HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Csokonai Vitéz Mihály összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Csokonai Vitéz Mihály – Széchényi Ferencnek
Debrecen, 1802. szeptember 24.

Nagy-Méltóságú Gróf,
Kegyelmes Uram!

Parancsolatjára Excellentziádnak kötelességemnek tartottam, hogy Poétai Munkáimat, mellyeknek közkézre adására Excellentziád olly nemes Lélekkel viseltetni méltóztatott, a’ Helybehagyás végett, Kézírásban felkűldjem. És ezt tellyesítettem is volna, ha az OrszágGyűlésnek, a’ melly reménységem ellen illy hosszas időre nyúlt, végét nem akartam volna várni, átallván Excellentziádnak, Édes Hazánk ügyében való fontosabb fáradozásait, olly csekélységekkel megháborítani. Hanem, hogy a’ Diéta annyi időre terjedt, annál én rám nézve, a’ ki Országomban olly kis pontocska vagyok, még sokkal hátráltatóbb történet adta elő magát, Czélomnak meggátolására; a’ midőn Junius 11d. Napj. abban a’ szomorú Veszedelemben, melly Városunknak nagy részét 2–3 óra alatt a’ lángok’ prédájává tette, az én Házam is e’ szörnyű Esetnek áldozatja lett. – Úgy van, Kegyelmes Uram! most az üszög és hamu között fekszik az az egyűgyű, de nékem tág és gazdag Hajlék, a’ mellybe kívántam a’ Világ’ lármája elől magamat, Nemzetem’ és Múzsáim’ szolgálatjára külön vonni; pusztává lett az a’ kis Ország, mellyben én Király voltam magam előtt, és a’ mellyben sokszor édes érzések között gondoltam „Ennyi részem van az 5 Világból!” ’s örömmel futottam végig egy percz alatt boldogságomnak szűk, de elég körűletét. Éppen a’ Rózsák nyíltak; mikor kertecskémen, az én kis Sans-Soucimon, a’ lobogó lángok keresztűl rohantak: szívfacsarodva kellett szemlélnem, mikor Tusculanumom, hol legérzékenyebb gondolatim teremtődtek, a’ füst között ropogott; mikor ama’ rózsa-lugas tövig égett, ’s az a’ fülemüle, melly e’ kis zöld-szálának minden éjjel concertet adott, őröngve repűlt el a’ bátorságosabb erdei vidékekre.
De majd el kezdem felejteni, hogy Excellentziád előtt udvarlok; ’s régi megelégedésemmel tele telvén, szinte tiszteletlenségbe találok esni. – Méltóztasson Excellentiád kegyelmesen megbocsátni parolátlanságomnak, és illy keserves Történetnek tulajdonítni azt leginkább, hogy Poémáimnak felkűldésével az egész nyáron el-múlattam tisztelkedni. Tudom is, Kegyelmes Uram! ’s telyességgel meg vagyok győződve a’ felől, hogy nem csak ezt a’ késedelmet vétkűl nem fogja nékem tulajdonítani; sőt természeti nemes Lelkét ’s emberszerető Szívét jobban van esmérni szerentsém, mint-sem következendő Instántziámnak kegyes válaszszal lejendő elfogadásáról, vagy, ha az már lehetetlen volna, legalább eltűréséről, legkissebben is kételkedném. –
Nagy-Méltóságú Gróf! tanúja vagyok még a’ hidegebb és indifferentebb Magyaroknak is arról az ő meglepettetésekről, a’ millyennel az Excellentiád’ példátlan áldozatját, mellyel becses Nemzetét ’s a’ Hazai Eruditiót boldogítani méltóztatott, a’ minapi Újságokból vették. Csak maga egy Könyvtárnak*
A v utólag a szó fölé írva.
