1802 B |
1802-1803/1805 C |
---|---|
1 Tudom midőn síránkoztál
Halálán Czinderynek,
’S könnyek’ gyöngyével áldoztál
Elhervadtt teteminek.
2 Tudom midőn mélly kínodban
Olvasztád a’ vas eget
Veszteg űlvén kastélyodban
A’ tanú falak megett.
3 A’ Sír, melly a’ bú szózatját
Meg nem szokta hallani,
Siralmod bő áldozatját
Kezdte már sokallani.
4 Vakmerő tettét megbánta
A’ halál, szánt tégedet,
’S bár szíved gyakran kívánta
Megkímélte éltedet.
5 Maga a’ Természet, mellyet
Olly szépen tudsz festeni,
Körűlted a’ pompa hellyett
Gyászba kezdett sínleni.
6 A’ Nap bánta hogy súgárral
Nem köszönthet tégedet
A’ Hóld búsúlt hogy könny-árral
Látja ázni szemedet.
7 Kertedben elhervadoztak
A’ rózsák, mint képeden:
Ők te rajtad sajnálkoztak,
Te pedig kedveseden.
8 A’ fülemülék zengették
Néma keserveidet
’S a’ vadgalambok felvették
Daraboltt nyögésidet.
9 Ők meg tanúlták tetőled
És ő tőlök az Ekhó
’S Atád’ berkében felőled
Nem zengett egyéb tsak „Óh!"
10 Hébe égi balsamommal
Éleszté szépségedet
A’ Grátziák fájdalommal
Törölgették könnyedet.
11 Ámor a’ fejét búvában
Balra hajtá ’s piszege,
Füstölgött Himen’ markában
Lefordúltt szövétneke.
12 Etelkád visszasohajtá
Sűrű sohajtásidat
’s Fejét öledbe lehajtá,
Kettőzvén bánatidat.
13 Ágyadtól tömött seregben
A’ sírig zsibongtanak
A’ fájdalmak gyász leplekben,
’S mind feléd mutattanak.
_____
14 Én akkor Lillát sirattam,
Azt a’ szépet, azt a’ jót,
A’ kinél szívemet hadtam
Mint örökös Foglalót,
15 Ő tőle és mindenektől
Elhagyatva jajgaték,
Lelkem a’ mélly keservektől
Izekre szaggattaték.
16 A’ barlangok setét gyomra,
Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
Tsak a’ kőszál hallgatott,
17 A’ pusztúltt várak’ omlása
A’ vad erdők éjjele
A’ mélly vőlgyek horpadása
Jajjaimmal megtele.
18 Nem hallá semmi érzékeny
Tőlem a’ Lilla nevét
Tsak a’ folyás, a’ félékeny
Nyárfa, és a’ jámbor rét.
_____
19 Már Echo is jól esmére;
’S minthogy ő is szeretett,
Keservemnek zengésére
Keservesebb választ tett.
20 Sőt talám Sympathiából
Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté boltjából
Égre nyújtott karomat. –
21 Lillát kerestem örökké:
De minthogy ő elveszett,
Az emberek törzsökökké,
A’ világ pusztává lett.
22 Kergettem a’ reménységet:
És ha ollykor megjelent,
Nálam hagyta a’ kétséget
’S a’ boldogabbakhoz ment.
23 Elmém régi virgontzsága
Ködbe borongván elmúlt,
Érző szívem’ nyájassága
Lomhává lett, elvadúlt.
_____
24 Már kezdett bennem gyengűlni,
És számon lebegett már
Az élet, mint a’ repűlni
Készűllő ijjedtt madár.
25 Könnyembe, sohajtásomba,
Jajszómba részt vettenek
A’ Vértesbe és Bakonyba
Már minden kietlenek
26 Vázson szent omladékában
A’ napra heveredém
’S még reményem’ dívatjában
A’ violákat szedém
27 De jaj mikor visszatértem
Már az apró viola
És minden remény én érttem
Hervadásra hajola.
