Ti Élet’ Édessét lehellő Leányok!
A’ Szépség’ Tűzénél olvasztott Bálványok!
Kiket imád sok Szív, áhítva reszketvén,
Fűstölgő Óltárán Temjénét égetvén!
Óldjátok le rólam hitvány Kötésteket,
Félre! nem imádlak többé benneteket.
Mert minden Szépséget, mellyel hódítátok,
*
hódíta tok Sh., em.
Már az én Szépembe’ egy Summába’ látok. –
Jer, Szépem! mutasd’ meg azt kevély Nemednek,
Eggyűtt, a’ mivel ők, eggyenként kérkednek:
Hadd mondgyák, a’ kiknek vagyon tisztább Ízek
Te vagy a’ Remekkép! amazok tsak Skitzek
Léda’ Gyermekinek hűllyön meg a’ Vérek:
Szégyenlyék a’ Görög Országi Vezérek,
Azt hogy Helenáért hartzoltak Trójánál
Holott imé van szebb Asszony Helenánál!
Álly ki Irígy! találly Motskot Tagjaiba’
Nézdd, legkényesbb Ízlés! van é benne Hiba?
Ha valamelly Részét hibásnak lelitek:
Hibáztok, – a’ szépet rútnak képzelitek.
Ha kérditek tőlem: mi szép? azt felelem:
Én a’ Szépet ’s Rútat olly formán képzelem,
Hogy szép mind az, a’ mi ő benne láttatik,
A’ mi benne még nints a’ Rútnak mondatik.
Nints hát semmi Hiba, mind így ítélgetnek,
Ezen Remekébe’ a’ bőlts Természetnek –
De óh e’ Remekben én eggy Hibát látok,
A’ mellyről ti éppen nem gondolkozátok,
Hogy ámbár a’ pazér Természet’ bő Keze
Minden Szépségeket ez eggyre hímeze,
Még is e’ Remekben az a’ nagy Tsonkúlás:
Hogy ő véle is Köz a’ végső Elmúlás.
Isten! hát tsak azért mívelsz illy Remeket,
Azért árasztasz
*
árasztá sz Sh., em.
rá minden Szépségeket,
Hogy eggy Légyen! Szódat feldúló Mullyonnal
Minden Szépségeket eltörűlly azonnal.
Hová teszed akkor illy dítső Mívedet
A’ millyet még semmi Főld’ Pora nem fedett,
Hadd tudjam, Sírjára Ró’sákat plántálok,
’S ezt írom rá: Szépek! – de ez szebb vólt nálok.
Ha pedig ő néki több Élet adatott,
Szóllyon Sírom felett tsak eggy fél Szózatot,
Akkor is Szikrái a’ hév’ Szeretetnek
Fagyos Tetemeim között Lángot vetnek.