhoz) Pajtás, kotyog e még az a’ kulacs?
Vidor. Még pedig úgy, hogy a’ legigazságtalanabb dolog is szentséggé válik bájhangicsalása közt. (átadja) Huzd-meg jól ’s mindjárt más szinben áll előtted a’ világ.
Miksa. (iszik) Éljen a’ király!
Vidor. Az az ő gondja; hanem ez a’ szép lány már rég olly ahítatosan néz rád, mintha üdvösségét csak szemeidből várná; köszöntsd rá a’ kancsót, tán majd ha te megelégszel, ő is fölgyúlad, ugy is hamvadóban van már tüzünk.
Miksa. Akár hol tanultad pajtás, de igaz gyermek vagy. Éljen hát a’ szép leány! (iszik.)
(Mátyás ’s Vidor egymás közt beszélnek.)
Juczi. Köszönöm szépen jó akaratját. Ugyan kérem, nem ösmeri Ludas Miksát?
Miksa. (meglepetve) Üm? tán szeretőd.
Juczi. (zavarodva) Ugy ám, – de izé – egy jó pajtásném emlegeti gyakran.
Mátyás. Földi, nekünk tovább kell mennünk, tüzünknél hagyunk ha maradni akarsz.
Vidor. Képzelj meleg kályhát, – öleld-meg a’ szép leányt – ’s ha még is megfázol; ne higy a’ szerelemnek, mert ugy egy fölszított kandalló ki tesz rajta. (el Mátyással.)
Miksa. Nem bánom én, kandalló nem kandalló de hugám te igazán szép leány vagy.
Juczi. Oh hagyja-el kérem, de most már én itt nem maradhatok illy nagy éjben, tán éjfél is lesz; aztán anyám sem tudja hol járok – ugyan nem kísérne haza – lássa, félek!
Miksa. Ne félj, hugám, míg engem látsz, aztán a’ hold is, nézd, melly szépen világol. Miről is beszéltünk csak elébb?
Juczi. Ugy bizony – hát Jucziról, meg Miksáról.
Miksa. Ösmerem ám én azt a’ Miksát.
Juczi. Oh ugyan mondja-el millyen, aztán szereti e még Jucziját?
Miksa. Jó fi – de most igen bánkódik. Beszélé történetét, hogy egy leányhoz gyermek kora óta le van kötve, de hat éve már, hogy nem látta.
Juczi. De hát szereti e még – kérem? –
Miksa. Úgy – jó indulattal van – iránta – úgy – (meglátja a’ kulacsot) Hohó! a’ kulacsot itt hagyák a’ vadászok, nézd csak, hogy kacsongat rám, mint a’ szép leány (fölveszi) azért is éljenek a’ szép leányok! (iszik.)
Juczi. Hát nem szereti már? – kérem –
Miksa. Tudod, hugám – szerette bíz az – de ki is kivánhatja szegény legénytől, hogy szerelme hat évig tartson; kivált ha nem is látják egymást. Szerette, – de most mást látott – ’s ez még tán nem olly nagy vétek! (iszik)
Juczi. No hogy’ volna? Juczi épen így van, hisz ő bizony annyit sohajtott eddig mint akárki, ’s néha még köny is gördült szeméből ha Buda felé nézett, de látja, biz ő is csak leány, aztán több szép legény is van – hát – hiszen nem olly nagy bűn ez.
Miksa. Férfiban nem ám; de leányban mégis csak bűn biz az. Már ha én volnék Miksa bizony csak megkivánnám, hogy ha fogad valamit a’ leány hát tartsa is meg, mert ez egészen más! Pedig Juczi is fogadott valamit Miksának ugy e?
Juczi. Biz úgy van az; – fogadta, hogy szüntelen róla gondolkodik – aztán szomorú lesz mint az árva, mig meg nem jő – ’s akkor felesége lesz. Dejszen majd meg is mondom neki.
Miksa. Ej mit akadnál a’ más’ dolgába? Hiszen ha épen veszi az ember férfiakon is megesik ám az illyen, nem olly nagy dolog.
Juczi. De csak mondja-meg, kérem, Miksának is, hogy nem jó ember biz az, ki szavát meg nem tartja; aztán töltse-be fogadását, mert a’ más világon is lakol érte, megmondja neki – érti?
Miksa. No no. (iszik) Hanem kár nekünk a’ más’ szerelmével veszödnünk, hugám, e’ mellett a’ hideg is megárthat. Elébb olly szépen néztél rám, ’s most mintha gyöngyöt keresnél mindég lenézsz, pedig kár szemeidet azon a’ havon koptatni – jobb nézz rám – majd mondok valamit.
Juczi. A’ szegény Juczi’ sorsa igen szivemen fekszik.
Miksa. Miksáé sem jobb semmivel, de legyünk mi okosabbak mint ők. Hugám, én szeretlek, adj kezet, – aztán menjünk haza.
Juczi. Ugy ám, de ha ugy járok mint a’ szegény Juczi?
Miksa. Ha én nem félek Miksa’ sorsától, mit aggódol te Juczin? Jer idébb, mert már nekem mozogni kezd az erdő, fejem ingadozik, mint hullám közt a’ sajka, – de szívem a’ tied. Egyezzünk-meg, adj egy csókot foglalóban.
Juczi. Abból semmi sem lesz, az a’ Miksa’ példája is igen a’ szivemre hatott, aztán úgy szégyenlem, de már csak megmondom, látja én már menyecske vagyok.
Miksa. Eszem a’ szived! mért nem vártál-meg – iszen csupa gyerek vagy! No adjon isten hát mennél elébb egy nyugalmas halált férjednek. (iszik.)
Juczi. Ugyan hogy kivánhat olly roszat másnak? –
Miksa. Ha ő meghalna én mindjárt elvennélek.
Juczi. Oh kérem, hiszen ha épen ugy veszük, még pap előtt nem fordult ám meg a’ dolog, tudja, még csak ugy jegyben járunk.
Miksa. Jegy ide, jegy oda, hugám, te szép leány vagy, akár hol vetted képedet, csak az a’ jegy nagy gát. Látod én is ugy vagyok, mint te, mátka vár rám – most már mit tegyünk?
Juczi. Oh az illy vitézek sokat tehetnek.
Miksa. Tudod mit? adj kezet, én kiadok az enyémen.
Juczi. Hisz elébb azt mondá, hogy az nagy bűn volna.
Miksa. Te meg azt mondád, hogy nem az; hát legyen most neked igazságod.
Juczi. Oh istenem, bizony még rá vesz. Az igaz, hogy talán nem is lesz olly nagy vétek. Egyet szeretnék még is mátkámmal szólni felőle.
Miksa. Isten ments-meg! az mindent elrontana. Én mátkámra behunyom szemem ’s téged látlak, pedig kettőnek. Ennél jobbat sem tehetünk, csak te kezet adj.
Juczi. (kezet nyujt) Én hiszen nem bánom, de ha ez bűn, úgy számoljon róla, én mihelyt haza érek, mindjárt kimosom belőle kezem.
Miksa. Ne félj, hugám, én úgy szeretlek, hogy ha száz szívem volna is mind neked adnám. Fagyban léptünk frigyre; de azért forró legyen szerelmünk. Most vezess haza, mert fejem cserélni akar lábaimmal, mindég lefelé hajlik, – félek, hogy megbotlom. A’ csutora is kiürült; de fejem tele van. Egy szóval, hugám, én szeretlek – de most vezess!
Juczi. Bizony hideg is van; menjünk. (elindulnak.)
Miksa. Hugám, jobb szemed van tán? úgy látsz e mint én? nekem mintha mozognának a’ fák.
Juczi. Jaj! de biz emberek jőnek – ni – pedig sokan – tán minket keresnek?
Miksa. Ne félj semmit – lábom viasz, karom szélütött, – de azért nem hagylak.

Mátyás, Vidor, vadászok.

Mátyás. Hej! megáljatok; az erdő tilos, – szükségtelen ember itt nem kell – mi járatban vagytok?
Miksa. Hugám, támassz-meg – majd aztán szólok. – Hát ki akar engem itt letartóztatni?
Vidor. A’ mint látom, lábaid mennének, de fejed nem ereszt. Bajos állapot, de szép támaszodat még is irígylem. Ne dőlj ugy rá, mert biz áldozatja lesz felebaráti szeretetének.
Juczi. Oh istenem! mért nem mentem elébb haza?
Mátyás. Te itt leányt akarál rabolni, ’s az illy gonosznak fejére törvény van hozva.
Vidor. Már itt nehéz volna meghatározni mellyik viszi a’ másikat. Ugy vélem a’ bor’ hatalma itt is legnagyobb, melly mind a’ kettőt vezeti. (Juczihoz) Szegény leány! mindjárt segítünk mi rajtad – ereszd-el azt a’ nehéz főt, megtágultak tán nyakcsigolái, hogy ugy bólogat. Jer hozzám; szívem ollyan mint a’ tölt kulacs – édes dalokat kotyog neked ha kivánod, karjaim mint fiatal szőlővesszők rád fonódnak, magamat nézz tökének, ’s te légy gyönge oltovány mellyet mellém kössenek.
Miksa. Ne halgass rá hugám, mert megcsal, én meg elesem. Jer haza!
Juczi. Ugy ám csak eresztenének.
Miksa. (át akar törni) Félre előlem, mert a’ kire ráesem betörik oldalbordája. Hugám, utánam! (a’ vadászok fentartják.)
Mátyás. Hohó! ne olly tüzzel, vitéz! lassabban is elérünk még ma majd palotára Legények, fogjátok-meg, ő foglyunk.
Miksa. Fogoly? ki vagy te kopasz száju? hogy olly bizton forog nyelved, tudod e kivel beszélsz?
Mátyás. Minket a’ főispán küldött-ki, mert a’ király valahol az erdőben eltévedt, azt kell fölkeresnünk ’s a’ várba vezetnünk. Mellette az illy kóborlókat őrizet alá vennünk.
Juczi. Juj! tán csak ez a’ király? – mondják sokszor álruhákban jár.
Mátyás. (megtetszvén neki a’ gondolat) Megengedjen, felséged, hogy magos személyét közruhájában is első pillantatra meg nem ösmerém – im térdemen kérem. (letérdel.)
Vadászok. (követik őt, – bámulva) A’ király!
Miksa. (félre) Ezek okos emberek – nem veszem-ki tévedésökből – legalább jó ágyba vezetnek majd, (fönt) keljetek-föl, sziveim – különben magam is mindjárt lebukom. Tudjátok milly széles a’ mi kegyelmünk, azért jőjetek közelébb, hadd támaszkodjam belétek!
Vidor. (megfogja) Ereszkedjél rám felséges sulyoddal, uram király. Látod e amott a’ fákon keresztűl azt a’ mécs-világot? – ha nem csalódom, ottan meleg szobát lelünk, most többet ér egy hideg leánynál. ’S bár királyi gyomrod nem kiván is ma eledelt, de arról bizonyossá teszlek uram, hogy kiséreted inkább jól lakva alszik, mint éhen viraszt (Juczihoz) Hugám, te szaladj előre, hogy a’ gazdasszony meg ne ijedjen vendégeitől – mi ugy is lassan haladhatunk, – ő felsége egy kicsit álmos.
Juczi. Aztán ez a’ király? istenem, illyen legény eddig Miksa is van. (elfut.)
Mátyás. Erre mindenütt hon van felséged, parancsoljon velünk, merre induljunk.
Miksa. Csak azután a’ leány után.
Vidor. Legjobb is olly futó csillag után indulni, melly ha eltűnik is nem lesz egészen semmivé. Aztán a’ hol leány van, addig eped a’ pillantat körűle, hogy utóbb a’ gyomor is megtelik; ’s könnyü ott ablakból nézni a’ fergeteget, hol bő asztal után meleg kebel óv a’ fagyástól.
Miksa. Csak a’ leány után (elmennek.)

Az elébbi szoba.
Upor László, Fokos, Margit, Ludas.

Fokos. Nem érte e urunkat veszély valahol, nagyságos ur?
Upor. Nem gondolnám. Engem kíséretével együtt elébb elküldött, maga elmaradt, gondolom imitt amott szokásaként, mint gondos házi gazda, széllel nézni. Tán a’ vadászokat tekinté-meg az erdőben.
Margit. Aztán hogyan, ’s miért? ’s ollyan volna a’ király mint a’ házigazda?
Ludas. Komám asszony, elégedjék-meg ha csirkéit este megszámlálhatja. – Egy szóval, nem férfi, ’s az illy királyi dolgokhoz nem ért. Azért ne akadjon mindég belé, mint csipkés sarkantyu a’ ruhába. Ő nagy király, azt mi értjük, de most mit csinál azt ki tudja?
Upor. Csak készen legyen minden, nem fog ő már soká késni ’s többnyire váratlanúl szokott meglepni.
Margit. Csak már jőne – meghalok kivánatomban.
Juczi. (sietve) Anyám, apám, kegyelmed is, kántor uram, meg mindnyájon, hallják csak! – én láttam – aztán tűz is volt, meg kulacs – ollyan szépen nézett rám – el is pirultam. –
Fokos. Hol? kicsoda?
Margit. Szólj csak – ugy szeretném tudni.
Juczi. Ójjé! meg miket nem beszélt mindenfélét – de nem az a’ nagy hasú ám, mert azt nem is értettem olly czifrán szólt; aztán ha nekem beszélt is, a’ kulacsra nézett.
Fokos. Hát ki?
Juczi. Azt én sem tudtam először –
Ludas. Egy szóval, kis hugám, légy okos – nézz rám ’s igazat szólj, kit láttál?
Juczi. Hát ollyan vitéz ruhában volt – aztán még kért is, hogy vezetném haza, de az a’ nagy hasu avval a’ másikkal, meg’ még sok vadászok utunkat álták – ’s akkor mondá-meg kicsoda –
Ludas. Ne szólj, ne szólj – már gondolom; óh mért van olly éles eszem, hogy mindent előre ellátok. Már most min kezdjem? napon? de az most nem süt. Csillagon? az meg kicsiny. Holdon? e’ tán jó lesz, mert most töltén van; úgy is tudom csak nekem kell szólni (magában tusakodik.)
Fokos. Ezek sorra tébolyodnak, ugy veszem észre, a’ mint szükség, nem hiába hold’ tőlte van. Leány, szólj okosan, úgy szeretlek, mond-meg ki volt az? mert megugratlak.
Juczi. Oh azt nem mondom-meg, mert az nagy – igen nagy ’s még rám is támaszkodott.
Margit. Tudom már, tudom már – óh istenem mit adjunk neki? Pedig gondolom éhes ebben a’ hidegben. Azt sem tudom van e sódor a’ kulacsban, – lógg e bor a’ füstön? Mégis csak nekem kell elő állni ha enni kér. – (gondolkodik.)
Fokos. Már félek, hogy rám kerül a’ sor. Én volnék a’ ház’ feje ’s ezek mindent előbb tudnak nálom. Leány, ki vólt a’ kivel beszéltél? addig szólj még fokosért nem megyek – a’ mint szükség.
Juczi. A’ Király – no!
Fokos. A’ Király?
Margit. Mondtam!
Ludas. Tudtam!
Upor. ’S hol beszéltél vele, jó leány?
Juczi. Hát az erdőn, mindjárt hozzák a’ vadászlegények – mert már álmos volt.
Upor. (félre) Bizonyoson valami tréfa; mert Mátyás álmos lenni nem szokott.
Margit. Szólj, millyen? Én úgy szeretném tudni.
Ludas. Szereti e a’ verset?
Fokos. Lehet e vele beszélni?
Juczi. Úgy bizony!
Vidor. (jő) Csitt! halandó, jő a’ halhatatlanság földi álom’ szőnyegében. Ez a’ kit most hoznak sok ezerek’ feje, azért most is más’ lábán jő. De nagy úr vendéged lesz, gazda. Azért hogy gyakran ne keljen pinczébe futkoznod egyszerre sok bort hozz-föl – Asszony! itt a’ király, hát holnap vendégség lesz!
Margit. Hol van, mellyik az?
Fokos. Iszik is?
Ludas. Kezdjem már az üdvözlést?
Vidor. Csitt! most jő, az-az jőne ha nem aludnék.
Upor. Ez Vidor álruhában, jő Mátyás is, a’ kit hoznak bizonyosan ál-király ’s az egész tréfa.

Mátyás jő, utána hozzák alva Miksát. Vadászok.

Mátyás. (Uporhoz) Nagyságos úr, ő felségét az erdőben leltük egyedül tévelyegve; azért behoztuk mert már el fáradt, ’s álmos volt, tégy rendelést, hogy jól nyugodhassék.
Upor. Jól van. Udvarbiró, nyiss szobát, hol jó ágy ’s meleg legyen.
Vidor. ’S mondhatom ezen legények is jobban elfáradtak mintha az alatt kulacsot forgattak volna, csakhogy a’ veríték elhult, ’s a’ multra keveset ád a’ zsidó; de te légy keresztény gazda, ’s vendégelj-meg bennünket a’ király’ rovására.
Fokos. Minden meg lesz, a’ mint szükség, de elébb a’ királyt megnézem.
Margit. (megfogja) Nem – nem! elébb én.
Ludas. Félre! ti nem tudtok a’ nyelvén, én hadd szóljak. Óh nap, ki nem alszol soha, le nem nyugszol –
Margit. Mit beszél kelmed? hiszen most is alszik.
Ludas.

Szép hold, melly meg nem fogysz,
Mindég telve ragyogsz,
Aleluja!

Vidor. Csitt! szomjas gyomornak kulacs-kotyogás, szerelmesnek magányos holdvilág, asszonynak beszéd, alvónak csendesség a’ legkívánatosabb; azért lakat legyen a’ szájon, hogy zárva maradjanak a’ szemek. Hanem, földi, te mint látom valaha akartál tanúlni, mond-meg hát mi különbség ’s hasonlatosság van az asszony és álom között?
Ludas. Az álom újit mint az asszony, ez a’ hasonlatosság, de az elröpül, ezt meg-ölelem, ez a’ különbség.
Vidor. Nem úgy van. Mindeniket kivánjuk, mindenik beköti szemünket, mindenik megcsal, mindenik muló kéj, mindenik uralkodik rajtad, mindenik hamis képet mutat; de az álom csendes, az asszony lármázni szeret, az álom nyugtat, az asszony ébren gyötör, az álom kerüli a’ szerelmet, az asszony nélküle nem lehet, az álomban jövendőt keresünk, az asszonyban gyakran a’ multat sohajtjuk vissza.
Fokos. Bizony jó álma lehet ő felségének, hogy illy hasztalan beszédre-föl nem ébred.
Vidor. Általjában természete az az emberi fülnek, hogy a’ hasztalant elhallgatja, a’ hasznosra mindjárt megnyílik, azért engem leánnyal, dicsőséggel könyen el-áltathatsz; – kulacsra, arany csörgésre mindjárt fölébredek. – Most vigyük ő felségét jó helyre.
Fokos. E’ benyíló ugy vélem alkalmas lesz nyugvására.

(Mátyás, Vidor fel veszik Miksát, a’ vadászok elmennek.)

Mátyás. Mi bevisszük. (Uporhoz) Tegyen rendelést nagyságod, hogy a’ szomszédban is csend uralkodjék. (beviszik)
Margit. Ugy szeretném látni hogyan aluszik.
Ludas. Én versbe foglalnám álmát.
Fokos. Én legyezném ó felségét mig alszik.
Upor. (Juczihoz) ’S te semmit sem tennél érte, szép leány.
Juczi. (sohajt) Oh dehogy nem, csak király ne volna.
Mátyás, Vidor visszajőnek.
Mátyás. A király már nyugszik, távozzatok ti is, jó emberek, mi majd őrizetet teszünk.
Fokos. Ugy leszen a’ mint szükség. (elmennek)
Mátyás. No’s, főispán! tán már ki is alvád magad?
Upor. Álmatlan vártam mind eddig felségedre. Válásunk óta bizonyosan valami új tréfa elevenité királyom’ kedvét?
Mátyás. Kedvem telik benne ha néha, kibúva a’ nehéz királyi palást alól, itt ott felfödhetem az élet’ titkos leplét. Leltem ez éjjel is egy hű cselédet, leltem egy ártatlan szerelem-virágot, melly e’ zordon tél’ daczára is bajosan mosolyg az élet’ tavaszára ’s két igazsággal ajándékoza-meg próbám: hogy durva vászon alatt is verhet híven a’ szív bár észrevétlen ön maga előtt, és egy kis hűtelenség néha a’ hüség’ legnagyobb próbája.
Vidor. Drágán veszed, komám, az igazságokat; magad meg olcsón adod, rosz kalmár lettél volna; vigyázz meg ne bukjál. Én az igazságot is kulacsból szeretem szívni, ’s hidd-el, komám, a’ jó bor ’s igazság közt van is egy kis hasonlatosság; mert az igazságot nyomják, a’ bort satólják,*
Sajtolják, préselik.
az igazság nem hagyja magát megvesztegetni, a’ jó boron is mindjárt megérzik a’ keresztelés, mindenik nyelvet old, mindenik megver, mindenik sok szájban megfordul, de sokan el is tántorodnak mindeniktől.
Mátyás. Jer most, Upor! végezzük tréfánkat; adjunk királyi öltözetet az alvóra. Vidor, te keresd-föl azt a’ kis erdei gerliczét, próbálj Miksája lenni, mire mégy velé. (el Uporral.)
Vidor. (egyedül) Hohó, komám, most nagy dolgot biztál rám, magadra vess ha el nem sül. Nagy tündöklő szem, karcsubb derék, szép sima orcza, hizelkedő nyelv kellenének ehhez; mert a’ leány furcsa szer, ollyan mint a’ boros palaczk, ha hozzá nem nyulunk hasztalan epedünk utána, kéz között meg’ hamar eltörik. – Ahá itt jő!
Juczi. (bekukkan)
Vidor. Jőj csak jőj, te szép tarka lepke, szálj e’ kérges rózsafára ’s ha semmit sem kapsz is már rajta, mutasd-meg, hogy gazdagabb vagy – adj neki csókot!
Juczi. Úgy ám, de fölébred a’ király.
Vidor. Lassu czuppanásu legyen csak, ollyan mint mikor a’ kulacs-dugaszt vigyázva kiveszem.
Juczi. Semmi czuppanás.
Vidor. Ládd, te kis tavaszi ibolya, én ismerlek, de te nem nézsz rám; pedig egykor mit fogadtál?
Juczi. Én illy vastag embernek? soha sem.
Vidor. Én is karcsu voltam egykor, csak ne fordulj-el tőlem, aztán elég egyszer lenni valaminek, különben is látod, te kis parlagi, a’ sovány mindég jobban illik a’ kövérhez, a’ gyenge virágot is vastag karóhoz kötik, mert az védi. Állj mellém, leszek én karód, a’ nap sem süt-meg ha melletted állok, gondolkodjál csak egy kicsit, de hamar szólj, mert én hamar megúnom az oltározást, ám azért szeretem a’ szép leányt.
Juczi. Óh istenem! ne szeressen inkább, ollyan baj az a’ szeretet, még meg is soványítaná.
Vidor. Annál jobb, ugy tőled is kedvezőbb pillantatokat reménylhetek. Tégy sovánnyá, de aztán szeress, ha könnyebben mozog testem meg lehet még le is térdeplek előtted.
Juczi. Istenem, a’ király! látja, mondtam hogy fölébred.
Miksa. (királyi öltözetben kijő bámulva, hol magát, hol amazokat nézi) Te és ti, meg’ mindnyájon a’ kik vagytok! ki vagyok én?
Juczi. A’ király ő felsége, tisztelem. Én mondtam is, hogy csendesen legyünk, de ez a’ potrohos mindég mormolt, mint a’ böjti szél.
Miksa. (Vidorhoz) Te bölcsebbnek látszol, nagy fejü, szólj, én – én vagyok e? ’s ha nem, hát hová lettem? tart e még a’ világ? él e Mátyás?
Margit. (az ajtón)
Vidor. Fontos kérdések nekem, magad uram, legjobban érezheted magad’. Ha ezen leányra még örömest nézsz, úgy te vagy; ha éhezel, szomjazol, úgy ezen a’ világon vagy; ’s ha ezt a’ ruhát még ma elkérik tőled, úgy él Mátyás király.
Margit. (kikiált) Apjuk! koma! föl-ébredt ám már, jőjenek csak. (befut) Fölséges király! mindjárt jönnek többen is, de én siettem, hogy első legyek.
Miksa. Megint király? Héj öreg anyám, hol voltam én tegnap?
Margit. Budán, az éjjel meg az erdőben.
Miksa. De hát még is én vagyok ’s nem ismerek magamra.

Fokos. Ludas, több házi cselédek jőnek.

Ludas. Csak kelmed hallgasson, komám, mert elrontja. – (Miksához) Uram! nagy férfi! legmagasabb ember! szólnék, de fúlaszt a’ sietés. Futottam, hogy tündöklő orczáidat megláthassam; már most látom, hogy, hogy – eléggé elsütött a’ nap (félre) mi a’ manó? be hasonlit a’ fiamhoz?
Fokos. Én is szólnék, uram, de a’ komám letiltott, pedig szivem tele van én vagyok az udvarbiró. (letérdelnek)

Mátyás királyi pompában, Upor, kiséret.

Mátyás. (Miksa elébe áll, a’ többiek térdelve, kis szünet) No mellyik itt a’ király?
Miksa. A’ mint látom kettőnk közül egyiknek kell lenni. (letérdel) Uram, megbocsáss, én nem tudom hol vagyok, az éjjel varázskezekbe kelle jutnom, hogy a’ tündér játékba illy csodáson szövődém –
Vidor. Kulacsból nyeléd-el, földi, a’ boszorkányokat ’s boszújokban azok királlyá változtattak. Szálj-le a’ magosról, aludd-ki magad’ ’s holnap tisztábban látsz.
Miksa. Bocsánat, felséges uram! az este elmaradtam a’ kísérettől hogy még az éjjel a’ szomszéd faluban apámat meglephessem.
Ludas. Ez utóbb is az én fiam lesz.
Mátyás. ’S a’ tűz mellet téged’ lepett-meg egy tündér. Kelj-föl! Jó kedvem ’s a’ játék, mellyet szerzél, botlásodat most elnézetik velem ’s hogy több varázslatok ezentul kiséretemből ki ne szakasszanak, fogadd e’ fő tündért ’s légy vele hasznos polgár.
Ludas. Uram! ’s méltó e’ különös kegyelemre az én fiam?
Mátyás. Még seregemben volt vitézi kötelességének megfelelt, azért most szabadon bocsátom. Fokos, fogadd-el fiadnak ez ifjat, ’s hüségedért szálljon-át rá nemességed, melly leányodban kihalt volna.
Fokos. Hála, királyi kegyelmedért, nagy fejedelem! Értted éljen, haljon maradékom.
Mátyás. (Juczihoz) Hát szép leány, te nem is szólsz rá semmit?
Juczi. Szólnék biz én, de magam sem tudom még egészen, ki ez a’ másik király?
Miksa. Én vagyok Miksa a’ kántor’ fija. Ládd, én már megismertelek ’s most királyom’ kegyelméből mátkám vagy.
Juczi. Miksa? hát hűtelennek sem kell lenni most már, lám elébb majd elcsábítottál.
Miksa. Te meg engem, de hivtelenségünk csak hűségünket bizonyitotta.
Vidor. Hát nekem mit adsz, komám? én is sokat fáradtam veled az éjjel.
Mátyás. Láttad, hogy egész nap jó kedvem volt, kell e ennél több jutalom?
Vidor. Üm – köszönöm nagy lelküségedet, komám! de vele jól nem lakom. Ez csak ollyan, hogy mutassuk-rneg az éhesnek mikor eszünk; aztán ha jól nem lakik vele keressen kenyeret máshol. De megboszúlom. Mint bolond egész éjjel virasztottam, holnap pedig mig te a’ farkasokat űzöd, komám, én mint okos kedvemre aluszom; ’s hogy mai kegyelmedet vissza szolgáljam; ha álmomban farkast látok megemlegetlek.
(a’ kárpit lefordul.)
Kovács Pál.


LEMONDÁS.

Vedd e’ gyűrüt, ifju, vedd
’S véle vissza lángszived’,
Lángszived’, melly tisztán ége,
Mint a’ hajnal’ fényessége.
Öld-meg hű szerelmedet,
Más birandja eskümet;
Oltárhoz más fog vezetni,
Légy boldog, tanulj feledni.
A’ jövendő bájvilág
Gyász lett ’s néma pusztaság.
Nincs olly csillag a’ nagy égen,
Melly egy súgárt adna nékem.

Fonjatok szép koszorút,
Fonjatok, leánykák!
Halvány rózsaszál legyen
Benne ’s rozmarín-ág.
Rozmarín, nászpompa-ág;
Halvány rózsa, sírvirág.
Bús bokréta illik ahhoz
’S gyász halotti ének,
A’ kiben meghaltanak
Vágy és szívremények.

Bajza.


A’ NÁNDORI TORONYŐR.*
Köztudomásúlag Dugovics Titusznak hívják az 1456-os nándorfehérvári diadal leghíresebb önfeláldozó hősét, ám valószínűsíthetően nem ő volt; Dugovics Imre kreálta családjának ezt a hős őst, majd Döbrentei Gábor terjesztette el a történetet 1824-ben a Tudományos Gyűjteményben; az önfeláldozó hős addig névtelen toposzként élt, Kisfaludy Sándor és Vörösmarty is névtelenként írt róla. (Vö. Szőcs, 2012, 13–20.)

Hasztalanúl küzdött, nem tudta leverni fokáról
A’ zászlós törököt Nándoron a’ magyar őr.
„Vagy te ragadj engem, török, a’ mélységbe magaddal,
Szóla, vagy én húzlak büszke jeleddel alá.”
’S egyszersmind megölelte merőn*
Merészen, bátran.
a’ holdemelő tart
’S száz öli fenségről szirtek elébe bukott.

Vörösmarty.


FULLAJTÁROS VERS.

Míg mások nem nézvén szépre és illőre,
A’ koboz’ négy húrját leszegik kettőre,
’S könnyű taligácskán futnak a’ mezőre:
Én, akármit mondjon a’ bölcs és a’ dőre,
Két lovat fogatok négyemhez előre
’S fullajtáros hintón*
Olyan hatosfogatú kocsi, amelyiken az első nyerges lovon egy előlovas (fullajtár) ül.
hajtok a’ tetőre.

A’ kiben nincs erő a’ nehéz munkára,
Tekintsen Phaëton’ gyászos bukására,
’S ne vágyjon a’ szárnyas paripa’ hátára:
De a’ kit meghata Pócsnak fénysugára
’S Apolló maga hitt szent szolgálatjára,
Megyen ’s laurus-ágat szegdes homlokára.

Hattyúvá változva úgy száll az egeken,
Túl emelkedvén a’ vad rengetegeken,
Mint a’ sebes gálya fut a’ tengereken.
Bámúl az elhagyott föld e’ zengéseken,
Mint Pythagorás a’ csengő kerekeken,
’S ha torka nem birja tovább már – megnyekken.

Kazinczy.


HAJÓSDAL.

Szív életemnek vitorlája,
Hajtó szellőm a’ szerelem;
Lobog ha ez fuvallt reája,
’S sziklán habon rohan velem.
Felhők ’s vihar pályám’ röptében;
’S mig engem e’ veszély’ körében
Ezer halál zug itt körűl,
Sem ég sem föld nem könyörűl.

Nem messze zöld dombok virulnak,
Virágszagot lehell a’ part;
O ég! ’s im a’ habok simulnak,
Lengő vitorlám arra tart,
Te bájsziget’ hű Kalypsója!
lm itt áll a vándor’ hajója
Szélvész után a’ rév előtt,
Szelíden, ah, fogadjad őt!

Kölcsey.


VESELÉNYI FERENCZ
SZÉCSI MÁRIÁNAK

Szécsiek’ éke, Murány’ hős asszonya,*
Az ősi nemesi családból származó Széchy Mária (a „Murányi Vénusz”) lánytestvéreivel együtt Murány várát örökölte meg.
Mária! üdvöt
Tábori színéből*
Katonai táborhelyéről.
küld Veselényi neked.
Fognád vélni talán, hogy gőgös harczi dagállyal
Szándékzik levelem mondni fejedre veszélyt;
Vagy hogy erős hadaim’ számát sokasítva szivedbe
Kétes csüggedezést hinteni vágyakodom.
A’ vak rettegetés lehet ostora gyáva kebelnek;
Tettre tekint, ’s hiu szót semmibe hajt az erős.
Özvegye Betlennek ragyogóbb hírére közöttünk,
’S gyönge nemét haladó bátor erőre nagyobb:
Hogysem kit kijelelt és meghaladásra tökélett
Pályafutásától elfenyegessen ige.
Égbe kelő sziklán fellengez vára Muránynak,
’S lábait izgágás bércz-sor övedzi körül.
A’ tüzes álgyu tekék fáradva lehullnak alája,
’S büszke kaczagtában nézi az ormi vitéz.
Vannak ugyan hadaim, láthatd a’ bástyatetőről
A’ kies alvölgyben pözsgeni sátrok alatt,
Harczra keményültek mindannyin, ’s készek egyenlőn
Győzni, vagy elszántan vészbe rohanni velem:
De nem az ütközetek’ rongáló lelke, szelídebb
Isten’ jótékony karja vezérli kezem’.
Mint vagyon, ugy szólok, ’s egyebet nem mondok igaznál,
Óh ne vonatkozzál venni kegyedbe szavam’!
Tegnapi alkonyaton, miután vizsgálva bejártam
Harczosimat, vonulék tábori színem alá.
A’ hüvös esti lebel fris szárnyakon ingva csapongott,
’S a’ szép völgyi vidék illatözönbe vegyült,
Eljött már az üdő, melly aggó nappali gondban
Fáradt elméket szunnyadozásra bocsát.
Én nehezült főmet pánczélkönyökömre nyugosztván
Néma tünődéssel búba merülten ülék.
El nem mellőzöm, mert ollyha könyűzni dicső tett,
Bús arczomra szakadt a’ könyük’ árja sürün.
„Istenem, igy nyögtem, mi gonosszal bánthata téged’
A’ magyar annyira, hogy szüntelen átkod üzi?
E’ szép földre hozád – legyen áldás érte nevednek –
Ám sok irígy szemeket rajta legelni hagyál.
Kelnek örökségként új ellenségi, barátot,
A’ ki valódi javán lenne, keresve keres.
A’ vérszomjú pogány behatott lelkébe hazánknak,
’S rajtunk, már másfél százada, csörget igát.
Romlik az ősi nemes lélek, korcs vérü töröktől
Méhbe fogad keverék magzatot a’ honi nő.
Ölt idegen köntöst cziczomára cserélve vitézi
Öltözetét némelly, szenved az ősi szokás.
A’ kis számu magyar fogyton fogy, harcz öli részét,
Több hurczoltatik-el messze hazákba rabúl.
És ha kiket kémélt ekkédig az ellen erőszak,
’S a’ haza még bennök látna parányi reményt:
A’ vad visszavonás’ vérszelleme veszteti össze,
Haj nem borzad aczélt fenni magyarra magyar.
Bojtani*
Fölbújtani, hergelni.
nem szünik őt, ’s örvendez titkon az ozman,
A’ magyarok’ romján rakja hatalma’ falát.
Mellemet ím én is most e’ pánczélba szorítom,
Rézsisak ül fejemen, ’s oldalam’ őrzi aczél.
Zúgnak ezer daliák itt a’ völgyeknek ölében
Bőszülten várván, hogy viadalra vigyem.
Forr a’ várra dühök, forr hadnépére haragjok,
’S valljon milly had az ott? vélök egy ajku magyar.”
Illyen gondolatok szaggatták keblemet, és már
Mentül elébb viadalt kezdeni szánva valék.
Mert meggyőződém igazáról minnen ügyünknek,
Úgy akará tisztem, ’s a’ fejedelmi parancs.
De – hiteles dolgot mondok – hogy kardot emelni
Nyúla kezem, bágyadt, ’s lankada minden erőm.
Szándokom oszla, miként álom’ játéki, hiúvá,
’S bár viszonozva vonám, hűlt hüvelyébe vasam.
’S íme, szelíd halavány fénytől csillámlani kezde
Tábori színfedelem, mécsi világom aludt.
Mint vékony ködalak lebegett szemeimnek előtte
A’ szárnyas szerelem, ’s vonta mosolygva ivét,
’S hogy mosolyogva reám kilövé, lágy szellemi hangon
Rózsás ajkairól igy rebegette szavát:
„Büszke vezér, szüntesd haragod’, rokonidra dühödni
Míg lehet, óvd magadat, vesd hüvelyébe vasad’.
Vétek erőszakkal, ’s vad lelkek’ durva sajátja
Üznöd ügyet, mig van végzened útad egyébb.”
Eltünt a’ kegyalak, ’s mi tevőnek kellene lennem,
Hallgata bár, de hagyá sejtenem, a’ mit akart.
Más színben rémlik-fel előttem azóta Murányvár,
Készületim szünnek, nincs viadalra szivem.
Tábori színemhez járnak sürgetni vitézim,
’S várakozásomnak nem tudom adni okát,
Van, ki gyalázólag több izben rajtam üt és fedd:
„Mekkorig alszol még, nyúlszivü, gyáva vezér?”
’S én hallgatva türöm, mert nem mindenkinek üdvös
Titkot vallni, van az, Mária, tartva neked.
Betlen’ hunyta után mihelyest gyász özvegyi fátyolt
Öltöttél, kezdett érted epedni szivem.
Győzni tudék még is hevemen, ’s illett vala nőmért
Nékem is özvegynek gyászba vonulni tovább.
Mérséklette az is tüzemet, hogy büszke vitézként
Átallék pártos hölgynek esengni vezér.
Hajh, de különben lőn, feltétem gyönge füszálként
Ellenfélre hajult, ’s vissza kihajtja megint?
Földhöz alázva simult a’ bajnoki büszke tekintet,
Csendesül a’ külharcz, dúl zivatarja belül,
Még is csillámlik lelkemnek némü reménye,
A’ sebet isten üté, enyhet is isten adand.
És ha magyar népét immég méltatja kegyére,
’S róla egészen nem vette-le gyámkezeit:
Útra vezet bennünk, mellyen megegyezve magunkban
Vérontás nélkül czélra futamni fogunk.
Már az utat kiszegé, szerelemnek mennyei útát,
Kezdete bár tövises, rajta haladni gyönyör.
Nincs szándékomban, nem is illik, mondni magamról
Holmi tulajdonokat, hogy kebeledbe fogadj.
Régi nemes vérem’ miokért említsem? elődid’
Fénye, dicső férjed vetne reája homályt.
Nincsen kedvem előszámlálnom termetem ékeit,
Ki vetekedhetnék, kellemek éke, veled?
És ha nevet szerzett harczban Veselényi, nem áll e
Mária, Szécsi-faj, a’ férfi vitézek előtt?
Hallgatok illyekkel, butaság unszolni szerelmet,
Nem tud erőszakot az, ’s megy, hova kénye viszi.
De szabad esdekelő szivvel járulni elébe,
Ő hiv imádókat venni kegyébe szeret,
Zaj nélkül folytatja müvét, hódítgat igába
’S rózsás lánczaival tart-le kötözve erőst;
Elragad ollykor ugyan, ’s zabolátlan kénye veszélybe
Dönthet nemzeteket, hajdani Trója tanúnk.
Ám de hasonlatlan viszony áll, oh, Mária köztünk,
Nem mint állt Paris, és helleni hölgye között.
Az vendégi jogot sértvén férjt foszta nejétől;
Özvegyet én özvegy vágyok ölelni nejül.
Végromlásra jutott Helénáért vára Priamnak,
’S a’ görögöknek okot mennyi veszélyre adott:
A’ mi kötésünk megkímélleni fogna rokonvért,
’S egy testté, mint kell lennie, lenne magyar.
Vagy véled, fog válni talán szennyére nevednek,
Hogy Rákóczi’ hadát árulod áru gyanánt?
Egy haza szült bennünk, ’s nem szégyen e áruba venni,
Hogy ha bocsánattal honfiu honfit ölel?
Higyj nekem, istennek szeme néz még árva hazánkra,
’S visszavonásból fog béke derülni reánk,
Csak mi szerencsénket fordítni javunkra ne késsünk,
’S jók valahára legyünk fogni baráti kezet.
Szolgámban bízzál, titkot közöl ő csak urával,
Vajha nekem kedvest közleni jőne hamar.
Függ alkalmas üdőt ’s helyet elrendelni tetőled
Egymással bővebb értekezésre valót.
Égek válaszodért, ’s szüvemet gerjeszti remény, hogy
Nem hagysz függőben, ’s szándokod’ értnem adod.