28 Mint a’ kő meredtten állék
Egy ledűltt boltozaton,
És mikor sorsom elválék,
Rám jajdúlt a’ Balaton.
_____
29 Igy örök számkivetésre
Kárhoztatván magamat
Egy titkos kénszerítésre
Délnek vettem útamat
30 És hogy a’ zajgó világba
Ne kelljen tolongani
A’ rengeteg Somogyságba
Elbúttam haldoklani.
31 De e’ temérdek rejtekbe
Tenger bánatom nem fért
És a’ főldtől az egekbe
’S innen, a’ Dunába ért.
32 Itt hozzám semmi sem fére,
Még az édes Músa sem;
Tsak eltűnt kedvem esmére,
És a’ kínzó Szerelem.
33 Itt hol eldúlni próbáltam
Lillám emlékezetét
Minden zúgban feltaláltam
Mennyei tekintetét.
34 ’S azt olvastam minden fánál,
Azzal tsörgött minden hab:
„Hogy nints szebb állat Lillánál
’S nálam boldogtalanabb!”
35 Ah! egy vén tölgynek allyában
Láttam a’ sáppadt Időt,
Sereg szú pesgett markában,
Ah melly sírva kértem őt
36 Hogy törölje ki belőlem
Lillát, és a’ bánatot,
De ő tsak repűlt előlem
Könnyezett és hallgatott.
37 Sőt azolta jobban vérzi
A’ rögzött kín szívemet
’S a’ mint hergő lelkem érzi
Sietteti végemet.
38 A’ Horváth ország’ partjától
Majd Erdélyig kergete,
Mégis benn szorúlt nyilától
Szívem nem menekhete.
39 Már a’ Tisza is sajnálja
Belé húllott könnyemet
’S az alfőld’ gazdag lapállya
Siratni kezd engemet.
40 ’S e’ kenyér sík oczeánja,
Hól semmi ekhó nem szól,
Poétája’ sorsát szánja,
És susog kinjairól.
41 Már ugyan láthattam volna
Lillát több izromba is,
De mérget hogyan kostolna
Önként a’ haldokló is.
42 Sőt olly vad gyönyörűséget
Ohajthat é valaki,
Hogy egy imádott szépséget
Halva szemléljen vagy mi?
43 Úgy van! ez a’ kedves lélek
Nékem még élve megholt,
’S ez az, hogy én halva élek
Mig el nem zár a’ gyász bolt.
44 Músák! lankadó fejemre
Gyász Cypressust kössetek
Hímen és Ámor nevemre
Egész Léthét öntsetek.
45 És te a’ szelid Álomnak
Áldott testvére jövel!
’S megroggyantt alkotmányomnak
Kötéseit óldozd fel;
46 Hogy ama’ hűs nyoszolyában,
Mellyet sírnak mondanak,
A’ lármátlan éjtszakában
Tagjaim nyughassanak,
47 És érző szívem megállván,
Lelkem egy nagy, egy hideg,
Egy vég sohajtássá válván,
Lilla’ mellyén szűnjön meg.
_____
48 Te pedig gyönyörű Elme!
Gyönyörű test’ lakosa,
Kit a’ hív érzés’ gyötrelme
Olly sokáig mardosa,
49 Kegyes Grófné! Ki hallgattad
Fülemülém’ jajjait,
’S értek meg aranyoztattad
Ciprusfámnak ágait,
50 Ha már a’ mit Czinderydnek
Sirattál gyász hantjain
Nemes szívű Erdődynek
Találtad fel karjain,
51 Idd mennyei édességgel
A’ Hérók’ szeretetét,
’S elfogadván kegyességgel
Eratóm’ tiszteletét,
52 Botsáss-meg, ha bús síralmát
Lábaidnál önti le
’S tán Örömid szent nyugalmát
Megháborítja vele.
|
TUDOM, midőn síránkoztál
Halálán CZINDERYNEK,
’S könnyek’ gyöngyével áldoztál
Elhervadtt teteminek.