öszveszedése is, hát még azoknak a’ közkézen nem forgó Kintseknek Koronás Fejekhez illő egybegyűjtése, már az egész Nemzetnek tiszteletét ’s minden hazabéli Tudósoknak háládatosságát megérdemlené: mit tudjunk hát szólani akkor, mikor annak még ingyen való elajándékoztatását kell hallanunk? el kell boríttatnunk a’ csudálkozástól, tele kell érzéssel telnünk, némán kell bámúlnunk és tisztelnünk a’ szokatlan Nagyságot, mint magát a’ természetet, tulajdon Munkáiban, és a’ ki legtöbbet tud is közűlünk kifejezni, ennyit mondhat: SZÉCSÉNYI!!
Kevés van, Kegyelmes Uram! a’ kit Excellentiádnak ez a’ közönséges Jótéteménye nagyobban interesszálna, mint engemet; ahonnan, ha többen könyörögnek is Excellentiádnál azon Bibliotheca mellett való Hívatalért, nem sok van, a’ ki nálam abban több gyönyörűséget találna, a’ kinek azt vagy szokott Occupatióji, vagy pedig mostani állapotja, szűkségesebbé tették volna. Ugyanis, miolta olvasni, gondolkodni, érzeni és érteni kezdek, ’s annál fogva a’ Tudományok köztt a’ főket a’ mellyékesektől megkülömböztetni kívántam: négy fontos Czélt látván magam előtt, úgymint a’ Virtust, a’ Hazafiságot, az Ízlést, és az Egésséget, négy fő Studiumnak a’ mivelésére szántam el magamat. – Elsőben láttam azt, hogy én Ember vagyok, ’s Emberek köztt lakom ebben a’ Planétában, és ennél fogva, magamat és őket, természeti erkőlcsi társasági tekintetekben, esmernem, tanúlnom illendő, sőt szűkséges; első Tudománynak vettem fel az ANTROPOLÓGIÁT széles értelemben, és Póppal azt tartottam, hogy az Embernek legméltóbb tárgya az E m b e r. – De látván azt is, hogy én többé sem a’ Hobbes, sem a’ Rousseau, sem a’ Montagne Emberei közzé élni nem mehetek; hanem egy polgári alkotmányban, még pedig, a’ miért az Egeknek elég hálát nem adhatok, egy illy nemes és jó Társaságban – a’ Magyarok köztt – tőltöm le napjaimat: háládatlanságnak ítéltem volna Nemzetem’ sorsa eránt félvállrúl viseltetni, és szent törvényemmé tévén Szenekának ama’ mondását hogy patriam prodere nefas est, scelus contra, nolle, dum possis, illustrare, minden erőmet és időmnek jobb részét arra fordítottam, hogy valami csak a’ MAGYAR nevezetet, ezt a’ kevélyítő nevezetet illeti, mind azzal megesmérkedni, ’s jövendőben véle másokat is megesmértetni, igyekezzek. – E’ végre (mert elhagyom most a’ POÉZIST és a’ szép Literatúrát, mellyet Elmémnek, és a’ KERTÉSZKEDÉST ’s a’ Természet’ esméretit, mellyet Kűlső érzésimnek gyönyörködtetésére tanúltam és gyakorlottam) Hazám’ történetivel, a’ Magyar Literatúrával, régi és új Könyveinkkel, ’s Nemzetemnek mostani Csillagival, megesmérkedni legfőbb boldogságomnak tartottam: Hazámnak nagyobb részét, ha Townsoni szemekkel nem is, de hazafiúi szívvel, béjártam: Nemzetemnek eredetét ’s régiségeit visgálni és világosítni törekedtem: egy szóval mindent elkövetni próbáltam, a’ mi egy fiatal ’s egy illy csekély tehetségű embertől, mint én vagyok, kitelhetett. Ezután is gyarapodó olvasásom- ’s tapasztalásomhoz képest, ezt tartom legédesebb foglalatosságomnak. Fogadom is, hogy, ha az Isten életemnek kedvez, és békeségünket meg tartándja, több és (a’ poétai mellett, históriai) fontosabb Munkáimmal is igyekszem egy illy dicső Nemzet, egy illy áldott Haza eránt, tiszteletemet ’s munkásságomat kimutatni. Legközelébb pedig mind azokat a’ Kézírásokat, ’s kivált ezen a’ részen heverő Ritkaságokat, a’ miket egy,*
Sor fölötti betoldás.