SZÉCSI MÁRIA
VESELÉNYI FERENCZNEK.

Van, van gondviselés, vaktában semmi nem áll fen
A’ nap alatt, isten néz, Veselényi reánk.
Bölcsen elintéz ő mindent fenséges egében,
És ki merészelné ellene szegni magát?
Intésére csodát mivel a’ természeti rendszer,
’S két külön indulatot titkos erővel egyít.
Gondolhattam e azt, mikor e’ vár száll vala részint
Kormányzásom alá esni mi fogna velem?
Büszke tökélettel fektében bízva Muránynak
Hányszor feltettem, védni halálba’ fogom.
Hányszor alá nézvén gyúladt a’ völgyi seregre
Ellenséges erőm, és Veselényi reád.
Nem vagyok, a’ ki valék már! Isten akarta különben
Tett fogadalmimtól elmene kedvem, erőm.
Mint a’ nyári ború, melly hord villámot ölében
’S a’ bérczek’ tetején vésszel ijesztve morog,
Elszakadoz lassan, megcsendesűl égi haragja,
’S völgyeket enyhítő permetegével itat;
A’ napnak sugarit sem tiltja lövellni reájok,
’S a’ mélységen alatt a’ hegyek árnya lebeg:
A’ harczfergeteget ugy láttam oszolni Murányról,
Keblemet ugy sejtém hajlani béke felé.
Vizsgáló szemeim vágytak mulatozni szünetlen
A’ völgybéli hadon, ’s arczomon égé könyü.
Nyugtalanul kezdem a’ bástyatetőre gyakorta
Fel-felmenve körűlkémleni, merre lehetsz.
Hogyha szemem nem lelt gondoltam: „tartja tanácsát
Tábori színében most Veselényi reám.”
És ha kivettelek a’ völgyben közepette hadadnak,
„Már rohanást intéz,” búba merülve nyögém.
„Tedd-el, tedd vasadat hüvelyébe nyugodni kegyetlen,
Érted gyúl, kire most kardot emelni sietsz,
Érted gyúl, de utat nem lel kijelentni szerelmét,
Vagy nyugalomban nem látod e lenni Murányt?”
Így epedék, miüdőn leveled’ kezeimbe tanútlan
Embered által adá a’ leleményes eszű.
A’ kedves sorokat hév csókjaim’ ezre tetézte,
„Szép rendek! rebegém, kedvesem írta betűk!”
Olvasván letevém, ismét átnézni vevém-fel
Összetevém, de megint vágya reája szemem.
És tartalma felül magamat hogy kérdeni kezdém,
Annyi tekintet után állt habozólag eszem.
Nem nyugovék vágyam, több ízben függe figyelmem
Rajta, ’s midőn ugyan azt benne viszonzva lelém;
Illették ajakim, ’s könyüim’ bő árja szakadt rá,
A’ váratlan öröm’ cseppjei voltak azok.
Csillapodék kebelem’, ’s elmém’ habozása, de más gond
Támada-fel bennem, ’s kínzani kezde megint.
„Hátha, tünődém így, hadicsel költötte levél ez,
’S ejteni tőrbe akar csak Veselényi vele?
Hátha lecsalván majd váromból gyáva madárként
Lépedről szerelem visz diadalmi rabul?
Nem, még sem lehet ez; magyar ő, ’s Veselényi nem álnok,
Harczimezőn kívül ejteni tőrbe tilos.
És mi dicsőségűl válhatnék hősi nevének,
Hogy nőt, félvén őt’ harczban, orozva fogott?”
Érje akármi fejem, de megyek sorsomnak elébe,
A’ szerelem bátor, ’s ellene víni nehéz.
Védi Murányt szoros őrízet, Rákóczi’ hadának
Nagyjai intézik benne az őröket el.
Kulcsait a’ várnak néném’ teremébe takarja
A’ kapus esténként, nincs közösülni utam.
Még is, csak türelemmel légy, egyszerre találék;
Szót válthatni fogunk értekezésre valót.
Szombati alkony előtt egy hölgy kísérete mellett
Sétálást ürügyűl adva lemenni fogok.
Üzni halászatot a’ pisztráng kedvelte patakban
Szóltam egyébkoron, ezt most is adandom okul.
Hol sürü lombok közt kanyarúl neki váltva Tiszolcznak
A’ rejtett ösvény, járja csak ollykor utas,
Szálas szikladarab gördült a’ bérczi tetőről
A’ csermelybe alá, ’s messze kitolja vizét,
Régi mohos szirtlap boltot*
boltívet.
képezve hajul-ki
A’ víz’ medre felé, alja homályos üreg.
Ott leszek e’ biztos helyen a’ mondottam üdőben,
Óva tanúszemeket jőj Veselényim oda.
Karpereczet zárok levelembe fonottat aranyból,
Mellynek bízva hihetsz, van bele tűzve nevem.
Vajha te olly hévvel hozzám juthatni kivánnál,
Milly lángolva sovárg Mária jöttöd után.

Czuczor.


A’ PUSZTA SÍR.

A’ Duna’ habjainál ki van itt a’ kisded üregben
Pusztán, ’s omladozó hamvai jeltelenűl?
Menj harsogva, folyam, seregét melly gyakran emelted!
A’ diadalmast, menj ’s zengj hadat álmaihoz.
’S ország! mellyet szerze, te légy az erősnek örök jel:
Népvezető Árpád’ hamvai nyugszanak itt.

Vörösmarty.


ECHÓHOZ.

Sziklai lyány, hívlak! „Hívlak” felel aetheri hangod;
Ím jövök, ah de lakod’ bús fala néma ’s üres.
Sziklai lyány, hol vagy? remegő ajak a’ mi reád vár,
’S hű karok és szerelem’ mennyei lángja velek.
Csalfa! te rejtve maradsz; epedő rezgése szavadnak
Hév vala, ’s kebled, mint szirti lakásod, hideg.

Kölcsey.


PRIVILEGIÁLT TESTAMENTOM
minden leányaim’ számára.

Jean Paul után.*
Jean Paul Richter német író Privilegiertes Testament für meine sämmtlichen Töchter (1799) című művének szoros fordítása. (Jean Paul’s sämmtliche Werke, XXXV., Berlin bei Reimer, 1827, 4–10.)

Egészséges koromban csekély hasznomat vettétek, gyermekeim, mivel mint tudós egész nap az olvasó széken ültem és írtam. A’ könyvszerző hasonló egy bujdosó csillaghoz, melly azon emberekre nézve, kik rajta állanak, csak mocsáros sötét föld, azonban hogy a’ távollévő planéta-olvasók körűl fénylő csillagként kereng. Azért itten ezen halálos ágyamban nyilatkoztatom-ki végakaratomat, mellynek első akaratotokká kell lenni és azzá is lehet; ’s főképen mivel most alig fogtok ellent mondani, jól tudván, hogy süket fülem nem hall benneteket lent a’ sírban.
Ha talán most össze akarnátok ülni és meghatározni, mellyikteken akart gúnyolódó atyátok a’ legközönségesebb testamentomi rendelések alatt darázs-csípést ejteni, a’ jó Zsuzsikán vagy Nellikén, Boriskán e vagy Pirin, Lillácskán vagy Esztikén e? gondoljátok-meg, az isten’ szerelméért, gyermekeim! hogy még világon sem vagytok, és hogy csupán rajtam áll ha ollyannak nem képzellek benneteket a’ millyennek szeretnélek. A’ testáló és örökösök már a’ római jog szerint is egy személynek tekintetnek: mennyivel inkább, ha még mindnyájan egy koponya alatt tartózkodnak.
Azért is azt rendelem: – de ne tegyetek-fel nagyobb rendet egy ollyan ember felől, ki testamentomát teszi, mint a’ millyen leveleitekben szokott uralkodni – először hogy anyátokra üssetek és jövendőben azt higyétek, hogy nincsen olly remek mű, melly egy nő’ lángeszének ’s izletének*
Ízlésének.
nagyobb becsületére válnék és a’ mellyen naponként kellene javítgatnia, csinosgatnia mint leánya. Az atya nem ér reá, mert egész nap kisebb műveket reszelget p. o. testamentomokat leányai’ számára.
Továbbá azt rendelem hogy lassan és halkkal járjatok – kivált közhelyeken, hol csak a’ zavarban lévő leány szalad – és szinte úgy is beszéljetek, mivel a’ leányhoz és harmonicához csak adagiók illenek. Óvakodjatok a’ homéri kaczagástól is, mivel az erős és sokáig tartó nevetés a’ szép fejet nem csak eldiszteleníti hanem valósággal meg is részegíti. Nemeteket, mivel mindég mértékletes, ’s mivel vékony és rezgő idegeinek pókháló-szövedéke minden szálaival együtt könnyen mozgásba jő, minden erős gerjedelemnek szertelenül el kell töltenie és legyőznie. A’ mivelődés’ kése, melly legjobb nyírlevünket lecsapolja duzzadó szegfű bimbótokat csupán dicső kifejtésre metszi-fel.
Eszetekben tartsátok mindég azon szót mellyet atyátok halálos ágyából monda: a’ legártatlanabb enyelgés is vétkessé válhatik ismételés által. Testamentomi akaratom az, hogy egy negyed órában egy csóknál többet el ne fogadjatok, mellynek azonban nem szabad egy egész negyedig tartani. Nem tudjátok ti, hogy az én nemem, mellyet a’ ti nem-mel teljes első és igen-nel teljes későbbi szerelmetek közötti rendes különbség egészen megzavar, együgyűségből vagy nagyon hideg, vagy nagyon meleg lesz. Higyetek szíveteknek, de soha se nyavalyás idegeiteknek; ah, a’ legszebb és legszebb érzelmek mellett is úgy járt sok mostoha testvértek erős akarat’ és egészség’ hijánya miatt mint a’ mexikóiak, kiknek, mivel csak lágy aranyok volt vasok pedig nem, a’ spanyolok által megkellett magokat hódíttatni hagyniok.
Vessetek-ki minden szép lelket és szép testet, melly gyakran katonatiszt ruhában jár, főképen ha mindketten felesek és egy darabot tesznek, a’ házból, mellyben leányotok van. Tíz román nem olly veszedelmes mint egy románíró. De az életirók bemehetnek.
Egészségem’ napjaiban mindent, még a’ szép szót is, szivesebben vettétek. Általjában a’ nő nehezebben változtatja-meg véleményeit mint a’ férfi, mivel amaz őket érzelmekre és nézetekre építi, emez pedig inkább következtetésekre és gyakran mások’ szavára; és mivel a’ férfiak’ állításai sokszor csak fogadott gyermekek, az asszonyokéi pedig sajátjaik. A’ tieitek eleven érzemények, mellyek semmi okoskodásnak sem engednek, hanem csak az időhöz, vagy ha legrövidebben kell megtörténnie, egy más élénk érzeményhez közelítnek. A’ mellett különös tehetséggel birtok előbbi érzelmeiteket az uralkodók miatt elfelejteni, a’ mi által csalhatatlan- ’s változhatatlanságtok’ szép érzését nyeritek; valamint ismerek gyenge emlékezetű embereket, kik ezt soha sem vették észre, csupán azért, mivel azon eseteket nem tudták eszökben megtartani a’ mikor valamit meg nem tartottak.
Mennyei gyermekeim! az előbbi testamentomi rendelést egy codicillusban ismételnem kell, olly fontosnak ’s nehéznek tetszik az előttem. Hiszem, hogy ti szívesen hajtanátok okokra, ha magatokat, a’ mit csak atyáitok tehetnek, mint egy mozaik-képet ketté vágván megkettőztethetnétek és mint a’ ti én-tek’ iker vagy tej-testvérét előtökbe állíthatnátok ’s szemlélhetnétek; de hisz azt nem tehetitek. Ti minden szívet elolvastok, csak olvasó szíveteket nem. Pedig az embernek szükséges, a’ mit ti nem tesztek, hogy magát meggyógyítsa és fen tartsa; ’s egyáltaljában magát gyakorta nagyon keményen és szorosan megkérdje: „Mit akarsz tulajdonképen?” mivel némellykor tíz érzelem is elbú egymás megé mint a’ gyermekek, és az utolsó nem akar szólani. Csak egy példát, kedveseim, nem tudtok e ollyant, hogy egy igen jó leány ömledezve és részegülten csüggött mindétig a’ holdon és csillagos égen, csak a’ házasságban nem? Bizony én tudom hogyan van és nem veszem balúl; de legyen szabad szivét a’ düsseldorfi szent Jánoshoz hasonlítanom. Előbb a’ galériában egy csínos vízfestékű tájkép függött minden zaj nélkűl. Történetből ezen orbis pictus’*
Galéria (festett világ).
inspectora es Maireje*
Felügyelője, vezetője.
egyszer ezen darabon csinosgatni és dörgölgetni akara, midőn egyszerre alóla egy másik képnek karja tünt-elő. Tovább vakargata; és végtére a’ tájképből az olajban festett egész szent János elő szökött, ki szint olly híressé lőn. Ha az ember némelly asszonyi szívben a’ Claude-Lorrainokat vizsgálná és végtére levakarná, nem találna e a’ szép természet alatt egy szép Jánost, vagy szép Jancsit – vagy Jeant vagy Jakot? szóljatok, ti jámborok!
Az is végakaratom, hogy barátnéitoknak ne olly nehezen bocsássatok-meg és barátitoknak ne olly könnyen. Ezek előtt semmi sem óv úgy meg benneteket – valamint minket is – a’ megbántásoktól, mint az a’ bizonyosság, hogy ezek el nem engedtetnek. A’ barátnéval való béküléskor soha se fogasson csak az idő kezet veletek, hanem a’ szorongás és merészség; nem közelítve és történetesen, hanem zajjal és sírva és egyszerre: mert másként a’ felmelegedésbe által viszitek a’ hosszas elhűlést.
Ne szóljatok egy szót is a’ politicáról, tudva van jól micsoda idegen borjún szántotok, vagy melly arany borju körűl tánczoltok. Kerüljétek a’ püspökökként a harczok’ vérét hasonlatlanúl a' szúnyogokhoz, mellyek közűl csak a’ nők szíják azt. Ha tudjátok, hogy franczia ország szabaddá lett, elég, és több mint a’ mit magam tudok.
Az rettegteti atyátokat utolsó órájában, hogy szép munkái által egy élet-arkádiát sejte teremteni fejetekben, mellyben sem konyha, sem gyermekszoba, sem mosónap, hanem csak egy gyönyörű ég van és alatta egy szép pásztor, ki addig térdepel míg haja ki nem húll. Testáló nem tehet róla, ha ti poetai virágokat, mint a’ hagymáz betegek az ágy-karpit’ virágait, élő és járó lényekké tesztek. Panaszkodtok nemetek’ mechanicus munkáiról nem tekintvén arra, hogy az enyémnek is szint annyi van szebb nevek alatt. A’ törvényszobát a’ mosóháztól, a’ kiadó hivatalt a’ konyhától, vagy az iskolát a’ gyermekszobától semmiben sem látom különbözni, mint abban, hogy nektek jobb dolgotok van, mivel a’ mi fogházainkban a’ fej, a’ tieitekben csak a’ kezek vagynak a’ dolgozó vaskarikára verve. Mert ha csak szellemetek a’ testet a’ varró rámánál vagy tűzhelynél hagyja, ki akadályozza azt, hogy egyik kastély’ tetejéről a’ másikra, egyik daphnei liget’ sudaráról a’ másikra röpdessen, és végre kies elysioni virányra szálljon? És nem jutott e nektek élettavasz a’ társas örömekkel és szép álmakkal teljes szűzi farniente-vel együtt, míg kikeletünket iskolákban, auditóriumokban, in clinico, relatorio, repetitorio, stilistico*
A gyakorlatokon, a megbeszéléseken, az előadásokon, az írásgyakorlatokon.
görbedezve kell elszántanunk és elvetnünk? És nem sétáltatok e ti virágos mesgyéken, míg mi ben a’ fekete a’ fekete barázdán ekét és boronát forgattunk?
A’ házaspár úgy fussa-meg pályáját, mint a’ nap és új hold, mellyek egymással kelnek járnak. Mert ámbár Phöbus ragyog és éget, és Luna a’ világ felé csak homályos oldalát fordítja, Phöbus felé pedig a’ világost, még is jobban vonz magához mint ő, és felgerjeszti a’ vizeket, és elhatározza az időt, a’ nevekedést és tenyészetet. Nem örömest emeltem e’ hasonlatban magunkat férfiakat Phöbusokká.
Mivel most mint testáló nem sokára vánkosomon elveszek és még is előbb be kell zárnom privilegiált testamentomomat, ’s mivel a’ toldúló tárgyak miatt nem tudom hol szünjem-meg: azért mindenütt meg kell szünhetnem, tehát itt is. Igaz, hogy még ezer testamentomi rendelést tehetnék, még azt is rendelhetném: őrizkedjetek a’ gazdag és törvényadó öltözettől, ha nemeteket a’ gyülölség’ eczetágyává nem akarjátok tenni, és magatokat a’ rágalomnak paprikájával behintetni. Tiltsátok-el leányaitokat a’ cselédekkel való beszélgetéstől, melly nekik legalább mint a’ bojtorján őszi sétálás közben azon vesződséget szerzi, hogy ruhájok aljáról letépjék. Ugy beszéljetek barátnéitokkal mintha férfi hallaná ’s egy ifjúval úgy mintha barátnéitok is ott volnának. Újdon-új ruhával soha se jelenjetek-meg legelőször közhelyen, mivel a’ zavarodás, vagy egy új elsőbbség’ érzete a’ gőg’ színét veszi-fel. Tartsátok testeteket egy üvegszekrényben lévő szent testnek, lelketek’ és rényetek’ egy részének és magatokat tarka babnak, mellynek héja is bele is pompás, holott mi, mint az úgy nevezett disznóbab, csak tápláló belünkkel vagyunk fazékba és tálba valók. Ne hallgassatok mindég a férfiak’ beszélgetése közben, és ne beszéljetek örökké az asszonyokéban. Ne dicsérjetek és ne gáncsoljatok bennünket tüzesen, tanúljatok atyátoktól erős lélekkel uralkodni cselédeiteken, ’stb. A’ mint mondtam, mind ezt és még többet is rendelhetnék testamentomomban, de nem érném végét ’s hosszabb lenne mint az ó és új testamentom. Ez pedig mint minden római végintézet törvény gyanánt tartassék-meg; és így éljetek olly vígan mint én innen elmegyek.
Ékes codicillus: Hallgassatok okokra, aranyom gyermekeim! – Actum ut supra.*
Kelt mint fent. (latin)
Tarnai György.


ALKONYI DAL.

Nyögve kél az esti szellet
Balzamillat szárnyain,
Csolnakom száll a’ part mellett
Csörgő víznek habjain;
Csillag ’s hold a’ viz’ tükrében,
Zöld erdő partja’ mentében,
Bokrain száz rózsa leng,
Philomela köztök zeng.

Csattogó bájhangozatja
Mint ezüst hab ömledez,
Lényem’ minden gondolatja
Lágy érzésben sűlyedez;
Szívem habzik mint az ének
’S cseppje hő szemem’ könyének
Vízen, parton, erdőn túl
Ismeretlen tárgyért húll.

Ég! óh sátorod’ pompáján
Merre vonz a’ messzeség?
Leng egy csillag nyúgot’ táján,
Melly ott rózsaszínben ég?
Csillaga a’ szerelemnek!
Habja mért dagad keblemnek?
Hozzád mért gyujt illy erő?
Idvesség tán tőled jő?

Kölcsey.


CSÁK, SZOMORÚJÁTÉK.

Kisfaludy Károlytól.*
A nemrégiben elhunyt Aurora-szerkesztő Kisfaludy Károly Csák Máté című befejezetlen drámájáról van szó (1830).

Fölkele Csák ’s nagy lelke’ szavait maga zúgta, hogy írnák,
’S a’ költő azokat jegyzeni kezdte hiven;
De bele fáradt a’ félisteni műbe ’s azóta
Csák komor és hallgat kedvese’ hamvainál.

Vörösmarty.


A’ CSALATKOZOTT.

Felbájolt engemet
Ifjú korom’ vezére,
A’ szép ajkú öröm,
Tavaszló zöld hegyére.
Felettem nyitva volt
Egy kedves, boldog ég
’S ott függve szemeim
Felhőt nem sejtheték.

De míg a’ csillagok’
Szelíd térén mulattam,
A’ tenger száz dühös
Hullámot hányt alattam.
’S egyszerre bús vihar
Rázá-fel lelkemet,
’S legott a’ rózsabércz
Velem lesűlyedett.

’S im zápor’ és szelek’
’S im örvény’ közepette,
Könyetlen nézni tud
Az a’ ki ezt tehette. –
Esketlek istenidre
Imádott égi lény!
Szánj-meg ’s nyujts védelemkart
E’ vészek’ tengerén.

Makáry.


HOZZÁ.

Ha jősz lángok emésztenek,
Ha mégy kinok öldöklenek;
Létem csak gyötrelem.
Jőj és ne menj ’s napom virad;
Vagy menj ’s ne jőj, úgy nyugtomat
Siromba’ meglelem.

Bajza.


JAJ, BE BOLDOG VAGYOK ÉN!

