HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
I.
GRÓF ERDŐDYNÉ Ő Nagyságához.
TUDOM, midőn síránkoztál
Halálán CZINDERYNEK,
’S könnyek’ gyöngyével áldoztál
Elhervadtt teteminek.

Tudom, midőn mély kínodban
Olvasztád a’ vas-eget,
Veszteg űlvén Kastélyodban
A’ tanú-falak megett.

A’ sír, melly a’ bú’ szózatját
Meg nem szokta hallani,
Siralmod’ bő áldozatját
Kezdte már sokallani.

Vakmerő tettét megbánta
A’ Halál, szánt tégedet;
’S bár szíved gyakran kívánta,
Megkímélte éltedet.

Maga a’ Természet, mellyet
Olly szépen tudsz festeni,
Körűlted a’ pompa hellyett
Gyászban kezdett sínleni.

A’ Nap bánta, hogy súgárral
Nem köszönthet tégedet;
A’ Hold búsúlt, hogy könny-árral
Látja ázni szemedet.

A’ Fülemülék zengették
Lassú keserveidet:
A’ Vadgalambok felvették
Daraboltt nyögésidet.

Ők megtanúlták tetőled,
És őtőlök az Ekhó.
’S Atád’ berkében felőled
Nem zengett egyéb csak „Óh!”

Kertedben elhervadoztak
A’ Rózsák, mint képeden:
Ők terajtad szánakoztak,
Te pedig Kedveseden.

Hébe égi balzsamommal
Apolá szépségedet;
A’ Grátziák fájdalommal
Törölgették könnyedet;

Ámor a’ fejét búvában
Balra hajtá, ’s piszege;
Füstölgött Hímen’ markában
Lefordúltt szövétneke.

Ágyadtól tömött seregben
A’ sírig zsibongtanak
A’ Fájdalmak gyász leplekben,
’S mind Feléd mutattanak.

Etelkád visszasohajtá
Sűrű sóhajtásaidat,
’S fejét öledbe lehajtá
Kettőzvén bánatidat.

_____

Én akkor LILLÁT sirattam,
Azt a’ szépet, azt a’ jót,
A’ kinél szívemet hagytam,
Mint örökös Foglalót.

Őtőle, és mindenektől
Elhagyatva jajgaték.
Lelkem a’ mély keservektől
Ízekre szaggattaték.

A’ barlangok’ setét gyomra,
Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
Csak a’ kőszál hallgatott,

A’ pusztúltt várak’ omlása,
A’ vad erdők’ éjjele,
A’ mély vőlgyek’ horpadása,
Jajjaimmal megtele.

Nem hallá semmi érzékeny
Tőlem a’ LILLA’ nevét,
Csak a’ folyás, a’ félékeny
Nyárfa, és a’ jámbor rét.

Már Ekhó is jól esmére:
’S minthogy ő is szeretett,
Keservemnek zengésére
Keservesebb választ tett;

Sőt talám sympathiából
Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté boltjából
Égre nyújtott karomat. –

LILLÁT kerestem örökké:
De minthogy Ő elveszett,
Az emberek törzsökökké,
A’ világ pusztává lett.

Kergettem a’ Reménységet;
És ha ollykor megjelent,
Nálam hagyta a’ Kétséget,
’S a’ boldogabbakhoz ment.

Elmém régi virgontzsága
Ködbe borongván elmúlt:
Érző szívem’ nyájassága
Lomhává lett, elvadúlt.

Már kezdett bennem gyengűlni,
És számon lebegett már
Az Élet, mint a’ repűlni
Készűlő ijjedtt Madár. –

Könnyemben, sohajtásomban,
Jajszómban részt vettenek
A’ Vértesben, és Bakonyban
Már minden Kietlenek.