vagy más helyen látni szerencsém volt, Excellentiádnak a’ Gyűjteményébe, minthogy azok többnyire jó Uraimnál ’s barátimnál vagynak, bészerezni kötelességemnek tartom.
Csak az Árpádról és Öselejinknek megtelepedésekről írandó Heroica Epopoeám is négy esztendők’ elforgása alatt, sok olvasásra és visgálásra adott*
Az utolsó három betű olvashatatlan betűkből ráírással javítva.
nékem okot; mellyből Nemzetünknek eredete, régi lakóhelye, más Nemzetekkel való Atyafisága, és hajdani szokásai világosabb fényre jönnek. Ezeket öszveszedni, elrendelni, és historico-critica formában kiadni annyival interesszántabb volna, a’ mennyivel jobban és többen kezdenek erről a’ dologról, még Kűlfőldön is, gondolkodni, írni, ’s vetélkedni, és a’ mint történni szokott, külömbkülömbféle – néha képtelen – Systema-faragásokra vetemedni. P: o: Olaus Rudbeckius, Upsaliai Professor, kezdette legelőször a’ Magyaroknak a’ Lapponokkal való atyafiságát rebesgetni; mellyről idővel Sajnovits egész Könyvet írtt. Őket követték Pray, Schwartner, Schlőtzer, Gatterer, maga Kant, és csaknem az egész Kűlfőld. Újabb Systemát vettek fel, Hell, a’ ki a’ Karéliaiaktól, Fischer és Büsching, a’ kik a’ Woguloktól, ’s még újabbat Spittler, a’ ki a’ Kalmukoktól ágaztat el bennünket. Ki nem tudja az idvezűltt Praynak Desericiussal, ’s az ő halála után Cetto Benedekkel való visszálkodásait Nemzetünk’ eredetéről és törzsökhazájáról? Pray felette sokat tulajdonított a’ Deguignes’ Chinai Történéteinek; ugyanannyit Severini, és Szekér Joákim. Hát a’ hebraizáló, és íge-ágaztató Bél Mátyások, Otrokocsik, Sinaiak, Pázmándiak, ’s a’ t.? – Legrégibb Chronicussaink, t. i. a’ Béla’ Iródeákja, és Thúróczi, megelégedtek azzal, hogy bennünket a’ SCYTHÁKTÓL (de ezt a’ Szót vagum nomen-nek mondja Cornides) származtatnak, és régi lakásunkat Dentria, Magaria ’s Bascardiába tészik. Ezek után indúl Palma és Katona: és ez az utolsó Úr hatalmasan vítatja a’ mi Átillával és a’ Hunnusokkal való vérségünket, mellyet már Schlőtzer és Gebhárdi, ’s ő utánnok mások nem csak kétségessé, hanem nevetségessé is tenni erőlködnek. Az akkorbéli Krónikaíróknál egy két helyecske fordúl elő csak úgy szanaszétt a’ Magyarokról; mint a’ BIZANTZIUMIAK közűl Constant. Porphyrogenitusnál, Leonál ’s másoknál; a’ DEÁKOK közűl Ottó Frisingensisnél, Luitprandusnál, Reginonál ’s a’ t. Fordúl elő az későbbi Íróknál is, millyenek Plancarpinus, Rubruquis, Odoricus Raynaldus, Aeneas Sylvius, Piccolomini, Schall, és mások; a’ kik (legalább ebben a’ tekintetben) esméretlenek. Legkevésbbé esméretesek pedig nálunk Nestornak Orosz Krónikája, és Abulgazi Bayadur Khánnak Tatár, vagyis Mongol, Genealógiai Históriája. – Ezeknek és több ehez hasonló Íróknak, a’ kik t: i: nem egyenesen a’ Magyarokról írnak, ’s többnyire csak nagy Collectiókban fordúlnak elő, mint a’ Corpus Historiae Byzantinae, a’ MURATORI Scriptores Rerum Italicarum, a’ PISTORII Scr. Rer. Germanicar. az Orosz Krónikák SCHLŐTZER által, a’ RAYNALDI Annales Eccles. a’ Histoire générale des Voyages, az Ángliai Közönséges Historia ʼs t. eʼ f. és annál fogva magános embereknek nem megszerezhetők – ezeknek, mondom, a’ Magyarokat illető helyeit igen jó volna egy Csomóba szedni, hogy Tudóssaink is jobban