Sokan vannak, ugy hiszem, kik a’ szenvedés’ izzó tüzén heverve: örömrózsafényben látszanak a’ világ előtt nyugonni; vagy, hogy szokottabb képben fejezzem-ki magam; kik felől, midőn őket ugy szúrja a’ tövis, hogy lábokat kinos-kénytelen rángatják ’s emelgetik, egy szivvel szájjal ezt mondja a’ község: „fürge tánczos! bár egy pillantatig volna nyugta!” –
De hiszem azt is, hogy mind ezen boldogoknak-tetsző boldogtalanoknak édes magam lehetnék vezérök, kolomposok. És igy nem fogja talán senki hiúságra magyarázni tőlem, ha itt, épületére minden olvasómnak, ’s vigasztalására bajtársaimnak egy pár futó rajzot fogok éltemből közleni. Teljes biographiát nem irok, mert hiszem biographiáink már merő, szemtelen hizelkedésekké váltanak, mellyekben a’ tömjén füstölővel együtt üttetik a’ tisztelt-fűhöz fához.
Még minekelőtte születtem – de nem kell e itt jó előre kitennem születésem’ helyét is, mert ki tudja? nem válik e még, ha jeles nem is, legalább hires, nevezetes ember belőlem, kinek egykor szinte biographusai lehetnek? – de megvallom: ezt a’ kérdést csak azért teszem itt magamhoz, hogy egy másikat tehessek szintezen tárgyban olvasóimhoz, t. i. azt, ha illik e hozzánk magyarokhoz, valamelly nagy ember’ hazánkban világra jöttével még akkor is fennen dicsekednünk, midőn annak kiképzésére semmit, egy máknyit sem tettünk? ha illik e gőggel ezt mondanunk: „ez a’ festő, ez a’ hangmivész, ez a’ szobrász magyarok voltak!” holott bátran mondhatja a’ külföld: „maradt volna csak nálatok; ne tanult volna csak köztünk A-tól fogva Zs-ig: bizony zsindelyfestő, csapszékdalos, ’s kövezetrakó vált volna belőle.” – Mi érdeme van abban az országnak, hogy az árva szülöttnek földet ad, mellyre fölléphessen, a’ mit Afrika’ sivatagjain is megtalál az ember, megtalál honunkban a’ barom? – Azonban, ez a’ kérdés nem tartozik ide, ’s én nem érintve többé, csak azt említem, a’ minél kezdettem, hogy minekelőtte még születném, már az egész város boldognak kiáltott, „mert pénzes nagybátyjának” ugymond „a’ fukar agg legénynek reá száll öröke.”
Valóban az én gazdag nagybátyám megtevé irántam azt, mit szegény szüléim nem tehettek vala, ’s tizenhét esztendős koromig minden mivészetben és tudományokban a’ legnagyobb gonddal neveltetett; ’s olly annyira megelégedettnek mutatá magát szorgalmammal, hogy a’ világ már már kezeim között látá örökségem’, ’s boldognak valla, mert gazdag és boldog a’ világ’ szókönyvében – itt eszembe jut, hogy ugyan jó volna, ha egy tökéletes magyar szókönyvvel is birnánk; mert sok a’ magyar, a’ ki szeretne magyarul is tudni, ’s minden vigasztalása egy jó szótár’ nemléte felett csak az, hogy hiszen még használható grammatikánk sincsen – a’ világ’ szókönyvében ugyan egyet jelent.
Ekkor elkezde a’ bátyám szarvasbőr keztyűje helyett nyomott, vékony szattyánba siklani, a’ Hasznos Mulatságokban,*
A Hasznos Mulatságok Kultsár István Hazai és Külföldi Tudósítások című politikai, ismeretterjesztő hírlapjának történelmi, nyelvészeti, földrajzi, néprajzi tárgyú cikkeket és költeményeket megjelentető melléklapja 1817-től 1842-ig.
– melly levél most is, épen mint ez előtt, azon egyetlen újság kávéházainkban, mellyhez minden órán hozzá lehet jutni – az első lap helyett a’ végsőre ütni, ’s itt olly vizsgán keresni szert a’ hajkihullás ellen, mint hajdan a’ legújabb, legmódosabb fodorító’ lakát,*
Lakkot.
szintolly hévvel olvasni a’ bőr’ restauratiojáról szóló recipét, mint hajdan egészen más restaurateurök’ recipe sorocskáit; rövidebbre vevé megszokott whist*
Angliából származó franciakártyával játszott társasjáték.
óráit, ’s legfelebb estve, vagy korán reggel szívott egy kis pipát; szóval, elkezde a’ bátyám leány után járni, ’s vége az lett, a’ mi rendszerint magának a’ szerelemnek is vége: megházasodott. Neje tizennyolcz, maga hetven esztendős és féltékeny: természetes, hogy a’ szép asszony rövid időn betegágyba be, ’s én az örökségből kiestem.
Mi nehezen esett szegény szivemnek ez a’ változás, nem lehet kimondanom. Csak most tudok azon örvendeni, hogy legalább tizenhét esztendős koromig úri nevelést vevék; mert ez által nem csak könnyű birtokába juthat az ész és szív legnemesb legdrágább kincseinek, hanem egyszersmind az a’ simultság, az a’ biztos és könnyű fellépés is járul a’ szépre és mindennemű társaságba jő korán szoktatott ifjuhoz, melly mai világunkban fájdalom! az üres kobakot is előbbre tolja, holott a’ szögös, idomtalan viselet a’ való érdemnek, ’s legszebb tehetségnek is ártalmára van. Nem mellőzhetem-el szomoru elváltozásomnak egy másik, igen jótevő hatását egész életemre; melly az, hogy a’ hasznosabb ösméretek’ valódibb és mélyebb tanulására kénytetett. Tapasztalásunk mutatja, hogy gazdag nevendékeink a’ tudománygyüjtésre egyedűl alkalmatos ifjui kornak eltünő idejét csak annyiban használják rendszerint, hogy a’ történetekből a’ chronique scandaleuse, ’s a’ játékszini tánczosnék’ biographiáin kivűl más valami nem marad eszökben, experimentalis physicát*
Kísérleti fizikát.
egyedűl a’ champagni lév felett tartanak; statisticájok ama’ négy hatalmas király’ coeur, carreau, pique, trefle’*
Kőr, káró, pikk, treff (a franciakártya játéklapjai).
neveit jegyzi-fel; numismaticát a’ nehezen szerzett atyai tallérok’ könnyű kidobásán gyakorolnak; a’ philo-Sophiának csupán innenső, ’s kétség kivűl vonzóbb feléhez szítanak; astronomiához nem, de gastronomiához igen jól értenek; a’ mathesis’ pontos számolásait uzsorás hitelezőiktől tanulják; a’ hazai törvénynek ama’ két czikkelye „de liquido debito” ’s „de usuraria pravitate” ragad csak – jobbára praxisból – reájok, ’s legfelebb is az orvosokkal ’s gyógyszeresekkel ereszkednek mélyebb ösmeretségbe.
Iskolámba egy nagy ur’ gyermeke járt velem tele tehetséggel – a’ mi a’ magyarban nem ritka, de egyszersmind tele tunyasággal, – a’ mi a’ magyarban szinte nem ritka. Első eminens leszesz! ez volt az ösztön, melly engem lelkesíte, ’s nem vala nálam senki szorgalmasabb. De im’: megszólít egykor professorunk, ’s kivallja előttem, hogy ő más módot nemes collegámat szorgalomra birni nem tud, hanemha engem legközelebb az oskolában megdicsér, ’s kinyilatkoztatja, hogy ha más szorgalmasabb előmbe nem vág, első eminentiára fog méltatni. ’S úgy történt. Más nap mingyárt felszólít jó tanítom, elhalmoz dicséretekkel, ’s nem feledi, hogy illy buzgalom mellett, mellynek mind eddig az oskolában párja nincs – az első eminensség’ aranygyapját hihetőkép én fogom kivivni. Reám zudult az iskola örömriadással; boldognak szerencsésnek mondottak barátim ’s irígyeim; de engem – engem a’ bánat ölt, ’s a’ titkos bú, mert látva láttam kijátszattatásom, ’s hogy lépcsőűl kelle szolgálnom ellenemnek, ki tolatva általam ragadá fejére a’ petreselymet, mellynek elnyerése engem büszkévé, boldoggá tesz vala.
Iskolai éveimben az a’ megtisztelés éré szorgalmamat, hogy az universitás’ előlülője,*
az egyetem vezetője.
nem tudom melly ünnepi alkalommal, asztalához méltatott. A’ boldog! kiálták ismét iskolatársaim, melly fényes, mi jól rakott asztalhoz ülteték! – A’ fényes asztal! – Oh, ha látták volna, mint hültem fültem én ezek között a’ fontos fényes urak között, kik ugy tetszett mind reám függeszték szemeiket, mellyekből én kinzó szánakozást, büszke gőgöt, és hideg elmellőzést olvasék! ’S az ízes étkek! Hát tudtam én hogy’ kell hozzá nyulnom ehhez a’ szörnyhöz, mellyet ki nem vehettem, hal e, vagy hús, vagy épen sütemény? ’s nem nyeltem e le szinte szemkönnyezve egynéhány derék halszálkát, ’s egy pár irgalmatlan galambszárcsontot, mivel nem mertem újra tányéromra tenni? Nem nyomtam e le becsináltom’ húsát illatos saucesza nélkűl, hogy ezt az áhitottat kenyerem’ bemártva váltig szörpölhessem? ’s nem kapta-el a’ huszár tányéromat épen azon perczben, midőn jobbommal a’ villát, balommal a’ legelső falatot szorítám kezembe? ’s melly tantalus-kint kelle kiáltanom a’ spárgáknál, akkor és most is legkedvesb étkemnél! halmozva rakám-meg tányéromat a’ legédesb, legvastagabbakkal, áhítva eredett-meg inynedvem utánok; de mikép viszem már számba ezeket a’ két rőfnyi gyíkokat, hogy se ruhám’ se szorosan mellettem ülő szomszédomat le ne csepegtessem? Enni, vagy nem enni! ez lőn itt a’ kérdés. Enni, mert ehetném! ez lőn reá a’ válasz; ugy is a’ rákokon, szinte kedves ételemen az elébb kiadtam nem bizván felnyithatásokhoz. Megfogom tehát a’ hosszan ingadozó szálat izmosabb tövénél, kikerülök jó messze a’ jobb könyökömmel, ’s mintha tányéromat akarnám lenyelni olly tág szájat nyitok-ki: – de a’ remegés, ’s a’ kapkodás, és motozó szomszédom’ bökései hol oromhoz, hol ajkaimhoz, hol ismét arczomhoz csapkodák az ingó csucsocskát, ’s pirulva, csaknem sirva boszúmban le kellett tennem az izes falatot, felhagynom az egész étellel – hogy a’ vajfoltokat képemről letörölhessem. Végezetűl hozák a’ sőtétkék csészét; ez, azt hittem, a’ kávé ’s mohón nyelém a’ – szájöblítő vizet, emésztőűl a’ durva halszálkára, ’s az égető galambszárcsontokra! O ebéd! o boldog, ’s irígylet-érdemlő lakozás! –
Később, talán Kisfaludyt imádtomban, egy pár dal-alakú versecskét találtam öszverakni, ’s poeta lett az én nevem; mert nálunk mindenki megkapja ’s meg is kivánja e’ nevezetet, ki ságra ságot, ’s alakra salakot tud rímelni, ’s ha a’ szent berket mocsoktól és dúlásoktól ovó műbiró eszére találja adni, hogy üres rimkoholás még nem poezis: ökörre, szamárra fakad feleletében, ’s jó, ha fokossal nem irja fejébe antikritikáját. Te boldog, mondának jó barátim, neked a’ költés’ bája is hatalmadban van, a’ Muza’ bájszava is szól melletted: melly igen fog ez téged emelni, ajánlani! ’S én szinte kétségbe estem, a’ dicsért versek miatt, sorsom felől. Mert itt is, amott is bekopogatva csekély hivatalért, csaknem mindenütt azon talpraesett és igen emberséges előitéletet találtam, hogy az a’ fiatal ember, ki, habár szünetóráit is, versirogatásban ’s több efféle excentricitásokban tölti, minden komolyabb – ’s tréfa a’ versirás? – foglalatosságra képtelen, holott ollyannak, ki félnapokat billárdnál ’s kancsónál, féléjeket kártyánál ’s olly helyen, mellyet nevezni nem akarok, fecsérel, tisztségre alkalmatos voltáról senki sem kételkedett. Sőt az egyház’ urai szegény nagyatyámnak, ki erővel kanonokká akart tenni, kereken kimondák, hogy ők, ha választaniok kell a’ kettő között, inkább ostobát mint bölcset, inkább szótalant mint költőt vesznek-fel magok közé.
Ugyancsak költői nevemnek kelle tulajdonítanom azt is, hogy egy hivatlan poetizáló asszonyság egek! – óvjátok a’ magyart a’ civilizált világ’ ezen ragályától; vagy adjátok inkább a’ sárgaláz’, ’s a’ Pestet fogyató cholera’*
Utalás az 1831-es kolerajárványra.
vad öldökletére! – a’ literatori thére magához meghivott. Boldog, ezt mondák sokan, ki illy nagy nevű aszszonyság’ széplelkű körében theázhatik! De engem, míg ez legújabb szomoru játékát olvasá, azon forró viztől, mellyet theának, ’s azon lágymeleg viztől, mellyet rosz versnek neveznek, ’s a’ számtalan elfojtott ásitozástól gyomorgörcs kezde megszállani, ’s arczom lassanként olly kimondhatatlan fájdalomnak és szenvedésnek lön tűköre, hogy az olvasó költőné nem magyarázhatván a’ tüneményt másra, minthogy szomorujátéka mélyen meghatott, midőn a’ játék’ hőse egyik szívrázó ’s öngyilkolással végző monologjánál elfehéredni látta, ömledve felkiáltott: O te rokon, te érzékeny lélek! te reád hatok, te értesz engemet! ’s én érzem, érzem, mi dagasztja olly hévvel kebeled; látom képeden, minden vonásain!... Ekkor ezt susogák egymásnak a’ jelenlévők „meglelte szerencséjét; egészen elbájolá az asszonyt; ennyi tettetés mellett bizonyosan nagy polczra fog hágni ’s t. ef.” Ha tudták volna, mennyi erőködésbe kerűlt nekem, javalat’ és csodálás’ szavai helyett más valamit nem ereszteni-ki számon!
Minek tulajdonítsam azon bal esetet, melly erre a’ concertben ért? – Belépem, ’s dugva találom a’ szálát. Hallanom lehetett a’ musikát itt is; de az ember látni akarja a’ hangot, és mindent, a’ miről itélni, a’ mit ösmerni kiván. Így én is a’ vállakon keresztűl lesém az éneket, ’s ott, ott elől a’ második padon egy ösmeretes, igen ösmeretes váll, nyak, fej tünik szemeimbe, ’s ehhez közeledni elszánt akaratom. Döfve és döfetve, tolva és tolatva ’s, de csak lassudan, szidva és szidatva végre a’ hullámokon keresztűl én a’ hős Leander imádott Herómhoz eljuték. Begyet eresztve sodortam bajuszomat, ’s neszelék, hogy majd felé fordulva angyalarczán leshessem mennyemet, ’s talán egy kedvező pillantatban ezt sugjam fülébe… ah, mennyeiek! mint egy meteorkő zuhan itt a’ száznyolczvan fontos szomszéd asszonyság ölembe, kit a’ hőségben ájulás fogott-el, ’s engem a’ leghihetetlenebb zavarba ejt. Fúttam, legyeztem, fel-felállítgattam: mind hasztalan; egy elkeseredett pillantat vala minden, a’ mit elrémült hölgyemre vetheték, ’s vissza ismét, két mázsa ölemben, a’ hosszu, tömött útnak, mellyet elébb olly bajjal, olly édes reménnyel nyitottam, – a’ többé vissza nem jövendő! ’S voltak, kik akkor is boldognak sipegtek! „Ez” ugymond: protectiót fog neki szerezni; illyen eset már többet felemelt; egy nagyságos aszszonyt czepelt-ki karjában! ’s tb.
Esztendeimmel nőtt szerencsétlenségem. Egy fiatal gróf titoknokának vőn. A’ váras’ legszebb polgárleánya volt a’ gróf szerelme – mert vannak, kik azt hiszik: több szép leányt láttak a’ polgárság mint a’ felsőbb rendűek között; – de nemzetségi viszonyai a’ legmélyebb titkolást parancslák. Beugrik egykor hozzám a’ legelevenebb örömmel, ’s „Barátom!” ugymond „dicső hirek! felséges ujság! Tudja az ur, nekem nem szabad hölgyem előtt, vagy csak közelében is nyilván mutatkoznom; különben vége a’ titoknak és nekem. Ugy de tudnom kell, mit mivel az angyal, különben megöl a’ féltés, ’s a’ szerelem: mert én és Othello*
Utalás a féltékeny színesbőrű Othello alakjára William Shakespeare Othello, a velencei mór c. (1603k.) drámájából.
– csak színben különbözünk. ’S ime, gondolja az ur – vis-á-vis megürűl a’ bérlak, négy pompás szoba; én ezt kibérlettem. Barátom, édes, oda beköltözik, feloldom az urat minden más dologtól: egyetlen kivánságom az, hogy legalább a’ megszokott hivatalos órákban ablakán legyen, ’s mindent látó, mindent kileső szemeit a’ kedves’ ajtaján és ablakán lebegtesse. – Oh kéjek’ kéje látni naponként a’ minden szépek’ szépét! ’s oh emberek, és minden titoknokok’ legboldogabbika, ki velem a’ legszebb leányról, ’s annak legkisebb mozdulatairól naponként órákig beszélhet! – Én ez által azt nyerem először, hogy a’ féltés’ furiái szelidebben fognak marczonglani; – másodszor azt, hogy a’ váras az urat fogja a’ leány szerelmesének hinni; ’s harmadszor azt, hogy szabad óráimban magam fogok az ablakra jőni, ’s a’ kegyest legalább jelekkel, érzelmeimről tudósítani…”
Bár több oldaláról kedvezőnek láttam ez ajánlást, az mégis, és méltán, megsérté büszkeségem’, hogy semmi veszedelmest nem gyaníta bennem – egy Othello. „’S aztán gróf ur” felelék bökötten „ha valójában szerelmes találnék lenni a’ leánykába?” – Oh, adná az ég, adná a’ jó isten! válaszola a’ gróf szinte felsohajtva: ki ülne akkor hüvebben ablakán, mig én meg nem jövök? A’ sasszemek nem látnak élesebben, mint az ur kémlelne mindent, a’ mi körűle történik, ’s a’ legújabb, legfinomabb combinatiókat, ’s felfedezéseket az ur fogná tenni! – Különben is mi lehet egy szerelmes grófocskának kedvesebb, mint ha titoknoka szerelmes és elmés? Barátom, az ur, ki már „a’ Szép Literaturai Ajándékban”*
1821 és 1827 között a Tudományos Gyűjtemény című folyóirat szépirodalmi melléklapja.
is megjelent – a’ legbámulandóbb édleveleket fogja írni, tele tűzzel, elmével, képzelettel, mellyek az érzelemtől csepegni, a’ nagy indulattól gőzölögni fognak, ’s mint meg annyi remekek Rousseau’ St. Preuxjét*
Utalás Jean-Jacques Rousseau Júlia vagy Új Héloïse c. (1760) regényének egyik túlcsordulóan érzékeny főhősére.
is magok után hagyják, annál bizonyosabban, hogy levelei egyedűl és épen az én szépemhez lesznek intézve. Egyébbiránt hiszem, minden szép és szeretetre méltó tulajdoni mellett, sokkal egyenesb, sokkal emberségesb ember, édes barátom, hogy sem az én tudtom, hírem nélkűl tenne lépéseket a’ leány’ elhódításában”…
Ez a’ bizodalom megnyerte szivemet, ’s én a’ szép lakot elfoglalám. Te boldog, mondának ismerőseim, kiket új szállásomra vezettem – ime, itt kitetszik, hogy’ áll a’ te erszényed, ki illy pompás szobákat fogadsz, és fizethetsz! – Ablakomhoz ültem. A’ leány megjelent. Ha szép volt e? – Ah a’ bájolásig! Termete könnyű, sugár; de kerek és teljes, azon rövid és egyetlen szakában a’ fejlődésnek, mellyet az ezerlevelű rózsa csak reggel ér; előbb még bimbó, később már nyílt virág, a’ leány és a’ rózsa egyedűl az átmenet ezen fénypillantatában birja együtt mind a’ két időszak’ kellemét: erőt gyöngédséggel, teljet, de még fris, még bántatlan kecsekkel.
Arcza’ tökéletes oválján olly vállak felett, mellyeket csak egyszer kelle látnom, hogy örökre vampyrjok óhajtsak lenni, valami kimondhatatlan báj lebegett. Nem ez a’ finom, szelíden emelkedett homlok, melly egyiránt távol áll a’ semmit nem jelentő lapos, ’s a’ magasan kelő férfias homloktól, sem ez a’ szemöldök, mellynek szelid hajlatu, tömött bársony ága valami titkos vonzással ingerel; nem e’ szem, mellynek tágas iv’, ’s puha, szálas pillák’ árnyéklatában bolygó csillagzati mintegy kényszerítik a’ lelket még mélyebben hatni tükreikbe, holott a’ képzelgés’ és édes ábránd’ tündér világa nyíladoz; nem ez az édes arcz fris baraszkszinével, sem e’ száj, melly eléggé finom merő mosolyban szólani, ’s eléggé tömött a’ riadó csóknak elébe ömleni; nem e’ hószin fogsor átcsillogva a’ bibor ajkakon, sem az állgödörke, mellynek ingó tünékeny szélein a’ többi kecsek’ szemléletében elrészegűlt lélek andalgva tévedez; sem ez a’ csinos fej könnyű lebegtében, sem végre a’ holló-haj’ dusgazdag ömlete, mellyet ugy tetszett, a’ legforróbb, legtapadóbb indulat simongtat a’ homlok és arcz, a’ nyak és vállakon – mind ezen kecsek különvéve nem, hanem megfoghatatlan egybeolvadások az egészbe, az a’ lelki élet, melly mind ezekben mutatkozék, az a’ leányiság, melly ártatlanság, vágy, és rejtező hévből alkotva a’ leány’ minden ereit és egész valóját átfutá: ez tetszett, ez igézett a’ bájos alakon, ez vala elrejtve szemölde’ homályában, ez csillogott szemérmes-édes, makacs-ábrándos pillantatán, ez lebegett a’ bársonyajkakon, ez az állnak mosolygó gödrében.
’S ezen lénynek öltem naponként hat órát általellenében, ezen valamennyi kecsek’ seregét kelle naponként hat órát tekintenem, és vivnom a’ keblemben támadó szerelem’ ’s a’ kínos kötelesség’ fogyasztó vitáját; fülnöm, fáznom az indulat’ hevétől, ’s a’ hideg meggondolás’ jégsugallatától, melly az árulás, ’s nemtelen hitszegés’ vázával rettente; szurnom és nyomnom kebelembe a’ gyilkot, azt tudva, hogy nincs ir hervasztó sebemre; kínlódnom, mig ablakomon ülék, dühödnöm, mihelyt a’ gróf felváltott; most minden europai spionok’ szemeit kivánnom, hogy lássak mindent, majd ismét obscuránsok’ és absolutisták’ vakságát ohajtanom, hogy semmit, még a’ korszellem’ haladását se lássam; a’ leglágyabb édlevelkéket írnom, hogy ő küldje-el; ’s ezen gondolatnak mézét „most jól irál; ez a’ kép, ez a’ fordulat kivivja kebelét” – azon méreg-vegyülettel kevernem: annál inkább fog a’ gróf tetszeni; – ’s ezen tenger viszály, bokor fulánk, pokol kin, örömtelen mennyország mellett még irígykedéseket hallanom barátimtól, kik szüntelen faggattak és nevettek, enyelegtek és dörögte: Te szerencse’ fia! boldogság’ szülöttje! micsoda szép, pompás lakásod van neked! – ez a’ kinzó terem! – Vis-á-vis-d a’ legédesebb leány! – tantalus-kín, míg grófom fel nem vált! – Időd elég fél heteket ablaknál töltened! – bár szökhetném! de tisztemben vagyok! – ’S micsoda bájos hölgy az a’ te vis-á-vis-d! Itt előszámlálák a’ leány’ kecseit izről izre, fokról fokra; ’s tudj’ isten, honnan szedek a’ kifejezést, – hanemha a’ lelkesedés maga már poesis, – olly hévvel, olly elevenen, és fenséggel, hogy magamon kivűl tüzemben végre felkiálték: szünjetek-meg, kérlek az egekre; vagy kénytelen leszek kiüzni mindnyájatokat pompás teremimből. „Oh, oh; féltékeny is vagy, mint minden szerelmes!” – mondának erre – „de légy, nem vesszük rosz neven, mert szép, valóban szép a’ leány. Azonban te túl mégy a’ józan határon, ’s szünet-szüntelen az ablakon figyelsz. – Héj fiu! okos vagy te; mi könnyen meglopná valaki szép kertedet! ne hagyd, ne eressz senkit tilosodhoz!” holott én csak más helyett ülék, csak éhes sárkánya valék a’ Hesperidák’ arany almáinak! – –
Ugy látszik, a’ gróf arra volt teremtve, hogy engem a’ legboldogabbnak tetsző boldogtalanná tegyen. Szenvedélyesen, mint mindent a’ mihez fogott, üzé a’ játékot is. De nem azért, a’ miért Cavalierjaink rendszerint a’ játékot üzik, – mivel t. i. ez az, a’ mihez leginkább értenek – hanem elevenségből, hogy szüntelen hatalmas indulatokkal vivjanak. Látta azonban a’ gróf azon mélységet is, mellynek felette lebegett, ’s ugy vélte magát a’ leszakadástól megóvni, hogy átadá nekem készpénzbeli vagyonának egy részét, olly meghagyással, hogy mihelyest kivánni fogja, ismét kézhez adjam. Természetes, és talán megbocsátható hiúság vala tőlem: ezen depositumnak egy részét szüntelen magammal hordanom; ’s igy történt, hogy apró fizetéseim’ alkalmával mindég szépen tömött erszényt vontam elé, ’s ennél fogva barátim és ösmerőseim felette gazdagnak hittenek; holott sokszor, ha az idegen jószágot elveszem, nem maradt volna több sajátom, mint valamelly hajdani szépségnek kecsei, midőn már levetkezett, vagy némelly nagy ur’ érdeme, ha rangját ’s titulusait levesszük. „A’ boldog!” ezt sugdosák egymásnak „ő kényén élhet; tömött erszénye, olly hízott mint B… serteáros uram, ki magának cardinális praerogativákat vett nem rég, neki minden örömekhez tár kaput nyit, ’s ő dőzsöl, a’ hol mi koplalunk.” ’S midőn én a’ legfejtörőbb számolásokon, a’ legravaszabb ételszedéseken menék keresztűl, hogy az illőn, lehetőn tul ne költsek: „Be boldog vagy te” szólának „hogy semmi hajlandóságod nincs a’ tékozlásra.” Megdicsértek azért, hogy a’ más’ pénztárát meg nem lopám; magasztaltak azért, hogy többet nem adtam-ki, mint vagyonom. – „Pénzes barátunk!” így szólítának-meg egykor a’ mi pesti szíves és pompás báljaink’ egyikében legjobb barátaim „mi neked, temérdek kincseid mellett, egykét palacz champagnénak az ára? Ne légy fukar. Az öröm’ és barátság’ nevében nyiss erszényt!” Ha megkap az ördög hajadnak csak egy szálán, övé vagy örökre, mond Lessing, ’s én boldogtalan így jártam. A’ magam pénze már el volt költve: de mintha huzták volna kezem’ a’ táska felé, mellyben a’ grófét hordozám. Hiszen a’ hét’ végén fizetésed’ kapod, suttogá valaki, mint Maxhoz Samiel,*
A bűvös vadász (1821) című opera szereplői. A bűvös vadász korában igen népszerű és nagyhatású német opera, melyet Kolozsváron, Budán is előadnak; írta Johann Friedrich Kind, zenéjét szerezte Carl Maria von Weber.
vagy Sámuel a’ zsidó valamelly úrfihoz, kit uzsorás kölcsönre ösztönöz; ’s légy nemes, bőkezű! gondolám pöffedve, mint valami gazdag szabó, ’s már fontolni kezdettem a’ dolgot: de im’ barátim már hivatták a’ szolgát, ’s nevemben a’ hat palacz champagneit fel is hozatták. Pattogtak a’ dugók; mintegy neheztelve elébbi rabságán buzogott a’ nemes franczia nedv, ’s barátim éltettek engemet, éltették csillagzatom’ ’s a’ bájos vis-á-vis-t; míg én remegve mint Macbeth, az ajtót lesém;*
Utalás Shakespeare azonos című drámájának (1605k.) egyik jelenetére.
mint Hugó Müllnernél suttogám magamnak*
Hugo Amandus Gottfried Adolf Müllner német drámaíró és kritikus A vétek súlya (1813) című szomorújátékának főszereplője.
„ha jőne most, – jőne ez órában!” – Rettenetes; gondolám magamban, és szepegtem mint a’ gyermek, kit kisértetekkel ijesztenek – ha most éjfél volna – lépne-be hozzátok a’ gróf, ’s pénzét kiván… ’s ím a’ gróf belépett. Nem hittem: de ugy volt. Velőmbe szökellett minden vérem; ettől, s az italtól hevűlve különben is izgó képzeletem lángra kapott: a’ gróf kivánta pénzét, – az inas is; a’ gróf elakara csapni, – az inas befogni; a’ gróf szememre hányá, hogy neki hálával tartozván, lopással fizetek: a’ szolga szidott, hogy neki hat palacz’ árával tartozom, ’s épen nem fizetek; … fültem, fáztam, ájultam. Ekkor közeledék a’ gróf székemhez, ’s fejét fülemhez lehajtá. Kétségbe esve kérdém, de olly bágyadtan és elfojtva, hogy lehetetlen volt megértenie: „Tehát – akasztófán – kell meglakolnom?” – ’S ő, menny az ábrázatján, fülembe sugá, hogy most imádott hölgyével, egy bájos órát tölte; ’s vévén a’ poharat felém fordúla: „A’ szép vis-a-vis-ket!” úgymond, és ivott, ’s nekem is innom kellett: innom egészségéért annak, kiért éltem fagyott, innom azért, mivel mást boldogított, ’s még olly borból, saját boromból, mellyért képzetemben tömlöczbe vezettek. És még is, mihelyest a’ gróf eltávozott, nyakamba borultak jó kedvű barátim „Fattyu!” rebegék őszinte nyájassággal „te a’ szerencsét nemes-birtoki zálogban tartod, mellyből többé semmi igaz lelkü prókátor ki nem ver! Mint játszik veled a’ gróf, mint sugdos! és még szeretődnek egészségéért iszik!...” Engem a’ forróság és hideg most is gyötör.
De felfogadtam azt szentűl akkoron, hogy ezentul minden illy nemü viszályt bizonnyal elkerűlök, ’s a’ grófi tallérok iránt a’ non-interventio’ principiumát*
A semlegesség, pártatlanság alapelvét.
sérthetetlenül megtartom. De im, két héttel ez után szörnyü lyukat ütök a’ billardon. Elő kelle vonnom himes pénztartómat. Boldog, így szólának azok, kik a’ nyugton heverő grófi czédulákat megsejték; boldog, ki illy tetemes kárt meg sem érez. De én elláttam, hogy ez a’ csekély kár engem egész nyáron posztó ruhában fog járatni, mert azt, a’ mi nagy takarékosan nyári öltőre volt szánva, az átkozott billard-lyuk elnyelé. – Elláttam, mint fogok a’ közel juniusi napokban izzadni, érzettem előre a’ nap’ forró hevét, lihegtem, mint a’ tikkadt Arab homokos pusztáin – ’s én a’ félégett, félsült, a’ világtalan világnak boldog valék.
Alig kezdém ezen balesetet valamennyire feledni, megszólít egyike leghívebb barátaimnak: adnék neki – feleslegemből! – kétszáz forintot kölcsön, nyolcz hét mulva minden bizonnyal lefizeti. „Boldog vagy,” így szólt, „ ki megszorult barátaidon, mint angyal az egekből, segíthetsz.” Nem adtam. Nem lehetett adnom; mert magaméból nem telt, a’ gróféhoz pedig nem nyultam volna a’ világért. De mikép adjam azt neki tudtára, hogy a’ pénz, mellyet nálam láta, nem enyém, hanem a’ grófé, ki azt nekem ebből ’s ebből az okból átadta? Nem; ezt kifecsegnem a’ legilletlenebb, legkéméletlenebb csacskaság volt volna. Türnöm kelle tehát kifakadásait. „Illyenek a’ gazdagok” ugymond neheztelve „az ércz megkeményíti szíveiket. Vakká tett téged aranyaid’ fénye; nem tudod, nem látod, mi nehéz el lenni nála nélkűl, mert magad bőven birod. Legyen; nem irígylem sorsodat. Kipótolhatja e aranyod azt, a’ mit belsőd’, lelked’ becsében vesztettél? Te szegény, szegény gazdag! –” Igy kelle pirongatást hallanom, mivel nem adék kölcsönt: holott magam is elindultam már, ’s nem egyszer, kérni kölcsönt.
Végre mosolyogni látszott jó szerencsém. Casinónk’ báljaiban – ’s a’ mi casinónk ebben és egyébben is az európai legjobb casinók’ egyike – láttam a’ bárónét, legszebb, leghíresebb asszonyát várasunknak mind kecsei, mind ura’ féltékeny dühe, mind végre szerelmes történetecskéi miatt, melly utóbbiak a’ legszenvedélyesebb szivnek valának tanúi. Láttam őt, később csak őt, ’s szemeim mintegy az ő kisded képrajzának lettenek rámái: ’s ugy hittem, észre vette a’ szörnyű behatást, mellyet én szenvedék; szemeit nyájas-mosolygva nyugtatván felettem. Eljövék minden bál’ estvéjén, ’s ugy látszott nekem, mintha az éj panaszt tett volna az isteneknél, hogy őt a’ nappal dicső napfényével jóval megelőzi, ’s ekkor az istenek szebb csillagot adának neki, őt, a’ bájkecsű bárónét. – Néhányszor nyomozó pillantatot nyugtata felettem, és ismét nyájasan elvonult. Higyem e? de kétségkivűl figyelmezett reám. – Nem hittem szemeimnek; mert hiszen – ő és én! De miért mulatott tehát szép szeme felettem? Ő, a’ báróné! utána az imádók’ serege, mint Jeanne d’Arc után a’ francz tábor, ’s én volnék e még is a’ sziv imádottja? – De miért, miért különben e’ nyájasság? – ’S jő grófom és beszéli, hogy a’ báróné szólott neki felőlem, tudakozódott, ’s azt hitte, hogy nekem ügyes, megbizható embernek kell lennem, minthogy ő, a’ gróf, engem mindenütt megkülönböztet; ’s a’ grófot faggatá, hogy neki ugymond, hallgatékony titoknokra lehet is szüksége, ki annyi szerelmi titkait zárva tartsa; és több efféle. A’ gróf azt felelte, hogy ő ugyan csak egyért sohajt, ki előtt még nem mer nyilatkozni – itt egy jelentő pillantatot vetett a’ szép nőre – de ezt nem illetvén is, mindenkor igaz marad, hogy a’ báróné’ jó hiedelmét felőlem teljesen megérdemlem… Csak nem kifakadtam örömemben! szeret: ez olly világos lőn itt előttem, mint a’ napfény. Szól felőlem, kérdezősködik, akarja tudni, ha bennem bizhatni e? ’s – oh; én láttam, miért faggatá a’ grófot szerelmes kalandjaival: azt akará tudni, hallgatékony vagyok e. ’S aztán – nem voltak e nekem is kalandjaim? nem mondotta e borbélyom a’ minap, hogy az én bajuszom egyik a’ váras’ legszebb bajúszi közűl? nem e a’ vargám, midőn a’ mult héten kifizettem, hogy lábam picziny? ’s egy csinos tiroliné nem adta ide harminczkét garasos keztyűjét egy talléron, csak azért, mert olly szép legény veszi? Szeretett: azt nem lehete többé kétlenem. – Az utolsó bál-éj következett. Már remegni kezdék, hogy a’ jövő télig nem is fogom látni, – mert van egy ismerősöm, a’ ki szüntelen gróf és báró hajadonokba szerelmes, kiket ő hushagyó keddtől a’ jövő vizkeresztig nem lát, ’s így épen akkor szakasztja félbe kalandjait, midőn érdeklőkké kezdenek válni – ’s ezer módon hánytattam eszemet, miként mehetnék látogatására. Mint don Basilio,*
Gioachino Antonio Rossini olasz zeneszerző A sevillai borbély (1816) című operájának egyik szereplője, a karakán zenetanár, énekmester.
vagy mint zsidó akartam bejutni: mert láttam, hogy ezen két neme az embernek minden nagy háznál járatos… de most közeledett a’ mennyei; szemeim, mellyekben a’ szerelem és bú, mint ama’ testvérek tűz-kemenczében, szüntelen együtt feküttek, követék őt az ajtóig; s’ itt a’ kegyes visszatekint: egy éles, sebes szemvágás felém, ’s a’ pillák’ hirtelen le-rezzenése – ez kacsintás! ez a’ legnyilvább, legigazabb kacsintás. Elszédűltem. Ábrándozások között tértem-meg lakomba, ’s a’ mi még hátra volt az éjből ’s szürkületből, ébren-álmodozásokban töltöttem-el. Reggel kopogatnak, ’s egy leányka jő felém, kezében egy rózsaszín levelke. „A’ bárónétól,” ugymond, és eltünik. „Estve tizen egy órakor, **utsza, **ház.” A’ levelkét ’s benne az egész mennyet szivemhez szorítám. Napomat kéjes várakozás, ’s készületek tölték. Öltözőm – százszor félbeszakasztva örömimtől, képzelgésimtől, válogatásimtól – reggeltől estig tartott: ellenben, a’ mint most végig tekinték magamon a’ tükör előtt – megvoltam elégedve. Melly türhetetlenség fogott-el, ölembe zárni már a’ világ’ legédesb asszonyát, ’s adni és venni tőle az örömet, mellynek puszta képzelte már részeggé tett. Végre ütött az óra, ’s én a’ **kapuban számláltam ütéseit. Valaki illette karomat. A’ levélhozó volt, ’s inte, hogy kövessem. Egy sötét folyosó – ’s egy kis ajtócska, és – magam valék. Láb’ hegyén állottam. Az ajtó megnyilik, ’s belép a’ báróné tartózkodva, zavarodottan – de nekem láng-gyujtó kecsekkel. – „A’ lépés úgy mond: mellyre kényszeríttetem… ne vonja-meg tőlem az ur tiszteletét… Tiszteletem’? kiálték. Oh dicső, mennyei szépség, ki vonná-meg tőled tiszteletét? A’ szerelem szent, ’s kivivja az egeket; érzék magok a’ mennyeiek hatalmát! „Reménylem, az ur meg fog felelni azon bizodalomnak…” Meg, oh meg, te kedves, imádott, szép lélek! Én szeretlek, szeretlek... „Mit?” rebegé az asszony, ’s óriás karokkal dobott-el magától „megbolondult az ur, vagy épen?... Egek, még azt hiszi, hogy én őt szeretem! Hallatlan gyalázat! – Tudja meg, kedves secretarius ur, ezzel a’ levélszín arczával, én az urat józan bizodalmas embernek tartottam. Az ur’ testvére auditor az olaszországban fekvő ** huszár ezerednél. Egyik Tiszte ezen ezerednek jóval ezelőtt, t. i. még leány koromban imádott engemet, ’s képrajzom, és néhány leveleim birtokába jöttek, mellyek most, az ő halálával, az auditor’ kezébe jutottak. Átlátja az ur, melly fontos, sőt szükséges reám nézve, hogy ezen levelek sértetlenűl kezemhez jussanak. Az ur’ testvére mindent tehet a’ dologban; ’s én a’ gróf’ ajánlása után az urat akarám megkérni. – Szégyenlje magát az ur igy büntetni-meg engem bizodalmamért; szégyenlje az ur maga önhittségét, ’s álmodozásait olly kecsekről, mellyek az urban, édes secretárius ur, épen meg nincsenek.” Meg nincsenek! szólék hűledezve, ’s leirhatatlan állapotban elhagytam a’ szobát. Boldogság… levélszín… tiroliné… ezek forogtak elkábult agyamban, mig utczára értem, ’s csak akkor jövék egészen magamhoz, midőn két durva kocsis, kiket hihetőleg a’ báró állíta résemre, nyakon fogtak, ’s izmos ökleikkel a’ legkékebb nefelejtseket csapkodák hátamra. Le valék verve. Harmad napig nem mentem-ki a’ szobából. ’S kit hoz előmbe ekkor gunyoló szerencsém? – Örvendő barátimat. Egyik közűlök megsejté bementem’, ’s nem ismét kijöttöm’ a’ bárónétól, ’s elöltek faggatásaikkal. Fiu, te a’ sátánnal vagy szövetkezésben – ezt mondák – hiszen illy szerencsés halandót nem ösmer a’ világ! Várasunk’ legszebb asszonyától kapni boldog órát! – „Egek, még azt hiszi, hogy én őt szeretem… Menjen, szégyenlje magát az ur.” – Melly, jól illik ez a’ bágyadó sáppadtság arczodon, bizonyos tanúja annak: mi nehezen váltál-ki a’ téged ölelő karok közül! „A’ kocsisok’ karjai közűl nehezen váltam-ki, az igaz; vállam ’s keresztcsontom még ma is fáj bele.
Ezek az én korábbi viszontagságaim. Úgy látszik átmentem a’ boldogságnak tetsző boldogtalanságok’ teljes során. De mind ezek csekélységek voltak. Most, most tudom én mi az: boldognak látszani a’ világ előtt, ’s ben a’ szivben minden furiáktól gyötörtetni. Olvasóim ezen megütköznek? kételkednek talán, ’s azt vélik: én nagyítok? dicsekszem? – Nem uraim! egy szót csak füleikbe, ’s fejtve van a’ titok. „Szép feleséget vettem.”
P. M.


ÉDES KÍN.

„Ne, ne! elöl az álom; hagyj alunni!”
Mond, félig-alva már, az édes lyányka;
’S reám borúl, ’s elszunnyad karjaimban.

Én engedek, ’s a’ kedves terhet össze-
Füzött karokkal tartom átszorítva,
’S számlálom szíve’ minden döbbenését.

De végre virrad. Hah, egy mély fohász, és
Utána csók, egy néma! – kínjaimnak
Felhozzák végét és a’ várt jutalmat.

Kazinczy.


BÁNFY, KEDVESÉHEZ.

Töredék egy nagyobb költeményből.

Búsan leng reám az est’ fuvalma,
Mintha mély ’s örök szenderbe dalna,
Elborítva létem’ hajnalát.
Fergeteg’ morajja zúg szivemben,
Boldogságom’ éje messze lebben;
Kéjbe néz szemem, de sírba lát.

Lyányka, lyányka, életem’ halála!
Boldogságra szűm nálad talála
’S boldogságom kínban eltemet.
Üdvezít szemednek pillanatja,
Szózatod lelkem’ veszélynek adja
’S tengerbajjal dúlja keblemet.

Édes lyányka, én majd messze szállok,
A’ dicsért ’s az istenért csatázok,
Búmat fogja szólni gyászruhám.
Hol Libánon’ régi bérczi kelnek
Harczba öntöm kínait szivemnek,
Harcz eloltja lángjait talán.

Majd ha elviharzott már felettem,
Égi lyány, kit holtomig szerettem,
Öntsed bús siromra könnyedet.
Vészek dúltak éltem’ reggelére
Még koromra férfi-nyár nem ére,
’S téllé fagy keblemben a’ kelet.

Háborúkban van minden reményem,
Ott talán a’ sirborút elérem
’S mint jegyest ölel-meg a’ halál.
Harczolok párducznál párduczabban,
Míg az óhajtott, de messze honban
Vég nyugvást a’ lélek nem talál.

Hő szerelmem lesz vezér csatámon;
Míg az élet’ vészeit lejárom
Hűn imádom mindég képedet.
’S majd ha elviharzott már felettem,
Égi lyány, kit holtomig szerettem
Öntsed bús siromra könnyedet.

Gaal.


TŰZ ÉS VÍZ.

Egy tűz van csak erős és egy víz’ árja hatalmas,
Melly sziveket gyujt, melly szivbeli lángokat olt;
Mindkettőt szemeidbe, o némber, az istenek adták:
Mennyei szikra amaz, mennyei harmat emez.

Vörösmarty.


NÉPDAL.

Suhog a’ szél, remeg a’ fa,
Juhászlegény űl alatta,
Rojtos hímes gyolcs ruhája,
Bús panaszt nyög furulyája.

Néz-fel, alá ’s minden felé
De Erzsi csak nem jőn elé,
Nem hoz rózsát kalapjára,
Forró csókot ajakára.

Három napig vár hiába,
Szegény majd elvész bújába.
„Erzsi, hozzám hüséged nagy,
Tudom jönnél, de beteg vagy.”

Jó juhász, be csalatkozol,
Ha leány-hűségben bizol.
Erzsi tegnap korán reggel
A’ huszárok után ment-el.

Cz.


PANASZ.

Négy hétig éltem egykor
Kényemre, boldogúl;
Egy hív leányt szerettem,
Utána könnyem húll.

Szó, nyelv nem festené-le
Mi bájon estem át;
Mint hajnalt nyílva láttam
Szebb vágyaim’ honát.

Való lett álmaimból,
Mellemhez nyomtam én.
Hőn bízva, hogy megálland
Minden vihar’ dühén.

De ah, az ember! – Embert
Nem hágy örvendeni.
Irígyek támadának
Egem’ ledönteni.

Közünkbe vágott a’ vad
Fondorlók’ serege;
Az ángy, a’ néne ’s bátya
Pörölt, sírt, dörmöge.

Mit tőn az árva lyányka?
Félt, küzde, reszketett;
Elhagyta szép vidékem’,
’S el – ah el! – engemet.

B. Palocsay Tivador.


EMLÉKÜL.

Ha létem’ eltiporja a’ halál,
Emlékezzél reá, te kedves!
Hü szívemtől szeretve mint valál;
’S ha enged sírban is szeretni a’ halál,
’S a’ szív még ott is érez és lobog,
Elhúnyt hived téged, te kedves!
Hamvában is szeretni fog.

Széplaki.


VITÉZ’ BUCSÚDALA.

Isten hozzád, o falu,
Csendes békehely!
Tombol a’ mén, zúg a’ had;
Nékem menni kell.

Búsan lépeget fakóm
’S vissza-visszanéz.
Száz ablakból int felém
Száz leányi kéz.

Hófejéren lengedez
A’ végbúcsu-jel,
„Légy szerencsés, szép vitéz!”
Száz hang idvezel;

Keblem csendes és nyugott
Százak’ könnyein:
Ah de egy pár kék szemet
Sírni látnom kín!

Bajza.


DRÉGEL. *
Drégely vára, 1552-ben a török foglalta el.

Fellegi bérczeiden, o Drégel’ vára, kereslek:
Merre valál? tornyod honnan emelte fejét?
Szondi hol állt? repedő kebelén hol csorga-le vére?
Nyughelye’ hantjai közt hol nyög az estveli szél?
Puszta vagy, o kiomolt vér’ szent helye! néma homály leng
Vad bokor’ árnyaiban szirteid’ orma felett.
Ah de romod’ tetején az örök hír’ égi virága
Csillagi fényében századok óta virúl.

Kölcsey.


SIMPLONI ÚT. *
Simplon-hágó (Svájc), az Alpok része.

1830.

WALLIS.*
Dél-svájci kanton (közigazgatási egység, szövetségi állam).