Tudom, midőn mély kínodban
Olvasztád a’ vas-eget,
Veszteg űlvén Kastélyodban
A’ tanú-falak megett.
A’ sír, melly a’ bú’ szózatját
Meg nem szokta hallani,
Siralmod’ bő áldozatját
Kezdte már sokallani.
Vakmerő tettét megbánta
A’ Halál, szánt tégedet;
’S bár szíved gyakran kívánta,
Megkímélte éltedet.
Maga a’ Természet, mellyet
Olly szépen tudsz festeni,
Körűlted a’ pompa hellyett
Gyászban kezdett sínleni.
A’ Nap bánta, hogy súgárral
Nem köszönthet tégedet;
A’ Hold búsúlt, hogy könny-árral
Látja ázni szemedet.
A’ Fülemülék zengették
Lassú keserveidet:
A’ Vadgalambok felvették
Daraboltt nyögésidet.
Ők megtanúlták tetőled,
És őtőlök az Ekhó.
’S Atád’ berkében felőled
Nem zengett egyéb csak „Óh!”
Kertedben elhervadoztak
A’ Rózsák, mint képeden:
Ők terajtad szánakoztak,
Te pedig Kedveseden.
Hébe égi balzsamommal
Apolá szépségedet;
A’ Grátziák fájdalommal
Törölgették könnyedet;
Ámor a’ fejét búvában
Balra hajtá, ’s piszege;
Füstölgött Hímen’ markában
Lefordúltt szövétneke.
Ágyadtól tömött seregben
A’ sírig zsibongtanak
A’ Fájdalmak gyász leplekben,
’S mind Feléd mutattanak.
Etelkád visszasohajtá
Sűrű sóhajtásaidat,
’S fejét öledbe lehajtá
Kettőzvén bánatidat.
_____
Én akkor LILLÁT sirattam,
Azt a’ szépet, azt a’ jót,
A’ kinél szívemet hagytam,
Mint örökös Foglalót.
Őtőle, és mindenektől
Elhagyatva jajgaték.
Lelkem a’ mély keservektől
Ízekre szaggattaték.
A’ barlangok’ setét gyomra,
Hol senki sem láthatott,
Hol magános panaszomra
Csak a’ kőszál hallgatott,
A’ pusztúltt várak’ omlása,
A’ vad erdők’ éjjele,
A’ mély vőlgyek’ horpadása,
Jajjaimmal megtele.
Nem hallá semmi érzékeny
Tőlem a’ LILLA’ nevét,
Csak a’ folyás, a’ félékeny
Nyárfa, és a’ jámbor rét.
Már Ekhó is jól esmére:
’S minthogy ő is szeretett,
Keservemnek zengésére
Keservesebb választ tett;
Sőt talám sympathiából
Könnyezte is sorsomat,
Mert harmat önté boltjából
Égre nyújtott karomat. –
LILLÁT kerestem örökké:
De minthogy Ő elveszett,
Az emberek törzsökökké,
A’ világ pusztává lett.
Kergettem a’ Reménységet;
És ha ollykor megjelent,
Nálam hagyta a’ Kétséget,
’S a’ boldogabbakhoz ment.
Elmém régi virgontzsága
Ködbe borongván elmúlt:
Érző szívem’ nyájassága
Lomhává lett, elvadúlt.
Már kezdett bennem gyengűlni,
És számon lebegett már
Az Élet, mint a’ repűlni
Készűlő ijjedtt Madár. –
Könnyemben, sohajtásomban,
Jajszómban részt vettenek
A’ Vértesben, és Bakonyban
Már minden Kietlenek.
Vázsony’ szent Omladékában
A’ Napra heveredém,
’S még reményem’ divatjában
A’ violákat szedém,
De jaj mikor visszatértem,
Már az apró Viola,
És minden Remény, én érttem
Hervadásra hajola:
Mint a’ kő meredtten állék
Egy ledűltt boltozaton.