esmérhetnék, megszerezhetnék, belőlök dolgozhatnának; és valahára Nemzetünk’ eredetét, atyafiságát és régiségét – mellynek még máig is homályban való létele egy egész Natiónak kissebbségére szolgál – – kidolgozhatnák. Én már gondolkoztam róla, hogy ha környűlállásim kedveznek, egybeszedem és kiadom illy név alatt: Thesaurus Antiquitatum Hungaricarum; sive Collectio Scriptorum omnis Aevi, linguae, ac Nationis, quicunque de origine, affinitate, patria, moribus, rebusque gestis Veterum Magyarorum, ad mortem Ducis Arpadi, quidpiam memoriae prodiderunt.
Ez énnékem magamnak is felette szűkséges volna, hogy EPOPOEÁMAT ÁRPÁDRÓL annál helyesebben elvégezhetném. Mert az akkori Történetek, Geographia, régiségek, Familiáknak, Váraknak, Városoknak eredeti, szokások, erkőltsök, vitézek, vitézeknek viseltt dolgaik, ’s a’ t. még egybeszedve nincsenek. Még pedig a’ Documentumok mind keze alatt nem találtatnak az embernek; szörnyű nehéz az illy homályos állapotokban boldogúlni. Már csak ez az egy Czél is elmúlhatatlanná tészi az ARPÁD’ írójának, egy Bibliothecánál való lakást. – Kegyelmes Uram! Homérust még ma is azért csudálja és becsűli olly igen a’ Világ, hogy az akkori helyeket, városokat, Nemzeteket, Vitézeket, fegyvereket, szokásokat, charactereket etc. olly pontról pontra tudja írni és festeni. Ha az Ég az én sorsomnak, egésségemnek, elmémnek, úgy talál kedvezni, hogy Őtet – nem elérni, mert az kevély feltétel volna – csak közelebbről is követni tudnám ezekben: akkor egy új productumot adnék magam is édes Hazámnak a’ kezébe, a’ mellyet a’ Kűlfőldieknek vádja ellen mutathatna. – Az Epopoea az egész poétai világban, leghosszabb, legtökélletesebb, ’s annál fogva legnehezebb Munka. Még egy Nemzet is a’ maga Sphaeráján illyet egynél többet nem látott. Homerus és Tassó egész életekben dolgozták a’ magokét, Virgil 12 esztendeig fáradozott rajta, Milton megvakúlása után sem szűnt meg folytatni a’ magáét, Voltér és Klopstock holtig reszelőt tartottak a’ kezekben. – Én is arra szántam, NagyMéltóságú Gróf! telyes életemet, hogy ezt az Epicum Poémát a’ tőlem kitelhető legnagyobb tökélletességre emeljem; még pedig, a’ mi a’ Görög és Római Nép’ elenyészte olta, egy Nemzettől is, az Európai Nyelvek meggyőzhetetlen fogyatkozása miatt ki nem telhetett, hatlábú igaz heroicumi versekben a’ Homér’ és Virgil’ mustrája szerént. De, valamillyen könnyű, kisded Poémákból egy nagy Könyvet apródonként öszverakosgatni, szint’ ollyan nehéz lévén egy illy Nagy Alkotmányt, a’ mellynek eleje a’ végével, vége a’ közepével, és minden része egymással telyes hármoniában tartozik lenni – öszveállítani; szükségesképpen megkívántatik az Irónak, hogy az Életnek gondjaitól, a’ Hívatalnak terheitől, és a’ Lelket megzavaró aggodalmaktól üres légyen, munkáján folyvást rajta fekhessen, és magát egészen a’ leábrázolandó Világba általhelyeztethesse: kivált, ha a’ felvett Matéria ollyan, hogy azon még semmi Poétai elme nem futtatott. Illyen pedig Árpád és a’ Magyarok’ kijövetele. – Ezen az okon, midőn ama’ saját Nemzete eránt legtöbbet érdemlett Richelieu, a’ híres Orleáni Leányról akart volna egy Epopoeát készíttetni, Chapelain úrnak esztendőnként 10000 Livra fizetést rendelt, mellyet XXX egész esztendők alatt ki is fizettek néki.