Jó szerencse kísérjen, uram, további útadon! monda szíves hangon kalaúzom, midőn a’ martinachi*
Martinach svájci város Wallis kantonban.
vendégháznál megérkezvén, öszvéremről leszálltam. A’ völgyek felett kékellő homály kezde borongani, ’s halavány tündökletben csillogtak tetői azon magos hegyláncznak, melly Sabaudia*
Közép-itáliai város.
és Wallis között emeli-fel örök hóval fedett ormait. Lejöttömben a’ Szent-Bernátról,*
Szent Bernát-hágó: Itáliát Svájccal összekötő hegyrendszer része.
mellynek mívelt lelkű ’s vendégszerető szerzeteseinél töltém az utólsó éjjelt, sokat gyalogoltam, ’s az a’ marengói1
Marengónak nevez a’ föld’ népe egy tágas, szikladarabokkal eltöltött völgyet azon orom alatt, mellyen a’ hospitium áll, ’s közelében azon pontnak, hol Napoleont rémületes bukástól kalaúza menté-meg, midőn a’ respublika’ seregeit a’ Szent-Bernáton átvitte.
lovaglás, a’ minden darabos utak’ legalkalmatlanbikán annyira kifáraszta, hogy nyugalomnál egyebet nem ohajték ’s ezt annál inkább, mert ezen jó indulatu uti társamtól elválván, ismét egyedűl ’s minden ismerős nélkűl maradtam. Tudnillik a’ haagi kereskedő, rotterdami professor ’s gröningi doctor,*
Holland helységnevek (Haag, Rotterdam, Groningen).
kikkel a’ Montblanc’*
Francia hegység, Európa legmagasabb hegye.
környékeit jártam-be, St. Mauricen*
St. Maurice délnyugat-svájci város.
keresztűl visszatértek a’ genfi tó’ tündér partjai felé, mellyeknek emléke örök bájban áll lelkem előtt. Egy hetet tölték csak velök; de a’ hazán kívűl, a’ vándorpályán mohón ragadja-meg a’ szív, mit a’ perczenet ajánl, ’s így kevés nap elég hosszu összeszőni a’ legtávolabb földek’ fiait, a’ legellenkezőbb indulatu lelkeket, csak néhány húrjai zengjenek-össze elméjüknek. Az én hollandusaim sokat egyébként nézének mint én, sőt némelly pontokban épen ellenkezőt vítatának; de előttünk más volt a’ fő dolog. Mí mindnyájan az istennek ezen szép világát indulánk bejárni, e’ pályán ohajtásaink, czéljaink egyek voltak ’s elválásunk régi, igen meleg barátok’ elválásához hasonlított.
Feltételem volt, más nap az olasz gyorsszekéren Milánnak venni utamat, hova váltó ’s egyéb leveleim – mellyek közt igen kedvesek, igen drágák – voltak útasítva. Szomoruságomra izeni a’ postamester, hogy a’ szekérre, melly a’ Simplonon viszen-által, egy napig várakoznom kell. Azóta hogy Schweizba beléptem, a’ természet’ tisztelésében magam’ senkitől fel nem hagyám haladtatni. Éltem annak borzasztó ’s felséges, mosolygó ’s elandalító szépségeit: de itt kénytelenség lánczolt-le, ’s így a’ Rhone’ ezen gyönyörű völgysége nem vont annyira, mint vont volna egy kevesbbé szép, mellyen szabad akarat és önkény vezet-keresztűl. Éjenten hozzá szövetkeztek gyötrelmeimhez azon kínzó kis szúnyog’ fulánkjai, mellyet Martigny’*
Dél-svájci város.
lakója cousinnek hív – czélzással-e vagy másunnan? nem tudom – ’s minden philosophiámra szorúltam, hogy a’ hajnalt legalább be győzzem várni. Végre az is feltűnt a’ leghosszabb éjre, mellyet valaha álomtalanúl kihúztam; ’s én a’ Lyon alá siető folyó’ hűs mentét követve, egy schweizi mérföldnyire elgyalogoltam a’ st. maurici uton, hol a’ Trient vadul rohan-ki sziklakebeléből ’s a’ rút nevű Pissevache*
Délnyugat-svájci vízesés.
iszonyu fennségről ontja vizeit. A’ nap magosan állott és sugarai a’ szivárvány’ színeivel ragyoglának az omló hullámok’ kristályain. Leheveredtem a’ felséges tűnemény’ nézellése közt az áldott egű föld’ buján zöldelő szőnyegén, míg a’ közelgő déli hév, mellyel a’ nap e’ déli tartományban a havasok’ ellenére is süti a’ vándort, hontérésre inte. Itt ismét egy, az éjnél még hosszabb délestet ’s új éjt unalom, fél álom ’s naplóm’ irása között töltöttem. Néha kipillantgaték zsalúm’ nyilásain az útra, melly fejér galand gyanánt nyult-el ablakom előtt, míg a’ távol’ homálya nem borítá-el; ’s melly akkor egyetlen iránya volt óhajtásaimnak. Nem kelet felé vezet-e? ’s így közelebb ’s mind közelebb minden nyomon vágyaim’ határa – hazám felé? Nyugtalan vártam azon nagy és merész, büszke és példátlan munka’ látását is, mellyel napnyugat’ Caesara,*
Császára.
havasok ’s örvények, szirtek ’s rohanó árak által elválasztott két birodalmát kapcsolta-öszve. Tudnillik franczia ’s olasz ország között Sabaudia és Wallis terűlnek-el felhőkbe burkolt tetőikkel; ’s a’ Sz. Gothárd*
Szent Gotthárd-hágó, fontos közlekedési, kereskedelmi útvonal az északi és déli Alpok között.
’s az óvilág’ hegyei’ fejdelme a’ Mont-blanc között a’ Simplon áll őrt, mellynek havát a’ juliusi nap sem olvasztja-le. De a’ természet egy rést hagya rajta kelet felé ’s felejté, hogy ezredek után egy férfiút szülend, ki előtt a’ hegyek lapúlni ’s az örvények öszvecsukódni fognak. Én Róma’ útjait nem láttam, de hiszem, a’ hét hegy’ imperatorai*
Róma királyai; a hagyomány szerint Róma hét dombra épült.
a’ Szajna’ megdöntött urától álmélkodásokat meg nem tagadnák.
Kocsinkban egy franczia tiszt üle, egy spanyol születésü, de angol férjétől Thompson nevet viselő asszony, egy angol utazó, mert egyébnek nem nevezhetem, ’s két más férfi, kiknek a’ conductor is csak nevöket tudta. Eleinte az uti társak mély csendben ültek egymás mellett, mint szokás, mikor egészen ismeretlenek kerűlnek-össze, ’s valamelly köz érdekű történet nem oldozza-fel a’ nyelveket. Első, ki a’ hallgatást félbe törte, a’ fiatal özvegy volt, ki mindjárt a’ legelső lóváltáskor a’ postahelyeket tudaklá Milánig; a’ franczia tiszt, nyavalyássága mellett is eleven ’s vidám ember, azokat legott elmondá, ’s a’ nagy nemű utat, mellyet ő jól ismert, magasztalni kezdé, galeriái’2
Ezen nevezet alatt e’ helyt, hegyeken boltozatosan áttört utak értetnek. Illyen a’ Simplonon 6 van.
számát, hidai’ magosságát elmondogatni, vidékeit rajzolni – de a’ Mistriss vagy inkább Señora, kit félszigetén kivűl semmi nem érdekelt, a’ simploni úttal nem gondolt csak Milánnal, ’s számlálgatta, mikor lehet Genuában, hogy ott minél elébb egy nápolyi hajóra ülhessen. Itt az angol is hallatá szavát. Ő mind ezeket tudta, sőt azon utat maga is tette már; de Fiorenzát, az új világ’ ezen Athenéjét nem látván-meg, csupán azért hagyta-el ismét hazáját, noha csak kevés idővel ez előtt vette-el Londonnak egyik legszebb leányát. A’ franczia egy scribei vaudevilleból dunnogott-el fogai közt egy dalocskát; a’ bogár szemű viscayai*
Viscaya: spanyol régió.
asszony pedig meg nem foghatá, mint lehet új hölgyétől, néhány faragott kő vagy befestett vászon miatt, annyi mérföldre távozni; az utazó csak mosolygott és hallgatott a’ más két néma személlyel ’s velem együtt. Én nem akartam magamban hirtelenkedni az itélettel, ’s azt utóbb szerettem, mikor a’ britt nekem mind a’ három hollandust ki-pótlotta. A’ kocsiban ismét csendesség lett.
Utunk keletéjszak felé magos hegyek között, mellyeknek virító oldalai felett kopár tetők ’s havas csúcsok emelkedének, egy szoros, itt ott táguló termékeny völgyön, Riddig (Riddes) mindenütt a’ sötétkék vizű Rhone’ bal partja’ hosszában vonúlt; azon túl a’ szép folyón általkeltünk ’s most azt jobbra hagyók. A’ tér ismét tágula előttünk, ’s a’ mind inkább sürűsödő fák’ tenyészete legalább sejteni hagyá vala egy város’ közellétét, ha szemeinket egyszerre egy rendes tekintet nem lepte volna meg. Sion, a’ kis respublika’ széke, fejtekezett-ki a’ távolságból a’ maga három várával, mellyek mindannyi, a’ városból conusképen*
Kúpként.
felemelkedő, ormon állanak. Nagy neműnek a’ látványt mondani nem lehet, de ritkának igen is, ’s ezért a’ szem örömest mulat rajta. Az ebéd már várta a’ postakocsit, mindazáltal én az egyik várdombra futék, a’ városkát, melly hármas koronázott ormát mindenünnen körülövedzi, szemlélni a’ maga sok templomaival ’s szent embereknek szánt tömlöczeivel. De az élet ezekben ma nem olly sanyarú többé, mint volt a’ hajdanban. A’ főtemplom’ ajtaja mellett egy a’ falba ragasztott kő Octavianus Augustusról emlékezik. Illyenek Helvetiában nem ritkák; alig van vidéke – annak éjszakkeleti részét, mellyet nem ismerek, talán kivévén – hol az az örök nevű nemzet nyomait ne hagyta volna vissza.
Az Augustus’ 2kán vala, midőn Martignyt elhagyók. Reggelim mellett ültem magam az ebédlőben, midőn egy csínosan öltözött férfi, ki épen akkor érkezett Lyonból, belépe, ’s rövid köszöntés után beszélé, hogy ott hiteles kútforrásból tudta-meg, hogy Párizs fellázadt a’ nemzeti törvény’ megszegői ellen, hogy a’ város csatahellyé vált, X. Károly’ trónja veszedelemben lebeg; ’s hogy az angoulémi*
Angouleme nyugat-francia város.
herczegné ki úton volt Párizs felé, a’ bús hírek’ hallatára, hirtelen visszatért Lyonba. Hogy illyenek történtek, nem álmélkodtam, mert soká tanúja voltam azoknak, miket egy megfoghatatlan ámulattól elvakított párt teve, ’s tanúja azon szellemnek, mellyet tettei által a’ nemzetben nevele: de azon pártnak olly hirtelen bukása lepett-meg. Mint tisztelheté az a’ nemzet’ erejét olly kevessé, hogy védelmére minden előkészületet elmulaszta? – Felmenvén a’ vendégházba, hol uti társaim már a’ csemegéknél voltanak, eléjök tártam ujságaimat, mellyek minden jelenlevők előtt tökéletes újságok voltak ’s annyi beszédre adának alkalmat, hogy én az alatt ebédemet a’ legnagyobb kénnyel költhettem-el, míg a’ conductor’ harmadszori sürgetésére a’ társak végre felkeltek. Egy volt a’ sioniak közt, kinek a’ dolog épen nem tetszett. Ha a’ liberalis párt franczia országban győz – monda –, demokratiai respublicánkban oda a’ nyugalom; az alföld3
A’ wallisiak’ földe Schweiz’ szövetséges respublicáinak egyike ’s annak legdéliebb része. A’ Rhone’ vize a’ Szent Gothard’ nyugoti oldalából ered, Martignyig a’ legkiesebb völgyön foly-keresztűl ’s itt egyenes szegletet formálván éjszaknyugotnak fordúl ’s a’ genevai tón által franczia országba megyen. A’ wallisi föld’ délnyugoti része al- az éjszakkeleti pedig felföldnek neveztetik; emezt németek, azt francziák lakják, ’s a’ két nemzet örök gyűlölségben él egymással.
szikrát fog ’s a’ kormányt veszedelem várja. A’ másik attól félt, hogy, ha zavarok lesznek, az al- és felföld’ régi gyűlölsége újra fellobban; a’ harmadik ohajtotta, ne adott volna a’ wallisi conseil d’état*
Államtanács.
méltó okot sokféle panaszra. Mi tüzes vitában hagytuk-el a’ kisded kört, melly csak három személyből állott, de mind annyi pártokat látszott képzeni. A’ franczia tiszt sajnálta, hogy azon hirekkel feldultam a’ jó emberek’ nyugalmát, mellyeket ő tökéletesen hamisaknak akara hinni.
Folytatván utunkat, azt kelle látnunk, mint kezdi a’ Rhone némelly helyeken rongálni az utat, mellyet mindenki használ, de fentartani senki nem akar. Louechenél (Luess) beteges tisztünk elmaradt; czélja útjának az éjszak felé gyönyörűen fekvő fürdő lévén. Elmaradt a’ két néma is, ’s így megfogyván a’ kisded társaság, éjfél felé érkezénk-meg Briegben, mellyet kevés órai pihenés után, még hajnal előtt elhagyánk. Ezen pontnál kezdve, a’ vidék’ charactere felette elváltozik. A’ simploni út, melly eddig a’ Rhone’ folyását követte, itt ezen folyamot ’s a’ Schweiz’ egyik legbujább virulmányát elhagyván, mindjárt a’ városka’ küszöbein kívül fel a’ Simplon felé veszi kanyarodását. Völgyet itt a’ szem többé nem lát, csak hegyeket és örvényeket, mellyekbe, ezer legördűlt szikladarabba ütődvén, hangos zajjal rohannak-le a’ jegesek’ (glacier)*
Gleccserek.
soha nem apadó vizei. Az út, illy meredek hegyek’ oldalába vágva, azokat övként járja-körül; ’s ennek mindenkori irányához képest Brieg hol elbúvék tekinteteink elől, hol ismét megjelent. A’ nap, melly sugarait egy időtől a’ havasok’ legmagasb csúcsaira lövellé, lassanként a’ völgybe is lehata. Mint bölcsejében az alvó csecsemő, fekvők mély völgyi ágyában a’ kisded város csendesen ’s mintegy elrejtve a’ világ elől; de palával fedett házai és sok tornyai csillogva villanták-viszsza a’ köszöntő sugárokat. Minden új megjelenésekor álláspontunkhoz képest nevekedett mélysége és távolsága, míg többé nem látszott. E’ rideg sivatagban el lehetne feledni, hogy a’ világ’ ezen szuga embert látott, ha ez lelke’ erejének olly óriási nyomait nem hagyta volna. Itt szikla szegezé magát az iparkodó ellen: az ledöntetett a’ riadó mélységbe; amott az örvényt csak a’ len zuhogó ár’ hangjaihoz mérjük: felette merész ívű hidak terjesztik-el lábaikat ’s hegyet heggyel kapcsolnak-öszve, mellyek örökre el látszanak szakasztva lenni egymástól; a’ halandó szédelegve nem meri pillanatait lesüllyeszteni a’ fenékig; itt ismét a’ szirtek’ meredek oldala mosolyogta az emberi erőt: azoknak keble keresztűlfúratott, ’s ím a’ pálya bíztosan átvezet rajta; másutt végre a’ hógörgeteg fenyegette veszélyeivel az útast: az boltok alatt halad, ’s a’ görgeteget kár nélkül hallja feje felett lezuhanni. Helyről helyre tanyák fogadják-be a’ vándort, mellyek a’ réfuge nevet méltán viselik. Tudnillik midőn Napoleon ezt az utat készítteté, ezen házacskák ideigleni lakhelyei voltak a’ munkásoknak; most menedékei a’ kedvetlen időjárástól meglepett vándornak. Állnak azok többnyire csak két szobából ’s mi ehhez tartozik. Egyikét ezen menedékek közűl összezúzák a’ lezuhant szirtek, ’s így a’ helyet futjuk inkább, mint keresnők; de annál kellemesb volt az, mellyben reggeliztünk. Az egy tökéletes kis vendégház vala, emelettel, csínos szobákkal, de a’ mi még kedvesb, egy, igénytelen bájaival Párizs’ minden soubrettjeinél kellőbb leányka nyájasan kinála mindennel, mit illy helyen mértékletes ember kivánhat. Én ’s angol uti társam a’ kávét jónak, a’ szolgálatot tökéletesnek találtuk: a’ spanyol angolné ellenben amazt hígnak, a’ leányt egyűgyűnek itélé, ’s ugy veve boszút Celestínen az általunk neki szánt figyelemért, hogy tartozását kifizetvén, azt az egy schweizi frankot, mellybe az egész kerűlt, a’ világért sem toldotta volna meg néhány sousval.*
Apróval (borravalóval).
Adieut mondván a’ szép havasi rózsának – mint szeszélyből Celestint elneveztem – sőt kezét is egy kissé megszorítván, utunkat egy óráig gyalog folytattuk. A’ Mistriss, ki a’ franczia szót igen különösen ejtette ’s hol a’ Pyrenéken túl született, hol a’ canálison*
La Manche csatorna; Nagy-Britanniát ez választja el Franciaország északi partjaitól.
túl élt asszonyt árulgutta-el, mind ezeket igen jól látta, ’s velünk kötődni kezdett. Ha az ég neki annyi lelkességet adott volna, szemeinek olly pillantatokat, olly bájt szava’ hangjának, mint neked éltem’ angyala, kit értek, úgy érdemesnek itélném az egész fontos viszálkodást, mellytől annyi ország’ java függött, itt szóról szóra megírnom; de így csak azt jegyzem-meg, hogy ez az angolnak látszani szerető asszony az inquisitiót nagy tűzzel védte ’s pedig azért, mert – mint mondá – általa egyszer egy nagy vétek jöve napfényre. Ki tudja – mond – ha az a’ nagy fontosságu intézet nem vala, mikor fogott volna a’ gonosztevő felfedeztetni!
Erre elnémultunk. Keresztűlmenvén az alatt egy, a’ sziklákon áttört galerián ’s egy 80–90 lépésnyi hosszaságu hidon, melly borzasztó örvény felett vezet-el, a’ vidék’ nagyneműsége, de a’ hógörgetegek’ veszedelme is, folyton nőtt. Innen a’ boltozatok az út felett, ’s ennek nagy kanyarodásai. Nevelte örömeimet a’ berni canton’ havas lánczainak nézellése, mellyek éjszak felé magoslottak előttünk. Azok azt ’s a’ wallisiak’ földét választják-el egymástól, ’s közöttök a’ nagy szűz4
Wallis éjszaknak a’ berni felföldtől, délnek a’ sardiniai tartományoktól Schweiz’ legmagasabb hegylánczai által választatik-el. A’ déli láncznak legfelsőbb tetője a’ Mont Rosa (14,500 l.); az éjszakinak, melly egy felől a’ berni canton, más felől Wallis felé tekint, a’ Jungfrau (12,052 l.). Az éjszaki hegységhez az útas Bern felől jő.
, mellytől nem rég örökre búcsút vettem, őr fejdelemként pillanta-le kisebb óriástársaira kevély fennségéből. Ámbár a’ pont, mellyen állánk, a’ fanövés’ vonalán már túl, hatezer lábnyira emelkedett-fel a’ tenger’ szinén felűl: az említett havasok még is nagyobb, felségesb, mérhetetlenebb tekintetet mutattak, mint ellenkező oldalról a’ berni felföldön; a’ simploni út t. i. nagyobb távolságból hagyta szemlélni, ’s így azok teljesen és szabadon fejthették-ki roppant testöket.
Utunk az új hospitium mellett vive-el; egy nagy és csínos épület, melly a’ régit fogja kipótolni. Ez egy jobbra bévonúló völgyben áll tova az úttól, ’s ott hol a’ régi szűk ösvény ment; barna komor falai a’ bíztos helyen nyugalommal kinálkoznak. De az új út közelebb menedéket tett szükségessé, ’s a’ császár annak építésére nagy summákat rendelt. Most a’ sz. bernáti Augustinusok*
Ágoston-rendi szerzetesek.
bírják, ’s nem sokára elkészülvén, befogadhatja a’ vándort. Dél felé volt az idő, midőn Simplon’ falvában a’ hotel előtt megállánk. Egy asztalnál négy olasz pap vígan költé-el ebédét, ’s így juta eszünkbe, hogy nem messze már a’ határ. Hamar elvégezvén ebédünket, melly az alpeszi faluban jobb volt, mint Pestnek sok fényes vendégházában, folytattuk utunkat. Ez lefelé kanyarodék a’ hegyről, ’s noha ezen túl a’ jegesek megszűntek, a’ havasok megettünk maradtak, a’ táj’ érdeke nem lőn kisebb. A’ mennyit ez nagyságából vesztett, annyit nyere romantos vegyűletei által, mert itt durva sziklák sötét fenyvesekkel, mosolygó gyepekkel váltogatták egymást. Magos felleghágók’ régi nyomai a’ néhai bajokra emlékeztetének, mellyekkel küzdeni kelle az útazónak. Most a’ pálya könnyeden és bíztosan vezet-el a’, hol csörgő, hol zajogva ömledező Veriola’ vize’ mentében; ’s keresztűl a’ minden galériák’ leghosszabbikán, legszebbikén: azon, mellynek végén a’ Frissinone’*
Svájci vízesés.
gyönyörű omlása lepe-meg. Ezen menet, gránitszirteken átvájva, hetedfélszáz lábnyinál hoszszabb, ’s a’ simploni út’ egyik legcsudálatosb része. Túl rajta enyhebb levegőt érzénk lengeni, ’s nem sokára felkiálta conductorunk: Olasz ország!

PIEMONT.

Kocsink megálla a’ királyi harminczad előtt. Egy pillanat kelle csak a’ „carabinieri realikra”, kikkel Sabaudiában elég alkalmam volt megismerkedni, ’s tudtam, éreztem, melly tartományban vagyok. Sardiniában t. i. ezek minden nyomon vizsgálgatják az úti leveleket, a’ bútort, ’s egyetlen jelességök az, hogy ezüst kézszorítás hamar megnyugtatja, ’s a’ bőrláda elveszett kulcsa tovább nem sürgettetik. Francziául szólítottak bennünk, mert ki a’ Simplonról jő, az mindenkor francziának vagy angolnak nézetik; ’s az utóbbiakról tudva van, hogy nem ritkán sokáig ellaknak Nizzában egészségök – vagy Fiorenzában a’ muzeumok miatt, a’ nélkűl, hogy olaszúl megtanulnának.
Az folyvást a’ legvadabb szépségű sziklahon vala, mellyben jártunk, midőn a’ jelenés egyszerre ’s váratlanul megváltozott. Lábaink alatt egy paradicsomi szépségű mély völgység nyilék-meg, mellynek azt körűlvevő magas hegyeit a’ jótevő természet a’ legbujább növevényszőnyeggel borítá-be, ’s felette kellemes illat lebegett. Egy nap óta rideg magányokon, sivatag szirtek felett jöttünk; e’ boldog vidék élet, csupa élet. Éjszakról dél felé a’ Tosa’ habjai öntözik a’ gazdag kerteket, mindenütt mezei házak, kisded falvak, népes utak; a’ hegyeken számos kápolna, mellyeket hol háladatos szív, hol töredelem ’s engesztelő bánat építe a’ mindenhatónak. Egyik fő dísze a’ simploni útnak a’ crevolai híd, mellynek két íve, száz lábra felemelkedő oszlopon nyúgszik ’s így a’ sziklamedrű folyó’ meredek partjait bíztosan eggyé forrasztja.
Lovakat, szekeret, conductort Duomo d’Ossolában,*
Domodossola észak-olasz város.
melly a’ völgynek is nevet kölcsönöz, váltánk. Még nem léptünk-ki a’ wallisi diligenceból, már ott vala az, ki passusainkat a’ commandanshoz vitte. Míg holminkat átpakolák, én a’ várost menék nézni, melly, mintáz olasz városok rend szerint, igen jól van építve, kövezve; de tisztább azoknál, mellyeket – kivált déli – olasz ország mutat; ’s mindenütt serénység’ ’s jóllét’ bizonyos jelei – noha koldulóktól sem valánk egészen mentek. A’ koldulás olaszországban kézi mesterség inkább mint szükség’ következése, mert a dologtól nem irtózó ott alamizsnára nem szorúl. Itt ott az utczák’ szegletein hirdetéseket láttam felragasztva. Az effélék’ olvasását az idegennek el nem kell mulasztani, mert azok fontos kútforrásai a’ nap’ chronikájának. Olvasám: Szent atyák’ öszveszedett munkái – Szentek’ élete – Evangeliomok’ magyarázata ’s tb. Egyéb – tudományos vagy szépliteraturai – munkákat nem láttam hirdetve. Piemont, mint tudva van, azon szorgalma mellett, melly népét a’ többi olasz népek közűl jeleli-ki, elmulasztá a’ szabad, a’ szép müvészségeket; innen talán az a’ komoly charakter, melly egyéb népfeleitől annyira elválasztja. A’ tudományok lábra kapni, a’ felvilágosodás be kezdett hatni a’ császár alatt, midőn ezen tartomány franczia departement volt; de annak bukása óta a’ grájusi havasok*
Gráji-Alpok.
chínai falakká levének ismét a’ világosság ellen.
Uj conductorunk piemonti volt, de tiszti álláspontja simulékonnyá, nyájassá tette. Nekem az ember első pillanatra megtetszék, ’s mind ezért, mind a’ szép táj miatt a’ magos és szabad imperialra ültem-ki hozzá. A’ piemonti szívesen dicsekszik avval, a’ miben ő előkelő, ’s azt a’ többi olaszok’ rovására: ’s ez egyben ő nemzeti bélyegét el nem rejtette. „Látod, uram, ezeket a’ kies tájakat! Majd ha franczia országba visszatérsz, Turínen menj-által – ugy mond – szebb város a’ világon nincs (regulárist értett). Hát még az ország millyen? Itáliában nincs olly tartomány! szép, felséges, termékeny, egészséges; a’ nép jámbor, dolgozó, sürög, forog.”
Több falukon menénk-keresztűl, mellyekhez képest a’ mi hazánkbeliek nem látszanak embereknek építve lenni. A’ lakosok túlesvén nappali munkáikon, erkélyeik alatt üldögéltek beszédek közt, ’s bennünket nyájasan köszöntgettek. Jóllét, megelégedés, kedv üle szép arczaikon. Egy neme az embereknek tünt-fel szememnek a’ többi közt, minden útközi falvakban ’s már Duomóban; ezek számosan hol a’ hidakon, a’ gyümölcsárosok’ állásai körűl ácsorogtak, hol a’ háztornáczok előtt estvéző nép közé vegyűltek, ’s ha külsejök nem volt is mindenkor nagy jövedelmek’ tanúja, arczájok, módjok elárulta a dologtalan Sinecurt. Mindnyájan térdig érő haslagot, harisnyákat, czipőiken nagy ezüst csatokat viseltek; ezekhez fekete, de jobbára kék frakkot vagy kaputot, ’s háromszögű kalapot, mint a’ mi zsidóink. Mellényök fekete bársony, nyakkötőjök fekete, felül kék csíkkal ’s fejér szegéllyel. Melly nép ez? kérdém Cicerónémat. „Sono i nostri preti”*
Ők a mi papjaink (olasz).
felele. Kocsinkhoz itt ott gyümölcsáros leányok toldultak ’s naranccsal, körtvéllyel, szőllővel kinálgattak – ezek két év óta az első szőllők voltak, mellyeket láttam! A’ sík, mellyen utunk keresztülvonult ’s magos, termékeny hegyektől vala övezve, különös látvány a’ szokatlan szemnek. A’ vetemény közt gyümölcsfák ’s szőllő vannak ültetve, mellyek faoszlopokon felfutva a’ másik sorbeliekkel sikátorformára összefonódnak.
Sokat és sokfélét beszéle conductorunk midőn, kétszer átkelvén a’ Tosa’ vizén, ’s Ornavascón tulérvén, a’ kilátás mindég tágult, ’s az olasz tavak’ fejedelme, a’ Lago maggiore előttünk nem sokára legnagyobb szélességét kifejtette. Szótlan nézém a’ varázsképet, míg Fariolo’ táján a’ tó’ partjait elérők. Az út itt a’ Simplon’ sziklalábába van bevágva, melly meredeken lemerűl a’ Lago’ vizeibe. Jobbról a’ part’ felemelkedő szirteit a’ buja vegetatio csak helyenként hagyja kipillantgatni; balról az út’ alapját gránit védi a’ hullámok ellen, mellyek azt szünetlenűl verdesik.
A’ nap a’ piemonti ormok mögött leszállott. Gyönyörűbb estvélyt utasnak az istenek még nem adtak. A’ hold, világának teljes pompájában a’ legszebb nappal vetekedvén, feltünt, ’s vakítólag ragyogott-vissza a’ nyugvó ezüst tóról, a’ távol éjszaki partokon a’ nyájas Palanza’*
Észak-olasz városka.
gyertyái sokszorozottan tündöklének a’ víz felűletén: midőn Bavenónál azon tündérszigetek fékezék-le pillanatainkat, mellyek’ nevétől az olasz nagyság’ és dúslét’ képzetét elválasztani nem lehet. A’ Borromei-szigetek! kiálték-fel, ’s piemontim, legkedvesebb thémájára akadván „Si Signor, e l’ ottavo miracolo del mondo!”*
„Igen, Uram, ez a világ nyolcadik csodája!” (olasz)
felel patrioticus örömében; ’s olasz inprovisatori*
Improvizációval, rögtönzéssel.
folyammal és tűzzel festegeti ezen gyönyörű csudákat, míg szemeim ingatlanul rajtok csüggenek.
Hol ezeket a’ palotákat a’ vízből ki-emelkedni, a’ narancs- és borostyánligeteket virúlni, kerteket lengeni ’s azon szobrokat büszkén körűltekinteni látod, ott, uram, egykor nehány szirt bukott csak fel a habok közűl, ’s veszéllyel fenyegette a’ hajóst, midőn az Inverna az éjszaki Maggiorral szembe szállott. Hány csónak lelé akkor ott veszedelmét: most menedékét. Jegyezd-fel, uram, gróf Borromeo Renát’ és Vitalián’ neveiket, kik másfél század előtt a’ kopár bérczeket termékeny földdel boríták-be, ’s méltókká tették egy Armída’ lakhelyeivé (a’ piemonti előtt tehát Tasso nem volt ismeretlen).*
Armída, a szépséges varázslónő Torquato Tasso olasz költő fő művének, A megszabadított Jeruzsálem (1575) c. eposznak egyik szereplője.
– Ez ’s efféle beszédeire figyelmem most nem volt nagy, mert mind ezeket tudtam, ’s egész lelkem szemeimbe gyűlt élni a’ látványt, mellyet le írni, sőt festeni sem tud a’ mesterség.
Legtávolabb esék tőlünk az Isola madre (anyasziget), mindég-zöld borostyán ligetével, ’s azon néhány terászon felemelkedő egyszerű mezei ház, mellynek látpontjai – mint az utazók vallják – egyike a’ föld’ legszebbjeinek.
Körüllengve babérillatoktól, közepében a’ csendével igéző – mikor a’ szelek nyugszanak – vagy háborgásával megrendítő vízszínnek – midőn felette viharzik –; magosan mint egy tengeristen’ polczán látja tetejéről a’ néző az ezüst habokat messze benyomúlni az éjszak’ gránittitánjai közé, ’s délnek, a’ nevető lombard sík’ széleit mosni; onnan bámulja nagyságát a’ természetnek, ki Mont-Rosát, Gothárdot ’s jéghomloku társait alkotta – ’s az emberlélek’ erejét, melly Arona felett egy második rhodusi csudát, ’s a’ félelmes elem’ közepén az Isola bella’ új Babylonát vonta-ki a’ semmiségből.*
A rodoszi kolosszus és Szemiramisz babiloni függőkertje az ókori világ hét csodája között van.
A’ Madre, ’s a’ halászsziget (isola dei pescatori) melly szerény ’s nyájas házaival, szemközt a’ gazdagság’ és fényűzés’ tömérdek műveivel, ezekkel érdeklő ellentételben áll – megettünk kezde maradni, midőn az Isola bella (szép sziget) mellyhez most közelíténk, a’ holdtól sajátlag világítva, magát az ezen úthoz szokott szomszédomat nem kevessé lepé-meg. Szellemi halvány fény verődött-vissza a’ palotákról, mellyek a’ sziget’ éjszaki végéről köszöntik a’ simploni vándort; a’ tornyokról, mellyek’ tetői nyárfák közé vegyülnek; a’ terászokról, mellyeknél az Egyptum’ pyramisai nagyobbak, a’ Semiramis’ lengő kertei csudálatosbak, de szebbek nem lehettek. Déli végén Isola bellának iszonyu boltozatokon, mellyek mélyen merűlnek-be a’ tóba, tiz terász emelkedik egymás felett fokonként keskenyedő magosságra; ’s csúcsokon egy óriási unicornis, czímere a’ Borromei-nemzetségnek, hirdeti e’ név’ fényét, ’s a’ lefelé folyvást táguló emeleteken szobrok ’s obeliskek fejérlének cyprusok ’s olajfák, áloe és myrtus ’s India’ minden illatozó virágai között. Lássa a’ legjózanabb ész, leghidegebb szív a’ Hesperidák’ ezen új kertét, illy estvély’ világában úszva gyémánt tengerén: ’s a’ mit szemlélt, tündér álomkép gyanánt örökké fog élni képzeletében.
Míg utunk hosszában vezete a’ Lago’ csudáinak, piemontim meg nem szűnt a’ legnagyobb ékesszólással emlékezni mindenekről, mikkel e’ szigethon’ kebele bájolja vendégét. A’ kelet’ és dél’ minden illataival eltölt kerti labyrinthok, narancs fasorok, hüvítő lugosok; a’ magos paloták’ szemvakító pompája a’ művészet’ annyi kincseivel, mellyek Tizian és Caracci, van-Dyck és Giordano, Procaccini ’s veronai Paolo’ ecseteiket halhatlanítják; a’ földalatti sziklakeblek és termek, mellyeknek mozaik falai ’s szökő kutai örök hüvösséget tenyésztenek, ’s hol Venus és Flora, mind kettő Canova’ halhatatlan képzete’ gyermekei, csábító lágyságban, szépségben élik márvány éltöket – mind ezek valának tárgyai méltó magasztalásainak. Ott virít még – monda végezetűl – az az agg borostyán is, mellynek héjába a’ hajdani olasz király (il re d’Italia) élte’ vezérszavát metszé, a’ híres „battaglia” (ütközet) szót; de azt a’ repedezett kérgen többé nem sejthetni, valamint elhamvadt a’ hatalmas kéz is, melly küzdé a’ csatákat.
Lassanként megettünk maradoza a’ tosai öböl is, hazája a’ feledhetetlen szigeteknek. Utunk folyvást magos hegyek ’s a’ ragyogó tó közt vonúlt-le dél felé, ’s szemünk alig sejtheté a’ kelet’ távolában Lombardia’ végetlenűl elnyúló lapályait. Várakozásom most egyedűl az arónai colosszra volt függesztve, mellyet végre Stresa, Belgirate, Lesa deli falvakon keresztűlérvén, Meinán túl pillantánk-meg, miként az magos fejét roppant rém gyanánt az éjbe felmereszté. Tudakolám távolságát – mert ohajtottam volna a’ csudaművet, ha csak a’ hold’ világánál is, szemtől szemben látni. Az csak kis félóra Arona városától, de az út meredek, ’s a’ sok gyaloglástól ’s a’ mult éj’ rövid nyugalmától elfáradt angol társam illy kalandról semmit sem akart tudni. Conductorunk mindazáltal kedvet akara csinálni, leírta az egész emléket, miképen nyolcz ölnyi gránit alapon borromei szent Károly, egyházi díszruhában, jobbját áldásra nyújtja-ki; hogy maga ezen ércz szobor közel tizenkét öl, ’s midőn a’ tizenhetedik század’ vége felé paviai Zanella ’s luganoi Falconi által készítteték, nem csak a’ dicsőnek nemzetsége, hanem a’ táj’ minden lakói örömmel tevék jámbor ajánlásaikat. Nem felejté elmondani azt is, hogy a’ fejben tizenkét ember fér-el, ’s hogy a’ művnek a’ nagyság nem egyetlen érdeme. Erre rajzolgatta a’ szentnek életét is, ki huszonhárom évü korában érsek, példája az isteni félelemnek, kútforrása számtalan jótéteménynek, alkotója százak’ szerencséjének, Milán’ esdekléseire már harmincz évvel halála után iratott a’ szentek közé: boldogságára agg anyjának, ki fia’ nemes- és nagylelkűségét illy dicsőséggel láthatá koronázva.
Csak akkor vevé a’ jámbor elbeszelő észre, hogy az angol alszik, mikor szekerünk a’ postaház előtt megállván őt felköltenie kellett.

ARÓNÁTÓL MILÁNIG.

Az arónai vendégház nem a’ legjobb véleményt gerjeszté bennünk olasz társai iránt. Szobái magosak és szépek, de az asztal nem jó, a’ szolga nagy úr, a’ számolat szer-feletti. Azon suhancz, ki úti leveleink’ gondját viselte, egy francot exequált mindeniktől fáradságáért, ’s hálául még a’ kocsiba is bésegített, midőn hajnali öt árakor a’ szép fekvésű de szoros utczáju várost elhagyók. Noha a’ kilátás az útról, melly csak rövid időre hagyogatja-el a’ tó’ partjait, igen kecsegtető volt; a’ reggeli álom még is elnyomott, mellyből egy különös rengés, tompa zörgés a’ szekér alatt ’s száz külön hang’ quodlibetje költött-fel. A’ mit láték, felette vonzó volt. Kocsink a’ repülő hidon állt, melly azon ponton visz által a’ virány partu Ticinón, hol az a’ Lago maggiorból kifolyván, Lombardiát Piemonttól elválasztja. Éjszak felé Schweiz’ havas csúcsai csillogtak a’ reggeli fényben, előttünk pedig Sesto-Calendéban – melly nevével ’s római hida’ omladékival dicső hajdanára emlékeztete – egy iszonyu kétfejű sas hirdette a’ birodalom’ urát.
A’ városban épen az nap héti vásár tartatott. A’ folyó’ tulsó partjáról is felesen gyűlt-öszve a’ nép áruival a’ hídra, ’s angolom, ki a’ szép tájak iránt egy kissé hidegnek látszott, most egy rajzkönyvet vont-elő, ’s az élettel és érdekkel teljes tarka grouppot,*
Látványt (csoportozatot).
millyet csak olasz földön láthatni, mohón papirosra hányta. Az asszonyok’ főkötői, a’ leányok’ pompás haj-alkotmányait, aranyos nyilakkal átszurdalva, és sok szinű galandokkal összefonva nem kevesebb figyelemmel rajzolta mint az egész sokaságot, mellynél minden nemű ’s korú a’ legkellemetesb változatban vegyűlt-össze. A’ postahivatal felé a’ piaczon menénk keresztűl. Melly szívesen tölténk vala itt egy pár órát is, ha időnk engedte volna! Egy illy olasz vásár, mellyen a’ föld’ leglángolóbb szemű népe zajog, illy kisded városban is más arczu és sokkal elevenebb és változatosb, mint a’ nyúgati Európa’ fő empóriumaiban. Azokban kiki szorgosan dolga után jár, ’s ez a’ dolog után járás, ez a’ hivatalosság többnyire elömlik az arczon és egész viseleten. Itt épen az ellenkezőt tapasztalni. Az ember azt vélné, ez a’ nép mulatni gyűlt-össze a’ legszebb ég’ platfondja alatt. Minden vidám, fecsegve, nevetve sürög, ismét meg-megáll, ácsorog ha kocsi jő, öt minútumra elfelejti dolgát, főtül talpig megmustrálja a’ lovakat ’s utazókat szekerestűl; amott egy gyümölcsáros’ pyramisforma alkotmánya emelkedik-fel 8–10 lábnyi magasságra, mellynek lépcsőiről fris levelek közűl a’ nyár’ minden kellő gyümölcsei mosolyognak-le; köztök a’ vérpirosságu görög-dinnyeszeletek lelnek legtöbb kedvellőket, ’s a’ szerencsés kalmár, feltürt karokkal, alig győzi hol ezt hol amazt leszolgáltatni a’ kiáltozóknak, kik néhány centesimóért5
Egy centesimo ötöd része a’ soldónak (garasnak).
magokat megfrisítvén, másoknak engedik-át helyöket, ’s ismét egy marionettjátékos’ szekrénye előtt állnak-meg, hol a’ víg nép’ kaczajából, bármelly zajgó is az, kihallik a’ maestro’ rekedt hangja, ki két kezével ugrándostatván a’ ruhadarabokból gyúrt Don Alfonsót ’s szép Signorináját, azoknak éktelen mozdulatait gyakran a’ legocsmányabb dialógussal követi. A’ declamatióval nem igen gondol nagy buzgóságában, ’s néha a’ kisasszony basszusban szól ’s a’ lovag discantban sípol.
Amott egy gioculator megesz két galambot egyszerre ’s kanárivá változva húzza-ki füléből a’ nép’ bámulása ’s röhögései között. Egyszerre mindenünnen a’ sok nép kocsink felé toldúlt – ekkor vevők észre, hogy mellettünk egy kópét vezetének, ki olly ügyetlen vala, először hogy meg hagyta magát látni, mikor selyemkendőt csent, és, másodszor, üldözőit ki nem tudta játszani, ’s megfogatott. Számosak voltak az itt ácsorgó nézők között is a’ fenn említett háromszeg-kalapúak ’s nagy csatú czipősök: de figyelmem hirtelen más pontra gyűlt, hol néhány magyar közvitéz vásárlott. Édesen rezge-által lelkemen a’ gondolat, mikép közelítek óráról órára mind inkább a’ honi határhoz; ’s egy templomnak, mellynél eljövénk, orgonája érzéseimhez emelőleg társasítá ünnepélyes hangjait.
A’ postaháznál megállván, a’ conductor azt ajánlá hogy, míg holmink átpakoltatik más kocsira (mert sardiniai diligence Lombardiában nem járhat) ’s ő az ausztriai tiszttel számol, használnók az időt ’s reggeliznénk. Fogadtuk tanácsát, ’s azon „caffeteriába” menénk, melly hátával a’ postaházat nézi, előtte a’ Ticino foly. Hamar megbántuk választásunkat, de mit volt tenni; távozni nem vala tanácsos. Ez a’ kávéház ritkán-felmosott téglákkal volt kirakva, az asztalok nem tiszták, a’ kávé felette rosz, mindazáltal egy olasz lira6
Olasz líra az, mellyen Napoleon’ feje, a’ vas korona ’s „regno d’Italia” áll; ’s egy franczia francot ér; az austriaca egy huszas.
; be kelle elégednünk a’ süteménnyel ’s oda siettünk, hol a’ vámtiszt nyugtalanul várt földön álló holmiaink mellett. A’ conductor bucsúzott, én értém nyájasságát, nem-üres kézzel megszorítám az övét, a’ mire ő intett, adnánk a’ tisztnek is valamit, hogy bútorainkat fel ne hányja és semmit el ne vegyen. Így valójában hamar keresztűl estünk az inquisitión, de hogy még is sanyarúnak látassék a’ tiszt, azon tokot, mellyben rezeim voltak, felnyittatta, ’s szivemre köté, hogy azokat Milánban híven előmutassam a’ censurahivatalnál. –
Pakoltatánk. Egy sereg facchino7
Az az teherhordó; körűl belől olly nép éjszaki olaszországban, millyen Nápolyban a’ lazzarónik.
foglalatoskodott a’ szekér alatt, felett ’s körűl; ’s mikor a’ munka megvolt, azok is ostromlának bennünket jutalomért, kik tán csak fél fülét fogták-meg ládáinknak. Az olasz köznép’ ebbeli szemtelen tolakodásáról csak annak lehet képzete, ki azt tapasztalta. Vagy hármat kielégítettem, midőn beülvén a’ kocsiba, újra jött három még egy pár soldót kizsarolni; de ekkor Mistriss Johnson, neheztelése’ tüzében, spanyol-olaszúl úgy ledörgé, hogy hallgatva legott félre vonúlnának. Felűlt most bakjára a’ kocsis, midőn a’ kovácslegény, ki a’ lovak’ patkolatján igazított, hasonlókép egy kis honoráriumot kér. De ennek olly „Corpo di dio”*
Isten csapása (olasz).
repűlt szeme közé, hogy meglepetésében szájtátva nézne utánunk, midőn a’ kapun kivágtatánk.
Az út, melly Milán’ kapujáig a’ „strada del Sempione”*
Sempionei út.
nevet viseli, itt is azon formáju és szélességü mint túl a’ Ticínón; de itt folyvást síkon megy. Két felől sürü fasor rejti-el a’ mérhetetlen terjedésű rizskásaföldeket, mellyek rend-kivűli gazdagságban és friseségben állanak. A’ lombard lakónak a’ rizs legkedvesebb étele, ’s így azt nagy szorgalommal míveli; de földe is felette alkalmatos reá. Lombardország havasok alatt terjed-el, mellyek vízzel nagy mértékben bővölkednek; onnan száz és száz, nagyobb és kisebb folyót és csermelyét nyer ’s ezer forrást, mellyre minden nyomon akadni. A’ természet’ ezen jótékony ajándékát használja a’ gazda, ’s minden irányban csatornákat von földén ’s azt általok szűntelen’ víz alatt tartja, mellyet csak akkor csapol-le, mikor a’ veteményt tisztogatja; búzaföldeit ’s réteit pedig hetében egyszer, kétszer süllyeszti víz alá. Ez, a’ legkegyesebb éghez járuló szorgalom ’s mesterség alapja azon úgy szólván kimeríthetetlen gazdagságnak, mellyel ez az új Kánaán meg van áldva; de más felől kútfeje azon állványos lázaknak is,*
Forrása azoknak a makacs lázaknak (lázas betegségeknek).
mellyek olly időben töltik-el a’ kórházakat, midőn azok, szárazabb ’s mérsékeltebb légü tartományokban szinte üresen állnak. A’ lombard vidékeken való utazás nem a’ legkellőbb, sőt lehetne mondani untató, mert a’ sürü fasorok elzárnak minden kilátást, ’s a’ szem sokszor mérföldekre sem lát egyebet a’ fejér útnál, melly minden kanyarodások és változatosság nélkűl terjed-el egyenes irányban. Ehhez járul a’ szertelen hév (mert a’ nem magos fák a’ széles utat bé nem árnyazzák) ’s a’ porfelleg, mellyből soha ki nem fejtőzhetni. A’ sestoi út bátorságosabb annál, melly Milánból a’ cómoi tóhoz vezet, hol a’ haramjacsoportok nem félnek világos nappal a’ legnépesebb szekeret megtámadni. Itt a’ közösülés nagyobb ’s hol nehéz kétkerekű terhszekérrel találkozni; hol egy serény sedia surran-el a’ nehezebb diligence mellett. Illyen sedia a’ legkönnyebb, de legkülönösebb kocsi, mellyet képzelhetni. A’ két kerek közt helyhetett ülés sokszor szűkebb egy karszékünknél; benne ül egy lovát hajtva a’ gazda, az a’ könnyed terhet alig érzi ’s vele fut, rohan, röpűl. – Több falvakon jövénk-keresztűl, mellyek nem olly szépek ugyan, mint a’ mellyeket Anglia mutat ’s a’ német alföld; de jobban épűltek mint akárhol a’ szárazföldön. Falok kő, fedelök égetett kő; kár hogy udvarok olly messze távozik a’ hollandi tisztaságtól. Templomaik, bőkezű istenfélés’ emlékei, díszére lehetnének sok magyar városnak is.
Ro faluban ebédeltünk. Délutáni utunk az iszonyú hév miatt türhetetlen kezde lenni, ’s így Garegnano’ klastroma, melly az úthoz közel fekszik és számos jeles olajfestéseiről nevezetes, látogatlan maradt – minden ohajtásunk Milán volt. Az már látható lett volna, de az út néhányszor megváltoztatá irányát, ’s a’ számos allék a’ mélyen fekvő roppant várost elfedék. Végre az útnak egy fordultával feltünt az, hajdani fénylaka császárok- ’s királyoknak, ’s kebeléből az előkor’ egyik legrendkivűliebb óriás emléke bukott-fel: a’ dóm, mellynek, Rómán kívűl, nincs párja az olaszok’ földén. Sokféle beszédek után, mellyek a’ Mistriss’ részéről a’ bőrládák’ vizsgáltatását, részünkről a’ got templomot tárgyazák, előttünk álla a’ félmagosságát még el nem ért „arco del Sempione”,*
Sempionei diadalív, Arco della Pace (Béke-kapu), Napóleon győzelmeinek emlékére kezdik el építeni, 1815 után pedig a bécsi békeszerződés emlékének szentelve fejezik be.
végpontja azon nagy munkának, melly által Napoleon franczia országból eleddig bátorságos és kellemes pályát készíte annak, kivel haszon vagy életkedv hagyatja-el házi isteneit. Ez a’ római kapu, melly folyvást épűl ’s mindég az első terv szerint; ’s melly mindennel fog mérkőzhetni, mit a’ szép mesterség nemeset és nagyot alkothat e’ nemben, első határoztatása szerint a’ franczia imperatort dicsőítő diadalmi kapu. De azóta széke összerogyott, ’s az utókor a’ pacificator’*
A békéltető szobrát (a diadalív négy sarkán álló lovas istennőszobor a békét jelképezi).
szobrát csudálandja felette.
Toldy Ferencz.


