TE csendes éjnek királynéja,
Endímion’ szép barátnéja,
Te, ott a’ fél felhő megett!
Ínts hallgatást nárcispáltzáddal,
’S halkan
*
halkán Sh., em.
nyomd pamut hintócskáddal
A’ harmattól nyirkos eget.
Te is Földünknek férje ’s báttya,
Míg a’ magánosság’ barátja,
Coelusz! te rád bámészkodik,
Tekínts le milliom szemeddel,
’S halld meg könyörűlő szíveddel
A’ hűség mint búslakodik.
Ti fájdalmaim’ sokszor hallátok,
Ti aggó éjjelim’ tudjátok,
Tudjátok mért nem alszom én.
Ti láttátok, melly bús lélekkel,
Melly bággyadttan, ’s könnyes szemekkel
Keresgettem LILLA’ nevén.
Ah! a’ LILLA’ mennyei szíve,
Orczája, a’ Kellemek’ míve,
Megvarázsolta szívemet.
És bár Ámor’ kohában élek;
De tüzemről beszéllni félek,
Hogy meg ne vessen engemet.
Pedig tán nemes indúlatja
A’ nemes lángot bészívhatja,
Vagy – óh, vagy tán már érez is.
De hátha édes aggodalma
Más bóldogabbnak a’ jutalma?
Óh félek is – reménylek is –.
Ti álomhintő Istenségek!
Kiknél az éji jelenségek
Ezer formában lengenek,
Míg öszvehajlott szempillái,
Mint a’ tulipánt’ fátyolkái,
Testvéresen szendergenek:
Kűldjetek egy Képet elébe,
Ki, mint én, szíve’ kétségébe’
Halvány, bággyadtt, és hű legyen,
És egybegyűltt sohajtásomnak
Ködjébe burkolva, kínomnak
Méllységéről vallást tegyen.
Vallja meg könnyező szemekkel,
Rebegő nyelvvel, nyíltt kezekkel
Hogy Ő szép, és én szeretem.
Akkor tán édes nyúgalmában
Részt vévén a’ más fájdalmában
Ezt nyögi: Én is szeretem.
Óh – de tán most is álmot látok –
Óh akkor – akkor példázzátok
Előmbe szép Bálványomat:
Ah mert, bár eddig sok kín sértett,
E’ Kép – e’ mennyei Kísértet –
Visszaígézi nyugtomat.