Vázsony’ szent Omladékában
A’ Napra heveredém,
’S még reményem’ divatjában
A’ violákat szedém,

De jaj mikor visszatértem,
Már az apró Viola,
És minden Remény, én érttem
Hervadásra hajola:

Mint a’ kő meredtten állék
Egy ledűltt boltozaton.
És mikor sorsom elválék –
Rám jajdúlt a’ Balaton.

_____

Így örök számkivetésre
Kárhoztatván magamat,
Egy titkos kénszerítésre
Délnek vettem útamat:

És hogy a’ zajgó világban
Ne kelljen tolongani;
A’ rengeteg Somogyságban
Elbúttam haldoklani.

Itt hozzám semmi sem fére,
Még az édes Múzsa sem;
Csak eltűntt kedvem esmére,
És a’ kínzó Szerelem.

De e’ temérdek rejtekbe
Tenger bánatom nem fért,
És a’ főldtől az egekbe
’S innen a’ Dunába ért.

Itt, hol eldúlni probáltam
LILLÁM’ emlékezetét,
Minden zugban feltaláltam
Mennyei tekintetét,

’S azt olvastam minden fánál,
Azzal csörgött minden hab:
„Nints szebb teremtés LILLÁNÁL,
’S nálam boldogtalanabb! – –

Ah! egy vén Tölgynek allyában
Láttam a’ sáppadtt Időt,
Sereg szú pesgett markában.
Ah, melly sírva kértem őt,

Hogy törűlje ki belőlem
LILLÁT, és a’ bánatot! –
De ő elfutott előlem,
Könnyezett, és hallgatott.

Sőt azolta jobban vérzi
A’ rögzött kín szívemet,
’S a’ mint hergő lelkem érzi,
Sietteti végemet.

A’ Horvátország’ partjától
Majd Erdélyig kergete;
Mégis bennszorúltt nyilától
Szívem nem menekhete.

Már a’ Tisza is sajnálja
Belé hullott könnyemet,
’S az Alfőld’ gazdag lapállya
Siratni kezd engemet.

E’ kenyér’ sík Óceánja,
Hol semmi ekhó nem szól,
Poétája’ sorsát szánja
És susog kínjairól.

_____

Már ugyan láthattam volna
LILLÁT több ízromba is:
De mérget hogyan kóstolna
Önként a’ haldokló is?

Sőt olly vad gyönyörűséget
Óhajthat é valaki,
Hogy egy imádott Szépséget
Halva szemléljen, vagy mi?

Úgy van! ez a’ kedves Lélek
Nékem még élvén meghólt:
’S ez az hogy én halva élek,
Míg el nem zár a’ gyász bólt. – –

Múzsák! lankadó fejemre
Setét ciprust kössetek.
Hímen, és Ámor! nevemre
Egész Léthét öntsetek.

És te, a’ szelíd Álomnak
Áldott testvére, jövel!
’S megroggyantt alkotmányomnak
Kötéseit óldozd-fel,

Hogy ama’ hűs nyoszolyában,
Mellyet sírnak mondanak,
A’ lármátlan éjtszakában
Tagjaim nyúghassanak,

’S ez az érző Szív megállván,
Lelkem egy nagy, egy hideg,
Egy vég sohajtássá válván
LILLA’ mellyén szűnjön meg.

_____

Te pedig, gyönyörű Elme,
Gyönyörű test’ lakosa,
Kit a’ hív érzés’ gyötrelme
Olly sokáig mardosa,

KEGYES GRÓFNÉ! ki hallgattad
Fülemülém’ jajjait,
’S értek*
ért ek Sh., em.
megaranyoztattad
Ciprusfámnak ágait,

Ha már a’ mit CZINDERYDNEK
Sirattál gyász hantjain,
Nemes szívű ERDŐDYDNEK
Találtad fel karjain:

Idd mennyei édességgel
A’ Hérók’ szeretetét;
’S elfogadván kegyességgel
Eratóm’ tiszteletét,

Botsáss-meg, ha bús siralmát
Lábaidnál önti-le,
’S tán örömid’ szent nyugalmát
Megháborítja vele.