A’ KOSZORÚ.

E’ koszorút gyász emlékűl keseredve akasztom
Annak, kit szereték, mennyei képe fölé.
Hervadozása jelentse, hogy a’ ki feláldom ezen jelt,
Búban az elhunytért, mint koszorúja, fogyok.

Csaba.


LÚNA ÉS ENDYMION.*
Lúna istennő görög mitológiai megfelelője Szeléné - Endümión az ő kedvese.

Leszáll az estve, nyíl az égi pálya,
Kél és megindúl Lúna nyájason;
Enyhűl az éjnek tőle bús homálya,
Mellyen szelíden fénylő leplet von.
Sejdítve nézi, titkosan vizsgálja
Sziklája’ bérczén őt Endymion,
’S csapongva gyúlnak gerjedelmi ’s vélek
Küzd ismeretlen harczba’ szív és lélek.

„Hová, hová te képzet’ csalfa kéje?
Mi zúg-fel itt a’ pásztor’ kebelén?
Mi gond, mi álmak lengenek feléje?
Mi bájvidékre ’s mért esdeklem én?
Fel fel! hozzád forr, fénynek istennéje,
E’ lángsohajtás, e’ vivó remény.
Szűk érzetemnek porlakom’*
Földi porhüvelyem. (KFV. 830.)
határa,
Csillagkörödben ott áll tündér vára.

Dagadj, dagadj a’ szívben, hév indúlat!
Kész lelkem ah, de szárnya még sem kél.
Küzd és borong, hullámzik ’s lángra gyúlad,
’S porsátoromban fojtja rabkötél.
Mért a’ halandón e’ komor borúlat?
Lélek, rohanj mint hab felett a’ szél!
Vagy, istenasszony, oh szánd-meg nyögésem’,
’S enyhítsd egedből kínos esdeklésem’.

Önt könnyet, a’ ki küzködött hiába
Szállást keresve bájló képeden.
Oh kapj-fel engem pályád’ távolába,
Vagy szállj-le hozzám lángösvényeden.
Csak egy tekintést fátyolod’ titkába,
Csak egy sohajtást égi kebleden:
’S lelkem röpűlve lényed’ ellenébe
Sugáraidnak olvadjon fényébe’.”

Igy, míg belől az érzetek vivának,
Ajkán az ömlő hang így nyögdele;
Az istenasszony érzé fátyolának
Szélén mint leng a’ sóhajtás’ szele.
Hallá nyögését olvadó hangjának,
’S lágy érzelemre mozdult kebele;
’S fen aetheréből a’ bércz’ pásztorára
Enyhítve fordult arcza’ szép sugára.

Ott áll ’s andalg a’ csendes éj’ vezére
A’ bús halandó’ bájvonásain,
Nézvén mi díszben ül tekintetér
Az istenűlő lélek arczain;
’S ekkor nem ismert gond borúl melyére,
Foly mondhatatlan érzet tagjain,
’S szebb lángra gyúlad leple’ közt orczája
’S önkényt hanyatlik föld felé pályája.

Szállong alá, mint illatozva nyár
Homályos estvén szellők lengenek,
’S körűllebegve szétfolyó sugári
Ezüst habokká tisztán ömlenek.
A’ pásztor árjong*
Áradozik, lelkesedik. (KFV. 830.)
’s teste’ szűk határi
A’ halhatatlan kénnyel*
Kéjjel, gyönyörrel. (KFV. 830.)
küzdenek;
’S nem birva szívén mennye’ boldogságát
Sülyed ’s homályban érzi társaságát.

Ah kényözönben olvadó keblének
Hullámi közt a’ lélek elmerűl,
Forrón sohajtott órák röpdezének
De gondolat már benne nem derűl.
Ott fekszik ő fényében istennének,
Ki lengve száll az elsülyedt körűl;
’S szózatja zeng és vonja hív ölére
’S nem vet habot hajh megrekesztet vére.

„Fel, pásztor, fel! szerelmed győze végre;
Ím fátyolomnak nyíló titka vár.
Merész tüzedben gyúladál az égre
’S fürtöd felett leng pályád’ lombja*
Koszorú. (KFV. 831.)
már.
Ah az lesujtva szállt a’ testiségre
’S varázserővel bájlánczokba zár;
Fénnyel vakít úgy önti-el homályát,
Bús éjbe rejtvén a’ felvirradt pályát.

De ah, ki fekvél istenné’ karjába,
Ne lengedezne boldogság rád még?
Élj e’ varázslét’ bájos alkonyába’,
Szunnyadva benned minden testiség,
’S én átrengetlek szép álmak’ honába,
’S léssz, szenderegvén, boldog mint az ég.”
Mond és megenyhűlt fénnyel leplezé-be
’S szőtt halhatatlan álmokat fölébe.

Ott fekszik ő borítva nyúgalmával
’S álmán az istenasszony’ képe reng.
Kél Lúna ’s felszáll nyájas orczájával
’S lenézve rája titkosan mereng.
’S ha jőn az éjfél csillag fátyolával
’S csend ömlik-el ’s csak philomela zeng,
Rezgő sugárit föld felé ereszti
’S a’ szép szendergőt bennök megfüreszti.

Kölcsey.


A’ VIOLÁHOZ.

Hervadj, hervadj száradon,
Mit nevetsz reám?
Nincs kinek letörjelek,
Árva violám!

Gondosan neveltelek
Ablakom megett;
Reggel estve öntözém
Barna földedet:

Felvirúlál ’s ég mosolyg
Kéklő kelyheden,
Ah, de az, kinek virulsz,
Elhervadt nekem!

Sír nem vette tőlem el,
Örvény’ habja nem;
Él – de másnak karja közt
Él a’ hűtelen.

Néma búba’ gyászlom őt,
Mint halottamat,
Míg a’ gyász nem oltja-el
Kínos lángomat.

Hervadj, hervadj száradon,
Mit nevetsz reám?
Nincs kinek letörjelek,
Hervadj, violám!

Bajza.


AZ ELZÁRKOZOTT.

Kertem alatt ha kimégy a’ rétre, leányka, ’s az ajtót
Zárva ’s szökő kútam’ vízeit állva leled,
És zaj nélkül az ernyőket, hol máskor öröm zeng,
’S pusztán a’ szerelem’ játszadozása’ helyét:
Vissza ne térj, kedves, idegennek nem vagyok itthon,
Téged, csak jőj, kert ’s kert’ ura várva fogad.

Csaba.


SZIGETVÁR.

Láttam veszélyes tájadat oh, Sziget!
Előttem állott roskadozó falad,
Előttem a’ mult kor’ csatái
’S gyászba borult ege Hunniának.

Itt késve mérgét nyelte az agg török;
Itt táboroztak népei dölfösen:
Ott fenn erős de számra kisded
’S győzve fogyó hadaink tanyáztak;

’S onnan, ha kellett mint az egek’ nyila
A’ záporoknak vad zuhanási közt,
Csattogva sujtva, száz halálban,
Törtek alá rabölő haraggal.

Két száz ezerrel víva-meg egy marok
Népség ’s vitái győztösek annyiszor,
De ah! – borúlj-el gyászhozó nap! –
A’ diadal közepett enyésztek.

Vagy melly tünő fény leng szemeim felé?
A’ csendes éjnek réme talán? – Vagy a’
Fagyos halálnak váza, vagy bús
Képe az ősi idők’ fiának?

Oh Zrínyi’ roncsolt képe, te vagy! – Dicső
Hős, hajdan a’ vérfergetegek között,
Rémítve villogsz most előmbe
Századaink’ sanyarú korából:

Dúló vasat tart rettenetes karod,
Elszánt komolyság terjedez arczodon,
Lelkedben a’ szép hír, boszúság
És kitörő harag ég szivedben;

Mert vesztegelnek társaid a’ mezőn
Csatátlanúl rosz, gyáva tanács miatt,
Míg téged a’ veszélyek’ útán
Sírba viszen csapodár szerencse.

Te a’ hazáért halni tudál, dicső!
Mi nem tudunk már érte csak élni is;
A’ támadó nap tudja, látja
A’ szomorún nyugovó bününket.

Mikor szününk meg bor, szerelem között
A’ honn’ virúltát messze felejteni?
Mikor kerűlhet vissza a’ künn
Elpazarolt arany és dicsőség!

Haj elközelget majd az enyészet így!
Eltörli a’ nép’ bajnoki tetteit:
Megdőlnek a’ fajult vitézek,
Sírjai hős eleik’ nevének.

P.


EGY LEÁNYKÁHOZ.

Birlak-e? vagy csábúlt szemeim’ játéka ime’ kéz,
És e’ hókebel és e’ piczin édes ajak?
Illat-e ez, mellyet beszivok szomjamban aléltan?
’S mellynél olvadozok, láng-e ez angyali szem?
Úgy van! egész tündér ország’ bűbája körűl font,
’S én gyönyörérzékből istenek’ álma vagyok.

Csaba.


A’ TÜNŐDŐ.

Bús vándor, a’ vidéket
Borongva kémlelem:
Ha lesz e hol betérnem?
Ha lesz e nyúghelyem?

Körűlem aszva minden,
Bokor, liget, virág;
Hajléka nincs a’ tájnak,
Kietlen pusztaság.

Előttem a’ határszél
Rémerdő, vázhegyek;
És még is vonja lelkem’
És még is elmegyek.

Mi vár? mit érek ott én?
Ki mondja-meg mi hív?
Talán siromnak árnya?
Talán szerelmi szív?

b. Palocsay Tivador.


A’ KÉT SZOMSZÉDVÁR.

Még egyszer fölemelte szavát Sár’ róna vidékén*
A Fehér megyei Sárréten; a Sár(víz) a Duna jobb oldali mellékfolyója. (VMÖM. 5., 633.)
’S hosszu nyögésekkel, mineműk a’ haldokolóé,
Megszünt a’ zivatar. Csendes lőn mélyen az alkony
És kijövének az alkonynak szeretői. Csapongva
’S földet korholgatva röpült a’ fecske magányos
Andalgásaiban ’s eleségűl gyenge fiainak
Kis férgekre ’s füben pihenő bogarakra vadászott.
Melly rémülve buvék, hallván a’ dúlakodó vészt,
Zöld kapujánál ült immár a’ kis tücsök és víg
Társaival vígan feleselt egyhangu dalokban.
Hallott a’ dongó’ buta kóborlása is, a’ mint
Meg-megütődve rideg hangját elszegte koronként
’S lomha nehéz szárnyon szomorú zúgással odább kelt.
Messze pedig, hol völgyeiben maradozva foly a’ Sár,
’S késő habjai közt resten nyujtózik az omboly,
Búspanaszát az uszók’ négylábú serge zokogta
’S a’ vizek’ országát idegen hangokkal ijesztvén
A’ bika torku bölöm durván felbőge; csak embert
Nem látott a’ táj. Ember, ki az estnek örüljön
És szenderre csaló öszhangját értse gyönyörrel,
Ember nem jön elő. Sámsonnak háza miért van
Most olly rajtalanúl? A’ nép, melly benne zsibonga,
Ünnepet űl-e talán? Vagy puszta-e ’s néptelen a’ vár,
A’ daliák’ fogadója ’s merész küldője csatákra?
Vagy ki az, a’ ki sötét fegyverben a’ belteremekből
Lélekdöbbentő léptekkel elő tör, az ifjú?
Mért az egekbe kiáltó bú réműletes arczán
’S vérkönye’ megjegesűlt tükrén az iszonynak alakja?
Ah Sámson’ fia,*
Sámson a király ellen lázadó, durva főúr. (VMÖM. 5., 633.)
későn van még térni csatádról,
Jó Tihamér; késő meglátnod az ősz atya’ házát
És látnod mint lett néphonból árva halommá.
Mit használ neked a’ diadal dühös Ottokar ellen,*
Vörösmarty itt feltehetően a történetíró Fessler Ignác (1756–1839) nyomán alkot. (Vö. VMÖM. 5., 633.)
Mit használt lenned győzőnek bécsi Rudolfért
’S László híre neked? Megtérnél íme rohanva
Hogy hamarabb honn légy, megjárnád szárnyas örömmel.
Ős lakod’ útczáit ’s nincs szemköztt a’ ki találjon,
Vágyva beszállnál ’s a’ házban nincs a’ ki fogadjon.
Mit használ most a’ néphagyta falakra kiállnod,
Megtépett hajadat felszórnod az égiek ellen?
’S emberölő kezeiddel erős vas melledet ütvén
Borzasztón az alélt csendet fölijesztened ismét?
Mit használ dúlnod magadon kora gyászra jutottnak?
Ságon azért vígan laknak rontóid; apádat
És az egész családot kik elölték a’ fene vívók
Osztoznak kímélt javadon. Ságvár’ ura örvend,
Vad Káldor, hogy társ nélkül dús háza ragyoghat,
Hogy, ki örök daczczal várának tart vala ellent,
Már nem sérti szemét a’ szomszéd sámsoni háznép.

I.

Hol most Ság borait termeszti, hol Urhida’ dombján
Sok munkái után viszen a’ nép sárga gerezdet,
Ott a’ Káldorok, itt Sámson’ vérsége tanyázván,
Két ház volt régtől szomszéd a’ róna határon,
Régtől ellenség, dühös és békülni tudatlan;
Hol valamintha velök lett volna születve, fiúról
Szállá fiúra harag ’s nem szünt rombolni; de évről
Évre nehezbbé lön; mert megtorlatlan ölések
Adtak ölésre okot vég nélkül ’s vad sziveik köztt
Rémítő emlék állott alkotva halálból.
Majd egy atyát kellet megtorlani, értte adóúl
Szép fiatal bajnok hullott el, egy ép deli testvér
’S mellettök nép számtalanúl. Nem tette szelíddé
Őket sem nyájas szerelem, sem férfi barátság;
Sőt dúlt a’ szerelem ’s vaddá lett, mint az oroszlán;
És vagy káldori szűz vagy sámsoni gyenge leányzó
Lőn, ha talán tetszék, veszedelmes czélja vitáknak.
És e’ párt csak csillapodott békében,*
Pártoskodás, viszály.
alattos
Ártalmat forralva ’s gyanút nehezitve, ölőbbé
Hogy legyen a’ zajkor*
Háborús korszak. (VMÖM. 5., 634.)
’s ha kivált a’ csendtelen ország
Népfogyató harczát maga ellen vitte (siralmas
Megszakadás lévén örök átkú sorsa magyarnak)
Akkor nyílttá lett a’ két ház’ régi haragja,
’S eskü szerint fogadott vértor váltotta föl egymást.
Akkor szüntelenűl lobogott a’ fekete zászló,
Szüntelenűl új bajra hivás’ rémkürte rivalgott,
’S míg volt kar, míg bajviselőt tuda küldeni a’ vár,
A’ rótt bántalmak lerovattanak: új ok, öröklő
Gyűlölségre ’s boszút nevelő szomszédi viszályra.
Most a’ sor Sámsonra kerűlt. Egy hittelen éjjel,
Míg fia Lászlóval vendég táborban időzött,
Meglepték a’ káldoriak ’s kiket a’ lemenő nap
Élve hagyott, a’ várbeli nép a’ visszajövőnek
Nem látá örömét. Elesének az éji had által:
Testeiket máglyán égette meg a’ fene Káldor,
Hogy nyoma létöknek ne maradjon az isteni földön,
Szél hordá el hamvaikat. De buvában evődvén
Még fenn állt Tihamér ’s így szólt az egekbe tekintve:
„Végtelen ég! ha üres nem vagy ’s illy tettek után is
Isten az országló, hallj meg boldogtalan ifjút,
Engem, utósót a’ vérből, melly íme kipusztúlt.
Hallj meg öröklétű ’s fogadott átkomra figyelmezz:
Úgy soha sem földön, sem síromban, sem azon túl,
Úgy ne legyen nyugodalmam; örök rengéssel alattam
Ingjon az élő föld; örömet soha rajta ne lássak
És búnál egyebet; ne legyen több birtokom abban,
Mint a’ sír; de az is keljen fel tagjaim ellen
’S vesse ki fáradt csontaimat; lelkem pedig éljen,
Míg élhet nyomorún, borzasztó gondolatoktól
Űzött éjjeli rém, bujdossék kínban örökké,
’S míg kín van, míg fájdalom él, ki ne fogyjon azokból;
’S mindezek úgy legyenek rajtam ’s átkomra betelve,
Mint én elmulatom megtorlani házam’ elestét:
Testvérért testvér és házatya hulljon atyáért;
Szolgák szolgákért pusztuljanak és legyen, a’ ki
Felmarad a’ fajból, rabnőm a’ káldori lányzó:
Lássam szép fiatalságát hervadni buvában
’S hallhassam panaszát, az enyimmel gyászban egyenlőt. –
’S akkor is én se legyek boldog; de keservben az éltet
’S búban emésszem meg, mint illik végivadéknak;
És legyek a’ házhoz, mellynek nincs népe, hasonló.
Mindezeket halld meg, te ki élsz, örök isten, az égben!
Káldorok ellen imádságát így végezi Sámson.”
Igy szólott gonosz átkokkal nehezítve meg éltét
A’ boldogtalan, és eljött a’ vári falakról.
Most még egyszer az elhagyatott teremekbe leszállott,
Megjárá minden szögeit a’ Sámsoni háznak
’S hol mint gyermek örült, hol készüle harczhoz az ifju,
Hol már mint győzőt atya és testvéri fogadták,
A’ kedves helyeken szomorún andalgva megállott.
Máskor öröm ’s élet zengett a’ büszke falak köztt
’S fegyverrel kincscsel Sámsonnak háza jeles volt:
Most megdöbbentő csend és lelketlen üresség
Környezték Tihamért ’s hitető emlékezet oltván
A’ lángzó haragot legelőször az ifju’ szivében
Megszakadott a’ fájdalom és ontotta könyűit.
Majd tova ment ’s hogy elért a’ titkos ’s szíve jegyezte
Osztályhoz, mellyben laknék, hova vinni reméle
Egykoron édes nőt, bájjal, szerelemmel igézőt,
És hogy ez osztályt is fenekűl megdúlva találá
’S felforgatva reményörömét: „Nem kölletek, úgymond
Nagy keserűn, hiu készületek, nem kölletek immár:
Sámsonnak nemzetségét megemészti ez a’ bú,
Tetteit a’ környék iszonyodván fogja beszélni.”
’S egyszersmind elvonta magát a’ bel teremekből
És kezdett szomorú torhoz készülni magában.
Ment legelőbb is alá ’s a’ máskor lélekadó bort,
Mostan búnevelőt felhozta egy öblös üregből
’S a’ tágas palotába tevé. Majd ólaihoz ment:
Ott tejelő barmok ’s számos paripái növének
Sámsonnak mint házához méltó vala, mostan
Elvágott kötelek ’s jászlok’ töredéki mutatták
A’ romlást; de belől egy bús szegletben, aléltan,
Mintha urával együtt érezné gyászra jutását,
Állt egyedűl dúlt széna között gyors hadviselő mén,
Tér és völgy’ tapodója, fejét a’ földnek eresztvén
’S hóka fején szomorún szórt barna sörényi lelógván.
Melly, mikoron látá Tihamért, megkezde vidúlni
És bágyadt nyihogással urát ’s fejrázva köszönté.
De Tihamér búval teli bár, új fájdalom által
Álla leverten az állat előtt ’s szemlélte sokáig
Szótalanúl; fölgerjedvén így szól vala hozzá
Végre setét komoran ’s fájt, a’ mit monda, szivének:
„Hasztalanúl, hű szolga, vivőm, míg kelle, csatákon,
’S most egyedűl társam, mindentől elmaradottnak,
Hasztalanúl örömed; nem, hogy tápláljalak és nem,
Hogy gondot, gazdád, pihenő napjaidra viseljek,
Mint rabló jövök én, lovagodból gyilkosod. Eddig
Rettentő hadi munkákban, vér lepte mezőkön,
Vígan együtt jártunk, rémültelen annyi halál köztt.
Bércz, völgy nem vala gát, nem térek’ távola; győztünk
A’ hullámokon is ’s kedvez vala ifju szerencsénk:
’S ló rohanóbb nem volt, mint a’ gyors Fecske alattam
És soha gyávának nem mondott minket is a’ hír;
Most elzárta sorompóit, szűk térre szorítván
Gyász hadi pályánkat; de te is sajnálatos állat,
Hasztalanúl neveléd buja fűn bizakodva erődet
És kergetted örömfutamással az alkonyi szellőt,
Karcsú száraidat ’s a’ rajtad ülőnek alakját
Nem fogják harczjátékon megnézni leánykák,
Nem hős ifjak irígyleni. Kegytelenűl elhullat imez vas
És fogod elkeserűlt uradat táplálni halálra.
’S jobb neked, így búsonga tovább, elhullnod előtten,
Mint tolvaj Káldort szolgálnod uradra, vagy ólban
Tengned utált szalmán ’s szomorú vénségre kinyujtva
Életedet, húznod sanyaró gazdának igáját.”
Így végzé ’s Fecskét a’ tér udvarra vezette.
Ott még vérrel elegy porban látszottak az ádáz
Küzdők lábnyomaik, a’ mint dulakodva vesződtek
A’ feltúrt földnek színén ’s a’ messze fehérlő
Ház falakat haragos színnel jegyzetté sötét vér.
A’ remegő fénynél mind ezt hogy látta, ujabban
Felbőszűlt Tihamér, ’s valamint hajdanta az ősek,
Még Krisztustagadók, halmoknál ’s kisded ereknél
Készűltek lóáldozatot bemutatni Hadúrnak
És fogadást magas eskü alatt fejeikre fogadtak;
Úgy, valamintha pogány szellem bírná, könyörögve
Szólítá a’ holdat, az éjt, a’ csillagok’ ezrét;
’S a’ boszuálló istent és illy szózatot ejte:
„Éj, te sötétség anyja, komor birodalma homálynak,
Csillagok és te borongó hold, legyetek ma tanúim;
És te, boszúálló isten, hallgass meg utószor
Esdőt színed előtt: valamint e’ gyors hadi ménnek
Vére folyand e’ helyt ’s azt a’ szomjú por eliszsza,
Úgy a’ Káldoriak’ vérét onthassa imez vas
És míg Káldor lesz, soha vér’omlása ne szűnjék.
Éj ’s te boszúálló isten hallgasd meg ezen szót
’S nagy haragodban az árvának szenteld meg aczélát.”
Így szólván kivoná jó kardját oldala mellől
És a’ ménbe döfé. Végső rohanással az állat
Felszökkent, hogy ölője’ vasát érzette szügyében
’S vére buzogva kitört; a’ széllel versenező láb
Megrokkant hatalomtalanúl. Leterűlt az erős mén
’S ködbe borúlt szemeit még egyszor urához emelvén
Lassú körgés köztt vonagolva bucsút veve tőle.
De Tihamér haladék nélkül folytatta kegyetlen
Munkáját; (fogadott munkát nem végzene jobban)
Megfejtvén darabokra szelé a’ véreveszett húst,
Mint puszták’ hollója magát táplálni azonból
És tort a’ megölött vérségnek hamvain ütni.
Majd, istentelenűl a’ mellyet elolta gonosz kéz,
A’ gócz’ házi tüzét fölgerjesztette ’s borongva
Gerjedezett az ijesztő láng a’ régi homályban.
Már nagy volt az idő ’s holdnál és csillagi fénynél
Gyászviselő hölgyként virrasztott a’ rideg éjfél
Emberek’ álma fölött; Tihamért nem lepte meg álom,
Bús tornál ült gondjai köztt, mint kárhozatos rém;
És a’ mellyet evék, keserű volt a’ falat’ íze
És keserű, a’ mellyet ivék, a’ kedvemelő bor:
Gyász könyek öntözték azokat ’s nem volt, ki vigasztó
Szóval az elhagyatottnak oszolni segítse
Bánatait, nem volt a’ min enyhülne keserve.
Néma körűl minden ’s mint a’ sír, puszta; kietlen
Vissza ’s előre remény nélkül a’ szörnyü kilátás.
Így lakozék Tihamér, szomorú vendége magának
És a’ mint lakozék, és a’ bort itta, koronként
A’ könyük orczáin hervasztva eláradozának.
Majd az atyát nevezé, majd két öccsére köszönte
Bús poharat ’s folyvást sűrű köny hulla szeméből:
„Ősz atya, így szólott zokogás közt, és ti szerettem
Testvérek, kik akár a’ földben alusztok, akár a’
Föld’ színén szórt hamvatokat hordozza tűnő szél,
És ti is a’ háznak régen hű népe, vitézek,
E’ poharat rátok Tihamér keseredve köszönti;
Nem sok időre alá szálland közötökbe nyugonni
’S számkiüzött egyedűl nem lesz a’ puszta világon.”
Szólt ’s a’ telt poharat legutósó gyöngyig üríté.
Ígyen tarta keserves tort Sámsonfi magának
’S véreinek ’s gyakran gyüle még bú árja szemében,
Sűrü sohajtásai hallattak az éjfeli órák’
Lélekijesztő csendében mint erdei szellők,
Mellyeket a’ szigorú éjszak megtölte panaszszal.
Végre bor és bú megtörték őr lelke’ hatalmát
És aluvék álom nélkűl ’s nem tudva keservet:
Holtak’ sírja fölött így alhatik a’ letöröt szirt,
Mellyet gyász szókkal hint meg faragója; de benne
Hallgat erő ’s élet nélkűl a’ néma hidegség.
Feljött a’ hajnal ’s Tihamér útjára megindúlt.
Ifju királyához, Lászlóhoz megy vala, kúnhoz,
Kún hölgyek’ szeretőjéhez, magyaroknak urához
’S lelte Fehérvárott fénylő sok nagyja’ körében
Országúl mulatót ’s így kezde beszélnie hozzá:
„Felséges, hatalomra dicső, fejedelme magyarnak,
Ha valahol Tihamér híven szolgálta hazáját
’S volt, valamerre vivéd, hadaidban nem legutósó,
Hallgass meg most és nekem egy kérelmemet add meg:
Épen hagytam el a’ házat, hol apámmal öcséim
Éltek örömdúsan ’s tán óhajtoztak utánam
Messze kalandor után; mostan pedig éktelen a’ ház
’S puszta örök, mellynek komor éjszaka nyomja lakóit.
Jól tudom, ámbátor nem hallám senki’ beszédét,
A’ szomszéd Káldor szerzett nekem ennyi keservet;
Kérlek azért, törvény által büntetni ne hagyjad
Őt, de megengedd hogy viadalra kihíjam egyenként
Vérem’ dúlóit ’s gyönyöröm lesz benne, ha vesznek.
A’ ki pedig tán élve marad ’s engem megöl, annak,
Bár gonoszat tett is, legyen értte bocsánat örökre.”
Ezt mikoron mondá, minden bámulta ’s kesergék
A’ csata’ hősei őt, mi különbet azon Tihamértól,
A’ ki vidor fiatalságban, mint fényes aczél kard,
Tündöklött nem rég soraikban ’s szembetünő volt
Termeti nagysággal, most ő megalázva keservtől
’S éktelenűl állott könyörögve; de szánakozással
Így szólott László, magyarok’ szép ifju királya:
„Sámson, akarnám, hogy bíznád kezeimre boszúdat,
Meglátná Káldor, mint voltál kedves előttem
’S érezné nyomorát, mellyet maga szerze magának.
Ám ha szived sürget ’s gyönyöröd van benne, vasaddal
Venned igazságot, hírlőt küldök ki ezennel:
Az Káldor’ népét viadalra kihíja egyenként.
’S ment legyen, a’ ki megél; de ha csalt vet ’s víni egy ellen
Gyáván ’s nemtelenűl kettőt fog küldeni ’s többet,
Rája, bizony mondom, országúl küldve leszen had
’S tűz, vas emészti meg őt, népét ’s jószágait egyben.”
Így szólt ’s mind javalák fényes daliái beszédét.
’S tüstént gyors követét a’ közre hivatta, Kadártát
És bajitélőket rendelt a’ sági mezőre.
Hős Tihamér pedig a’ vízhez tartotta irányát;
Bús bikaként embert kikerülve megyen vala ingó
Partjain a’ Sárnak, melly sással, rőt buzogánynyal
És suhogó náddal koszorúzva tekerge, holottan
Vándor lápok alatt feneketlen sár vala ’s messze
Csilloga, mint az arany, veszedelmes színnel az örvény.
A’ hova vad fiait a’ csörgő récze vezette
És a’ könnyü buvár ’s a’ sárcsa merengeni kedvelt.
E’ helyeket Tihamér sokszor kémlelte vadászva,
Most bujdosva öröm nélkül hágdosta ’s kihatván
Csak hamar a’ dombot ’s megpusztúlt várat eléré.

II.

Ságon azon közben poharak köztt telt zajosabb éj;
Káldor húsz küzdőt vendégele, régi segédeit
Jó, rosz harczainak, más húszan az éji csatában
Sámson előtt hullottanak el; néhányakat ártó
Seb köte, bajtársak, részt nem vehetének örömben.
Már lobogott a’ fáklyavilág ’s tág öblü teremben
Görnyedezett nagy tálak alatt a’ hosszu cserasztal;
Körben egy egy serleg pillog*
Csillog, ragyog. (VMÖM. 5., 635.)
vala ’s szomju kupákkal
A’ párló tálak megkörnyékezve valának.
Fen pedig a’ falakat fegyver’ sokasága borítá;
Itt kard függe, amott villog vala hosszu hegyes tőr
’S rézveretes száron dárdák mutatának ölésre
Fent ragyogó érczet, mellettök fellegi foltként
Domborodott aranyos szegetével az életovó pajzs
És nyilak és kopják ’s a’ nyílnak szárnyatadó íj,
Függöttek tarkán ’s vegyesen; réműletes őrűl,
Mintha setét sírból szállt volna ki lelkök; ezek köztt
Négy sanyarú ősnek volt füstös képe akasztva,
És az egész háznak megbúsította alakját.
Most a’ bajnoki nép kezdett gyűlöngni: kevélyen
Jött maga Káldor elől, arczán a’ fényes örömnek
Hordozván jeleit; de nem úgy érezve szivében.
Már az idő első örömét megkezdte zavarni
És vétkes dúlási után bántotta maró gond
És bántotta gyanú, hogy bár titkolni remélte
Tetteit, a’ hírnek még is szárnyára kerűlhet
’S a’ már csendre jutott ország megtorlani eljön,
’S akkoron ő! – de ezen félelmet vissza riasztá;
És tuda, melly nem volt, kiderűltnek látszani kedve.
Jött és elfoglalta helyét. Eljöttek utána
Két elsőbb fiai, Petur és Ipoly, ifju tüzökben
Délczegek, a’ harcznak, bár millyen volna, örűlök
’S több véres hadi munkákban rögzöttek eléggé.
Mindkettő apjára ütött; de szivökben ölő gond
Nem fészkelte magát, vidoran lépének utána
Káldornak ’s lobogott az erő vad lángja szemeikben.
Jött azután a’ méla Simon, halovány magas ifju,
Legkésőbb fia Káldornak. Most láta először
Harczot ’s embervért ’s úgy látszék, ifjui lelke
Megborzadt förtelmeitől; soha őtet azóta
Nem készté mosolyodni öröm, nem kardot emelni,
És pengő idegen nyilakat szállatni szilaj kéj;
Hallgata és atyját titkon vádolta magában.
Két testvére után ő is helyt foglala. Jöttek
Egyszersmind a’ vér’ szolgái, kegyetlen erős nép,
Súlyos kardjaikat csörtetvén a’ sima pallón,
Jött a’ jász Sundó, legerősebb bajnoka Ságnak,
Mint valamelly oszlop, zárván nagy termete a’ sort.
Mindezek a’ bő asztalhoz járultanak és nagy
Zúgás és recsegés közben helyeikre leültek.
Már minden helynek meglőn vendége, uratlan
Egy szék volt Káldor’ balján, bíborba borított
’S gyéren arany himes párnákkal. Rajta keresve
Függött minden szem; de leginkább nyúgtalanúl várt
Káldor, ’s a’ kérdők ’s felelők köztt zagyva zsibongás
Támadván zajjal betelék a’ tágas ebédlő.
Ajtó nyílt azalatt ’s Káldor’ hajadonja belépett.
Őtet csak ritkán láták a’ bajnokok; atyja
Óva külön nevelé ’s tilalom vala szólni előtte
Harczai’ sorsáról; a’ két ház’ régi haragját
Csak sejté; de harag nem fészkele tiszta kedében.
Mint fen tölgy’ sudarát a’ felhők’ lángfia tépi
’S fergetegek száguldoznak sürü lombjain által,
A’ völgyek’ violája pedig kijön a’ fa’ tövénél,
És nem tudja hogy a’ szellő, melly illatit issza,
Szélvész a’ fatetőn, nem tudja, hogy a’ ragyogó menny
Kék szeme’ gyöngyeiben, zápor volt a’ fasudár köztt,
Villámtól forralt, zivatar hullatta özönvíz:
Így a’ gyenge leány felnőtt a’ férfi seregnél
’S míg azokat harag és gyűlölség vitte, szelíden
Ő bék’ és nyugalom’ karján növekedve kifejlett
Gyermeki napjaiból; megszokva szeretni ’s szeretve
Lennie, testvérek ’s atya voltanak öröme, gondja.
Lelke szelíd érzelmekből és szent akaratból
Volt gyönyörű öszhang ’s hítták vala szép Enikőnek.
Hogy kitünék, mély csillapodás váltotta föl a’ zajt.
Mindenik, a’ mint ült, egy időre az ámulat által
Megmaradott leszegezve merőn ’s a’ marczona képek,
Úgy látszott, vadságoktól megválni kivántak.
Majd mozgás eredett ’s a’ tetszet’ hangja magában
Értetlen szavakat mormolt. A’ könnyű leányka
Jött ’s csak alig sejtett haladással elére helyéhez.
Káldor az eljöttet mosolyodva szelíden apolta*
Csókolta. (VMÖM. 5., 635.)
’S egy pillantatig elfeledé hogy gondjai vannak.
Felnézett Simon és beborultanak arczai. Káldor
Szerte körűl hordozta szemét és bíztata szóval
Mindeneket, maga példaadó a’ víg lakozásra
’S kezdődék az evés, majd víg poharakra kerűlve
A’ sor, erőt von a’ szilaj élet’ kedve ’s csapongóbb
Mozgások ’s hevesebb szóváltás ébrede: minden
Arcz kiderűlt, csak az egy Simonén vesztegle borongás.
Káldor látta ’s komor feddőleg néz vala rája,
Szólni, ne hogy kedvet bontson, tiltotta okosság.
Érté a’ haragos homloknak néma beszédét
’S félre vonúla Simon; kivonúlt nem sokkal utána
Szép Enikő ’s magok a’ harcznak szolgái maradtak,
Dísztelenűl, mint a’ fa virág nélkül, mint felleg, ijesztőn,
Mellynek utósó fénysugarát elvette az alkony.
’S most Káldor – töltött kupa volt megemelve kezében –
Fölkele és csendet kérvén illy szózatit ejté:
„Társai sorsomnak, még eddig jónak, akarnám,
Hogy nyugodalmasbnak legyetek látói ezentúl.
Tudva van, a’ harczból diadallal tére be László
’S szent a’ béke megint: minket más tesz vala mentté.
Harcz és visszavonás ’s az erő’ törvénye azokban;
Eskü azért, hogy senki, ha ránk vád jőne gyanúból,
Sámson’ háza dulásáról nem vallja tudását,
Eskü, hogy a’ titkot kiki híven rejti halálig:
Úgy legyen e’ várban boldog maradása’s azonkép
Váljék méreggé, minden csep, mellyet iandó
Végtelen átok alatt, a’ mint nem tartja meg eskét.”
Szólt ’s kiki vad szavakat mormolt mély hangon utána,
’S a’ poharat, mellyet tartott, szájához emelte.
Még ittak mikor a’ kapunál rézkürt’ szava hallott
’S a’ kegyetlen dúlók’ lakozását félbe szakasztá.
Első volt Káldor, ki helyét elhagyta, utána
Félig ürített kelyheiktől megválva kelének
A’ fölijedt eskvők, zavar és sokféle tünődés
Lelkeikben; de azonban elért a’ kései vándor,
Végig csörtete a’ márvány padu csarnokon és a’
Tág palotába nyitott. Talpig fegyverben, az ország’
Czímeivel paizsán, jól termett férfi, Kadárta,
A’ bajhírlő volt ’s illy szózatot ejte belépvén:
Lászlónak hírlője jövök Sámsonfi’ nevében,
Hozzád ’s társaidhoz Káldor, meghozni halálos
Bajnak ajánlását. Méltók hogy vesszetek el mind,
Vértörvény által; mert úgy hiszi, hogy ti valátok,
A’ kik az éjnek leple alatt gyilkoltatok, irtván
Ártót, ártatlant, megrontván őtet örökre
Bánattal, testvértelenűl maradottat, atyátlant;
Még is azért őtet meg nem nyúgatja haláltok
Vaktörvény által, maga hí fel bajra egyenként,
És kárhozzatok el, ha lehulltok hőskeze által;
Ha pedig őt a’ sors adná elveszni bajában,
Ment legyen a’ ki megél, se az emberek őtet azontúl,
Bűneiért, se az isteni kéz soha meg ne keresse.
Ezt Sámson; de ha cselt vettek, vagy ketten az egyre
Gyáván ’s nemtelenűl fognátok víni, királytól
E’ törvényt hozom: országúl rád küldve leszen had,
’S véredet és magadat javaiddal tűz vas emészt meg.”
Mint mikor éj’ idején felhő torlódik egekben
’S záporral viselős kebelét megnyitja futó fény
’S a’ puszták’ utazója veszélyt vél jőni ’s halállal
Terhes villámot; a’ villám nem jön azonban,
Fenn villog végig beborúlt pályája’ határán
És az utat kideríti körűl ’s az utasba reményt önt:
Úgy Káldor, ki halálhírt félt és szörnyü kiirtást
Tetteihez képest, hallván a’ bajra hivó szót,
Megvigaszék a’ szóra ’s kevély mosolyodva imígy szólt:
„Sajnáljuk, hogy az elkeserűlt ifjú szive minket
Vádol ’s bűn neveket hangoztat előre; de várjuk
Vádaiért számkérendők, ’s úgy hisszük, előbb lesz
Színtelen árnyékká, mint rajtunk megbizonyítsa
A’ mit kínjában, nyomorú, elmonda felőlünk.
Vidd meg, jó hírlő, e’ hírt neki ’s mondjad ezentúl
Éjjel vagy nappal vagy akár éjfélkor is, a’ mint
Választandja korát, jőjön ’s zörgesse kapunkat,
Ellenségi csak a’ gonoszúl vesztünkre jövőnek,
Ölni nem óhajtók, ha kivánja, baráti leendünk.”
Monda ’s miként jött a’ hírlő, elhagyta veszélyes
Házát Káldornak. Huzamos lépései hosszan
Hangzottak kifelé menetében ’s a’ hogy enyésztek,
Úgy a’ benn maradottak’ gondja fogyott, mindnyájan örülvén,
Más végét várók, ha világra jövendne, hadoknak.
’S első volt Káldor, ki pohárt és szót veve, mondván:
„E’ poharat Sámsonra iszom. Sámson’ fia halld meg:
Sundó lesz, ki leküld, ha mozogsz, keseregni apádhoz.”
Szóla ’s mohón a’ nagy poharat fenekéig ürítte.
Példáját minden követé, otromba fenyítést
És kaczagást keverének iván Sámsonfi’ halálát.
’S hosszan húzódott lakozások. Azonban az éj ment
Félénk tolvajként, elvitte magával az álmak’
Kincseit, a’ napnak hagyván sok gondot, ezernyi
Bajt és fáradozást ’s ahhoz nem egyenletes osztályt
A’ kívánt jóból, a’ földön vándor örömből.
És az ölések’ napja beállt. Ébren vala Sámson
Súlyával bánatjainak. Élet’ jelit adván
Megzendűlt a’ ház ’s ő fájó szíve azonnak,
Rémületes dobogást keltett szomorú kebelében.
Elcsüggedne; de a’ bosszú megtartja erőben
És harag a’ sárkány, melly őrt áll lelke’ tüzénél.
Öltözik. A’ vértet karcsú testére csatolja:
Fegyvere kard ’s buzogány; paizsát eltördeli, szintúgy
A’ kelevézt; lobogót nem hagy tarkállni sisakján;
Dísz nélkül teszi föl, vas lapba szorítva sötétlő
Fürteit és arczát. Mint bércz, melly nem mutat ékes
Lombú rengeteget, tetejét nem hímzi virágszál,
De komor és vad sziklákkal borzad föl az égre,
’S villámot, zivatart nem fél elvárni: azonkép
Állott dísz nélkül Tihamér, deli termete súlyos
Fegyverben, vastól feketén, készülve halálra
Küzdeni ’s elleninek bízton felfogni csapását.
Ment ’s a’ Káldoriak’ veszedelmét vitte magával.