Az én kevéssel megelégedő Természetem, ILLYEN TZÉLLAL tett vala le minden hívatalról; illyen okon vontam meg itt Debretzenben, atyai kis örökségemben magamat, mellyből most a’ véletlen csapás, vagy egyűvé vagy másuvá, nem kevés szomorúságomra, kizavar; ’s akkor talám olly hívatalra kell vetemednem, a’ mellyben a’ gond, és az elélésről való aggódás miatt egy sírba dűl Epopoeám is a’ Magyarok’ első Vezérével. Itt Debretzenben a’ Reformat. Collegiumnak, és voltt Professor Sinai Úrnak a’ Bibliothecájikban alkalmatos Gyűjtemény lett volna a’ Magyar Historiákra; valamint a’ Szép – kivált Görög, Római és Frantzia Literatúrára: de e’ szerént e’ mellől is már el kell maradnom, ’s talán! valamellyik – a’ Pastoralis vagy Idylliumos és Lyricus Poétáknak ugyan kedvező, de az Epicusoknak sikeretlen, falu vagy mezőváros, ahol egy Pfarreri Könyvpóltzon kivűl alig találni egyebet – talán, mondom, egy illyen czélom ellen való hely fog ezután mutatni nyugvószállást. Mert azt már lehetetlennek látom, hogy vagy házamat pusztán ne hagyjam, vagy kifeselhetetlen adósságba ne verjem magamat. Mindenik szomorú – valóban igen szomorú dolog, és ollyan, a’ mi a’ csendességet megháborítja, a’ szabad elmét nyűgbe hányja, és a’ Parnasszusi boldog álmodozásból a’ lelket fellármázza! – Egyedűl csak Excellentiád tehet engem vissza az én Elementumomba; és ha azt, az én csekély talentomim nem érdemlik, nyomjon többet nálok az Excellentiád’ Nemes szívében az én szomorú sorsomnak meggondolása, ’s a’ csupa – Könyörűletesség …
De, Kegyelmes Gróf! nem kívánok ollyan indiscretus lenni, hogy vagy panaszolkodásommal alkalmatlankodjam, vagy csupa szánakozásból és valamelly szolgálattétel nélkűl esenkedjem egy ollyan Hívatalért, melly az egész Nemzetre tzéloz. Ha Excellentiád erántam szánakozással viseltetni méltóztatik, áldják meg az Egek érette, és az én háládatosságom kísérje holtomig Excellentiádat; de ez nem elég, – én a’ Nemzetnek egy új szolgálatjára kötöm le azon-felyűl magamat. Tudnillik, látván hogy az egész Hazában sem a’ Királyi Académiákban, sem más privata Oskolákban a’ Nemzeti*
Utólag beszúrva a sor fölé.
