I.
DIANA NICÉHEZ.
Ne titkolódj semmit is,
Egy nem-tudom-mi most is
Azt mondja pirúlásodban:
Hogy Níce szerelembe van.
Vétkes vagy, ha szerelmes vagy:
De titkolván tüzedet,
Piszkolod hasonló nagy
Bűnnel tiszta szívedet.
II.
NÍCE ÉNEKEL.
Bár a Napot béfogja is
A ködnek legvastagja is,
A napfény szint olly szép lész.
Így te is mocskolsz engemet
S kárhoztatod jó szívemet:
De az én egyenességem
És hívségem el nem vész.
III.
AMOR ÉNEKEL.
Az a tiszta patak,
Melly már kis habjait
A tenger torkának
Bocsátja itt,
Zúgó morgásival
Saját partjaival
Az én tüzem felől
Beszél belől.
Az a kisded madár,
Kit éget szerelem,
S lába szabadon jár,
De szíve nem:
Jajos beszédében
A fák sűrűjében
Szépjéért kesereg,
Hogy nem jött meg.
IV.
ENDYMION NÍCÉHEZ.
Mondhatd hogy kellemes vagy,
Mondhatd hogy hívséged nagy:
De ne szóljál szerelmekről,
Mert nem hallhatlak ezekről.
Látod hogy én vadász vagyok,
A vadakkal fel nem hagyok,
Csak a nyíl és a kézív,
Mellyet kedvel ez a szív.
V.
NÍCE ENDYMIONHOZ.
Ah e két kacsintó szem
Szerelmes fáklyájában
Hordod te a nyilas istent magában,
De szívedbe nem.
Mikor kellemességed
Mind az orcádra repűlt,
Minden te szörnyűséged
Szívedre űlt.
VI.
AMOR ÉNEKEL.
Azt a komor lelket,
Melly nem ért szerelemhez,
Míg csak nem ér tüzemhez,
Nem éri öröm.
Általam a lánc is
Minden jónál kedvesebb,
S a kínok közt édesebb
Lesz minden öröm.
VII.
ENDYMION DIANÁHOZ.
Nem tudom, szerelmes vagyok-é;
De tudom, hogy lángoló tűzzé
Lett szívem, és gyötrettetik,
S e kínok gyönyörködtetik.
Mihelyt látlak téged, mindjárt
Kezd szívem egy sóhajtásba szállani,
És azonnal kebelembe tér vissza
Újonan sohajtani.
VIII.
DIANA ENDYMIONHOZ.
Az egyűgyű ifjacska,
Ha a kis madaracska
Lábán a kötélt gyengíti,
Játékból azt elrepíti,
De lábát nem oldja meg.
Te vagy ez az ifjatska,
Én ez a madaracska:
E kötél az én szerelmem,
Melly engem így kötöz meg.
IX.
1. ENDYMION ÉNEKEL.
Ha Kincsem szeret
Híven engemet,
Nagyobb kedvemet
És jómat szívem
Soha sem vár.
2. AMOR.
Csak hogy szolgálsz már
Te is engemet,
Nagyobb kedvemet
És jómat szívem
Soha sem vár.
3. ENDYMION.
E tőlgyszálakra
Rakom nyilamat,
Többé vadakra
Lábam nem jár.
4. AMOR.
Jobb hogy letetted
Nyilad Amornak,
Mert teéretted
Ő harcolt már.
X.
DIANA ENDYMIONHOZ.
Csillagok vagy fák közt légyek,
Hold vagy vadászformát végyek,
Nálad nélkűl nem leltem még
Másban elég kedvemet.
Sorsom szemedben áll nékem,
Hajadban van kötelékem.
S szádban látom, szép barátom,
Főbb gyönyörködésemet.
XI.
ENDYMION DIANÁHOZ.
Egykét percig eltávozom,
Ah kedvesem, mellőled;
De szívemben tetőled
Lelkem el nem jő.
A te szép két szemeidnek
Édes szikrázásában
Gyönyörködni láncában
Itt marad ő.
XII.
ÁMOR ÉNEKEL.
Ha a tűz vén erdőbe gyúl
S a forgató széltől elterjed,
Ég, ropog, s barnán elterjed
Füsti a csillagokon túl.
Illyenkor az Amor tüze is,
Kicsinyt csillog, kicsinyt ég ő,
Míg a féltés bús szele is
Lángját nagyítni el nem jő.
XIII.
NÍCE SZÓL.
Felkevert mellyemben
A szerelem, a féltés,
A dühösség s megvetés!
Úgy kell, úgy, én annak
A háládatlannak
Szívét tulajdon kezemmel
Ezer ízekre tépem el.
Ah boldogtalan! mi szózatok!
Hiszen mást én nem csinálhatok,
Csak imádnom lehet őtet.
Szerelem! tyrann szerelem!
Nem adod nékem, ah nem
Te tyrann, ezt a szívet,
S még sem bocsátasz engemet
Megbosszulni szerencsétlen szerelmemet.
Vagy szeressen az én kincsem,
Vagy oldd el szoros bilincsem;
Ah ne törjön, ne gyötörjön,
Oh Amor, az illy kötél.
Úgy szerelmem sikeretlen,
Ha kedvet az a kegyetlen
Mindég csak kínomba lél.
XIV.
ENDÍMION NÍCÉHEZ.
Állandó vagyok s ne várjad
Lelkemtől a kegyelmet:
Szánakozást teerántad
Érzek, de nem szerelmet.
Mellyemben tüzet gerjesztne
A te deli szépséged,
Ha szabadságom lehetne
Szívembe venni téged.
XV.
DIÁNA ENDÍMIONHOZ.
A ki által ment a szélvészen,
Bár elment a vad szél egészen,
Mégis fél, és bár a partra vert,
Hányja szemét s nézi a tengert.
Így szemem reád vetem,
Veszélyed jutván eszembe
Új dobogást kezd szívembe
A megújúlt félelem.
XVI.
DIÁNA ÉNEKEL.
Amor reménységgel
Jövén elő,
Édes sietséggel
Halad ő.
És azt a szív se
Veszi még észre;
Azután kínokkal
És ezer gondokkal
Leli őt teli.
De mit ér ha akkor
Már lábán az Amor
Láncát viseli:
Ha illyen kedvességei
Vagynak már láncaidnak,
Ha illy édes gyümölcsei
Vagynak már kínjaidnak,
Én lábaimra kapcsolom
S édes örömest csókolom
Mennyei békóidat.
XVII.
NÍCE ÉNEKEL.
Így szemléli néhány ízben
Úszkálni a nagy árvízben
A mezőket a kesergő
Boldogtalan szántóvető.
Nyög, sír, s gondolja magába,
Mennyi munkát tett hiába,
S melly hasztalan fáradt ő.
XVIII.
KAR.
A bánatnak komorsági
Elméinkből fussanak,
Az örömnek vígassági
Szívünkben maradjanak.
S az ki jól óhajt szeretni,
Ne jőjön azt sértegetni
A féltés hideg mérgével:
Veszszen innen, veszszen el!