Még csend volt Ságon, mikor a’ zárt vaskapu’ táján
Megjelenék Tihamér és azt buzogánynyal ütötte.
Háromszorta nehéz buzogánynyal sujt vala hozzá,
Annyiszor a’ kapu messzeható döngéssel ijesztvén
A’ levegőt, a’ belvárnak fölverte lakóit.
Majd hársány szavait hallatta az ifju, kiáltván,
Káldornak harsogta nevét ’s a’ káldori népnek
Monda halálos bajra hivást, mindennek egyenként.
’S jött Káldor, ki legelső volt a’ várlakon ébren,
’S a’ kapuhoz jutván így szóla haragva: „Ki vagy te
Durva, silány pompájában rosz fegyvereidnek,
Békzavaró, ki vagy, a’ ki reánk, mint farkas üvöltesz
’S fölrázod, mellytől rettegned kell, az oroszlánt?”
Így szólott ’s az alatt népesb lett a’ sima várfok.
Egymást érve Petur ’s Ipoly és szolgái jövének
Káldornak, de reájok, ölést óhajtva, sötéten
Nézett föl Tihamér ’s keserűn illy szózatott ejte:
„Káldor, erősebben mint a’ vas, fáj nekem a’ szó,
’S szó soha már örömet nem fog hozhatni szivemre,
Mert a’ mit szereték, azt kínom volna nevezni,
Míg te is élsz. De ha bátor vagy, jer szállj le fokodról
’S gyilkosságaidért, míg tart véredben, adózzál.”
„Ösmerlek, te kevély még a’ bánatban is,” így szólt
Káldor az ifjúhoz; „de ne légy az végedet érvén;
Szolgám fog hozzád viadalra leszállni ’s az öl meg.”
Szólt ’s tova tért, Tihamér a’ síkon várta csatáját.
Most Petur és Ipoly apjokkal szót váltani kezdtek,
Mindketten vágyók Tihamért megvíni; de Káldor
Tiltá a’ viadalt nekik és Sundónak adott jelt.
Vissza menének mind; de Peturt nem ereszti haragja,
Hátra maradt egyedűl ’s illy szókat monda sietve:
„Halld Sámson, ha megélsz, míg a’ hold feljön az égen,
Látogatód leszek; a’ jelszó: életre, halálra!”
„Elvárlak,” mondá mély hangon az elkeserűlt hős
És bevonúla Petur; de helyette Ipoly jöve sebten
És szeme, mint a’ láng, repesett föllelnie Sámsont;
Majd hogy azont még a’ kapunál késdezve találá,
Ott termett ’s illyen szavakat mondott vala hozzá:
„Sámson, igen bánnám, ha egyébnek jutna halálod
És nem ezen kar előtt szállnál a’ porba; de várj el,
Látogatód leszek a’ holdnál ’s életre, halálra
(Ez legyen a’ jelszó) vég harcz fog lenni közöttünk.”
Szól vala ’s hogy fegyvermozgásokat érte belünnen,
Mint a’ könnyü hiúz, választ sem vára beillant,
Harcza felől, hírszomja, gyanút támasztani félvén.
Hős Tihamért pedig aggodalom bántotta: tünődék,
Nem csel-e, hogy ketten ’s tán tőbben fognak orozva
’S nemtelenűl önvárában támadni fejére
És mielőtt boszúját állná, bús napja leszálland?
De nagy lelke hamar megvált e’ gondolatoktól:
’S „jőjenek a’ rablók,” úgymond, bár jőjenek el mind;
Egy hitem él, nem fog kezeiktől jőni halálom.”
Ezt gondolva tovább állott ’s a’ sági lapályon
Néze vivásra helyet, temetőt a’ Káldoriaknak.

Jött Sundó talpig vasban, nagy kardja fityegvén
Balja felől; de szivos kopját pörget vala kettőt
Egyszersmind ’s látszott erejét hogy emelte ügyesség.
Súlyos volt pedig és hosszú a’ kopja, hatalmas
A’ vasat, és vág alatt az eret megjárni hegyével.
Ő ezeket játékképen forgatta ’s közelge
Mint valamelly vasvár, nyomván nagy teteme a’ tért.
Fenn a’ Káldoriak menetét vígyázva kiálltak,
Bízakodók Sámsont legutószor látni csatában;
Távolb sátor alatt a’ harcz’ bírái tanyázván.
Ő pedig a’ síkon folyvást haladott vala és hogy
Kopja vetésnyire ért, kiveté nagy könyüden a’ balt,
Melly Tihamérnak előtte lehúllt; de azonban
Harsány vad hangon szólt Sundó hős Tihamérhoz:
„Dárdádon, tudom, a’ tikok ülnek, vagy megehűlvén
Nyársúl forgattad ’s most nincs mit hozz viadalra;
Vedd föl azért, mellyet küldék, víjunk meg egyenlőn;
Mellyet küldendek, hiszem azt, fölvenni bajosb lesz:
Megkeres önként is ’s nem fog megválni velődtől.”
Szóla ’s kevély elbíztában Tihamérra suhantá
A’ kopját ’s egyenest sisakának ment az, ijesztő
Éle hasítván a’ levegőt ’s szárfája süvöltvén.
’S nem fáradva elért a’ vas, hova szánta vetője,
A’ sisakos főhöz; de hegyén koppanva meg éli,
Félre szökött nagy rezgés köztt a’ földbe furódván.
Érzé a’ sujtást Tihamér, hökkenve fejével
’S hallá kárhozatos csengését; de hamar eszmélt
Tompa nyugalmából és a’ két kopja után nyúlt.
Háborodott Sundó kirepűlt kopjái lehulltán
’S már készűlt inkább karddal közel állani harczot,
Mint elvárnia két lövetét; de nem engede nyúgtot
Sámson az ádáznak, kopját vete rája legottan
’S a’ két kopja kiment sebesebben, mint jöve, mint két
Héja süvöltének törvén hatalommal urokra.
Vastérdét éré legelőbb a’ kopja, befurván
Gyűrűs kapcsa fölött ’s a’ fájó csontig eresztvén
Szomjas aczélvégét. Csikorogva hajol vala Sundó
Hogy kiragadja; de íme suhant sebtében utána
A’ másik gerely és behatott nagy melle’ vasába,
Mint valamelly ártó növevény nagy messze kiállván
Rőt nyele, és mellét az aczél vég tőre szegezvén.
Ezt látván megörült ’s harczát végezni sietve
Jött az erős ifjú, gerjedt haragában emésztőbb
Mint az emésztő láng ’s fenn villoga kardja kezében.
’S méregből ’s fájdalma miatt már nem nyöge Sundó,
Ordított, mint a’ fenevad, szaladásnak eredten.
Nagy bajjal vonszolta magát Tihamérnak előle,
A’ két kopjával, hogy azont kiragadja, vesződvén;
Az pedig őt kegyelem nélkül pusztítani kezdé:
Vállain és sisakán, mint a’ pőrölynek ütése
Hangzott a’ buzogány sűrű kopogása; kiáltás
Hallék a’ réműlt Ságról ’s akaratlan ijedség
Vonta be szíveiket; maga Káldor gyászos időknek
Látta jövendőjét ’s bús homloka ránczba szedődék.
De Sundó kiszakasztván a’ kopjákat, omolni
Hagyta sötét vérét ’s kardjában bízva kirántá
A’ majd ölnyi vasat ’s égett ostromlani Sámsont
Súlyos ütésekkel. Hogy távol tartsa magától
’S végre kifárasztván bizonyos rést leljen ölésre,
Ösztöne súgtá de nem szünt megközelíteni Sámson
Mint sanyarú bányász, vagy mint a’ kincseket ásó,
Tűr hevet és hideget, nyugalom nem tartja, sem álom,
Hogy nyereséggel utóbb a’ hegy’ szívébe lejusson,
’S a’ föld’ bálványát, az aranyt fölemelje jutalmúl:
Úgy vágyott Tihamér Sundónak jutni szivéhez,
Semmi csapás nem volt őt távol tartani képes.
És már vérbe borúlt makacs ellensége; kegyetlen
Sundó rosz napját látá közeledni, de bízék
Még egy ütésével megfordíthatni csatáját
’S össze fogott kézzel lecsapott bajtársa’ fejére.
Terhes volt a’ csapás ’s mint a’ vágott fa’ esése,
Zúzó ’s rémületes; megtántorodának alatta
Lábai Sámsonnak, feje lógott mint az ütött gally,
Széles válla között lehajolva; de önnön ütése
És a’ vére fagyott test’ súlya vevé le nehézkes
Lábairól Sundót. Lebukott térdére, felállni
Nem képes, bár mint ügyekeznék. Sámson időt nyert,
Vissza vévé erejét hős karja, kivonta sietve
A’ ragyogó kardot ’s készűlt elvégzeni harczát.
Földbe merített kardjával támasztva magát még
Térden volt Sundó ’s a’ hogy közelíteni látta
Öldöklő Tihamért, illy szókat mond vala durván:
„Vaj mi veszett voltam, kelevézt, hogy hánytam elődbe
Sámsoneb! a’ nélkül most e’ vér lepte mezőben
Téged látnálak fetrengni előttem; azonban
Jőj és végezd el munkádat ’s tudd meg, ezen kar
Ótta meg ősz Sámsont attól, hogy lásson, örökre.”
„És téged” felelé Tihamér, „most olt el azon kar
Kárhozatos rabló, poklok’ fáklyája, örökre,
Hogy soha rosz lelked honnját ne találja ’s házátlan
Bujdossék ’s nyomorún a’ világok’ végtelenében.”
Így szólván kinyítá vértét a’ roskadozónak
’S karddal barna fejét elválasztotta nyakától.
Majd kardjára tüzé sisakostúl a’ fejet, és ment
A’ vállára vetett karddal vér hullva nyomába:
Rémületes látvány a’ néző Káldoriaknak
És nem ohajtott vendég a’ házban, hova méne,
Hol szomorú csend volt, és nem vala, a’ ki fogadja,
A’ ki örömmel a’ győzőnek járuljon elébe.
Ő mene ’s ellensége’ fejét kapujára kiszegzé.
Még az nap kétszer harczolt a’ sági fenyéren*
Ritka fűvel benőtt terület. (VMÖM. 5., 636.)
’S még Káldor két szolgának sínlette halálát,
A’ kiket ők csendes gyásszal mély földbe takartak
És lobogós kopját tűztek sírjaikra; de Sámson
A’ leütött fejeket réműl kapujára kitűzte.

Fenn vala már a’ hold ’s szomorún a’ puszta falak köztt
Ült vacsorájánál Tihamér, elmélve kiirtott
Nemzetségéről ’s várván a’ harczot; azonban
Mint bagoly odvából kisuhan, mikor a’ fedező éj
Szőnyegeit kiterítve leszállt bérczekre, mezőkre,
’S messze ható szemeit gyilkos vágyalma vezérli:
Úgy Ságból kijövének ölő szándékkal az ifju
Káldorok és egymást nem sejtve siettek elérni
Úrhida dombjához. Petur első jött be, megállott
A’ kapunál ’s nagy gondolatot forgatva eszében
A’ kapu’ két szárnyát betevé ’s elzárta rudakkal,
Hogy ha talán egyikök, menekedni akarna, ne tudjon,
’S a’ sorstól neki szánt ez helytt ma elérje halálát.
Kába! oroszlánnak barlangját zárta magára
’S bízott a’ sorshoz, mellyet maga sürgete dúlni.
Jött azalatt Ipoly a’ túlsó kapun. A’ kapuzárót
Látta’s gyanítá szándékát; de remegni tudatlan
Lelke legott el lőn ugyan arra tökélve, bezárá
A’ kaput ő is, elebb a’ tér udvarra sietvén.
És vakon a’ boszutól, melly dúla lobogva szivökben,
Testvér a’ testvért ellenségének alajtá.*
Vélte, sejtette. (VMÖM. 5., 636.)
Mindkettő sietőn a’ tér udvarra kijutván
Jelszavakat váltvák, viadalmasan össze rohantak.
Milly hamar a’ tavakon két hullám megtöri egymást,
Vagy mint két felhő, melly össze jön a’ zajos égen
’S egymást szélvészszel ’s haragos villámmal emészti,
Hullván megtépett kebeleikből a’ sürü zápor:
Úgy ezek a’ szélnél, a’ lángnál hírtelenebbűl
Elronták egymást. Leterűlt Petur öccse’ vasától,
Megszegvén derekát a’ véknyán általütött kard,
Elhullott Ipoly is bátyjától véve halálos
Szúratokat mellén. Dobaj és a’ fegyveri csengés
Fölverték Tihamért, bámulva figyel vala ’s látá
A’ kettős rohanást, ’s a’ kardok’ villanatában
Legdühödőbb harczot ’s sietett a’ térre kijutni.
Már feküvének azok. Kiderűlt a’ bujdokoló hold
’S árúló sugarát bágyadt szemeikre vetette.
A’ megnyílt sisakon kitekinte utószor Ipoly még
És kitekinte Petur ’s iszonyú vala kínja szivöknek
Sámson’ lábainál egymást haldoklani látván.
’S nyögve Petur szólott: „Ipoly így kell válni? de váljunk:
Sors akará, hogy Sámson után a’ Káldor elessék.
Isten hozzád a’ sírban. – ’S még szólna; de fáradt
Nyelve megállt a’ halál’ révén. Vonagolva kinyujtvák
Véres karjaikat egymásra borúltanak. Így ők
Mondhatlan keserűséggel megváltak az élet’
Napjaitól, csak imént vad erőben féktelen ifjak,
Most testeik halom a’ földön, lélektelen alkat.
Bámúlt a’ harczon Tihamér és néma merően
Álla soká, majd a’ sisakot lecsatolva fejökről
Halvány arczaikat vizsgálta kegyetlen örömnek
Képzelgéseivel: illyen volt arcza Petőnek,
(Öcse’ nevét mondá) illyen volt fürge Gyulamé,
’S illy halovány az öreg Sámsonnak képe, midőn őt
Éjjel az ádázok megüték véletlen az álnok
Fáklya’ világánál és vére fiaira lehabzott,
Akkor is óhajtván Tihamért hogy jőne segédűl,
Akkor is átkozván, bosszút ha nem állna; de örvendj;
Így képzelge tovább, örvendj boldogtalan árnyék:
Ellenidet gonoszúl egymásra vezette szerencse
’S lábam előtt a’ két Káldornak vére patakzik.
Eljött a’ hajnal, szomorúság’ hajnala Ságon,
Harczszerető fiait Káldor nem lelte; de látá
Vérbe borúlt fejöket kapuján a’ sámsoni várnak
’S rémület és harag és bánat változva eszében
Elszánás nélkül fogyató kínokban evődött.
Menne, hogy a’ gyilkost várában elölje, kivánná,
Mint szomjú föld a’ záport, vérének özönnel
Látni elomlását; de maradt mit veszteni; éle
A’ két gyermek még, még volt bizodalma körökben
A’ más kettőnek gyászát elbírni ’s reménye,
Hogy Tihamér, mi előtt véréhez jutna, kifárad
Harczaiban ’s elesik küzdő szolgái’ kezétől.
Őtet azonban az ifju soká nem hagyta tünődni,
Eljött vérdíját megvennie ’s dönge szünetlen
Súlyos ütéseitől a’ vert kapu. Eljöve reggel,
A’ delelő nappal ’s napesettel; nem hagya nyugtot,
Nem bánatra időt. Káldor’ szolgái esének
Mint dérvette levél ’s minden nap a’ sági fenyéren
Harcz vala és temetés ’s a’ halál’ félelme fölötte.
Sámson’ háza pedig rémségesen álla tetőjén
Csak kis időre ’s komor vendéget látva urában.
Rettenetes kapuján kiaszott vérarczok epedtek
A’ nézőre ’s ijedve futott a’ vándor alóla.
Ságot azonképen kezdé mindenki kerűlni:
Bátrai elhullván, kiszökött a’ gyáva cselédség;
A’ betegek kór ágyaikból sápadva kimásztak,
Messze hagyák el a’ házat, hol mindennapi harczban
Dúla halál ’s lebegett elfordíthatlan enyészet.

III.

Gyermekivel maradott Káldor ’s már büszke reményi
Elhagyták lelkét. Földben vala dísze hadának,
’S még épen Tihamér, őt is megvíni jövendő
És elrontani a’ házat, melly századon által
Hősekkel ’s deli szűzekkel gyarapodva virágzott.
Mint feketű felhőt, látá fenyegetve halálnak
Lengeni zászlóját, lélekben látta, de még nem
Engede a’ kétségbeesésnek; erőt veve búján
Még egyszer ’s elvonva Simont így szól vala hozzá:
„Gyermek, igaz fajom a’ vérből, melly bajnok apákról
Tisztán szálla reám, ’s melly újra, ha éltedet őrzöd,
Mint serevény erdő,*
Növekedő, sarjadó fiatal erdő. (VMÖM. 5., 636.)
dúsan kivirúlhat utánad,
Hallgass meg ’s nemződ’ jó czélu szavaira figyelmezz:
Sors-e, vagy átok volt, ragy az égnek régi haragja,
Sámson’ eleste után, hogy Káldor’ háza romoljon,
Nem tudom; úgy látszik végünk’ bús napja közelget,
Annyira megnehezűlt Tihamér’ gyilkos keze rajtunk.
És ha kivesztem után még élnetek, alku lehetne,
Elhúnynék örömest; de ha engem elejte, reád jön
A’ szörnyű ’s elemészt hamarább a’ déli mirígynél,*
Döghalál, pestis (déli, mert főleg a melegebb, déli tájakon öltött nagy méreteket). (VMÖM. 5., 636.)
Haj! igen is méltókat imilly köszönetre; azonban
Mentségünk, ha akarsz engedni szavamnak, ez egy van;
(És hogy akarj, elesett bátyáid’ lelke kivánja)
Majd ha kiálltunk a’ véres pályára, viandók
Én ’s Tihamér, úgy intézem hátrálva csatánkat,
Hogy közel essék e’ titkos járathoz, azonban
Őt te az elrejtett helyből gyors nyíllal ütöd meg,
Kettővel, ha nem ártana egy ’s a’ lankadozónak
Én az utó sujtást megadom, hogy örülve ne lássa
Káldor’ háza’ belét, nyomorú Enikőnek utánunk
A’ gyűlölt hatalomszemmel ne kivánja szerelmét;
’S míg mi alatt síron túl is tán kínban evődünk,
Ő ne lakozhassék, gyönyöreiben a’ Káldori vérnek.”
Szóla, haragnak szikráit forgatva szemében
A’ végső szóknál és választ vára fiától;
Az pedig illy nem várt szavakat mondott vala vissza:
„Káldor elég a’ gyász, súlyát ne nevelje gyalázat,
Egyszer harczoltam nem méltó harczot, utáltat,
Kárhozatost, ezután méltót keresek ki magamhoz;
Téged azonban atyám, tartson meg hosszas időkig
’S mentse szegény Enikőt az igaz, ’s könyörűletes isten.
Én Tihamérra megyek ; váljék el sorsom előtted;
Vagy győzök vagy esem; de orúl nem vívok ezentúl.”
„Vessz el hát nyomorú! így szólt a’ dühült atya, vessz el
Elpártolt vér, majd ha atyád’ elhulla előtted,
Majd ha vitézi fejét láttad lehanyatlani porba,
Akkor, mert akarod, magad is bár veszsz ki vasától.
Ám addig mozdulni ne merj ’s megelőzni csatámat;
Mert ha gyanítandom szándékodat, e’ kezeimmel
Téplek el és szórlak Tihamérnak elébe; ’s te mennél,
Harczra, te árny, te nem is Káldor? légy veszteg, apádnak
Nélküled is voltak diadalmai ’s úgy hiszi, lesznek.”
Szólt ’s elhagyta fiát ’s a’ fegyverházba rohanva
Fegyvereit szedegette vadúl ’s illette magára
’S elbúsúlt keddel készűlt a’ harczra; de a’ pört
Hallván szép Enikő sietett rémülve Simonhoz,
A’ boldogtalan és illy kérdést tesz vala hozzá:
„Ah Simon, ah szeretett bátyám, te reménye hitemnek,
Még egyedűl nyájas hozzám a’ szörnyü napokban,
Szólj, az egekre, miért e’ pör te közötted, atyám köztt,
Kiknél nincs egyebem? Mért a’ bú Káldor’ evődő
Lelke’ homályában? mért e’ mindennapi harczok
Ságnak szép mezején ’s mellyet borzadva tekintek,
Rajta sötét lobogós kopjákból a’ komor erdő,
Melly kivirítani haj! soha nem fog senki’ könyétől!
És Petur és Ipoly, ők nem térnek-e vissza körünkbe?
’S illy egyedűl, illy mindentől megválva fogunk-e
Élni magunknak kín és bú, másoknak ijesztők?
Ah Simon, én iszonyút sejtek: kiderűlt vala lelkem,
Mint a’ mennyalapú tószín; most rémület és gyász
Fogtak benne helyet ’s a’ halálnak enyészetes árnya.
Mondd el, bátya, mi vége leend mind ennek? elég-e
Már a’ mit veszténk, vagy melly gyász várakozik még,
Hogy tudjam, ’s ha jövend, készen ’s elszánva találjon?”
Erre felelt mély sóhajtás szakadozva szivéből
A’ keserűlt testvér ’s szomorú vala hangja szavának:
„Vajha szerencsétlen ne születtél volna, vagy eddig
Födne hideg sírbolt és engem is, élete untat
Régen ez a’ tápláló föld vett volna ölébe,
Hogy most, a’ miket elmém tud, kibeszélni ne kellne,
’S a’ mit mondandok, neked azt meghallanod. – Árva
Elhagyatott Enikő! örömest hallgatna tovább is,
Mint hallgat vala testvéred, de bizonytalan óra
Rejti sötét végét sorsának; meglehet, eljő,
Még mielőtt vélném ’s akkor nem tudni, mi hasznod,
A’ mit már sejtesz? Tudd hát: a’ Sámsoni házért,
Mellynek erős népét éjenten Káldor elölte,
Most a’ végivadék Tihamér jő venni boszúját,
És ő az, ki naponként e hadat űzi mezőnkön
’S rettenetes keze’ műve után serdűl föl ez erdő
Gyász kopiáinkból, kiknek maga tette alapját.
És Petur és Ipoly ők oda vannak örökre; de még él
Győzetlen Káldor, még bírom kardomat én is
’S gyáván a’ gyilkost nem fogjuk várni fejünkre.
Hagyd Enikő, hagyd a’ sírást, nem fogsz te maradni
Védtelenűl, soha Káldoriak’ vérébe gyalázat’
Sarja ne oltassék ’s attól, ha magadra hagyatnál,
És látnál közeledni veszélyt, ójon meg ez a’ tőr.”
Így szólt ’s egyszersmind a’ tőrt nyujtotta; fagyott, forrt,
Míglen bátyja beszélt, Enikőnek vére ’s könyeinek
Rémület és búkín zavarák forrásait: a’ szív
Benne patakként lőn, mellynek magas ormozatokról
Vad sziklák’ borzalmai köztt fut völgybe panaszszal
Árja ’s nyugalmát a’ nagy uton nem tudja találni.
Illy vala elszörnyedt Enikőnek szíve: meredten
És irtózva fogá a’ tőrt hű bátyja’ kezéből,
Mellynek imént, maga, szép hüvelyét hímzette aranynyal
’S kedves ajándékot vélt adni Simonnak, azonban
Vissza kerűlt vad czélja szerint fenyegetni adóját
A’ veszedelmes vas; de az ártatlannak eszében
Lassanként kiderűlt a’ vészes pálya; elérté
A’ szomorú intést ’s meg kezdett rajta nyugonni.
Csókkal bátyja kezét ’s a’ tőrt illette’s szelíden
Elszánt lelke szerint illy szókra nyilának el ajkai:
„Bátya, megértsem-e, a’ mi balúl van rejtve szavaidban?
Nemde te is szeretett testvér és Káldor, ölemből
A’ megemésztő harcz’ viharának mentek elébe,
’S legboldogtalanabb Enikő, ha ti elmaradátok
E’ tőrrel nyomorú lelkének nyissa meg útát?
’S ég, te bocsásd e’ bűnt! én nem fogok élni. Mi volna
Élnem örök kínban? mint fekszik rajtam ez is már,
Mellyet adál, mellyet sorsunk, hogy mondj ki, parancsolt.
Hárfa vagyok, mellynek húrját megtépte szilaj kéz,
Melly soha már meg nem zendűl, hangatlan üres fa,
Még egy ütés kell ’s a’ zengőt nem fogja találni
Sem tündér szerelem, sem öröm’ játszó keze többé.
Ah nem lesz nekem a’ léttől megválni keserves,
Tőled válni nehéz és válnom az édes atyától.
’S válnunk kell-e Simon? szemeidben látom erő küzd
’S kétség; ám váljunk, nem örökre, ha kedvez imez vas,
És nem örökre talán, ha fog úgy kedvezni szerencséd,
Mint Enikő értted nagy buzgósággal imádánd.”
Szólt ’s bátyjára borostyánként tapadának erőtlen
Karjai, és csüggött feje, mint a’ szelíd fa’ gyümölcse,
Halvány vállai köztt; de vihar vala lelke Simonnak.
Nincsen nyúgta tovább, atyját megelőzni ohajtva
Elszaggatja szelíd kötelét a’ bánakodásnak
’S öldöklő fegyvert ’s viadalt megy venni magára.

Káldort a’ hova megy, nyomban kíséri sötét gond,
És kétségbeesés, ha az elmúltakba tekintve
A’ még vesztendót sanyarún számlálja; dühöngő
Elszánás pedig és több mint embernyi gyülölség
Hajtja, ha ön erejét ’s Tihamért forgatja eszében.
Ott vár a’ kapunál ’s mint a’ napenyészeti felhő,
Melly záport ’s lobogó villámot forral ölében,
Mind inkább komor és komorabb lesz lelke; borúsan
Néz befelé, majd nyúgtalanúl a’ sági mezőre
Változtatja szemét. De azonban szökve kijutván
Harczol már Simon és bal sors hajtotta fejétől
Győző Sámsonnak rosszúl téríti csapását.
Küzd hevesen nagy erővesztéssel az ifju, csapongva
Majd itt, majd meg amott mint a’ láng, ostromot újít;
’S tettei hírre jutandók még, ha szerencse akarná,
Hogy Tihamér kezeit kikerűlje; de mint az utósó
Napnak itélete jő elfordíthatlan ütések’
Súlyaival Tihamér; meg van számlálva csapása
’S mindeniket bizonyos romlás kíséri; Simonnak
Élete, mint felvert házban a’ kincsek’ uráé,
Fegyveri köztt biztos maradását nem leli többé.
Egy vágás által ketté van szegve sisakja,
Látszanak elnyíló vértén a’ szörnyű rovások
És keze, melly védné, pazarolt erejében alább száll.
A’ már már elesendőnek még egyszer az élet’
Képe hizelkedik és ifjúság rózsaszínében
A’ még nem látott napok állnak csalfa varázszsal.
Mint elhagyta tanácstalanúl a’ várat, azonkép
Fut mostan mentője felé ’s minden haladása,
Minden egy egy lépés hazugúl szaporítja reményét.
Futna tovább, még tán atyjától nyerne segédet
A’ nyomorú; de utána van a’ könyörűtelen űző
És egy ütéssel az elhaladót leteríti beérvén.
Ottan ölője’ szivét kezdé kérlelni az elhúllt,
’S bágyadtan megemelve fejét, így szól vala hozzá:
„Szüntesd meg Tihamér egy pillantatra csatádat,
Egy pillantat után szükség már nem leszen arra.
Éltem enyész, mint a’ párák’ játéka, miként a’
Délbáb a’ rónán ’s méltó vagyok arra, hogy a’ mint
Véredben, noha még akaratlan dúltam, azonkép
Szenvedjem haragod’ súlyát. ’S nem is e’ rövid élet
Már ’s ez örömtelen az, mellyért esdeklem előtted.
Irgalmatlan előtt; de ha van még emberi lelked
’S isten’ képe alá nem rejtél farkasi szívet
És ha keresztény vagy, ha bizol valahára, reménynyel
Állani isten előtt, könyörűlj az erőtelen árván,
Elhagyatott Enikőn, ki neked nem véthete, a’ ki
Senkinek a’ kiterűlt földön soha véteni nem fog,
A’ boldogtalan ah, igen is büntetve miattunk,
Hogy fiatal napjait gyász fogja fedezni halálig. –
Ah Tihamér, hideg a’ te vasad keblemben, előttem
Köd terjeszkedik és az enyészet’ képe borúl rám:
Úgy áldjon meg az ég, a’ mint hozzája kegyes lészsz.
Így szólott ’s tán szólna tovább; de behamvadozának
Tündöklő szemei: búcsúzó lelke szavaival
’S kívánságaival fölszáll vala hűlt ajakáról.
És Sámson nem örűlt dőlt ellensége’ halálán.
Ifjúsága ’s szelíd szózatja szivére hatottak.
Írtózván véren tengődő lelke magától
Teljesedése felé látszott gonosz átka sietni.
A’ holton komoran nyugovék beborúlt szeme ’s így szólt
Végre nehéz küzdéseiben vész ülte kedének:*
Kedélyének, hangulatának.
„Téged ugyan Káldor, nyugalomnak adott ma ezen kar,
’S mellyet sürgettél, rád hozta időnek előtte
A’ keserű véget; de magam vagyok a’ nyomorúbbik
Mind valamennyi között, kik elestenek és az ölésben
Nincs gyönyöröm többé; inkább irtózni magamtól,
Díja csatámnak, azóta, hogy ifju szemeidnek
Fénye lehúnyt ’s panaszos szavaid füleimbe hatottak.
Látni fogom, mint véreimét, az erőtlen atyáét,
Éjeimen halovány bús képedet, egy sereget fog
Látni szemem,vadat és szomorút, vérfonta hajakkal
Rettenetest ’s beomolt szemmel szemeimbe tekintőt.
Vajha ez életben ne találtuk volna föl egymást!
Vagy te ne lennél káldori faj, vagy sámsoni vér én;
Békén, oh szomorú, lakhattál volna körűlem
’S vétkemből soha még szellő sem bántana; ám most
Elhúnytál fogadásom alatt, ’s még a’ kire sor vár,
El fog jutni hamar végéhez, vagy pedig engem
Visz le megállhatlan folyamában az óra’ hatalma,
’S a’ hova szállandok, gond nem kísér el az áldott
Földbe, hová te uton vagy már; és a’ ki fölötted
Győztösen áll itt, a’ harcznak nem látja jutalmát:
Szenved igájában ön lázította bajának
’S fáradságaiért nem adózik örömmel az élet.”
Szóla ’s tünődve megállt tova menjen-e kezdeni új bajt
Vagy haza térve nyugodjék meg? De közelgete Káldor
’S földobbant a’ föld siető lépteire. Falairól
Látá haj! későn magzatja’ veszélyteli útját,
Látta merész harczát a’ fenyéren ’s jött, harag és düh
Szárnyai lábának, ’s még messze kiált vala: „Sámson,
Várd az atyát, az volt ki megölte öcséidet, őtet
Várd be, ha istened él.” De siket pusztában enyészett
Hangja beszédének; Tihamér végezte csatáját.
Most az atyát a’ legkeserűbb bú’ kínja fogá el;
Látta lerontott bálványát a’ csonka reménynek
És nemzetségét betemetve; megáll vala kissé
Mint kinek a’ földön már nincs mit tennie, váltva
Néze halálszemmel öldöklőjére ’s fiára.
Két hatalom küzdött zúdúlt lelkében egyenlőn,
A’ boszu és bánat; de erőt vőn végre boszúja,
Az lön az úr ’s egyedűl annak hallgatja parancsát.
Már Tihamérnál van, fia’ véres alakja előtte
’S ő mielőtt karját megemelné, illy szavakat mond:
„Sámson, vádoltam magamat, mikor álmai’ karján
Más nyugovék, titkon keserű vád gyilkola engem,
Hogy kegyelem nélkül, ’s a’ boszúnak szörnyü határán
Túl jártam; de te vad, fenevadnál rettenetesb vagy.
Akkor az éj pokol’ öltözetét burkolta magára,
Csillagi nem voltak, mikor én házadra ütöttem;
Mámor közt töltém lelkemnek régi haragját
’S hogy berekeszthessem munkámat, egy óra elég volt;
De te szünet nélkül csapkodsz mint kánya, szivemre,
Cseppenként szivod el vérét ’s a’ vérnek ivása
Még szomjúbbá tesz. Jősz reggel, délben, az estve
Meg nem hűti dühöd’ lángját. A’ hosszu halálnak
Kínaival táplálsz, hidegen számolva boszúdat,
Hogy végtére minél több szörnyűséggel elölhess.
Légy átkozva örökre, utált és gyűlöletes vér,
A’ kétségbeesés kísérjen sírba ’s dühétől
Megszabadúlni ne tudj, míg a’ végetlen időben
Tartani fog. – Mi gyönyör volt ez, mellyféle vitézség
A’ gyengét, nem harczra valót, verekedni tudatlant
Gyilkos aczéloddal leteríteni? Annyi halállal
Nem teltél-e be még? O hogy kezeimbe legelső
Nem vettem vasamat! harczod’ végére jutottál
Volna legott ’s most ezt nem kellene látnom, atyának,
Nem hallnád istentelenűl mosolyogva keservem’
Szózatait; de jer, és ha vitéz vagy, küzdj az atyával
’S add meg kardjának rég gyűlölt véred’ adóját.”
Így szólott; de legott Tihamér választ ada mondván:
„Káldor, örülhetnék, ha öröm még volna világon
Lelkemnek, ’s az egekbe ható hahotával örülnék,
Mert nyomorún látlak, nyomorúbban szinte magamnál;
És hallom panaszod’ hangját, háznépnek uráét
Még nem sokkal előbb, most kínosan elszakadottét
Mindentől, a’ mit szeretél. ’S így kelle az élő
Isten’ igazságát kardunk élére kitennünk,
Hogy te is, én is, utósók a’ két házivadékból
Harczolnánk egyiránt, ’s valahára ki lenne csatával
Víva, ki a’ véres bűnök’ kezdője, kinek kell
Végre halálával berekeszteni a’ haragoknak
Kárhozatos napját; és itt van, Káldor, ezen nap.
Én nem vádollak; gonoszabbat mint az üres vád
’S rettenetesbet tenni jövök. Vagy téged imez kard,
Mint fogadásom van, megemészt most, és soha Káldor
Éjjeli dúlással nem fog pusztítani Sámsont,
Vagy pedig én bukom el és nem lesz gondom azontúl.
Jer neki! ’s el ne feledd, két háznak híre kezünkben:
Sámson-e vagy Káldor, váljék el még ma örökre.”
Szólt ’s megemelte vasát ’s a’ két ház’ régi dühével,
Mintha egész erejét bírnák, vadon össze rohantak
A’ végső daliák. Hangzott szakadatlan ütéstől
A’ vért testeiken, pengettek az össze csapódott
Kardok, ’s tartott a’ bús harcz sok időig egyenlőn.
Sámsonnak sok ütésektől már rótt vala vérte
’S a’ mindennapi harcz’ jeleit hordozta; de még ép
Karjai űzték a’ veszedelmet; Káldor erős volt
Bús dühödésében ’s bántatlan fegyveri által.
’S még nem volt az idő, hogy elessenek; egy akarattal
Fáradt karjaikat nyugtatni megálltak, azonban
Alku lön: a’ várbol kiki még ma csatára kijőjön,
’S régi viszályoknak még ez nap vége szakadjon.”
Káldor az elholtat temeté be keserve’ utósó
Csöpjeivel ’s a’ gyász helytől megválnia kín volt.

IV.

Vissza vonult Tihamér, örömetlen, mint kire senki
Nem várt a’ házban; de nehéz gyötrelmei nyomván
Ment Káldor szomorú várához ’s rettege látni
A’ testvértelenűl sínlődő lányka’ keservét.
Ülve találá azt kifelé fordúlva ’s merően
És érzéktelenűl a’ róna mezőbe kinézve.
A’ kétségbe esett bánat nem omol vala könyben
Arczairól, enyhűl kebelét nem emelte sohajtás.
Arczai holt rózsák, szeme hulló csillag, alakja
Mint szobor a’ síron, mozgatlan néma, hideg, bús.
Atyja’ belépte után fölkelt; de sem ő, sem az, egymást
Szóra nem indíták, egy szemváltással elértvén
Kínérzelmeiket ’s egyebet mit mondani nem volt.
Káldor elébb mozdúlt és igy szólt végre kinyujtván
Elkeseredve kezét ’s bú törte fejéhez emelvén:
„Engem az istennek valamennyi csapása lesujtott!
Szánakozás kísér a’ föld’ gyomrába halottat
’S a’ hív fájdalom és emlékezet a’ lemenőnek
Virraszt sírja fölött; haj! én már élve felejtett,
Élve halottabb én, nem látom senki’ figyelmét.
Századig éljek bár, nincs a’ ki örülne hogy élek
’S engem az undok föld betemethet bízton, utánam
Senki könyűt nem hint és senki sohajtani nem fog.”
Szólt és székre vetette magát könyökébe temetvén
Vas környözte fejét; de ijedve felébrede a’ lány
Andalgásaiból ’s Káldort elhagyta legottan.
Nem sok időre bejött, kupa volt megemelve kezében
És közelebb jutván leborúlt atyjának előtte
’S a’ poharat remegő kézzel felnyitva imígy szólt.
„Béke az elholtnak ’s üdvösség a’ nagy egekben
Isten előtt; áldás kísérje ’s szerencse az élőt
’S tartsa meg árvának nekem őt, az egyetlen utósót.”
Meglágyúla kemény Káldor’ szive; elfogadá a’
Felnyujtott poharat ’s kiürítvén könnyei hulltak.
Majdan térdeiről fölvonta magához az árvát
’S elfojtódottan nyugtatta sokáig ölében.
Most a’ nagy bajjal gyüjtött kincs, a’ keresett hír,
Dús hajlék mind semmi becsűk, szívének előtte
Még ez az egy kincs van ’s értéke fölebb az aranynál
’S most százszorta nagyobb, mint volt a’ boldog időben.
Ehhez tartja magát, ehhez vagyon élete kötve.
Némán tartja soká karjaiban, majd bizodalmát
Véve csatájához fölemelni kivánja jövendő
Jobb sors’ álmaival ’s így szól az ölébe simúlthoz:
„Légy nyúgott Enikő, el voltam szánra halálra
’S halni kivánatosabb, mint élni örömtelen, ámde
Éretted fogok élni. Ne félj a’ szörnyű’ kezétől,
Megfáradva vonúlt várához vissza ’s ha jő még,
Veszni jövend és tetteiért megadózik előttem.
Élni fogunk ’s egymás’ gyászát enyhítve viselni
’S nem sok időre marad pusztán a’ sági lak: a’ baj’
Napja után megnépesedik sok régi cseléddel
És fogad új hadakat kebelébe: virágzani fognak
Síkjai, gyászaiból feltündöklendik az ős ház
’S kedves vendégek fogják meglátni határát.
Végre komorságát nem fogja-e tája levetni,
Nem jön-e még az idő, hogy búját enyhe tanáccsal
Váltja szelíd Enikőm és nászt hoz az árva tanyához?
Ah Enikő! a’ káldori faj nem fogna kiveszni
Nyomtalanúl, mint a’ felhők’ árnyéka, miként a’
Pusztai kút, mellynek kiapasztá nedveit a’ hő,
És az atyának még oka volna, hogy élni ohajtson.”
Így szólott, de hiú szavait fejcsüggve ’s keserves
Kétséggel hallá ’s nem tud vala szólni leánya;
Terhes ’s kínteli volt az idő’ haladása közöttök
Mint a’ sánta vadé, ki sebet visz nyögve szügyében
’S a’ veszedelmek elől nagy fájdalmakkal iramlik.