Poézist aesthetice és erudite nem tanítják, hanem a’ mit az úgy nevezett Humaniorákban felőle a’ még készűletlen Gyermekeknek egy-két szóval mondanak, az is csak a’ Vers-tsinálásnak kűlső mechanizmusára tartozik, és a’ Nationalis Poésisnak belső természetét ’s annak felséges czélját egy kevésnyire sem érdekli: arra is ráhatároztam magamat, hogy az Académiabéli Ifjúságnak a’ NATIONALIS POÉZISRÓL mindennapi LETZKÉKET INGYEN adjak. – Más Nemzeteknél ezt a’ világért is el nem múlatják; és ez az egyik hathatós oka és eszköze az ő Nyelvek’ bővűlésének, erős és ékes voltának, ’s az ő aesthezisi ízléssel írott annyi derék Könyveiknek. – Mert a’ Poézist igazság szerént nem csak azoknak kellene tanúlni, a’ kik jövendőben Versírói koszorúra vágyakoznak, vagy a’ kik éppen Poétáknak születtek, hanem mind azoknak, valakik a’ szép Stylusnak, csínos gondolkodásnak, érzékenyító előadásnak jövendőben akár a’ könyvírásban, akár az élő beszédben hasznát akarják venni. Tudvavaló dolog, hogy minden Nemzetek’ Nyelve és Eruditiója a’ Poézison kezdődött; azt követte a’ Literatúra; a’ Literatúrát a’ Históriai ’s azzal atyafiságos esméretek; ’s úgy lépett osztán a’ Nemzet lassanként, lépcsőnként, a’ solida Tudományokra. – Egy fél-faragású Nyelvben, törnünk, rontanunk, építnünk, újitanunk kell: újítni csak a’ Poéta ’s a’ poétai mérészséghez szoktatott Lélek mér, és csak az illyennek tudják azt legjobban megbocsátani, ők alkalmatosok azt a’ kedveltető szín alatt elcsúsztatni, bévétetni. Még a’ Közönséges dolgok’ folytatásában is nagy haszna volna az Aestheticai Magyar Stylusnak, gondolkozásnak, előadásnak: mert a’ mi Politikai-igazgatásunk Parlamentomosan mégyen, a’ Dietán szintúgy mint a’ Congregatiókon; sőt a’ hívatalbéli Irásokban is módivá kezd lenni a’ Frantziás Numerus, és únatni kezdi a’ külömben is Gothicus szabású Cantzley-stylust. – Én ezt a’ nevezett Terhet kész szívvel magamra vállalom; és szolgálatomnak egyéb jutalmát nem kívánok, csak azt hogy szolgálhatok, ’s Nyelvünknek, Literaturánknak, és a’ Hazának hasznot tehetek.
Egyedűl csak egy Nehézséget látok előttem, egy nagy nehézséget – és ez a’ – – VALLÁS! De Excellentiádnak, a’ ki a’ Közjóban, mind a’ politikai, mind a’ tudománybéli dolgokra nézve, annyi fáradozást és annyi áldozatot tett, nem lenne é olly hathatós a’ Közbenvetése, hogy ezt a’ csekély külömbséget mások előtt tűrhetővé tehetné? Csekélynek mondám a’ Vallásbéli külömbséget: igenis! csekély az ebben a’ tekintetben. Mert a’ Poézisi és Literatúrai foglalatosság olly indifferens a’ Religióra nézve, ’s olly ártatlan a’ maga principiumiban, hogy az senkinek Lelkiesméretiben gáncsoskodni nem akar. Szelídek az Aóniai Múzsák, ’s egyaránt ölelik meg a’ Jehova’ imádóját SALAMONBAN, a’ Zeuszét HOMÉRBAN és HORATZIUSBAN; egyforma anyai csókot vetnek a’ Catholicus METASTASIORA, az Evangelicus WIELANDRA, az Episcopalis DRYDENRE, ’s a’ Puritanus THOMSONRA; hasonló szép szemekkel nézik a’ Reformatus HALLERT, a’ Naturalista ROUSSEAUT, a Musulman HAFIZT vagy ABU’L’OLÁT. – Közelebbről szólván pedig, nem vígasztalás lenne é a’ Magyar Reformátusoknak, kik a’ Királyi Académiákat jobbágyi hív bizodalommal gyakorolják ’s ezelőtt kevéssel még előmentekért királyi jutalmat is nyertek, ha látnák hogy a’ Tudománybéli igazgatás is az ő Tanításokhoz valamelly kevés bizodalmat mutatni méltóztatik? nem hallgattatná é el a’ Ref. Statusoknak azt a’ titkos panaszát hogy az Országos Fundátzión épűlt Universitásban az ő Sorsosaik közűl egy sem nyerhetett Tanítói-széket, ha legalább egy Professort Reformátust láthatnának? Én nem vagyok Politicus: de ezt az ő ellenvetésekre nem alkalmatlan politikai-fogásnak gondolnám. – Mind ezeket pedig távol légyen hogy Excellentiádnak fejtegetném fel illy hosszason, a’ ki mind a’ Tudományok becsét és természetét, mind azoknak nálunk való állapotját, mind a’ politica Maximákat tökélletesen esméri; én csak saját érzésimet ’s gondolatimat kívánom Excellentiáddal közleni: és ennek a’ bátorságnak oka az én bizodalmam, bizodalmam’ oka pedig az Excellentiád Nemes és leereszkedni nem sajnáló Természete, mellyel csak a’ valóságos Nagyok bírhatnak. – Excellentiád megnyerte Ő Felségének a’ Hazai Tudományokra nézve is a’ bizodalmát, a’ Literaria Igazgató hatalomnak tiszteletét, az egész Nemzetnek háládatosságát; Excellentiád a’ Magyar Tanúlságoknak leghathatósbb Gyarapítója, a’ szép Literatúrának szíves Pártfogója; Excellentiád én tőlem a’ Polliói nevezetet kegyelmesen elfogadni méltóztatott: illy sok tekintetekből, megszűnök tehát Excellentiádnak hosszas kéréssel alkalmatlankodni, és egyedűl Atyai ’s Patrónusi kegyes szívére és szokott bölts bélátására bízom, azokba ajánlom, magamat, sorsomat, szándékomat. –
Tudom ugyan, hogy Excellentiád’ Udvara tele vagyon a’ legválogatottabb, ’s egyszersmind már sok érdemeket tett Személyekkel, ’s ollyanokkal, a’ kikhez képest én egy vagyok a’ legcsekélyebb emberek közzűl: ennél fogva, távol legyen, hogy ismét abba az indiscretióba essem, hogy magamat más derekabb Subjectumok’ elébe toljam, és a’ Custosi első rangért zsaroljak; megelégszem én – nemcsak, hanem boldognak tartom magamat, ha Cancellista fővel szolgálhatok és lakhatom is a’ mellett a’ dicső Gyűjtemény mellett, a’ melly én reám nézve Potosi, Bengala, Eldorado. Talán nem lesz alatsonyságára annak a’ Hívatalnak, ha egy hajdani Literaturae Professor állítódik abba bele, a’ ki most*
kéziratban: most most