És mikor sorsom elválék –
Rám jajdúlt a’ Balaton.
_____
Így örök számkivetésre
Kárhoztatván magamat,
Egy titkos kénszerítésre
Délnek vettem útamat:
És hogy a’ zajgó világban
Ne kelljen tolongani;
A’ rengeteg Somogyságban
Elbúttam haldoklani.
Itt hozzám semmi sem fére,
Még az édes Múzsa sem;
Csak eltűntt kedvem esmére,
És a’ kínzó Szerelem.
De e’ temérdek rejtekbe
Tenger bánatom nem fért,
És a’ főldtől az egekbe
’S innen a’ Dunába ért.
Itt, hol eldúlni probáltam
LILLÁM’ emlékezetét,
Minden zugban feltaláltam
Mennyei tekintetét,
’S azt olvastam minden fánál,
Azzal csörgött minden hab:
„Nints szebb teremtés LILLÁNÁL,
’S nálam boldogtalanabb! – –
Ah! egy vén Tölgynek allyában
Láttam a’ sáppadtt Időt,
Sereg szú pesgett markában.
Ah, melly sírva kértem őt,
Hogy törűlje ki belőlem
LILLÁT, és a’ bánatot! –
De ő elfutott előlem,
Könnyezett, és hallgatott.
Sőt azolta jobban vérzi
A’ rögzött kín szívemet,
’S a’ mint hergő lelkem érzi,
Sietteti végemet.
A’ Horvátország’ partjától
Majd Erdélyig kergete;
Mégis bennszorúltt nyilától
Szívem nem menekhete.
Már a’ Tisza is sajnálja
Belé hullott könnyemet,
’S az Alfőld’ gazdag lapállya
Siratni kezd engemet.
E’ kenyér’ sík Óceánja,
Hol semmi ekhó nem szól,
Poétája’ sorsát szánja
És susog kínjairól.
_____
Már ugyan láthattam volna
LILLÁT több ízromba is:
De mérget hogyan kóstolna
Önként a’ haldokló is?
Sőt olly vad gyönyörűséget
Óhajthat é valaki,
Hogy egy imádott Szépséget
Halva szemléljen, vagy mi?
Úgy van! ez a’ kedves Lélek
Nékem még élvén meghólt:
’S ez az hogy én halva élek,
Míg el nem zár a’ gyász bólt. – –
Múzsák! lankadó fejemre
Setét ciprust kössetek.
Hímen, és Ámor! nevemre
Egész Léthét öntsetek.
És te, a’ szelíd Álomnak
Áldott testvére, jövel!
’S megroggyantt alkotmányomnak
Kötéseit óldozd-fel,
Hogy ama’ hűs nyoszolyában,
Mellyet sírnak mondanak,
A’ lármátlan éjtszakában
Tagjaim nyúghassanak,
’S ez az érző Szív megállván,
Lelkem egy nagy, egy hideg,
Egy vég sohajtássá válván
LILLA’ mellyén szűnjön meg.
_____
Te pedig, gyönyörű Elme,
Gyönyörű test’ lakosa,
Kit a’ hív érzés’ gyötrelme
Olly sokáig mardosa,
KEGYES GRÓFNÉ! ki hallgattad
Fülemülém’ jajjait,
’S értek megaranyoztattad
Ciprusfámnak ágait,
Ha már a’ mit CZINDERYDNEK
Sirattál gyász hantjain,
Nemes szívű ERDŐDYDNEK
Találtad fel karjain:
Idd mennyei édességgel
A’ Hérók’ szeretetét;
’S elfogadván kegyességgel
Eratóm’ tiszteletét,
Botsáss-meg, ha bús siralmát
Lábaidnál önti-le,
’S tán örömid’ szent nyugalmát
Megháborítja vele.
|