’S másodszor kele irtó harcz a’ sági fenyéren.
Küzdöttek kegyelem nélkűl a’ régi haragvók,
’S véresen és dühhel sok időig tarta csatájok.
És megtért Káldor, mint látszék épen, azonban
Melle sebet rejtett ’s lassú vala karja ütéstől.
Nem késett poharát áldozni a’ vissza jövőnek
A’ hű lány, fölnyujtá azt, kideríteni vélvén
A’ fáradt atya’ orczáját; de borúlva maradt az
’S csak nehezen fejlék Enikő láttára ködéből.
Elfogadá még is poharát ’s az erőteli nedvet
Itta gyönyör nélkül, lelkét nem emelte hatalma.
’S már ajkán lebegett a’ sorsintézetü szózat,
Melly Enikő’ lelkét elzuzza; de vissza marasztá
A’ veszedelmes hírt ’s az utósó pillanatokra
Hagyta kimondását; az utósók voltanak immár
’S ő még csalta magát. Enikőt pedig, a’ ki remegve
Függe nyakában még, hogy roszra ne lenne gyanúja,
Elküldé eleségtárába, hogy ép eledellel
A’ harczban törtet megvendégelje, ha megtér;
Azt ugyan ő immár nem fogja izelni; de a’ lány
Hallani atyjának megörült illy féle parancsát
És úgy hitte szegény hogy az élet vágya ’s reménye
Hozta meg e’ gondot ’s dolgaihoz láta legottan.
Káldor azonban kötte sebét ’s legutószor az immár
Puszta terembe vonúlt, hol fegyveri függtek, azokból
Néze betörhetlent, tetemest ’s tagjaihoz is illőt.
Búsan néztek alá az elődök’ képei, búsabb
Káldor képeiket komoran mellőzte ’s tovább ment
Hol vértek ’s tarajos sisakok villogtak elébe.
Végre megállt ’s újjal kezdé’ fölváltani kardját
’S minden fegyvereit. Meghorpadt vérte helyett vőn
Épet, romlatlant ’s talpig vala vasban; előről
Nap ragyogott mellén, vállát két sárga oroszlán
Födte kapocsképen, sisakát jegyzette magastoll.*
Díszítette, ékesítette. (VMÖM. 5., 636.)
Mindezeket hajdan Sámson hordozta csatáin;
’S már régen nyugovók függöttek’ háza’ faláról
Káldor az éjhadnál rablólag orozta magához
’S hitte menendőnek, ha magára kerítheti, éltét;
Mert finomúl vala ’s tartólag művelve aczélból,
Könnyebb a’ vasnál ’s jól vert szálakkal erősebb.
Alkonyodék; de homályt a’ hold nem hagy vala úrrá
Lennie a’ tájon, kiderűlt kísérteti fénye
’S néma jelentőleg két szomszéd várra lenézett
És ez időt választá el vég harczra ’s elérvén,
Ság’ kapuján Tihamér jelt ad vala hangos ütéssel.
Hallá ’s megdöbbent Káldor; de nyakában ül a’ sors,
Mennie kell ’s csak az egy viadalban van menedéke.
Indúl és Enikőt ígyen szólítja vigyázva:
„Halld Enikő még egy harczom van hátra; ’s magad léssz,
Míg oda vívandok; jer azért le ’s utánam erősen
A’ kaput elzárjad ’s ki ne nyisd, míg fegyvereimben,
(Vígyázd meg jegyeit) engem közelíteni nem látsz.”
És az atyát Enikő szomorún kísérte ’s utószor
A’ hideg érczekben megölelte, utána bezárván
A’ kaput és remegő léptekkel vissza eredvén.

’S a’ legrettentőbb harczot most kezdte, rohanván
Vége felé Káldor. Bizton várá be csapásait
Sámsonnak ’s az alatt ravaszúl rést néz vala romlott
Vérte’ nyilásai köztt testéhez jutni. Födetlen
Tomporait kezdé ostromlani ’s a’ csupasz oldalt
Vérbe boríta el; ’s mindinkább dúl vala vérért
’S a’ vér’ díjáért lángolva ’s hiában esének
Sámsonnak sűrű rohanásai; őt az aczélmű,
Mint vehetetlen vár, távol tartotta, ’s nem engedt
A’ kard’ élének, rést nem nyita semmi csapásra.
’S már érzé sebeit Tihamér; de csatája’ utóján
Nem csüggedve vivott ’s lassudván, őrzeni kezdé
Védetlen tagait. Káldor, mint a’ ki kaszával
Vágni akar rendet ’s a’ kaszát nagy súlylyal az ingó
Fűnek ereszti, mohón úgy vágya ledönteni Sámsont,
’S oldalt fegyveriből pusztúlt derekához irányzott.
Megrettent a’ készületet sejdítve ’s hiúzként
Félre szökött Tihamér ’s a’ halált kikerűlte; utána
Kardját másodszor megemelve siet vala Káldor,
’S hogy diadalra jutand, ébredt bizodalma; de hónaltt
A’ fölemelt kar alatt sérté meg Sámson az űzőt;
És sürüen omlottak ütései; mint az eső jég
A’ vert’ ház’ tetején, hangzott szakadatlan az ős kard
Ellensége’ vasán ’s tagjait megtörte. Kifáradt,
’S nem viva már Káldor; sajgó jobbjában az éles
Kard hatalomtalanúl maradott ’s viadalmát
Végzé a’ győző az aczélt torkába merítvén.
Elhúllott Káldor ’s habozó hörgéssel akarván
Átkos imádságot ’s kérelmet mondani elhalt
A’ gyászok’ szerzője ’s kinyúlt a’ sági fenyéren;
A’ győző pedig a’ véres kardot fölemelvén:
„Hála boszúálló isten, nagy hála nevednek!
Ellenségeim elhaltak fene harczban előttem
’S most az utósónak vérét nyujtom föl; imádlak,
Hogy gyász áldozatúl feleim’ nyugtára fogadd el.”
Így szólt a’ szörnyű ’s a’ vérnek csöppei hulltak
Kardvasa’ széléről; de lehajlott most ’s az utósó
Káldornak testét kezdé megfosztani: „Rabló
Halva se bírd, ugymond mellyet nem kell vala bírnod
Élve is, örökimet. ’S a’ hol vagy, már neked a’ vért,
A’ sisak ótalmat nem adand ön férgeid ellen,
Így pedig a’ hollók fognak verekedni fölötted
’S kedvre hozand, mellyet diadalmam szerze, csatájok.”
Ezt mondván leveté megromlott fegyvere’ súlyát
’S visszarabolt örökét öltötte magára helyette.
’S a’ mint végig ment a’ sági fenyéren a’ holdnál,
Vállai ’s napviselő sértetlen melle ragyogtak.

Legboldogtalanabb Enikő kínaggodalom köztt,
Élt azalatt egyedűl a’ roppant várban, eladva
A’ könyörűletlen sorstól kétségnek, ijesztő
Képzelgéseknek ’s egy hosszú lelki halálnak.
A’ kezdett dolgot feledé ’s folytatni erőtlen,
Éghez imádságot fölohajtani nem vala képes;
Benn a’ néma magány’ kísérteti csende riasztá,
Künn iszonyú volt a’ küzdők’ zajgása, ’s az éjnek
A’ hova ment, őt legborzasztóbb képe követte.
Hasztalanúl váltotta helyét a’ gyenge hajóként,
Melly lemerűlt ’s könnyű fáját nem tudva emelni,
Bár hova forduljon, hullámmal telt marad öble:
Úgy Enikő nem volt képes megválni bajától;
Künn és benn egyiránt kínos vala léte. Azonban
A’ jeladó fegyver föltünt a’ vár’ közelében.
Lassan lépdele, gondolatok küzködve agyában,
Sámson elé ’s a’ zárt kapunál kis időre megállott.
Kit látván Enikő Káldornak véle ’s szivében
Hosszu sohajtással szakadott meg a’ régi szorongás;
És csak alig vala sorsának megbírnia képes
Jobbra derűlését. Tántorgó léptei vitték
A’ kapuhoz ’s kezei, hogy azont megnyitta remegtek;
Majd kebelére omolt a’ némán vesztegelőnek
És csókolta, könyei hullván, a’ jég hideg érczet,
’S mint halovány bimbó csüggött vélt atyja’ nyakáról.
Föllázadt Tihamér’ minden csep vére; de vonta
Őt az öröm’ szárnyán a’ megcsalt lányka ’s menet köztt
Még sokszor karjára borúlt hév csókokat ontván
’S hogy kebelét a’ köny megtágította, imígy szólt:
„Oh atya, kedves atyám, megjöttél, nem vagyok árva,
Nem vagyok elhagyatott! Legyen áldott, a’ ki megótta
Éltedet, a’ kegyes ég. Enikőnek nincs oka immár,
Hogy sírjába kivánkozzék: fog sírni az elhúllt
Testvérek’ holtán; de az élőt a’ szeretettel,
Mellyet azok birtak, buzgóbban fogja ölelni.”
’S még mindig némán mene Sámson ’s zaj vala lelkén
’S a’ vas alatt hangos dobogással nyúgtalanúl vert,
Mintha erős kebelét fölakarná törnie, a’ szív.
’S szólt Enikő: „Atya, nincs-e szavad, melly vissza felelje
Örvendéseimet ’s e’ vas fog-e fedni örökké,
Melly hidegen fogad és fagya hév csókjaimra sem enged?
Ah légy nyúgton atyám: Ságon szent béke lesz ismét,
A’ viadalmaktól elijedt nép vissza kerűlend
’S népes lesz ’s elevenséggel lakodalmas*
Elevenség fogja lakni. (VMÖM. 5., 636.)
az ős ház.
Kedvesim elhúnytak, sivatag van utánok eszemben;
Mert soha testvért már nem adand nekem a’ szigorú menny:
Őket azért soha nem fáradt bánattal utósó
Napjaimig keseregni fogom; de csak úgy legyek áldva,
Mint élőt téged foglak tisztelve szeretni.
Kincs leszen életed, azt híven őrizni, szerelmes
Foglalatosságom ’s kedvessé tenni, szerencsém.”
Ekköztt a’ várnak belső tereméhez elértek.
Ott feketű csészén pillog vala hamvadozó mécs
’S gyenge világa derűt kölcsönze az éji homálynak.
Most Enikő leszakasztva magát követője’ nyakáról
Ment, hogy vég poharát áldozza ’s ez ünnepi tettel
Hogy még élni fogand, noha inkább halna, jelentse.
És szép volt a’ lány ’s őtet nem tette virító
Kor, nem az ifjúság’ tündérlő kelleme széppé,
És nem a’ mennyei arcz egyedűl és a’ deli termet:
Bájló egy maradóbb szépségnek bélyegi által
Tűkör volt a’ test, a’ legszebb lélek’ alakja.
A’ halovány bú csak vonzóbbá tette, varázsként
Ült az epedt arczon, szeme’ harmatgyöngyein, üldve
A’ szivet és annak nyugodalmát lesve halálra.
Fölrettent Tihamér ’s állt elszörnyedve magától
Mint villámtól vert, zivatartól megszakatott fa.
A’ szépség’ könyvét kinyitá harczsorsa előtte
’S olvasa benne nyomort, borzasztó tettei’ bérét.
A’ jelen és a’ múlt harczoltak eszében, azoknak
Lett vad honnává ’s szörnyű eszmélete kín volt,
Kín, mellynek végét be nem éré képzeletével.
Jött Enikő elszánt fájdalmmal az angyali arczon
’S hozta be vég poharát. Tihamér valamint ha halálnak
Álmaiból ébredne, merőn felnyúla helyében,
’S mintha elég kínt már nem nézett volna szivének,
A’ sisakot fölütötte fején. Elhalva rogyott meg
Szép Enikő e’ látványon: képetlen ijedség,
Rémület és melly mint villám futa által idegjein,
A’ szörnyű csalatás, megtörték teste’ hatalmát.
Megrendűlt keze a’ poharat nem bírva kiejté,
Lábai roskadtak, szeme, mint a’ hamvadozó tűz,
Bújt pillái alá; ájultan hulla le ’s kedves
Arczaitól a’ vér látszott búcsúzni örökre
Sámson ijedve rohant az esőhöz ’s nem puha karján
Mint kasza vágta virág, nyugodott a’ lányka fehéren.
Őt a’ veszni menő ifjú kétségbe eséssel
Nézte soká ’s képes nem volt mozdulni helyéből.
Majd kerevetre tevé ’s mint áll szentének előtte,
Kit keresett bérczen völgyön bujdosva zarándok,
Úgy állott Tihamér vas térdit földre bocsátván
A’ húnyt lányka előtt, ’s ha örökké élnie sorsa,
Más helyet a’ széles földön nem venne magának.
Most még egyszer az ájúlt lány kezdette emelni
Szőke fejét, sóhajtás jött ajakára ’s erőtlen
Szempillái alól a’ rejtett fény kitekinte.
’S úgy látszék, megszűnt félelme, merően epedtek
A’ leborúltra szemei ’s már nem volt bánat azokban.
Ajaka nyílt – gyász rózsák köztt így nyildokol a’ sír –
’S „Meglátjuk Tihamér egymást” így szól vala halkan,
„Éjfélben ’s éjfélek után.” És szózata megszűnt
Mint az ezüst húrnak pengése, ha megszakad és a’
Lant’ kebelét többé nem hangoztatja dalokhoz.
Jött a’ szép hajnal ’s Enikőt meghűlve találá,
Jött a’ dél’ ragyogó súgára; de színtelen a’ lány
És hideg és halovány mint völgyeken a’ fuvatag hó.
Őt Tihamér a’ sági mezőn sírjába letette
’S mint az elégett ház, állt szörnyű tettei’ végén.
Múlt a’ nap ’s eljött a’ csillagsátoros éjfél,
Néma komoly csend volt körülötte ’s homálya’ ködében
Rémületes sanyarú képek kápráztak ijesztőn.
Mindennél sanyarúbb, mindennél sokkal ijesztőbb
Ült Tihamér Káldor’ várában, réme magának,
Réme az éjfélnek ’s a’ mint ki tekinte merően
’S gondolatok nélkül, (csak fájdalom ég vala benne)
Ím kinyilék halkan könnyű suhogással az ajtó
’S szép Enikő a’ káldori ház’ hajadonja belépett.
Termete lágy habból látszott alkotva lebegni,
Két szeme bájtűz, melly egeket leidézne, aranylók,
Mint az arany felhők, voltak hajfürtei, arczán
A’ legszebb fiatalságnak rózsái virúltak.
Szép volt a’ lány és fiatalságában igéző.
Ah de hamar kedves ragyogása hanyatlani kezde:
Bú foglalta helyét az imént tündökletes arczon,
A’ szemek’ ép sugarát köny fárasztotta, lehulltak
A’ ragyogó fürtök halovány mellére zavartan,
Éktelenűl, hamvadt a’ kéjtől hajnalodott arcz
’S lassanként fiatal rózsái lehervodozának.
Végre halói sohajtás jött a’ puszta kebelből
’S a’ gyönyörű termet hideg ájúlatra leomlott.
Szörnyen tünt e’ kép Tihamérnak, nem vala képes
Állni tovább, arczúl a’ földre borúla előle
’S eszmélet nélkül gyötrődék végig az éjen.
De valahányszor az éjfél tünt, mindannyiszor ifjan
És gyönyörűn Enikő jött hogy hervadjon előtte
’S mondhatlan nyomorúsággal töltötte be lelkét.
Őt látá a’ róna mezőn, a’ vári falak köztt
’S mert élvén nyugtot nem lelt, maga ásta magának
A’ lenyugasztó sírt ’s befekütt megvárni halálát.
És letüzé, mellyel boszuját töltötte, fejéhez
A’ ragyogó kardot, buzogányát tette szivére
Hogy nehezen fekügyék, mint a’ sors’ átkai, rajta.
Ott is az elszántat Enikő nem hagyta nyugonni,
Jött fiatalságban mosolyogva, gyönyörre csaló kép,
És ült a’ feküvő lábához, epedtek azonban
Arczai már ’s Tihamér iszonyodva szökött ki helyéből,
’S ment mind vad, mellynek fekvét fölverte vadász eb,
A’ vadon életnek ment bolygani tömkelegében
És a’ sági vidék nem látá őtet azontúl.

A’ két vár pedig omladozott, bús fészke bagolynak,
’S a’ viharok’ zordon hárfája, hol a’ rohanó szél
Nyílt kapuk’ és ajtók’ szárnyait verdeste falakhoz
’S messze süvöltő dalt zengett a’ puszta határnak.

Vörösmarty.


SERBUS DALOK.
1.
[Bérczeken túl szállt három madárka...]

Bérczeken túl szállt három madárka;
Mind a’ három orrában jelet vitt.
Egy madár vitt orrában kalászfejt,
Zöldelő kis szőllőágat a’ más,
Harmadik vitt épséget ’s örömzajt.
A’ mellyik vitt orrában kalászfejt,
Az Bácskának tér síkjára szállt-le;
És azért lett Bácska búzatermő.
A’ melly szőllőágat vitt virúlót,
Az Fruskának*
Fruska Gora: a Tarcal-hegység, ahol elterül a Szerémi borvidék (ma: Фру́шка-Гора́, Szerbia, ill. kisebb része: Fruška Gora, Horvátország).
szállott halmain le;
És azért lett Fruska bor’ hazája.
A’ mellyik vitt épséget ’s örömzajt,
Az terített asztalunkra szállt-le,
Hogy mi épek és vígak lehessünk.

Sz. J. Karloviczon.


2.
[Hej Dráva, Dráva, büszke nagy folyó...]

Hej Dráva, Dráva, büszke nagy folyó!
Tegnap tekergőn folyni láttalak,
Révet sehol sem láttam széleden;
’S a’ mint ma későn indultam feléd,
Három kiálló révet is lelék.
Egyikbe’ czifra násznépet lelék;
Másikba’ vídám lyánykát és legényt;
A’ harmadikban két testvér vala
Egy bátya kedves húga mellett.
Bátyjának üngét húga varrta-ki,
Hugának egy kék dolmányt bátyja vett.
Bátyjához kedves húga így beszélt:
Jól öszvegombold gombim’ mellemen,
Almácska rajta hogy ne férjen át,
’S annál kevésbbé más legény’ keze.
A’ bátya erre húgának felelt:
Hugom, te még most dőre lyányka vagy!
Érjen melledhez más legény’ keze
Szét nyílnak akkor gombjaid magoktól.

Vitkovics Mihály.


3.
[Túl az erdőn, túl a’ halmon...]

Túl az erdőn, túl a’ halmon
Hallik egy harsány sikoltás.
És az ifju arra tér-el
’S egy leánykát lát kötözve
Vékony szál selyemfonállal.
’S így eseng a’ rableányka:
Oldj-el engem, ifju hősfi,
Húgod lészek, ha eloldasz.
De a’ hőslegény felel rá:
Húgom van nekem már otthon.
Oldj-el engem, ifju hősfi,
Sógorasszonyod leszek majd.
De a’ hőslegény felel rá:
Sógorasszonyom van otthon.
Oldj-el engem, ifju hősfi,
Mátkád, hű mátkád leszek majd.
És megcsókolá az ifjú
És eloldá a’ leánykát
’S hon vezette udvarába.

[Fordította: Bajza József.]


4.
[Oh ha volnék rétnek hűs patakja...]

Oh ha volnék rétnek hűs patakja,
Tudnám merre folyjak habjaimmal!
Csörgenék a’ kedves’ ablakánál,
Hol levetközik ’s ruháit ölti;
Szomját majd belőlem oltaná-el;
Mellét meghüsíteném habommal
És a’ kedves, kedves szívhez érnék. –
Oh ha volnék rétnek hűs patakja! –

[Fordította: Bajza József.]


5.
[Szőke ifju ’s barna fürtü lyányka...]

Szőke ifju ’s barna fürtü lyányka
Egymásért hő szívvel lángolának.
Egy folyamba jártanak fürödni,
Tagjok’ egy lepelbe törledezték.
Esztendő múlt és még nem tudák-meg;
Jött a’ más ’s szerelmök közbeszéd lön.
Közbeszéd lön a’ szülék között is.
’S anyjaiknak ellenökre volt az,
És egymástól őket elszakaszták. –
Csillagok lettek most hírvivőik.
„Halj-meg, mond az ifju, csillag által,
Halj-meg szombat’ alkonyán, leányka!
Én vasárnap’ hajnalán halok-meg.”
’S úgy lön, mint a’ bús legény üzente.
Szombat estve halt-meg a’ leányka,
’S a’ legény reggel korán vasárnap.
Egymás mellé voltak eltemetve
’S a’ hideg föld fogta őket egybe. –
Holnap mult-el ’s ím az ifju’ sírján
Zöldelő sugár jegenyfa nőtt-ki,
Egy pirúló rózsa a kedves leányén.
A’ rózsát körűl foná a’ szép jegenyfa
Mint bokrétát a’ selyem fonalszál.

Széplaki.


A’ BEREKHEZ.

Szent berek! itt hol örök vizeid’ forrása kicsordúl,
’S illatozó partján habja csörögve lezúg;
’S hol puha fészke felett nyögvén philomela keservét,
Bokraid’ árnya közűl csattog az éjjeli dal:
Fogd-fel az el hagyatott szeretőt, ki lehajlik öledbe
’S rejtsd fakadó könnyét néma homályod alá.

Kölcsey.


A’ ZARÁNDOK.

Csendes völgy’ ölébe’ kit fed
E’ sötét kápolna itt?
Mért szemed kisírva, lyányka?
Mért illy búban arczaid?

„Nem fed, oh jámbor zarándok,
Senkit e’ kápolna itt;
Én könyörgök: fedje béke
A’ kedvesnek hamvait.”

Hol van kedvesed, leányka?
Melly sír’ halma rejti őt?
„Messze, messze, hol virág nem
Illatozza a’ mezőt.

Puszta síkon zúg a’ szellő,
Szem nem lél vándornyomat;
Ott van sírja, oh zarándok!
A’ forró fövény alatt.

Itt sohajtok, itt könyörgöm:
Legyen álma nyúgalom!
Majd ha könnyeim’ kisírtam
Enyhűl tán a’ fájdalom.”

Lyányka, lyányka e’ nehéz bú
Elhervasztja létedet;
Csillapítsd-el aggodalmid’,
Szüntesd e’ gyászkönnyeket.

Él a’ szent kereszt’ vitéze,
A’ ki’ hunytát könnyezed;
Nézz szemembe – rám nem ismersz? –
Én vagyok, hű kedvesed.

Élek még; a’ vad pogánykar
El nem olta engemet:
Visszajöttem, visszahoztam
Néked hű szerelmemet.

„Ég, nagy ég! – Te vagy szerelmem,
A’ kit évtől könnyezek?
Lelkem’ lelke! el nem olták
Élted’ a’ pogánykezek?

Ah mint dobban e’ szegény szív!
Mint derűl-fel bús szemem!
Fájdalom! ne ölj-meg engem,
Itt van, itt van kedvesem!

Hála néked a’ keresztfán!
Hála, hogy megóttad őt!
Szív, merülj örömtengerbe!
Vissza, visszanyerted őt.”

Széplaki.


KESERGÉS.

Gyászolom a’ hitlent ’s nem színlett gyászom örök lesz;
Él ugyan ő; de nekem szívben örökre kihalt.
Lássa meg e’ kora gyászt maga is ’s érezze keservét,
S olly feketék legyenek napjai, mint ez a’ szín.

Csaba.


A’ GYÁSZ-KISÉRET.

Kisfaludyt gyászolni ki jő? milly szánakodó nép?
Melly nem földi, mi mély bánatu néma sereg?
Hát ti vidám tréfák keseregtek-e, és ti daloknak
Húgai, sóhajtás váltja-e hangotokat?
’S szép Aurora,*
Aurora: a hajnal istennője a római mitológiában, itt egyszersmind utalás az almanachra, melyet Kisfaludy Károly (1788–1830) szerkeszt haláláig.
te jősz legelől a’ gyász’ vezetője,
’S fátyolodon bánat’ gyöngyei húllnak alá.
Ah van okod: ki reád fényt ’s díszt hoza, sírba hanyatlott;
Lengjen öröklétű csillagod álma fölött.

Vörösmarty.


ÉDESSÉGEK.

1.
Kinom mi mély, lángom mi nagy
Látod, még is kegyetlen vagy.
2.
Jövél ’s elrablád szívemet;
Szólál ’s elrablád lelkemet.
3.
Rajtad hó-, rózsa-, égszinek
Egymással harczra keltenek;
E’ harcz között én meghalok,
Ha nem segélnek angyalok.
4.
Szivem dobog a’ kék szinért,
Egy pár szem fejtse-meg miért?
5.
Kökény szemek, o húnyjatok!
Sugártokban elolvadok.
6.
Délben vagy éjszaka,
Reggel vagy estvelen,
Egem’ szép csillaga!
Mindég te vagy jelen.

Széplaki.


A’ KESERGŐ.

Szív vagyok, elkeserűlt ifjúnak szíve, üres ház,
Mellyben kedv nélkűl száll meg az égi lakos;
Itt az öröm szomorúvá lesz, kéj és gyönyör elhal,
A’ boldog szerelem felriad és tova száll. –
Néma halál, te szelíd vendég, jer ’s zárd el az ajtót,
’S írd rá: búk, örömek, vissza! bemenni tilos.

Vörösmarty.


A’ KÖLTŐ.

Genius*
A géniusz (görögül: daimón) az antik hagyomány szerint személyes védőszellem, Kölcseynél ezen túl alkotó, teremtő személyes szellemet is jelent. (KFV. 436–437.)
száll az énekes’ melyébe,
Melly szelíden ömlő dalra hív:
Elmerűlvén lantja’ zengzetébe’
Szíveket ragadni égi mív!
Mint Zephyr’ lágy szárnya zúg, felettünk
Bükkje’ sátorából szép dala,
’S Hesperidák’ kertjeként mellettünk
Rózsaberkek nyílnak általa.

Gyúl ’s borong az érzelem reája
Fellegként, melly nyári napra jő;
Felderűl a’ gondolat’ fáklyája,
’S mint szivárvány a’ dal áll-elő.
’S fénykörének messze csillogtában,
A’ merengve néző szem előtt
Ég ragyogva színes pompájában,
Mellyet égi súgarakból szőtt.

Boldog, a’ kit isteneink szeretnek
És teremtő szellem ajkán leng,
’S karja közt a’ nyájas képzeletnek
Ideálok’ bájhonába reng!
Századokká nyúl-ki pillanatja,
’S felderűl a’ kétes messzeség;
Enyhe fényt kap a’ bú’ csillagzatja,
’S Hesperusként rózsaszínben ég.

Istenűlő! földi szellemében
Gúnyol a’ gőg téged álnokúl;
Vesd-meg őtet lelked’ szép hevében
Álragyogvány fénye, melly kimúl;
Szállj királyi sasként égi pályán,
Szárnyaidnak nyíl szokatlan út,
Homlokodra túl a’ föld’ homályán
Nyersz jutalmúl csillagkoszorút.

Kölcsey.


A’ VÁNDOR.

Egyikében azon faluknak, mellyek Tátra’ bérczei alatt Trencsén’*
Felvidéki város, Trencsén vármegye székhelye, ma Szlovákia.
kies völgyén a’ rohanó Vág mellett feküsznek, délesti időben égre függesztett szemekkel álla egy vándor, kémlelgetve a’ felhőkről, ha a’ zápor, melly csak imént szűnt vala meg, nem térend e vissza megint. De épen most támada-fel a’ nyúgoti szél, szakadozni kezdett a’ fekete borúlat, a’ nap lepillanta a’ ritkúló fellegek megűl ’s egy gyönyörű szivárvány kelt-föl a’ távol hegyekből mint remény’ biztató világa ’s a’ szállongó napnak derűlt alkonyodást igért. A’ vándor visszatekinte a’ kisded udvarka felé, mellyből kilépett, még egyszer köszönetet teve a’ ház’ urának a’ szállásért, a’ vett jókért ’s fövegét komoran fejébe nyomva nehézkes, de haladékony léptekkel útnak indult. Mennyire külseje gyanítani hagyá, idegen országból jött. Öltözete’ különböző volt minden hazánkbeliektől: de a’ magyar tájak’ ismerete, mellyek felől szólott ’s az, miképen a’ honi hangot ejté, bizonyíták, hogy ez országi születés, vagy legalább több ideiglen kellett itt élnie. Kissé több mint közép magasságú, deli termetű férfi volt; ábrázata kellemes, ha bizonyos belső tünődés, melly vonásain észrevehető volt, igen is komollyá nem tették volna. Az a’ mérséklet, melly tekintetében, szavain ’s minden mozdulatán elömlött, szeretet’ és tisztelet’ érzelmeit egyiránt gerjeszte a’ nézőben. Első tekintetre úgy tetszett, hogy évei a’ negyvenedik számot már jóval elhaladták, de figyelmesben vizsgálva észrevehető vala, miképen arczaira az évület’ jelét nem korosodás, hanem hihetőbben idők’ viszontagságai vagy bú és belgyötrelmek nyomák. Az érdempénz, melly mellén függe ’s egy sebhely homlokán mutaták, hogy egykor hadi szolgálatban kellett állnia. Egy rézveretes csővű puska, ’s hosszúkás vadásztarisznya voltak minden bútora ’s egy kutya, melly kezdete óta messze vándorpályájának híven kisérte, egyetlen úti társa.
Mintegy félórányi útat már maga megett hagyott volt, mióta a’ faluból kijöve. De most a’ gyalog ösvény egy meredek bérczoldalra tért, ’s az út nehezebbé lőn, ’s ő lépteit gyorsítani kezdé; mert minél felebb és tovább emelkedék, annál inkább szemeibe tűntek a’ zivatar’ felhői, mellyeket a’ nyúgoti szél e’ csúcsok felett öszvetornyoza. Ez alkalmatlan kapaszkodás; az újra készűlgető zápor, melly minden perczenetben szakadozni akart; a’ távol zuhogó szél, végig ordítva a’ rengetegek’ fenyűin, visszatérésre tökélhették volna a’ csüggeteg lelket, de vándorunkat örök, kiolthatatlan vágy tolta hatalmas léptekkel, mellyeknek sem idő és távollét, sem zivatarok’ zajgása nem állhattak ellent. Fölért végre a’ hegylánczolat’ legfelsőbb pontjára ’s hogy fáradságát kipihenje egy sziklatöredékre űlt. Melly pillantat vala az midőn a’ világ’ négy sarkai felé tekintett! Hegyek hegyek fölé tolva, ormok az ormokon, mint kék hullámokkal hánykódó tenger, tűntek-fel szemeinek az éjszak és nyúgoti látkör’ legmesszebb távoláig, hol ég és föld egymásra hajolnak; alatta az a’ hosszú végigláthatatlan völgy, városok’ és faluk’ tornyaival elhintve, mellyeknél a’ Vág’ zuhanó hullámai szakadnak ’s körűlök tompa morajjal rezeg a’ lég, mint ha távol mennydörgő felhők űznének harczot egymással. Éjszakra a’ látkört vastag fekete felhőkkel elborulva ’s a’ messze ormok megűl sebesen kelő és tünő villámlobbanásokat lehete látni ’s harsány dörgéseket hallani, mellyek mint száz ütközet’ álgyui szívreszkettető morgással zúgták-végig a’ völgyek’ visszariadozó öbleit. A’ vándor’ tekintete, keresztűl futva a’ természetnek e’ sivatag szépségein, végtére egy kisded völgyön állapodék-meg, melly tündér bájjal nyílt-fel szemeinek, mint Palestina’ szent vidéke, az égető pusztákat bolygó zarándok’ álmain. Az alkony’ sugárai épen sűlyedni kezdének a’ borúlat megé; fényök szelíden rezgett vissza a’ harmatlepte lapályról, melly csillogó smaragdként ragyogott zöld pompájában. A’ völgyecske’ egyik szögében öszvehajladozott fák közűl fejérlett-ki egy vörös födelű mezei lak, mellynek csínos külseje azt mutatá, hogy a’ környéknek valamellyik gazdagabb birtokosa vadászati vagy egyéb mezei mulatóúl építé. Megette egy kisded kert látszott tüskesövényzettel kerítve; ágyai buján virúló növényekkel elültetve szorgalmas házasszonyra mutattak. A’ kerten keresztűl egy patak zuhogott harsogó zajjal mind addig míg a’ réti lapályra nem ért, hol csattogása megszelídűlvén virágos partok közt szaladt végig a’ tündér kis völgyön. A’ sövény mellett nehány bárány legelt ’s hogy vándorunk magát egészen egy pásztori szép világba varázslottnak higye, a’ táj’ istenei egy érzékeny éneket hagyának a’ völgy öléből hozzá felzengeni. Az ének csendes és egyszerű vala, de bús mint őszi fuvalmak’ lengése a’ száraz avarok felett. A’ csattogó patak ’s lombok’ zugása csak töredékesen hagyák azt hallani, de e’ töredékhangoknak is annyi hatások vala vándorunkra, hogy helyéből, mintha varázslat kötötte volna le, nem mozdulhata meddig a’ zengés el nem csillapodott. Titkos vágy és homályos bú, mint valamelly gyászfátyol, voltak rajta elborulva ’s olly szívolvasztó erő, melly a’ szemekből észrevétlenűl csal-ki könnyeket.
Míg a’ dal zengett’ a’ nap’ sugárai letűntek, barnán kéklő pára vonult a’ hegyekre ’s az est beálla. A’ szél hirtelen megszűnt, a’ zivatarok’ felhőinek zúgása közelebb jöve, a’ fecske alant kezdett lebdesni a’ rét fölött ’s minden jelenté, hogy a’ zápor, melly még egyszer fogja a’ tájt dönteni, közel van.
A’ vándor felkele pihenőjéről, füttyente úti társának ’s az ösvényen, melly csendes hajlással vezeté a’ meredeken, lejöve a’ hegyről. Midőn a’ patak’ gyaloghidán általlépett egy kis leányt láta a’ rétszélben ülni, ki néhány szavakat selypegve virágszálakat szedett köténykéjéből ’s azokat nagy szorgalommal egymás mellé rakva igyekezett csomóba kötözni.
A’ vándor megállott, megszólítá a’ kis tündért ’s kérdé mint híják e’ hajlék’ urát ’s a’ környéket.
A’ lyányka felkele helyéből, félelmesen hátra tévé kezeit, merőn függeszté két nagy kék szemét az idegenre, ’s elámúla, de nem szólt.
Az idegen ismétleni akará szavait, midőn egy nagyobbacska fiú, mintegy tizen egy évű, pattogó korbáccsal kezében, szaladva jött hozzájok ’s kérdé az idegent, mit akar?
Tudni akarnám, édes gyermekem, felele a’ vándor, ha jól megyek-e ezen úton Aranyosra ’s mint hiják e’ vidék’ urát?
Kelmed talán apámat keresi? szóla a’ gyermek a’ mint végig nézte az idegen’ külsejét. Az aranyosi pusztára jól jött, kelmed, mert ez az, de apám most nincs itthon, még reggel elment a’ hegyekbe.
Hogyan hívják apádat, édes fiam? kérdé most az idegen.
Apámat, mond a’ gyermek, aranyosi vadásznak hívják a’ faluban, de ez neki nem igaz neve.
Micsoda hát?
Petőfalvi Gácsi András, mond a’ gyermek emeltebb hangon, attól a’ magas vártól melly Tugár’ partján áll, ha tudja kelmed hol van, mert az én szépapám ott várnagy volt Rákóczi’ idejében.
’S honnan tudod te ezt, fiam, olly híven, mond a’ vándor megsimítva a’ gyermek’ arczát.
Honnan? – Apám beszélte. Ha bejőne kelmed hozzánk megmutatnám azt a’ nagy álgyugöbet, mellyel szépapám’ lábát ellőték. Ollyan nagy mint a’ kelmed’ feje.
De hogyan menjek-be, fiam, ha apád nincs itthon?
Az semmi. Ő haza jön estvére ’s addig megvárhatja kend. Anyám itthon van.
Köszönöm, fiam! Várni míg világos van ’s ha elsötétűlt akkor bujdoklani ez iszonyú erdőkön?
Fél kelmed az erdőkön járni? Én nem félnék. Mentem is már egyedűl, bár anyám azt mondta, hogy a’ haramiák megölnek, pedig puskám sem volt, kelmednek az is van.
’S minek volna neked a’ puska?
Minek? kérdé a’ gyermek mosolyogva ’s végig mérte áhítozó szemekkel a’ vándor’ fegyverét, adná csak kelmed ide hogyan ellőném.
Nem neked való a’ fegyver fiam. De hallod e? micsoda ének az, ott a’ fák közt?
Anyám van a’ kertben. Az neki kedves éneke, engem is megtanított rá, de én nem szeretem. Igen bús, ’s anyámat mindég elszomorítja ha énekli.
De azért csak elmondod nekem fiam, ha szépen kérlek?
Elmondom, ha kívánja kelmed, de aztán el ne búsuljon rajta, mert atyám a’ víg embereket szereti. Hallgassa hát.
A’ gyermek kezdé az éneket mondani, de alig haladott néhány szóig a’ kert’ fái közűl megzendűlt az a’ lassú gyászhang mellyet az idegen előbb hallott, ’s mert most igen közel vala egész értelmét ki-veheté. Inte a’ gyermeknek, hogy hallgasson, ’s a’ kert’ ajtajában leülve e’ szavakat hallá:

Poroszkirály ’s Terézia
Viseltek háborút,*
A betétköltemény külön is megjelent balladaként Ilonka címmel Bajzától.
Megnyílt a’ vad halálmező
Megnyílt a’ véres út.

Huszárruhába öltözék
A’ barna szép legény,
Elment zajos csaták közé
’S csatán veszett szegény.

Ki mondja-meg, bús lyány neked,
Mint hívják a’ helyet,
Mellynek földén hősálmait
Alussza kedvesed?

Boldog levél, jó istened
Egy hű szívhez kötött:
Szemed még is könnyel telik
Imádságod között.

Hajh! gyászvirággal a’ helyet
Meg nem jegyezheted,
Hol sír’ ölébe’ hamvadoz
Szegény volt kedvesed.