is csak azért kívánt privatizálni, hogy a’ mint Octaviában vagyon, liber animus sibi semper vacet, studia recolenti sua. Sem a’ Nagyravágyás, sem a’ pénz szerelme nem izgat erre a’ hívatalra; egyedűl Hazám’ szerelme ’s a’ tudományra való vágyakozás az, a’ mi engem könyörögtet: mellyet ha megnyerek, nyúgodtt Lélekkel fogom érzeni és énekelni Horátziussal, hogy, ha Uraságom nints is; at fides et ingenii benigna vena est, nihil Deos ultra lacesso, nec potentem amicum largiora flagito, satis beatusque. Örömmel szentelem fel mind lantomat, mind hérósi trombitámat, Nemzetem mellett, Excellentiádnak, ’s az Excellentiád’ Méltóságos Házának, és avagy csak azért is jobban igyekszem Horátz’ vagy Virgil’ nyomába sietni, hogy az én POLLIÓM előtt való Zengedezésre méltatlan ne légyek. Minékünk, szegény Magyaroknak, sem Pericles Archonunk, sem Augustus Tsászárunk, sem X. Leo Pápánk, sem XIV. Lajos Királyunk nintsen: Excellentiád az, a’ Kiből nálunk ez akármellyik kitelhetik; kitelhetik, hogy ebben a’ Catholicus Statusban, nékem Reformatusnak, az légyen Excellentiád, a’ mi a’ Reformata Ángliában volt a’ Catholicus Popenak Lord Bolingbrocke
De szinte Orátiót láttatom írni az Instántzia helyett, és a’ Levél színe alatt Panegyricust: akármi légyen ez, bérekesztem, noha a’ tele töltt szívnek bajos magát röviden kiadni, bérekesztem Könyörgésemnek alázatos megújjításával, instálván a’ legnagyobb tisztelettel Excellentiádat, méltóztasson Kegyes Resolutziójával megéleszteni. Én, ha úgy tetszik Excellentziádnak parantsolni véllem, kötelességemnek tartándom személyes udvarlásomat is megtenni. – Addigis mélly főhajtásommal nyújtom bé KLEISTNAK az általam kijött Fordítását, mellyet Excellentziádnak és a’ N. Mélt. Grófné Ő Excájának udvarlásokra már Pestre szállítottam, és az Excellentiád’ parantsolatjára készített kurtább Ajánló-Levelet, mellyet ide zárok: méltóztassa mind a’ kettőt úgy venni Excellentiád, mint annak a’ mélly tiszteletnek csekély, de bizonyos Zálogát, a’ mellyel holtig maradok
 Nagy Méltóságú Gróf!
 Excellentiádnak
 Debretzenb. Szept. 24d. N.
1802.
legkissebb szolgája és
hív tisztelője
Csokonai Vitéz Mihály mk.
[Melléklet:]

AJÁNLÁS

Nagy Lélek! Te, a’ ki fényt hintesz
A’ homálynak rejtekibe,
’S életadó szemekkel intesz
A’ Nemlétel’ bús vőlgyibe,

Te, a’ kinek sokan esmérjük
Magunk között jótétedet, –
Hogy kívánhat’d, hogy ne dítsérjük
Vagy a’ Napot, vagy Tégedet?

Én ugyan, ki Nemes hagyásod’
Szent törvényemnek esmerem,
Név szerént a’ Te Pártfogásod’
Előbeszéllni nem merem:

De e’ violák kilehellik,
Ki e’ törpe versek magok,
Hogy a’ Te Fényedtől díszellik
Új életek, színek, szagok.

Képed rajtok lefestve látszik
Hálá-könnyem’ cseppjeiben,
Mint midőn sok apró Nap játszik
A’ harmatok’ friss gyöngyiben. –

Nézd! Nézd! ama’ kisded Pacsirta
Hogy’ kél fel a’ göröngy alól.
Eddig szárnyát, nyelvét nem bírta;
Most már repűl, ’s vídúlva szól,

Most már maga alatt szemléli
A’ főldnek irígy férgeit:
’S a’ Napnak örömmel beszélli
Eláradott jótéteit,

Súgáridnak a’ jobb Világban
Önnön magát áldozza fel,
’S eltűnvén a’ kék magasságban
Érzéssé ’s hanggá olvad el…

Menj, kis Madár! Menj, hogy szíhassad
A’ felsőbb abroncsok’ hevét,
Csakhogy vígyázz, és elhallgassad
A’ Gróf SZÉCSÉNYI’ Nagy Nevét. –