Az ének olly mély érdekletű vala hogy a’ vándor elfordúlván a’ gyermektől, kinek tekintete szünetlenűl rajta függött, titkon egy könnyet törle-ki szeméből.
Édes gyermekem, monda akadozó hangon, szeretnék anyáddal szólni. Az ég felette elsötétedett ’s nem tudom ha még ma tovább mehetek e.
Apám igen örűlne, ha itt maradna kelmed. Ismeri őt?
Nem ismerem, fiam.
Semmi, ő még is örűlne.
Miért, te kis bohó?
Mert kelmed is vadász. Azokat ő szereti, ’s aztán még valami… mond a’ gyermek ’s mosolyogva a’ vándor mellére függeszté szemeit, mellyről az érdempénz lógott.
Micsoda?
Mert kelmed katona volt ’s pénz is van mellén, ő is volt az, ’s neki is van, csakhogy nem illyen sárga ’s ő nem hordja mellén, hanem ládában tartja. – Várjon kelmed egy kevéssé, anyám mindjárt itt lesz.
Ezzel kinyitá a’ kert’ ajtaját ’s elfuta.
A’ vándor magában sűlyedve üle egy kőpadon ’s belsejében háborgó érzelmek zajogtak, mellyeket arczainak tűkrén látni lehetett. Fejét könyökére hajtá ’s néhány perczig így marada némán; úgy látszott, iszonyú fájdalom szorította el keblét. Nem sokára zörejt és lépteket hallott, mellyekre fölemelte fejét.
A’ kertajtó csak hamar megnyílt ’s egy csínos hölgy lépett elébe egyszerű házi öltözetben ’s az a’ kis szőke lyányka, ki ruhája’ szélét megfogván anyjának, megé bújva nézett-ki koronként az idegenre. Az asszony, kinek vonásaiból szelíd lélek és jóság sugárzott, nyájasan köszöntvén az idegent, kérdé, hogy kit keres?
Sajátképen senkit asszonyom, – mond az, akadozó hangon, figyelemmel függesztve szemeit az asszonyra – idegen országból jövök, magányos útazó, ’s hazámba szándékozom. A’ faluban, melly ott a’ hegyen túl fekszik, egy háznál szálltam-meg ’s bevárám, míg a’ zápor megszűnt. A’ ház’ gazdája, a’ jámbor öreg, azt monda, hogy e’ pusztán egy emberséges vadász lakik, ki az útast éjjeli szállásra örömmel fogadja. Kérlek, édes asszonyom – mert úgy hiszem, hogy asszonya e’ háznak te vagy – légy szíves megengedni, hogy ez éjszakát hajlékodba tölthessem, mert ha ez iszonyú zivatar valahol az erdőn lep-meg, nehezen fogom gyarló csontjaimat hazámba vihetni.
Idvez légy, uram, szegény hajlékunkban; férjem és én örömmel fogunk látni ’s a’ mivel isten bennünket megálda, szolgálatodra lesz, mond szíves hangon a’ kedves hölgy ’s bevezeté az idegent.
Dicsértessék az úr, mond az, midőn a’ szobába lépett, ’s a’ serény nő egy ajtatos „örökkével” válaszolva széket teve ’s leülteté a’ kandalló mellé, mellynek lángjaitól kapá világát a’ szoba.
Ezek a’ te gyermekeid, édes asszonyom? kérdé a’ vándor a’ fiúra ’s a’ kis szőke lyánykára tekintve.
Igen, uram, ez a’ kis szöszke, felelt a’ hölgy ’s magához szorítva a’ lyánykát meg-csókolá, ’s ez a’ fiú, az én gyermekeim. A’ harmadik, egy kedves fiú gyermek, meghalt szegény ez előtt négy esztendővel; az volna legidősbik ha élne. Isten elvette őt ’s nem mondhatom-meg mint sajnáltam. Lelkemet adtam volna érte, csakhogy megtarthassam, mert az volt férjem’ kedvencze.
Adj hálát asszonyom az úrnak, hogy e’ két szép gyermeked’ megtartá. Melly boldogság egy hű párnak a’ szerelem’ illy zálogaival bírni! Ha egyébiránt házasságod szerencsés, ne irígyeld a’ gazdagok szemfényvesztő pompáját. Mit nem adnék én érte – monda ellágyult érzéssel – ha egy lelkes, jó szivű hölgy mellett illy két kincset birhatnék, mint e’ barna fiúcska ’s ez a’ kis szöszke angyal! Oh higy, édes aszszonyom – folytatá tovább nevekedő érzéssel – higy szavaimnak, ki a’ tapasztalás’ országait megjártam, a’ boldogságnak csendben, házi kör’ négy falai közt nyílnak legszebb virágai, ’s kit a’ sors’ korán zajok’ habjaira vetett ’s a’ lármás fény közt kényszerítteték leélni napjait az roszúl imádkozott istenének.
A’ mit mondasz, felele az asszony derengő érzéssel, melly a’ megelégedett szív’ égi nyugalmát festé, a’ mit mondasz igaz, ’s olly igen egyez érzéseimmel mintha lelkemből olvastad volna. Hála az úrnak, hogy nekem ezt a’ szerencsét engedte. Az angyalok’ imádságában, mint a’ szent beszéd mondja, nincs kérelem ’s nem lehet, ők, úgymond az írás, a’ megelégedés’ örök pálmái közűl csak hálaszavakat zengnek az úrnak. Atyám! monda tovább a’ kedves nő fohászkodva ’s szelíden égre emelve lelkesűlt szemeit, atyám, mint háláljam-meg, hogy nekem e’ boldogságot küldéd egeidből!
Szavaidból asszonyom, mond az idegen kémlelő figyelemmel, az látszik, hogy lelked magát boldognak érzi és sorsoddal meg vagy elégedve, de megengedj beszédemnek, a’ megelégedés’ hangja nem bús ’s én ajkaidból epedés’ hangjait hallottam, ’s azon gyanú ébredt bennem, hogy férjed’ karjai közt nem vagy szerencsés, ’s vissza sohajtasz egy elvesztett után.
Az éneket gondolod, uram, mellyet az imént hallhattál?
Igen. Azok kesergés’ hangjai voltak, bár mit mondjon szavad, ’s belőlük a’ vesztés’ mély érzelmei zengtek.
A’ mint mondod, uram, úgy van. Az ének, mellyet hallál, nekem kedvenczem, többször éneklem azt munka közben ’s férjem örömmel hallgat, a’ jó lélek, mert az, kiről benne szó van, ifjúsága’ barátja volt, ’s emlékezete még most is, kedves előtte. Könnyeket láthatnál szemeimben, mert egy szerencsétlen még akkor is ha egészen idegen, ha velünk semmi kapcsolatban nem állott, érdemli szánakozásunkat, az pedig, kiről ez ének szól, nekem jegyesem volt, ah egy derék, egy jeles szívű ember, méltó hogy általad ismertetett legyen, ’s méltó arra, hogy emlékezete azoknál, kikkel szorosban vala szövetkezve, tiszteltessék. A’ mit hallál, uram, nem kivágyás a’ jelen kötelékek közűl, hanem ünneplése a’ multnak. A’ kötelék, melly férjemhez kapcsolt, szent ’s csak a’ halál szakaszthatja-el ’s ha azt hiszed, uram, a’ mit mondál, felette tévedsz irántam. Én tizen négy évi tapasztalás után is azt vallhatom, hogy ha isten egy leányt boldogítani akar, olly férjnek karjaiba vezeti mint az én Endrém.
A’ vándornak e’ beszéd’ kezdete óta lépcsőnként emelkedtek nyugtalanságai. Néha merőn függeszté szemeit a’ hölgyre, másszor ismét félve kapta-el őket róla és a’ földre sülyesztve sokáig szótlan marada. Feszengései igen is elárulták volna, hogy egy rémítő mélység szélén áll, de a’ kandalló’ homályos világa nem hagyta sejteni küzdéseit. Midőn az asszony beszédét végzé néhány perczig némán maradt ’s várt az idegennek feleletére, de az nem válaszolt. Arczait tenyerével elfedve leborult az asztalra, melly széke mellett volt, és sokáig mozdulatlan maradt mint kő szobor.
Az alatt az asszony kifordúla a’ szobából, hogy konyhájában körűl tekintvén egy pár jó étekkel bizonyítsa-meg vendégszívlő készségét. Csak hamar ismét visszatért egymásba font kezekkel, melly belső szorongását mutatá.
Atyátok ma sokáig marad-el, gyermekeim, mond nyugtalan érzéssel. Még nem esik ugyan, de irtózatos szélvész van ’s a’ sötétség borzasztó. Istenem, bár ne indult volna el, ha estve még a’ faluban volt. Lehetetlen, hogy illy időben a’ hegyek közt veszély nélkűl jöhessen.
Tegyek mécset az ablakba, anyám? kérdé az a’ fürge gyerkőcze felszökve helyéből, ha a’ hegytetőről meglátja könnyebb lesz utána jőnie, mert már a’ villám megszűnt. Minap is szerencsésen vezette haza az ablakvilág, midőn az a’ nagy zivatar volt.
Az asszony javalva inte a’ gyermeknek, ’s most figyelme ismét az idegenre fordult, ki ez egész beszéd alatt azon egy helyezetben volt mozdulatlanúl az asztalra hajolva. Csak akkor látszott magához jőni, midőn az asszony közelebb lepve hozzá kérdé, ha nincs e’ baja?
Az idegen fölemelte fejét és szótlanúl reá bámula ’s látszott, hogy a’ kérdést nem értette, ’s elméje még mindég az előbbeni beszéd’ tárgyain tépelődik. Első kérdése is midőn újra megszólalt az vala: ki lett legyen ő?
Az asszony csudálkozva tekinte reá ’s kérdé, kit ért? ’s emez felelni akara, de künn zörgés támadt, léptek hallattak ’s nem sokára megnyílt az ajtó, ’s egy alacsony, kevéssé zömök ’s izmos férfi belépett. A’ két gyermek felsikolta „apánk!” ’s körűl fogák őt; a’ kedves hölgy pedig szelíd örömmel borult nyakába ’s az érzékeny öleléssel üdvözlé őket.
Te megint aggódtál rajtam, Ilonka! de most még is bátrabb valál, szemeidben nem látok köny’ jelét, mond a’ vadász és megcsokolá a’ kedves hölgy’ szemeit. Te félénk galamb, mitől rettegsz? Vigyázz, ki ne sírd nekem ezeket a’ kék szemeket.
A’ hölgy szelíden tekinte férje’ szemeibe ’s egy néma öleléssel felelt.
A’ vándornak, ki látá a’ házi örömnek e’ szép virágát, iszonyú harczokba kerűlt meggyőzni, hogy indulatai ki ne törjenek, hogy lábaihoz borúlván e’ kedves párnak, meg ne gyónja azon névtelen érzéseket, mellyek szívét kínosan tépdelni látszottak.
A’ vadász, kifejtőzvén önnönei közűl, az idegenhez fordult ’s nyájasan, ’s olly arcczal, melly őszinte lelkét mutatá, kezét nyujtva üdvezlé őt:
Isten hozott, idegen, szegény hajlékomban. Öröm látnom, hogy e’ magányos puszta egy hadi embertől látogattatik. Mert külsőd, uram, azt mutatja, hogy katonai szolgálatban állasz, ’s e’ sebhely homlokodon azt is, hogy van szíved, melly a halállal szemközt tud állni.
Két éve hogy kiléptem, uram, e’ tisztes rendből, mellyet olly szeretve említesz, de barátja maradok mind örökké.
Ha meg nem bánt kérdésem bajtárs – mert, hadi ember lévén én is egykor, just nyertem, hogy így szólítsalak – mondd-meg, kérlek, melly szerencse hoz e’ környékbe?
Porosz országból jövök, felelt az idegen. Berlinben voltam fogva, ’s most, midőn vége a’ háborúnak, ’s katonára nem igen van többé szükség, hazámba igyekszem; leélni azon kevés napot, mellyet a’ háboru’ zivatarai közűl megtakaríthattam. Reménylem, találok még valakit rokonaimból életbe, ki előmbe jő ’s örűlni fog, hogy láthatott, mielőtt e’ roncsolt tetemeket a’ föld elborítja.
Úgy te bizonyosan ismerted a’ Hadik’ ezredét?*
gróf Hadik András tábornagy huszárezrede 1753-tól (a Hadik-huszárezred Mária Terézia egyik lovasezrede).
Benne szolgáltam, uram, ’s e’ két szemekkel láttam győzedelmeit dicsőséges vezérének, kire szívesen fogok visszaemlékezni koromnak legkésőbb napján is. A’ pirnai győző, lelkeim, az ám a’ katona, mondhatom neked, széles magyarország nem mutat párját. Láttad volna csak őt Görlitznél, és Berlinben vagy a’ sonnensteini bástyák előtt, hol maga vezete bennünket ostromra! Hidd-el, uram, a’ miket teve, a’ porosz sokáig nem fogja felejteni. Áldja-meg őt az isten itt és a’ más világon, nekem jó uram volt, sok kegyelmeivel dicsekedhetem.
A’ vadász’ nője ki e’ beszédet egész figyelemmel hallgatá, most hirtelen szavába vágott az idegennek ’s kérdé, ha tudja e hol van Pirna ’s volt e ott midőn az ostrom állott?
Az idegen egy kissé zavarodva süté-le szemeit ’s midőn ismét feltekinte gyanúsan függeszté az asszonyra, mintha olvasni akarná vonásaiból gondolatit; de nem látván azokban kémlelő jelt, egy kissé meghajtva fejét, néhány fürtöket homlokáról elsimíta, mellyek a’ kardvágást félig fedezték. Íme, úgymond, látjátok jelét? – Ezt a’ pirnai ostromból hozom.
Úgy bizonyosan ismerted őt, uram, mert ez ostromnál jelen volt, mond a’ vadász.
Kicsoda? kérdé emez színlett hidegséggel.
Egy szerencsétlen, kinek sorsa mindkettőnket közelebbről érdekel ’s öröm volna felőle bizonyos hírt vehetnünk, mond a’ vadász.
Talán az, kiről az imént szólál, asszonyom? kérdé a’ vándor, ’s midőn emez igennel felelne folytatá szavait:
De mondjátok-el csak, mi vágyása lehetett ezen különös embernek hadi életre, minekutána itthon egy kesergő mátkát hagyott maga után? És te, kedves asszonyom, mint emlékezhetel vissza szánakozással egy hívtelen jegyesre?
Az ő nem volt, uram. Még akkor is, midőn hirtelen eltüntének meg nem fejthettük okát, szívem mindent gyaníta, de hívtelenséget nem. E’ vétek tiszta, egyenes lelkéhez nem fért. Ő szerencsétlen volt, szerencsétlen számkivetett, hazáján kivűl bujdosó.
Tehát vétkes? mond az idegen.
Ha azt, ki nem akarva követ bűnt, így lehet nevezni, az volt.
Gyilkos, talán? kérdé folyvást amaz.
Egy éjjeli viszálkodásban embert ölt. De a’ törvény vétlennek találta, mert az ölés ön személyét védve történt ’s véletlenűl. Midőn bűntelensége nyilvánná lett a’ szerencsétlennek már hazáján kivűl kellett lennie, mert sehol sem találtatott. Esztendők’ lefolyta után vettük tudósítását, hol jelenté, hogy hadi szolgálatba lépett, ’s benne holtig kíván maradni. Hollétét nem írá, nehogy kerestetvén, mint hitte, a’ törvény nyomába akadjon. Néhány év előtt Trencsén’ városába egy sereg huszárság szálla-meg, ’s azt beszélék felőle többen, hogy csatában veszett, de hol, megmondani bizonyosan senki nem tudá, leginkább azt hitték, hogy Pirnánál. Ha te voltál ott, bajtárs, kellett őt ismerned, ’s tudsz felőle hírt.
A’ vándor földre sülyeszté szemeit olly mélyen elmerűlve, hogy a’ beszédre épen nem látszott figyelni ’s csak az ébreszté-fel, midőn a’ vadász kezét megfogván előbbeni kérdését ismétlé.
Mint nevezték őt? kérdé most lassú, szinte az érthetetlenségig elgyengűlt hangon.
Rónai, feleltek emezek.
’S kereszt névvel?
Dezső – magas, sugár termetű, ábrazata halovány, szemei tűzzel teljesek, feketék.
Elég, mond a’ vándor lobbanó hévvel, mellyben hangjai egyszerre elhalni látszottak. Ismertem jól… ő nincs többé!
Meghalt? kérdék hirtelen a’ vadász és nője.
Meghalt, mond amaz gyenge, alig érthető hangon.
A’ pirnai ostromnál?
Igen; a’ harczban esett-el, rebegé az a’ haldokló szózat.
Egy mély fohászkodás lebbent-el a’ kedves nő’ ajkairól, szemeiben könnyek reszkettek, ’s férjének nyakába borúla. Édes Endrém, mond zokogó hangon, a’ te barátod nincs többé, isten bizonyságom és te, mint szerettem őt! Emlékezete becses lesz előttem a’ sírig.
Nyugodjék békén, mond a’ vadász mélyen illetődve, a’ szerencsétlen nekem rokonom vala szivben, jó lelkét sokáig nem fogom felejthetni. De mi lel, uram? arczod hirtelen elhalványodik? Roszúl vagy?
Csekélység, mond a’ vándor erőttetett hangon; egy rövid szédűlés, melly gyakran szokott meglepni, ha az út, mint ma, rendkivűl elfáraszt.
Úgy pihenésre volna szükséged. – Édes Ilonkám, reménylem volt gondod e’ kedves vendégre.
Szükségtelen, uram, miattam fáradnotok, én csekélységhez vagyok szokva. A’ mit kérek tőletek egy pohár ital, ’s hajléktokban egy kis hely, hol lepihenhessek.
A’ mint kivánod. Örömmel töltöttem volna veled az estvét, de színed igen is mutatja a’ mit szád csak félig vall, ’s így inkább tanácslom, nyúgodd-ki magad’.
A’ serény gazdasszony’ megtörlé szemeit, mellyekbe az emlékezés’ fájdalma akasztott könyeket, kimene a’ szobábúl ’s ismét vissza jött, ’s perczenetek alatt rakva volt az asztal néhány jól készült étekkel.
Igyál uram, mond a’ vadász, megtöltvén egy poharat, nem a’ legroszabb nedv, mellyet valaha ittál. Grófnénk’ ajándéka. Az a’ jó lélek! nem feledkezik-meg hajdani kedves szobaleányáról. – Ma is köszöntetett téged Ilonkám; tudakozta miként vagy ’s miként gyermekeid.
Hol láttad őt? kérdő egy kissé felderűlten a’ bús nő.
Egy pár foglyot lőttem ’s felvivém neki a’ kastélyba. Azt mondá, hogy egy hét mulva lészen tizen negyedik évi ünnepe menyekzőnknek. Kérdé, ha jó e az út ide, ’s midőn azt feleltem, hogy hintóval is el lehetne jőni, elmosolyodék, mellyből azt vettem észre, hogy esküvésünk’ napján meg fog látogatni.
A’ jó angyal, mond a’ vadászné érzékenyűlten, áldja-meg az úr érte, hogy olly szíves gondja van szegény szolgáira.
Beszélte, hogy a’ mult hetekben Modorban volt ’s hallá, hogy az öreg Rónai félesztendő előtt megholt ’s négy száz aranyat hagyott maga után, mellyet iskolamesteri hivatalából takarítgatott öszve öreg napjaira. A’ pénz a’ városnál van letéve a’ boldogultnak azon végintézetével, hogy ha fia hat esztendő alatt vissza nem tér, legyen a’ pozsonyi irgalmas barátoké.
A’ boldogtalan öreg, sohajta az asszony, végórájában is hitte még, hogy fiát meglátja, ’s az nyugszik szegény idegen országban, senkitől nem siratva.
Oh istenem! sohajta halkan, szivére tévén kezét, a’ vándor, ki eddig szótlan ült, mikor lesz itt nyúgalom!
A’ vadász és nője szavait nem, csak elszalasztott sohajtását hallák, de az olly mélyen festé az elszorúlt kebel’ kínját, hogy e’ nemes szívű embereket nyugtalanságba hozta.
Te roszúl vagy, uram, mondának azok; az ágy kész számodra, ha tetszik nyughatol.
A’ vándor némán jelenté, hogy nyugalmat ohajtana, mellyre az asszony gyertyát gyújta ’s inte neki, hogy menjen utána.
Az felkele helyéből ’s a’ vadász’ kezét érzékenyen megszorítva jó éjszakát monda, ’s ment lassú léptekkel az asszony után, ki egy keskeny folyosón keresztűl egy közép nagyságú, csínos szobába vezeté, melly, ugy látszott, szállója vala a’ környék’ urának vadászati mulatságok’ idején.
Az asszony letevé a’ gyertyát egy asztalkára ’s menni akart, de az idegen keze után nyúlt.
Édes asszonyom, rebegé kínos feszengések közt, jóságtokat nincs tehetségemben meghálálni, de ott fenn – mond égre emelve szemeit – egy isten van, ki az ügyefogyottak’ pártolását nem hagyja jutalom nélkűl. Légy boldog olly mértékben, a’ mint nemes szíved mást azzá óhajt tenni… Légy boldog! Az égnek hajnala felvirrad majd ’s akkor meglátjuk egymást...
Tovább akara szólni, de érzései elnyomák ’s egy karszékbe omlott.
Nyúgodjál békén, holnap látjuk egymást ’s úgy hiszem, jobb állapotban, mond az asszony és sebes léptekkel elsiete.
Csend uralkodott a’ vándor körűl, mély és iszonyatos. Midőn ámulásából felébrede, csak kutyája’ nyöszörgése hallott, melly a’ szoba’ egyik szögében, öszve gömbölyögve alutt. Sötéten tünődve nézett a’ pislogó gyertya’ világba. Merengései elébe ifjonti álmait teremté vissza az emlékezet; a’ tündér napokat, a’ remény’ égi csillogványait, mellyek többé nem voltak, ’s a’ játszi képzelet szempillantatnyi nyugalmat csöppente szívgyötrelmei közé. De a’ varázslat csak hamar eltűnt; eszmélete visszatért a’ jelenre, ’s elborzadva magától felszökött, mint kit álmodás’ rémei riasztának-fel. Iszonyú hánykodások közt járt fel ’s alá a’ szobában, kezeit hol fejére kulcsolta, hol ismét szivére nyomá, mintha ott a’ szörnyű kínokat akarná elfojtani. Végtére, midőn hoszszas vergődések után valamennyire elcsillapodott volna, kihajlott a’ szoba’ egyik ablakára és kitekinte a’ gyönyörű éjbe. A’ táj szemei előtt, mint egy rég óhajtott, sejtett de el nem ért, nyugalmak’ hazája, regényes szépségekben tűnt-fel. A’ zivatar’ felhői eloszlának, csak itt ott lehete még látni a’ csillagok’ mérhetetlen kék mezején néhány vékony felhőt végig huzódni. Hallgatott a’ viharok’ fuvalma; a’ hegyek némán feküttek ’s az ég’ szelíd királynéja csendesen úszott a’ szendergő világ felett. Felnyílt az egész természet a’ vándor’ lelke előtt ’s e’ megszámíthatatlan tárgyaknak mindenike nyúgott, csendes és boldog létben; egyedűl magát látta, egyedűl magát érzette számkivetettnek. Könnyei megáradtak, felsíra istenéhez csak egyetlenegy sugáráért is a’ vigasztalásnak, de szivére enyhűlet’ harmatja nem szállott. Ott álla némán, mint hajdani gazdagságaiból megrablott, szétdúlt épület, évek előtt tündöklő remények’ palotája még, most legpusztább omladék a’ tájban.
El innét, boldogtalan! bár soha ne jöttél volna e’ kínok’ helyére, monda magának, ’s felkele helyéből azon erős tökélettel, hogy a’ házat bucsútlan még ez éjjel elhagyja. De most figyelmét néhány papiros darab, tinta és toll, mellyek az asztalon elszórva feküttek, vonák magokra. ’S elmenjek e’ a’ nélkűl, hogy ittlétemnek jelét hagynám? – Igen, így legalább nem dúlom-fel e’ háznép’ csendét, monda ’s megindúlt hogy menjen: de a’ mit monda, az a’ hideg ész’ tanácsa volt, szíve másként érzett. Lábai egy léptet sem mozdúltanak, a’ fej’ tanácsát hallgatásra bírta az érzés ’s néhány percz múlva az asztalkánál űlt ’s e’ sorokat írá:
„Édes Ilonkám! Te csendesen alszol a’ megelégedés’ karjai közt, nem gyanítva mi történik körűled, nem sejtve, ki légyen, kit hajlékodba fogadtál. Ám a’ mély bú, melly tizenöt év óta gyötör ’s a’ seb homlokomon elváltoztaták előtted az arczot, mellyet jól ismersz. Nem álmodád, hogy szerencsétlen jegyesed ön maga hallgatá, midőn történetét beszélétek, ’s tanúja volt annak mint emlékeztek róla. A’ mit felőle mondátok való, egyedűl az nem, hogy megholt. Él szerencsétlen barátotok, ti jó lelkek! él – ah! egy kínos életet. – Pirnánál a’ porosz engemet nem megölt, mint híretek mondá, hanem elfogott; ’s midőn a’ hét esztendei háborgásoknak vége lőn, ’s az út a’ foglyok előtt nyíltan álla hazájokba jöhetni, egy porosz ezered’ tábornoka által őrmesteri hivatallal kináltattam-meg. Kába én, gondolván hogy hazám nélkűl ’s nélküled lehetend élnem, az ajánlást elfogadtam. Nyolcz esztendőre adám szavamat ’s eltöltém azt hosszú, szakadatlan gyötrődés közt. Az alhadnagyi tisztség meg vala igérve, ha tovább maradok: de maradnom nem lehetett. Képed mindenütt lelkem előtt álla. Éjjel és nappal, otthon és künn, békében és csatán szünet nélkűl azon örök, kiolthatatlan vágy égett keblemben: téged még egyszer látnom, tudnom, melly sors ért ’s ha nélkülem boldog vagy e? Haza jöttem. Az atyai hajlékot pusztán lelém, rokonaimnak egyikét sem. Részint kihaltak, részint a’ sors elszórta őket a’ világban. Gyanítva, hogy grófnédnál hírt vehetek felőled, B** faluig jöttem, ’s itt a’ történet olly házhoz vete, melly veletek közelebbi ismeretségben áll. Megtudék mindent a’ mit tudni vágytam. Köszöntem istennek, hogy férjeddé Endrét tette. Eltökélem, viszszatérni honnét jöttem, ’s már úton valék. De minél inkább súgta az ész elhagynom e’ tájat a’ nélkűl, hogy jelét hagynám ittlétemnek, annál inkább tartóztata a’ szív vágyása. Ezer gondolatok ébredtek-fel lelkemben. Talán szenvedsz, szerencsétlen aszszony! Talán Endrében a’ sors nem azt adá, kit vártál! Boldogtalan vagy ’s életed gyötrelem és szívtépdelő siralmak! A’ tűnődés’ káprázatai nehéz súllyal rohantak rám. Lehetetlen volt mennem, mielőtt lássalak, mielőtt meggyőzzem magamat, hogy Endre boldoggá teve. Jaj neki, gondolám, fellobbant érzelmekkel, mellyek közel vittek a’ bőszűlethez, jaj neki! ha téged boldogtalanná teve, ha téged, tiszta lelkű angyalt, nem eléggé becsűl! Lángom elkapott, ’s egy irtóztató lépésre valék elszánva. Bocsásd-meg szándékomat, most már túl vagyok rajta, most már minden jól van. Láttalak ’s tapasztaltam, hogy sorsoddal meg vagy elégedve, hogy férjed neked annyi, hogy talán több is, mennyi én lehettem volna. – Ti boldogok vagytok, olly boldogok, millyeneket isten e’ földön teremthet. De nekem mennem kell, ha szeretlek, ha boldogságtokat öszvedúlni nem óhajtom. Könyörgeni fogok istennek, árassza rátok kegyelmeit, ’s adjon azt a’ mit tőlem megtagada – szívnyugalmat. Úgy hittem, hogy benneteket boldogoknak tudnom, hogy szerencsédet – te általam mindég szeretett és hányszor siratott! – látnom, lelkemnek nyugalmat fog adni. De ennek vége. Azt látni, milly kedvesen emlékezel még mindég szerencsétlen barátodról, sejteni, milly élet lett volna az veled egy illy kis körnek, mint ez itt, csendében, keresztűl járja tagjaimnak minden idegeit. Legszebb feltételeimet ennek mérge emészti, ’s én oda vagyok, végkép és örökre. Isten veled! Ne kérdd, hová megyek. Meglátjuk egymást: de hol ’s millyen változásban? – Ki tudná ezt megfejteni?
Atyámtól maradt örökségemet gyermekeidnek hagyom. Tekints körűl ez asztalkán ’s meg fogod találni. Ott, hová én megyek, úgy hiszem, nem lesz reá szükség. Ők hasznát vehetik. Oh ezerszer öleld-meg őket helyettem ’s mond nekik, emlékezzenek arra, ki atyjoknak barátja volt, ki anyjokért a’ szeretet’ minden érzéseivel holtiglan lángolt. Beszéld-el nekik szerencsétlen barátjok’ sorsát.
Isten veletek kedveseim. A’ mennynek angyalai hordozzanak karjaikon, te tiszta lélek!”
E’ levelet kitárva hagyta az asztalon ’s egy erszényt, mellyben apja’ hagyománya volt letéve. Bútorait magára raká, felkelté hív úti társát ’s ment sebesen, hogy minél előbb távol legyen gyötrelmei’ helyétől.
A’ vadásznő, kinek a’ hallott hirek ’s ez idegennek felette különös viselete,’s az, miként tőle búcsút vett, nyugtalan álmot okoztak, hallá mint csikorgott az udvarajtó ’s felrezzenve ágyából az ablakhoz ment nézni, mi okozta legyen e’ zörejt. Azonnal szemeibe tűnt az idegen, ki míg a’ házhoz közel vala, lábhegyeken ment halkan, később pedig sebes léptekkel. A’ hold tisztán fénylett ’s midőn már távol volt is látni lehete árnyékát. Az erdőszélben, úgy látszott, megálla ’s néhány perczig vissza nézett. A’ nő’ szivében nyugtalanító sejdelmek támadtak, fölkelté férjét ’s most mindketten az ablakhoz mentenek, de már a’ sötét árnyék is eltűnt. Végig néztek a’ gyönyörű völgyecskén, melly a’ holdfénytől egészen meg vala világosítva ’s íme egyszerre láng lobbana-fel távol a’ sötét fák között ’s utána egy harsány roppanás támadt, melly mint felhők’ mennyköve dörgött végig az egész völgyön. A’ roppanáson túl egyszerre ismét csend lön, de néhány perczenet múlva rémítő ebvonítás hallott a’ távolból.
A’ szelíd hölgy’ szivét a’ borzadásnak minden rémei körűl fogák.
Első gondolat, melly a’ vadász’ elméjébe ötlött, az vala, hogy a’ szobába menjen, hol az idegen lenyúgodott. A’ szobát üresen találta. A’ gyertyavilág még az asztalon pislogott ’s mellette egy levél vala kitárva, mellynek sorai, még nedvesek, bizonyíták, hogy csak az imént volt írva. Belőle minden világos lőn. A’ szerencsétlen még élt, midőn az erdőben megtalálták, de magán kivűl vala ’s néhány óranegyed múlva meghalt. A’ hív kutya mellette űlt. Borzasztó vala hallani, mint ordíta uráért.
A’ vadász le volt verve; Ilonka’ keserve leírhatatlan. Holnapok múlva csillapodott-el fájdalma valamennyire. Nem zengett az ének többé a’ völgy’ fái között, helyette gyász, néma ’s megmondhatatlan fogta-el érzékeny szívét, ’s még esztendők után is gyakorta, midőn a’ bús nő a’ kisded udvarka’ ajtaja előtt megállott ’s feltekinte a’ halomra, hol szerencsétlen barátja nyúgodott hosszas gyötrelmei után, szemeiből keserű könnyeket törlött-ki.
Bajza.


REMÉNY, SZERELEM, HŰSÉG.

Vándor remény csapongva jár,
Örömre hív, de búra vár;
Távolra mint hajnal pirúl,
Közel sötét éjként borúl.
____________

Te néked, oh bús szerelem!
E’ rózsabimbót szentelem;
Nyájas, piros, illatja szép:
De hajh tövise szívet tép!
____________

Föld e lakod, vagy fenn az ég?
Ragyogj felém, örök hüség!
’S virágra mint harmat ha húll,
Enyhítsd e’ kínt, melly bennem dúl.

Kölcsey.


A’ KEDVESHEZ.

Mit késel, oh lányka,
E’ szívre omolni?
A’ hév szerelemnek
Hév csókkal adózni?
Mit rejted előttem a’ gyönge kebelt
’S vonsz kellemeidre, te csalfa, lepelt?

Ah hagyj betekintnem
A’ rózsaligetbe;
Hagyj részeg örömmel
Elhúnynom öledbe.
Ah hagyd megizelnem az édeni bájt,
Hagyd szívnom ez ajkat ez isteni szájt.

A’ messze jövendőt
Aggódva ne nézzed:
Hosszú örömekre
Mi kurta egy élet.

Nézd nyomtalan a’ sebes óra halad,
Elmult napokat soha vissza nem ad;
’S a’ rózsa, ha szép kora mulva, lehúll
Méh nem szedi mézeit hamvairól.

Csaba.


JELENKORI SZERELEM.

Állhatatosság a’ szerelemben, aranykori hűség,
Merre vagy a’ földön, vagy mi hazába kelél?
Most a’ lányka ruhát ’s szeretőket vált mosolyogva,
’S új széphez vígan távozik a’ szerető.
Így mind a’ két fél a’ rögzött roszban egyenlők:
Hitlen lánykáért hittelen ifju hevül.

Vörösmarty.


A’ BUJDOSÓ.

Isten hozzád, szép haza!
Te szabadság’ védfala.
Isten hozzád, hű fiad’
Búcsuján gyászköny fakad.
’S merre kél és merre száll,
Míg elirtja a’ halál,
A’ távolban e’ kebel
Mindig éretted lehel;
’S az leszen végső szava:
Isten hozzád, szép haza!

Isten hozzád, nemzetem!
Érted a’ bú lelkemen.
A’ szabadság felvirúlt
Merre szablyád’ harcza dúlt;
’S egy világ mig lánczba’ jár,
Szabadságod fénysugár.
Isten hozzád, hű fiad’
Búcsuján gyászköny fakad,
’S az lesz véglehellete:
Éljen kedves nemzete!

Isten hozzád, fenlakom!
Víhatatlan szirtorom;
Hol küzdött dicső anyám,
Nem hölgy, bátor oroszlán.
Te szabadság’ szirtfoka!
Elvirult dicsed’ kora;
Benned rabok és te rab,
Hajdanában olly szabad,
Idegen úr tájadon,
Isten hozzád, szirtlakom!

Búcsum’ hangja szomorú;
’S mint ősz rónát ködború,
Szállja a’ bú kebelem’
Vesztedért, oh nemzetem!
Küzdöttem vad harczokat
Hogy honom legyen szabad,
Vérem’, éltem’, mindenem’
Szép hazámnak szenteltem,
Véres volt haj a’ csata –
’S diadalmat nem ada.

Isten hozzád, nyúgalom!
Éltem véres fájdalom.
Haj virulj-fel, szép hazám,
Még a’ hosszu éj után!
Messze parti síromon
Áldozz nékem szabadon.
És te nemzet! járj dicsőn
Békepályán, harczmezőn,
’S lángzón zeng bucsúm’ szava:
Isten hozzád, szép haza!

Gaal.


HŰSÉG.

Lányka, miért ez elázott arcz, e’ harmatozó szem?
Mért e’ fájdalom? e’ szív’ dobogása kiért?
„Sírban atyám, érette könyűm ’s e’ fájdalom értte;
De szivem és e’ szív’ hű dobogása tiéd.”

Csaba.


ÖRÖM ÉS FÁJDALOM.

Ha nedves fellegekre
A’ nap’ sugára lőtt,
Szivárvány kél azonnal
A’ gyász ború előtt:
’S miként szelíd reménykép,
Vigasztalólag int;
’S vonúl a’ felleg, a’ rét
Nevetni kezd megint.

Kedves leány! ha könnyek
Áztatják arczomat,
Szelíd szemedből így int
Az égi pillanat:
És íme’ szárad a’ köny,
Enyhűl a’ fájdalom;
Szivembe’ bájderűlet,
Lelkembe’ nyúgalom.

B. Palocsay Tivador.


TÜNŐDÉS.

Zöld partján éltem a’ Tiszának
Hű keblen, hű fedél alatt;
Szelíd napok tisztán folyának,
Kertem hozott virágokat.
Körűlem lelkesűlt az élet,
Bánat ’s öröm lágy énekké lett,
Még is – ki fejti-meg miért? –
Ohajtásom más sorsot kért.

Elhagytam partját a’ Tiszának,
De visszavágyott kebelem;
Bennem borongva hajnallának
Vérző honvágy ’s bús szerelem;
Szemem minden felhőt kisére,
Irígy valék minden szellőre,
Melly rózsás illattal tele
Pályát kelet felé lele.

Sohajtozám: derülj-ki bennem,
Kinos homály, enyhülj te szív!
Ott sem hagyott lángod pihennem,
Van itt is a’ mi kedvre hív.
De képzetim folyton vezettek,
Lengvén a’ honcsillag felettek,
A’ távolig ’s a’ mult felé
Búmat minden nap érlelé.

Eget ’s földet kérék, miattam
Nem indult-meg sem föld, sem ég.
’S ím bánatomban elhervadtam,
Majd hant alá borít a’ vég;
’S dombján a’ csendes énekesnek
Keletről lágy szellők repesnek,
De azt meg nem tudhatja más,
Zug e köztök egy sóhajtás?

Kölcsey.



FOGLALAT.


BAJZA.
Gróf Kohári István 1
Lemondás 109
Hozzá 140
Vitéz’ bucsúdala 187
A’ violához 239
A’ vándor 329
CSABA.
A’ koszorú 234
Az elzárkozott 240
Egy leánykához 243
Kesergés 323
A’ kedveshez 373
Hűség 377
CZ.
Népdal 184
CZUCZOR.
Szondi 43
Veselényi Ferencz Szécsi Máriának és viszont 113
GAAL JÓZSEF.
Bánfy, kedveséhez 181
A’ bujdosó 375
KAZINCZY.
Fullajtáros vers 111
Édes kín 180
KOVÁCS PÁL.
Az álkirály 51
KÖLCSEY.
Az igazsághoz 40
Hajósdal 112
Echohoz 124
Alkonyi dal 137
Drégel 188
Lúna és Endymion 235
A’ berekhez 320
A’ költő 327
Remény, szerelem, hűség 372
Tünődés 379
MAKÁRY.
A’ csalatkozott 139
P. M.
Jaj be boldog vagyok én! 141
P.
Szigetvár 241
B. PALOCSAY TIVADOR.
Panasz 185
A’ tünődő 244
Öröm és fájdalom 378
SZ. J.
Szerbus-dal 316
SZÉPLAKI.
Emlékűl 186
Serbus dalok 318
A’ zarándok 320
Édességek 325
TARNAY GYÖRGY.
Privilegiált testamentom 125
TOLDY FERENCZ.
Simploni út 189
VITKOVICS MIHÁLY.
Serbus dal 317
VÖRÖSMARTY.
Izmén’ sírjára 50
A’ nándori toronyőr 110
A’ puszta sír 124
Csák 138
Tűz és víz 183
A’ két szomszédvár 245
A’ gyász-kiséret 324
A’ kesergő 326
Jelenkori szerelem 374





A megjelenést az Innovációs és Technológiai Minisztérium Nemzeti Kutatási Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott támogatásával a Mecenatúra 2021 pályázati program finanszírozásában megvalósuló 141023 számú projekt tette lehetővé.